Szili István: Az én szerelmes földrajzom
Elmélkedések és történetek a szűkebb és tágabb hazáról
Nem tudom pontosan, kitől származik, ki találta ki a „szerelmes földrajz” fogalmát. Mondják ugyan, hogy az elnevezés Szabó Zoltántól ered, ő írt Szerelmes földrajz címmel egy útirajzot, még 1942-ben.
„Szabó Zoltán … könyve újszerű kísérlet és új műfaj. Magyarország földjéről szól és „úgy viszonylik a földrajzhoz, mint a szerelem a biológiához”. A szerző Magyarország földjének és tájainak mondanivalóit költők műveiből szűri le és foglalja össze. Szabó Zoltán könyvét nevezhetnénk így: a magyar föld irodalmi fölfedezésének és kifejezésének regényes életrajza: vagy így: utazás Magyarországon költők karján: vagy így: megmutatása annak, hogy milyen a magyar föld képe versben elbeszélve. Az író célja láthatóan az volt, hogy plasztikusabbá, ismertebbé, gazdagabbá, s ezáltal szeretettebbé tegye Magyarország földjét olvasói előtt. Éppen ezért a „Szerelmes földrajz” formája könnyed, elbeszélő forma, színes és változatos folyóbeszéd, átmenet a napló, a regény és az útirajz műfaja között. A kötet rövid fejezeteinek során magyar tájakkal, városokkal, mint költők szülőföldjével és bókjainak tárgyával ismerkedünk meg. Bizonyos értelemben „Magyarország fölfedezése” ez a könyv, annak a szép és gazdag Magyarországnak a fölfedezése, mely a magyar írók műveiben foglaltatik. Olyan érdekes is, mint egy fölfedezőút, amelyet hol gyorsszekéren, hol gőzösön, hol gyalog baktatva egy város felé, hol egy folyón csónakkal lefelé haladva teszünk meg s útitársunk a táj költői. Így kalauzol a Kiskunságban Petőfi, Biharban Arany, a Bácskában Kosztolányi, Szeged körül Juhász Gyula, a Nyirségben Krúdy, másutt ismét mások. A könyv árnyalatos, nyugodt soraiban egy új magyar hazaszemlélet bújkál, egy olyan hazaszeretet, mely csakugyan nem tartalmaz semmi mást, mint szeretetet.”
(Az első kiadás recenziója.)
Igen, ezt mondják, és a szó szerinti cím mögött is ilyesféle tartalom búvik meg. Más nyelveken azonban (lásd love geography, liebe Geographie, aimer la Geographie, ama la geografia, ljubovnaja geográfija stb.) – ha egyáltalán létezik e fogalom, mást értenek alatta. De azért élni kell a gyanúval: hátha már mások is, például a régi görögök is ekként, szerelemmel szerették honukat. Erre utal Mendöl Tibor*, aki, ha nem is a „szerelmes”, de mindenképpen a FÖLDRAJZtudomány gyökereit Homéroszig (Hősköltemények) és Herodotoszig (Úti elbeszélések) vezeti vissza. Ezek mindegyike alkalmas szubjektív érzések megvallására. Egykori tanárom gondolta így, és Probáld Ferenc idézte fel (szintén még az egyetemről) értekezésében, ami A művészet és tudomány szerepe a földrajzi tájfogalom történetében címmel jelent meg. (Máskülönben egy megjegyzésre méltó Babits-idézettel kezdi mondanivalóját: „Tudományt és művészetet nem lehet egyszerre definiálni, mert nagy dolgok: nincs definíció, mely őket kimerítené. Íme azonban egyik oldaluk: ők a világról való Tudatunk legkincsesebb gyűjtőkamrái, a művészet az érzetek és érzések, a tudomány a belőle leülepedett fogalmak drága gyűjteménye.”)
(*A földrajztudomány az ókortól napjainkig címen jelent meg.)
Avagy Humboldt lenne a „szerelmes földrajz” névadója? Bizony lehetne! Hiszen ő sok mindennel szerelembe esett, kivéve a nőket. Ám ez nem baj, nem probléma! Mert „szerelmes földrajz” alatt nem a férfi-nő kapcsolatot értjük, avagy annak elterjedését, térképen ábrázolható voltát, hanem valami egészen mást.
És itt megállok egy pillanatra. Nem is tudom… nem tudtam, hogy mennyire igazam van. Ráhibáztam. Az előbb már említett Probáld Ferenc ezt írja:
””A tájfogalomnak a művészetből a tudományba – jelesül a geográfiába – való „leülepedése” Alexander von Humboldtnak (1769–1859) köszönhető, aki az éghajlattan, a növényföldrajz s a vulkanológia területén egyaránt maradandót alkotott, és a földtudományok addig elért eredményeit monumentális szintézisben foglalta össze.”” Márpedig közismert, hogy Humboldt milyen szenvedélyesen ragaszkodott megállapításaihoz, és különösen a tájakhoz.
Mit jelent tehát a „szerelmes földrajz”?
Mindenek előtt egy tájhoz: szülőföldhöz vagy szívünkbe fogadott vidékhez, országrészhez vagy országhoz való erőteljes ragaszkodást.
Zrínyi Miklós, a költő kérdezi:
Elfussunk? Nincs hová, sohun másutt Magyarországot nem találjuk, senki a maga országábul barátságunkért ki nem megyen, hogy minket helyeztessen belé: az mi nemes szabadságunk az ég alatt sohun másutt nincs, hanem Pannoniában. Hic vobis vel vincendum vel moriendum est!” (Itt győznötök vagy meghalnotok kell!) Ennél tömörebben csak Vörösmarty fogalmazta meg, öntötte a Szózat soraiba:
A nagy világon e kivül
Nincsen számodra hely;
Áldjon vagy verjen sors keze:
Itt élned, halnod kell.
Mindig is tudtam, hogy feledhetetlen költőnk a közeli Pusztanyéken (ma Kápolnásnyék a neve) született. A Meleg-hegyet azonban kétfelől néztük: ő nyugat felé fordulva vehette szembogarába, én pedig délkelet felől szemlélhettem. Mégis, mégis a költő nagyságára, fontosságára csak felnőtt koromban jöttem rá. A nadapi templom, ahol megkeresztelték, még közelebb esett hozzánk, mindössze 7-8 kilométerre. Apánk könyvespolcán mindig is ott virított a „liliomos” könyv: Vörösmarty versgyűjteménye, aminek nehéz veretű sorait eleinte nem szívesen olvastam. A „szép kiállítású” könyvet viszont sajnáltam volna a beszállásolt oroszok (ez túl enyhe kifejezés a kényszerű megszállókra) kezére adni (valójában zömében ukránok voltak, minden másféle nép, nemzet képviselőivel összevegyítve), hiszen legjobb esetben is mahorkát sodortak belőle, más történésekről nem is beszélve. Apám végül is az udvarról szedegette össze könyvtára lapjait, köteteit. Ahol sorsunk és a szózat sorainak beteljesítőjeként bizonyossá vált, hogy valóban itt kell élnünk vagy halnunk, amiként a verés is bebizonyosodott, az áldás azonban már sokkal ritkábban nyilvánult meg.
A szülőföld ölelésében
Előrebocsátom: nem ott születtem, ahol felnőttem. Ez a tény csakis a közelgő háborúnak tudható be. Apám ugyanis a szintén Fejér megyei Kislángon kapott állást, miután a vajdasági Hódságból a fokozódó partizántevékenység miatt távozni kényszerült. Mindössze néhány hónapig éltem csak Kislángon, mivel apám végre a szülőfalujában, Lovasberényben tudott segédjegyzőként elhelyezkedni. Ezért felnevelő falumat szülőföldemnek tekintem, ami a mezőföldi Kislángra alig-alig emlékeztet.
Honszerelem… Ami olykor erősebb, lenyűgözőbb hatással van ránk, mint a szerelem. Mert olyat már hallottunk, nem is egyszer, hogy valaki „kiszeretett” a választottjából. De olyat, hogy ráunt a szülőföldjére, olyat bizony még senki sem mondott. Van ugyan olyan ember, akinél ez az érzés csak időszakos, csak élete bizonyos szakaszában éli meg. De olyan is akad bőven, aki egész életében érzi, főleg, ha tartósan vagy örökre elszakad tőle. „Honvágy” szavunk ugyan nem teljesen azt az érzést fejezi ki, mint a „szerelmes földrajz”, de közel rokon vele. Rajtam például 15 éves koromban tört ki a honvágy, mert addigi „bombabiztos” lakóhelyemről a közeli városba (mintegy 18 kilométerre) kellett költöznöm. (Milyen különös szó is ez a bombabiztos: a ránk szakadt háború hozadéka.) Később ez a honvágy kiteljesedett, szélesebbé vált (földrajzi értelemben is), és szerelemmé szelídült. Honszerelemmé, vagy ha úgy tetszik, szerelmes földrajzzá.
Az én honszerelmem életem elején csak a falumra, annak is csak egy részére, az Öreg-utcára irányult. Ahol is a velünk átellenben a fölénk magasodó templomtorony, a református templom tornya vált életem első útmutatójává. Arany Jánosnál többször is szerepelnek a tornyok, mint útmutató eligazítók. Túl a tornyon, melyet porbul rakott a szél… olvassuk a Toldiban. Arany asszociáló készségét jelzi, hogy a nyári nap hevében támadó „porördög”-ben is a tornyot látja. „Ha eltévednél kisfiam, csak keresd meg a tornyot” – szólt a figyelmeztetés egykor. Hej, de sokat is bámultam felfelé! Tavasszal, a kéklő égbolt hátterében dőlni látszott a torony, amint a felhők elvonultak mögötte. Az illúzió tökéletes volt, a torony pedig csak dőlt és dőlt, de soha sem dőlt el valóságosan. Nyáron meg a toronyfelhők mércéjévé változott: ha fel-felpillantott az ember, észrevehette a felhők tobzódó gomolygását. A szétterülő felhő már a beköszöntő zivatar közvetlen előhírnökének számított: bizonyosak lehettünk abban, hogy hamarosan a nyakunkba szakad az áldás. Mert legtöbbször áldás volt az eső, a mi vidékünkön ugyanis nem kellett árvíztől tartani. De azért néha előfordult, hogy a lezúduló víz elmosta a szőlőhegyi utakat, leggyakrabban a mélyutakat, ahol már előre kijelölt volt a rohanó víz útja. Tudták ezt jól a falubeliek, ha a „nagyidő” a mélyútban kapta el őket, a lehető leggyorsabban kimenekültek belőle, mert csak 1-2 perc állt rendelkezésükre, és a rohanó áradat máris megjelent. Nem számított áldásnak a jégeső sem. Nagy jégverés csak ritkán fordult elő, legtöbbször sűrű záporba keveredve pattogtak szanaszét a jégdarabok. A „száraz” jégverés volt az igazán veszedelmes. Annak a hangját már előre lehetett hallani, a jégverés sávját pedig elárulták a kifehéredett esőpászmák. Néha még a réten legelő állatokat is úgy eltálalta valamely hatalmasra nőtt jégszem, hogy elpusztultak vagy nyomorékká váltak. A pásztort azonban nem kellett félteni, legfeljebb a villámlástól.
De – hallani vélem kérdésetek – miféle dolog az a „mélyút”? Ezért itt és most egy rövid ismertetés kezdődik a mélyút mibenlétéről.
A mélyút főleg Dunántúli fogalom. A rendszerint löszbe mélyülő, mindkét oldalán meredek (függőleges) falu szekérutat hívják így, ami akár több méternyire, és néha több száz méter hosszan belevág a puha kőzetbe. A mélyutak olykor sok száz, vagy néha sok ezer év alatt alakulnak ki. A nagyon mélyek egészen bizonyosan. Lehetséges, hogy már a bronzkori emberek is ezeket használták. Kimélyülésük függ a terület lejtésétől és csapadékosságától. Hóolvadáskor vagy a heves záporok alkalmával lerohanó vizek egyre mélyítik a bevágódott utat, néha szakadékokká alakítva és járhatatlanná téve azokat. A mélyutak képződést nem állíthatja meg a lekövezés vagy aszfaltozás sem, csak lassíthatja. A mélyút alján elért vízzáró réteg kibukkanása ugyancsak lassító hatású lehet. A felhagyott mélyutakat viszont benövi a fás, cserjés növényzet, ez hatékonyabb minden más védekezésnél, bár a mélyút szakadék-jellegét ez sem szünteti meg.
Korai gyermekkorom emlékei között tartom számon, hogy mitől, és, hogy mennyire féltem a mélyutakban. A nappal csak bizarr torzónak minősülő akác-, juhar- diógyökerek és törzscsonkok estefelé (nem is beszélve az éjszakáról) megnőttek, bele az útba, és csápos ágaikkal körbefonták áldozatukat. Soha nem mertem elárulni, hogy félek tőlük, de a lépteimet rövidebbre fogtam, hogy közelebb kerüljek a felnőttekhez. Bár egyikük sem érte el az útszelvényt, mégis az a képzet erősödött meg bennem, hogy egy óvatlan pillanatban elkapnak, vagy fennakadok rajtuk.
A mélyutakat jó sokáig csak a mi vidékünkről ismertem. Később azonban elvetődtem más mélyutas vidékekre is. Mondhatom, semmiben sem különböztek a „hazai” mélyutaktól. Legfeljebb még mélyebbek voltak. Különösen a Tolna megyeiek. De a Sokoróban is tekintélyes méretet öltöttek. Egy későbbi alkalommal svájci diákokat kalauzoltam a mélyutak világában. Szakadékot láttak ők nem is egyet, sőt nem is egy elborzasztó méretűt. Mégis az „emberszabású” mélyút igen nagy hatást tett rájuk. Ne persze, nem véletlenül! Hisz egyetlen mélyút sem létezett, amelyiket nem az ember taposott volna ki.
A mélyutak amúgy kellemes nyári hűvösséget biztosítottak a hegyre felkapaszkodó embereknek. Még az állatoknak is, különösen a régi időkben, amikor még senkinek sem jutott eszébe, hogy a mélyútban autózzon. Télen meg attól váltak előnyössé, hogy a mélyútra boruló fák és bokrok a hó jelentős részét felfogták, így az járhatóbb volt. Legfeljebb ott halmozódott fel vastag hótakaró, ahol a szél védőnövényzet híján belefútta. Veszélyt csak hóolvadás idején, no meg a hirtelen lezúduló nyári zivatarokban jelentettek. Magam is megéltem egy-két olyan zivatart, hogy alig tudtam a lerohanó áradat elől biztonságos helyre menekülni. Többször is előfordult ilyesmi velem, kerültem is a mélyutat, ha zivataros idő mutatkozott.
Végül Kappadókiába is eljutottam, a csodálatos tufavidékre, ahol nem csak a tanúhegyek, meg azok további lepusztulásához köthető képződmények – a „tündérkémények” – ezrei borították a felszínt, de tekintélyes méretű mélyutak is. És hát ezeket is mind-mind az emberi tevékenység nyomán jöttek létre. Még az ókorban, vagy ki tudja? – még korábban?
Egy kedves kézirat-olvasóm (Dr. V-né K.J.) az alábbi megjegyzéseket fűzte ehhez:
Ma reggel Bálám történetét olvasva megakadt a szemem a következőn: “Azután odaállt az Úr angyala a szőlők között egy mély útra, ahol innen is, onnan is fal van.” (Mózes negyedik könyve 22. rész 24. vers. Magyarországi Református Egyház Kálvin János Kiadója Bp, 2002.) A Károli fordításban: “Azután meglátta az Úrnak angyala a szőlők ösvényén, holott innen is garád, onnan is garád vala.” A római katolikus Bibliában: “…a szőlők közt vezető szurdokban jelent meg, ahol mindkét oldalon fal volt.”(Számok könyve, Szent István Társulat Bp. 1987)
Mi tehát a helyzet? Károli valószínűleg nem ismerte a ’mélyút’ kifejezést, ezért körülírta. A katolikus fordításban pedig felsejlik Kappadókia, ott láttam magam is mély szurdokot a szőlők között.
*
A falumra, Lovasberényre irányul a honszerelem most is, amikor a 75. életévem küszöbére érkeztem. Oda irányul, jóllehet, a falu mind külsőségeiben, mind tartalmában gyökeresen megváltozott. A tartalom alatt lényegében életmódváltást értek. Mégis hálás lehetek a sorsnak, mert a régi (több ezer éven át fennálló) paraszti világból még láthattam az utolsó 10-15 évet. A leges-legutolsókat. Hálás is lehetek, és átkozom is. Átkozom, amiért véget ért. Átkozom a sorsunkat, a pusztulásra ítélt jövendőt. A „fejlődést”. Hát miféle fejlődés az, ami kegyetlen-kíméletlen események előre látható és nem látható sorozatát hordozza? Hiába fogadom meg például, hogy nem ülök többé repülőgépre (eddig se nagyon sokszor ültem), amikor mások készségesen megteszik helyettem? Benne látom ugyanis a látható változások egyik megtestesítőjét. (A másik a műanyag.) Naponta sok tízezer repülőgép szeli át a légóceánt csupán Európa fölött. De hagyjuk a kesergést, méltatlankodást. Szerelemhez nem illő gondolatok ezek.
*
Öreg utca
A beton járdalapok összevisszasága immár nagyobb, mint egy kétezer éves római útmaradványé. No persze, abban nem betonlapok, hanem asztalnyi kőtömbök mázsás tömbjei állják az időt. A betonlapokat könnyedén felemeli, megbillenti a fagy, meg az alájuk furakodó akácfa gyökerek. Ha volna gazdájuk, évről évre helyreigazítaná őket. Gazdájuk? Ki lenne az? Az, akinek a háza előtt valaha kényelmes járást biztosítottak? Az, aki már odaát van, a sárgaföldes domboldal időtlen menhelyében? Már alig lehet végigmenni ezen a járdán. Ha csak szántszándékkal nem, hogy bokaficamot kapjon az ember. Nem is megy rajta senki. De mellette sem, pedig ott volna bőven hely: maga a simára koptatott-egyengetett anyaföld. Legalább is jó időben. De sem itt, sem ott, sehol sem járnak az emberek az utcán. Az utca kihalt.
Január van, száraz, hótalan, langymeleg január. Mondják, ez az időjárás a Végítélet előhírnöke. Mondják, de ki tudhatja azt? A járdát a locsipocsi hóolvadás, a csatakos ősz, a vízáradásos tavasz és a záporos nyár vizes meglepetései ellen építették. Apám szorgalmazta egykor a legjobban, hogy pedig a faluban járda legyen. Mert azelőtt naponta négyszer is meglábalta azt a sarat, mindegy, hogy melyik évszakbelit, ami a munkahelye és az otthona között húzódott. Közeli munkahelyéről ebédelni járt haza, aztán meg vissza, késő estig. Hiába húzott kalucsnit, a sár olykor még azon is befolyt. A sarat dagasztotta az a több száz iskolás gyerek is, aki nap mint nap ugyanezen az utcán járt iskolába. A sok gyerek egy virágágyásra való földet hurcolt be a tantermekbe, amit aztán a takarító késő estig vödrökben kihordott az udvarra. Volt ott a küszöbön láblehúzó vas, sikárkefe és cirokseprű is, de hasztalan, ha a sár sokkal több volt. Kellett hát az a járda, nagyon kellett.
Most már régen túl vagyunk ezen a korszakon. Már évtizedek óta van járda, mégsem kell senkinek. Mert nincs, akinek kelljen. Hisz minden harmadik-negyedik ház lakatlan. És amelyikben még lakik valaki, az már nem igen járkál, még a teljesen jó járdán sem. És aki mégis járkál, a kerékpárt választja, és kihajt a széles utca aszfaltozott sávjára, noha az a sáv is régi, alapozatlan, hepehupás. Tönkre tették a nehéz járművek, amikor még olyanok jártak rajta. Ez a járatlan-járhatatlan járda és gidres-gödrös út mindent elárul az utcáról. Az utca meg a faluról. A falu meg az országról. Erről a vörös-tatárok dúlta, végérvényesen becsapott, lealázott, lázadni már nem tudó országról. Aki belenyugodott a járdába, beletörődött az ország sorsába is. Csendes rezignáltságában aztán gondolkodhat: lesz-e majd legalább ezer év nyugalma abban a domboldali sárgaföldben?
*
Még nem ért véget az emberek háborúja, amikor megszülettem. De nem a megszületést kell itt nézni, hanem a fogantatást. Vajon milyen felindulás adott rá okot, hogy világra jövetelem tényét elindítsa? A tavasz lett volna okolható érte? A vért, hevületet megbolondító április? Bizonyára igen. Igaz, fogantatásom napja nem ismert, legfeljebb kikövetkeztethető (ezt a napot mostanában egyesek „nagy bum”-nak nevezik, és ami legvalószínűbben április 23-ra tehető), de akkoriban a zajló világháborún kívül nem történt semmi említésre méltó. Legalább is országhatáron belül. Mint ahogyan megszületésem dátumakor sem. Velem együtt több százan (a statisztikák szerint 521-en) születtek akkor Magyarországon. Születésnapom (1944. január 14.) eseményei között azonban aggasztó hírek szerepelnek:
„A háború szárazföldön és levegőben is közeledik Magyarország felé”. (Szombathelyi Ferenc vezérkari főnök megállapítása.) A moszkvai rádió hírei között olyan alig burkolt fenyegetés is szerepelt, hogy „ha Magyarország nem vonja le a következtetést a voronyezsi csatáról, bekövetkezhet egy új Mohács”. És éppen születésem napján kezdte offenzíváját a Vörös Hadsereg Leningrád felszabadításáért. Két hét elmúltával már övék volt a város…
Ilyen körülmények között vállalta terhességét anyám. Vállalta, mert mást nem tehetett. A történelmi tapasztalat azt mutatja, hogy minden időkben hasonló volt a helyzet. Csak manapság változik a kép, de ne feledjük: fejlett (gyógyszer)ipar nélkül nem lehetséges a fogamzásgátlók előállítása. Meg villanyáram nélkül sem. Minden villanyárammal működik, amit ember működtet. Márpedig elég lenne egy pár napos áramszünet, hogy a mai világrend káosszá alakuljon. Bizony, pókhálón függ a civilizáció. Volt persze idő, amikor sokkal erősebb volt e kötőfonal, de akkor még tudás kevesebb volt. Úgy tűnik, a civilizáció tartófonala és a tudás mértéke ellentétes egymással. Legalább is a civilizáció létezése óta.
Itt aztán megint csak meg kell állnunk egy gondolatnyi időre.
Akkortájt életem napjai összevegyültek azokkal a képzeletbeli napokkal, amelyeket a Havasok Könyve és más Nyírő Józseftől származó írások keltettek életre bennem. Rajtuk kívül persze sok minden más is hatott rám. Legkivált a kínai költészet, melynek legszebb gyöngyszemeit talán az eredetinél is jobb fordításban olvashattam. Nehezen tavaszodott, még április elején is hófoltos volt a határ: mintha tényleg a havasok előterében éltem volna. Már április utolsó hete kéredzkedett, amikor a horhosok hava, meg a réti nagy pocsolyák jege végleg megadta magát a közelgő jó időnek. Mindezt sem én, sem játszó társaim nem bánták. A réten, vagy az erdő alatt, néha meg a Szőlőhegy eldugottabb völgyeiben hol az indián élet fogásait, hol Uz Bence életrevalóságát gyakoroltuk magunkon és egymáson. És lévén már erősen kamaszodók, ebben egyre gyakrabban helyet kaptak a leány osztálytársak, vagy a náluk kisebb lányok. Másságukat most kezdtük igazán megérezni, és csak azért nem váltak teljesen idegenné, mert pici koruktól ismertük őket. De furcsaságuk, különbözőségük egyre jobban előtűnt, és egyre jobban izgatott. Hiszen ők is változóban voltak, jobban, mint mi, és kisugárzó hatásuk is sokkal erősebbnek bizonyult. Nem is lehetett szerelmesség nélkül megállni! Az április végén berobbanó tavasz olyan felfordulást csinált szívekben és lelkekben, mint amilyet azelőtt még semmi más. Tudom, emlékszem, naphosszat olyan forró volt az arcom, mintha lázas lettem volna, és lázam is voltam, csak nem úgy. Rájöttem, hogy a kezem forrósága kelendő érték, eleinte csak anyámat boldogítottam vele, mert roppant fázós volt, de egy véletlen felismerés folytán már más melegítendő kéz is akadt. Ha a kéz aktívvá válik, egyúttal késszé az alkotásra. A szerelmes kéz alkotása eleinte csak az ismerkedés: a háromdimenziós testélmény felfedezése lehetett. Ennyire engedte csak a bátorság, no és azok is, akik nem csak elvárták-eltűrték a melengetést, de élvezték is. Nyírő természet-közeli vérbő nőalakjai éppen ráillettek a valóságban talán nem, de a képzeletben ilyennek látott lányokra. Csak később tudtam meg, mennyivel kevesebb ez még, mint a beteljesült szerelem, de azt is, hogy bizonyos tekintetben mennyivel, sokkal több annál. Mégpedig azért, mert ebben a felfedezésben minden nyitott volt, minden folytatás csak képzelet, és minden képzelet újabbnak csak kezdete, nem pedig befejezője. Így hát minden ártó hatástól mentes, felhőtlen, valóságosan soha de soha el nem érhető katartikus szerelem-érzésben teltek napjaim.
*
Kisgyermekként majd, hogy semmi emlékem sincs a második világháborúról. Csak egy bizonytalan kép villan olykor-olykor be: szovjet katonák dobálnak fel a magasba, de mindig elkapnak, és végül visszaadnak anyám kezébe. Ezt olyan sokszor elmesélték, hogy az is lehet: képszerűen a saját emlékemmé tettem. Így vagy úgy, a történet igaz. Mert a jobb érzésű katonák naivak, gyermekszeretők voltak, és mivel hangos kacagással fogadtam a lelkes dobálást, hát abba se akarták hagyni. A másik történetre viszont nem emlékszem, de az is valós esemény volt: Martonvásár térségében egy ukrán katona szerzett valahonnan egy tehenet, és ráparancsolt anyámra, hogy fejje meg és adjon nekem tejet. Más katonák azonban csakhamar magukkal vitték a jószágot. Azt, hogy ez mikor is történt pontosan, meg, hogy mettől meddig tartott a „menekülés” időszaka, sajnos soha sem kérdeztem meg, mert nem szívesen válaszoltak az ilyen kérdésekre: vonakodtak a háború rémségeit felidézni. Előkerült azonban egy fontos dokumentum, a nagybátyám (B.P.) házmegbízotti igazolása. Eszerint:
„…alulírott házmegbízott igazolom, hogy a VI. ker. Aréna-út 140. sz. I. em. 14. sz. lakásban f.é. III. hó 15-e óta ideiglenesen lakó alább felsorolt személyek, u.m. – és itt hét név, hét születési év és hét foglalkozás következik, köztük van az enyém is – akik állandó lakhelyükről, Lovasberény községből a megszálló orosz katonai hatóságok teljes kiürítést elrendelő intézkedése folytán ideiglenesen távoztak…”
(A megszálló szó nehezen olvasható, mintha csak előrevetítette volna a szófordulatot, mert nemsokára felszabadítónak kellett tekintenünk őket. Az Aréna-utat egyébként, jó ideje már, és még manapság is Dózsa György útnak hívják, de anyám mindig csak az Aréna-utat használta.)
Miért kellett ez az igazolás? A folytatásból az is kiderül.
“…tudomásom szerint sem nyilas, sem németbarát tevékenységet nem folytattak, és közmunka kötelezettségüknek eleget tettek, ezért eredeti lakóhelyűkre történő visszaköltözésüket támogatom.”
A dokumentum alatt olvasható dátum pedig 1945. március 31. Tehát mindössze két hétig, pontosabban a visszaút engedélyezéséig tartott a megpróbáltatás. Persze, nem felejthetők az oda- és visszaút viszontagságai sem, mely távolságnak nagyobb részét gyalog tették meg. Az pedig, vagyis a Lovasberény-Budapest táv légvonalban kétszer 70 km! Az is kiderül belőle, hogy 1 éves már elmúltam (1 év 2,5 hónapos voltam), amikor az evakuálásra sor került.
Aki a pontosságot szereti, íme:
1944. novemberében a 6. német hadsereg főparancsnoksága éppen Lovasberényben volt feltalálható. A december 12 és 22 között zajló erőteljes szovjet támadások után — melynek következtében öt lovasberényi lakos is életét vesztette — a 3. Ukrán Front 4. gárdahadseregének csapatai bevonultak a faluba. 1945. január 7-én a németek ellencsapást indítottak a falu irányába, ezért 25-én az oroszok visszavonultak a Meleg-hegy magaslataira. Január 23-án Tóth Lajos hadnagy megsemmisített egy La-5 jelű felderítőgépet. Január végén ismét orosz csapatok vonultak a faluba: a 25. harckocsi hadtest páncélosai, amelyek a 3. Ukrán Front tartalékát képezték. Ekkor a lakosságot 20-50 km-es körzetbe kitelepítették. Csak Székesfehérvár visszafoglalásával, 1945. március 22-től szűntek meg a hadműveletek. A hadi cselekmények mérlege a szovjetekre nézve aránytalanul nagy volt: 581 katona nyugszik az „Angolpark” temetőjében. A falu is megszenvedte a támadást: a kitelepítés ellenére 97 lakosa pusztult el, 110 lakóház pedig megsemmisült vagy megsérült.
(Az adatok a Wikipédiából származnak)
Volt azonban még egy probléma. A „híd” problémája. Ekkor, a kitelepítés idején már egyetlen híd sem létezett. Csak néhány ideiglenes híd volt a Dunán, de ezek egyike sem azonos az 1946-ban átadott Manci-híddal. A Vörös Hadsereg építette őket, ezek közül vagy a Boráros-téri hidat, vagy a valamivel később elkészült, a Ferenc József-híd roncsaira épített nagy teherbírású hidat használhatták, amelyen tehát civilek is közlekedhettek. De csak a korlátok nélküli híd legszélén, ahol a szünet nélkül nyugat felé áramló hadi felszereléssel szemben, vagy vele egy irányban lehetett csak mozogni. Ha valaki beleesett a Dunába, nem sok reménye maradhatott a kimenekülésre.
(Részletek a szerző kiadatlan művéből.)
Illusztráció: A lovasberényi Cziráky-kastély (a szerző fényképfelvétele)
Ezek is érdekelhetik!
Lukáts János: Tornyok, tetők, tópartok →
Lukáts János: Madárlátta Svájc →
Peter Sloterdijk: Foucault (részlet) →
