Fodor Miklós: Ady (Két tanulmány)
Ady, a szent Vitus-tánc és a korrobori-látomás
Ady kivételes érzékenységű költő. Szerintem táltos-próféta típusú. Bár nem azért, mert hat ujjal született, hanem mert megírta költeményeit úgy, ahogy. Látnoki, látomásszerű szinte mindegyik. Hogy milyen életet sikerült élnie ilyen érzékenységgel, ilyen felfokozott vágyakozással, melyet nem érdemes elnyomni, mert belebetegszik a lélek… hogy milyen politikai eszmék ragadták magukkal iszonyúan nyugtalan lelkét, fontos kérdések, de nem tekinthetünk úgy rá, mintha politikus lett volna. A művész nem-cselekvő ember, amit tesz, az szellemi alkotás, mely ha értékálló, jóval halála után is táplálja az adott kultúrát. Más tehát a megítélése Ady politikai nézeteinek, mint mondjuk Károlyi Mihályénak vagy bármely más politikusnak. Ady táltos-próféta, azaz közösségi karakterű látnok. Ha egy látnok élesen fogalmaz, azért teszi, mert meglátott, megérzett, megsejtett valamit a jövőből, amivel a jelen vemhes. De nem lát világosan. Ady csak azt láthatta, hogy az a magyar világ, melyben él, nem fenntartható, azt nem, hogy a liberális vagy szocialista eszmék győzelme mihez vezet. Változásra lett volna szükség, de nem tudhatta, milyenre, bár hihette, hogy tudja…. Legfőbb kritikája, hogy a magyar vezető réteg gondolkodásmódja 1, elavult, képmutató 2, szociálisan érzéketlen 3. eltért a népteremtő szellem követelményeitől, biblikus, prófétai, magyarul táltos karakterű kritika. A XX. század egy gigantikus örvény, Ady az örvénylés kezdetén alkot, mi az örvénylés végén-szélén állunk. (Remélhetőleg…) Amit Ady veszendőnek látott, el is veszett… Hogy ennek mennyiben oka a magyar uralkodó osztály, ebben lehet vita, kell is, nyilván túloz Ady. Hogy valamilyen mértékben oka, az nem kétséges. A tőkés gazdasági és pénzügyi érdekcsoportok és az általuk előnyben részesített ideológiák még inkább… Ezt belátva is igaza van Adynak: az a rendszer úgy, ahogy ő megélte, nem volt fenntartható. Más kellett, más kell, ma is, ez már nyilvánvaló — ha nem is mindent eltörlő más, ha nem is szocialista és nem is liberális hegemónia, mégis: valami más. Ady korához hasonlóan ma is égető kérdés, hogy a magyar vezető réteg, akár a gazdasági-pénzügyi, akár a politikai, képes-e szociálisan érzékeny, közösségi karakterű, ős-magyar hitű, keresztény, lelkileg tartalmas, minőségi, természetbe illeszkedő és (poszt)modern — azaz globalizált és számítógéphasználó — életmódot segíteni érvényre jutni… Nem kis feladat! Nyilván nem csak saját akaratán múlik, de megvan-e a saját és jól értett akarat? S ha megvan, megmarad-e hosszabb távon? Tud-e ezirányban saját körein belül is tevékeny-inspiráló-kiválogató lenni? Sikerül-e a különféle szelek közt rátalálni az irányra és azt tartani? Ady költői érzékenysége, látomásai, vallásos hite, magyarságszerelme, érzéki-vágyódó lelki karaktere, melyek a versekben fejeződtek ki, ihlető forrás volt és marad mindenkor, mert kivételes tehetségről és táltos-prófétai karakterről árulkodik. A politikában is vannak kivételes tehetségek… Mégis – kérdezem – kiben higgyünk, ha nem a tehetségekben, ha nem kivételes érzékenységükben, szaktudásukban, vízióikban, elszánt hitükben, még akkor is, ha nem értjük pontosan, mit miért, miért épp úgy?
Új nép születik a Duna-Tisza közén – ez Ady meghökkentő, sőt, mellbe vágó, táltos-prófétai látomásának lényegi állítása, melyet 1917-ben vet papírra Korrobori címmel, ám csak halála után 1924-ben adja közre a Nyugat. Ezen új nép továbbra is magyar, csak megváltozott értelemben az. Ezt a megváltozást, árnyalódást a zsidó nép hatása hozza. Ez a hatás ambivalens, azaz gyűlölve-szerető, vágyódva-elutasító, negatívan-pozitív. Nem felszínes valami: a két nép, a két kultúra közelsége, súrlódása, a magyar kultúrát termő mélyén érinti. Ez a mély: kultúrát teremtő, kollektív lelki-méh. A látomás szerint a magyarságot a zsidó kulturális jelenlét hangolja újra teremtően magyarrá. Nem arról van szó, hogy eddig ne lett volna magyar, hanem arról, hogy társadalmi és kulturális paradigmájából eleddig hiányzott a hatékonyság, a globális áttekintés, az élet mélyéből teremtő erő. Mik ennek a tünetei? „Régóta készülődés”, „megkésettség”, „megbénultság”… mi okozza? Nincs válasz. Ez pedig azt jelenti, hogy a magyarság az Élet szempontjából veszélyben van, nem tud jó döntéseket hozni. A zsidó hatás, és ezen belül az asszimilálódó magyar zsidók hatása az, mely a magyar kultúrát, a magyar társadalmat, a magyar történelemformáló erőt, a magyar tudatalattit újra jelentőssé, sőt, a korábbi állapotoknál jelentősebbé teheti. Ady egész életútja felfogható úgy, mint egy lebénult magyar nemes – ha példázat a sorsa, mint ő gondolja, akkor az egész nemesség, az uralkodó rétegek – kétségbeesett kísérlete a magában észlelt, lebénult életenergia felélesztésére, ébrentartására és a kor világába való befecskendezésére. “A vének megszűntek a kapuból és az ifjak az ő éneklésüktől.” – idézi Ady Jeremiást. „Én az én életemben, sorsomban, maholnap elnémulásomban az én kihalt fajtámnak a példáját sejtem, érzem.” Élete a nép (faj) példája, példázata. Él még a nép, de már kihalt – azaz kihalt belőle az életösztön, a magyarság-szellem, az életerő: néppé hívó és tevő istene által megítéltetett és könnyűnek találtatott. Hasonlóképpen ahhoz, ahogyan a próféta saját zsidóság-élményét megfogalmazza.
Ady az Ószövetséget, Jeremiást olvassa. Ez talán a legdöntőbb történés e különös korrobori-látomás keletkezési körülményei és okai között. Maga is prófétai-látomásos állapotba kerül. Ez eleve nem idegen tőle. Vétkeztek az ősök, és a jelen emberei hordozzák a vétek következményét. Az a fajta társadalmi bűntudat, melyet a zsidó ószövetségi próféták éreztek, megérinti Adyt. A jelenben érzett magyar érzések magyarázata, valamely ősidőkben elkövetett szellemi bűn, szellemi eltérülés attól a teremtő-fenntartó erőtől, mely a népet létrehozta és fenntartja. Ady sohasem a magyar kultúra-teremtő szellemet támadja, hanem képviselőit, akik felszínesen viszonyulnak ehhez, akik egy olyan politikai-kulturális hagyományt követnek, mely valamikor az ősidőkben eltért az eredeti szellemtől, de ezt az eltérést nem vették és máig nem veszik észre. Ady a nagy észrevevő, a nagy megsejtő szerepében találja magát… A bűntudat homályos benne, azaz tudattalan, de erősen érzett nyugtalanságként kínozza – nincs pontos meghatározása a bűnnek, nem tudható meg Adytól, legalábbis explicite nem, legfeljebb kreatív értelmezéssel. Hol történt az úttévesztés, miben áll a lényege…? Nincs válasz. A tévesztettségben-levés azonban számára egyértelmű és lélekhasító felismerés.
Mit jelent a zsidó-magyar lelki, történelmi rokonság? Hasonló módon megélt-értelmezett-érzett néptörténetet: a mi atyáink is „elfelejtették megcsinálni a magyarságot”, ez azt jelenti, nem voltak hűek a népteremtő, népfenntartó hatalomhoz, azaz istenhez vagy szellemhez, a magyarok istenéhez. „De az igaz, ugye, hogy közénk, senkik, még egyformákban is százfélék közé, elvegyült egymillió zsidó? Hogy e zsidók megcsinálták nekünk Budapestet s mindazt, ami talán — talán? biztosan — nincs is, de európaias és távolról mutatós? Segítségünkre jöttek nekünk, akik már nem vagyunk, azok, akik, mint nép, szintén nincsenek.” A zsidó jelenlét a magyar színpadon “európaiasságot”, azaz globalitást, kulturális-politikai nyitást jelent mind a mai napig.
Micsoda a korrobori: nagy, szerelmes, ős-ausztrál táncorgia, ahol a nők zenélnek és a férfiak táncolnak az ájulásig. Erotikus szerelem-gyűlölet, melybe bele is lehet halni. Ady saját látomásszerző lélek-állapotát szent Vitus-tánchoz hasonlítja, tehát egy extatikus, félig sem tudatos, beteg lélekállapothoz, melyben azonban igaz vízió keletkezhet, mert ősi hit szerint a látomást az istenség küldi, ő segít belelátni a körülvevő világ titkaiba. Ám a látomás maga is rejtélyes, értelmezésre szorul. Ady szent Vitus-tánca egy másik táncot láttat, egy ős-emberi jelenséget, melyet úgy értelmez, mint két kulturális jelenség összevegyülését. „Itt egymást fojtogatva a szerelemtől, vagy új népet produkálunk, vagy pedig utánunk az özönvíz.” Zsidók és magyarok…
„Szubjektív kínjaim részeg haláltáncában mintha bennem jajveszékelne az egyetlen és utolsó magyar”. Részeg, tudja jól. A halál közelében él, táncol, révül. 1917-et írunk 1919 január 27-én már halott. Mintha-sejtelmei vannak: saját egyéni érzéseiben egy nép mély-érzéseit érzi. Médium-élménye van. „Erejüket kiélt uralkodó osztályok, fölszabadulásra későn hozott, nyomorult parasztság, senyvedő, mert haszontalan fajtákkal és fajtákból összevéresedett polgárok.” Ez van – ez volt akkor Magyarországon Ady táltos-prófétai látó szemében. Csak ez az érzelmileg ambivalens, gyűlölve-szerető kapcsolat, vérző csiszolódás, hozhat ki lelkünk mélyéről valami igazit és élőt – látja részeg-révült állapotában Ady. „No, most rajtunk van a sor, turáni fajtákon, s ezeknek mi, magyarok vagyunk a legeleje. Ezért vagyunk olyan benn Európában, régóta s közel a hanyatló kultúrákhoz.” Ezt a korai nézetét javítja ki, színezi át a korroborival – azaz a magyar kultúra zsidó kultúrával való megtermékenyítésével –, mert a magyar, ha csak magyar, akkor semmi, azaz szellemileg nem teremtő, nem ható. Gyengébb, elesettebb, hitványabb, kiszolgáltatottabb, tévelygő és tanácstalanabb, mint a kép, melyet tankönyveiben felfest és hisz magáról – képmutatóvá lett. Szüksége van valamiféle hozzá képest külső hatásra, mellyel mégis mély rokonságot, mély hasonlóságot érezhet… ezt hozza számára az asszimilálódó magyar zsidóság, ezt a megmentő, megváltó hatást veszélyeztetik más asszimilálódó népcsoportok kulturális és társadalmi hatásai. „Kultúrát végre is csak azok csinálnak, akik olyan nyugtalanok, hogy nekik az egész föld kevés.” „A kultúra és a továbbmenés tehát a Balkán-fajták közé ékelt korcs-magyarság számára, a nem éppen tökéletes, de hasznos zsidóság.”
Ha a zsidóságot leegyszerűsítve a liberalizmus-szocializmus-kapitalizmus ideológiáinak elméleti és gyakorlati képviselőjének, ugyanakkor szent és elhivatott kultúrájú népnek tekintem, akinek hite, hogy benne áldatik meg az egész emberiség, és ha felismerem, hogy az Ószövetség, azaz a zsidó Biblia egy olyan archaikus, családi-nemzetségi-törzsi szerveződésű társadalom- és állam-modellt tesz szentté, mely az emberi létforma kialakulását és fennmaradását eredményezte, és amely létforma nélkül az ember minden bizonnyal elveszíti emberarcát és életképességét; a magyarságot pedig ősi természet- és csillagvallásos, életközeli, nemes tartású, szintén archaikus család-modellben élő, földközeli népnek tekintem, aki helyi és elképesztően gazdag közösségi kultúrát hordoz — vessünk egy pillantást különböző tájaink táncaira –, de nem globális kitekintésű és szándékú… akkor nem azt látom-e ma, hogy igaza lett Adynak, mert a magyarság felvirágzásának lehetőségét éppen e két szemléletmód vegyülete, elkülönülő de egymástól elválaszthatatlan, egymást támogató, egymásból merítő karcos állapota hozta végre el, és mindaddig hozza, amíg e két szemléletmód ellenkezve mégis egymásra utalva képzi az új országot, mely talán globális értelemben is példázattá válhat.
A nyugtalanság, mely számára „az egész föld kevés”, azért kultúrateremtő alap, mert a kultúra termőtalaja az Élet, az Élet pedig globális, sőt, a globalitás határain is túlnyúlni vágyó teremtmény. Az Élet éppen az ember és az általa létrehozott kultúra révén válik globálissá és globalitáson túltekintővé. Ezt a nyugtalansági fokot, ezt az irritációt véli a magyarság által elérhetni Ady oly módon, ahogy ő is elérte: egységes lelki rendszerré olvasztva-szerkesztve ősmagyar érzéseket, zsidó-keresztény biblikusságot és modern ideológiákat, tudományt, hatalmi technikát…
Nem ez a ma uralkodó-meghatározó politika három pillére?
Az Élet egyéneken túli érdeke
Gondolatok Ady Élet-fogalmáról a Skorpió jegyében
“Aki él, az mind örüljön,
Mert az élet mindenkinek
Kivételes szent örömül jön.”
Az Élet oly gyönyörvágy, mely rombolva újít
Ady költészetének egyik legfontosabb vonása a felfokozott életkedv, a fájdalommal átitatott gyönyörvágy, a rombolva-megújító akarat, a politika szintjén dacos „nem!”, mely az élet szintjén extatikus „igen!”. E művészi tartalom forradalmian áll szemben a XX. század elejét még uraló, elnyomónak, elfojtónak megélt, nemesi, egyházi, konzervatív irányultságú, társadalmi és szellemi berendezkedéssel. Az politikai-ideológiai aktivitás árnyékaként felerősödik a halálhoz és a modern kor önpusztító tendenciáihoz mágnesező vonzódás. Erről a komplex vonásról, melynek központi fogalma az Élet, szól az alábbi elmélkedés. A hermeneutikai megközelítés azon axiómáját tartom a magam számára mértékadónak, mely szerint az értelmezés munkája alkalom két kor egymásra és ezáltal az emberlét aktuális és örök tendenciáira tekintő, termékeny párbeszédre.
A gondolatmenet során játékba lendülő főbb jelentések a következők:
a vágy, az éh lélekbe mélyesztett fullánkja,
a megélt gyönyör, mely kifelé, befelé egyaránt sebez,
vágyébresztő – hergelő – szép-érzékenység,
világra vetített erotika,
a valóságviszony lényege: elfedett szexuális aktus, fedőszava: „csók”,
agyba programozott, sorsszerű, kényszeres ölelés-igény,
hajszoltság, a vággyal szembeni én-védtelenség,
kötődés befelé eroszhoz illetve kifelé legfőbb céltárgyához, a költészethez,
extatikus-erotikus teljesség, beteljesülés, én-átadás, mint lelki célállapot,
mérgező-éltető injekció, melyet az Élet fúr a lélekbe,
kábító csábítáoks, csábíttatások, melyek időleges enyhületet hoznak,
ellenállhatatlan szenvedély, alig uralt belső kényszer,
mámorfixáció, mint őrület-lehetőség,
a kín, mely a vággyal együtt lép fel és növekszik,
a vágy-szabályozás nehézsége a gyenge én okán,
rombolva-megújítás, a természeti ösztön ambivalens igénye a kultúrával szemben,
forradalmi hév: a költészet, mint a társadalom húsába fúrt mérgező-gyógyító Életfullánk,
a túlélt rend aláásása, aláaknázása Életbombákkal,
a meghaló, az elmúló szeretete, hisz épp letűnik egy jelentős korszak,
az emberi faj természeti érdekét egyéni-érzékeny világismeret élezi-hegyezi,
a nagy átalakulás-átalakítás szükséglete, archaikus-modern átlényegülés,
a politikai, társadalmi és lelki forradalom természeti, azaz élet-alapzatú szükségessége,
az én-hatalom-tökéletesség-együttműködés természeti szent-négyessége,
az önfenntartás-terjeszkedés-önfejlesztő-alkalmazkodás evolúciós ható-négyessége,
természeti alkuajánlat: gyönyör az élet szaporodásáért, terjeszkedéséért, fejlődéséért, alkalmazkodásáért – ennek elutasítása: a gyönyör a művészi-kulturális-lelki alkotás hajtómotorjává tétele
az Élet individualitáson túlmutató érdeke, közönye az egyének és tömegek halálával szemben,
a dacos „nem!” a jelen kuluturális-politikai-ideológiai rendszerére, mely extatikus „igen!”-t is mond valamiféle ismeretlen szociális-liberális-nemzeti újra a szent Élet nevében,
erosz szublimációja: mámoros élet- és valóságszerelem,
a kulturális minta-képek égboltozatára fellépő versek, azaz érzelmek, gondolatok, ítéletek, képek, akaratok, sejtelmek, tapasztalatok,
mágikus-érzéki-tudatalatti hatás a befogadó lelkekre,
világirodalmi és világtörténelmi jelentőség: elszenvedni az ideológiák hatását, és ezt a tapasztalatot értelmezni: magyar hivatás.
Bármely művész addig jelentős, amíg jelentősnek tartjuk. Minél inkább ihletőnek érezzünk egy művész „üzenetét”, annál inkább hajlamosak vagyunk arra, hogy befogadjuk, hogy észleleti szűrőnkben, érzelmeinkben, képzeletünkben, ítéleteinkben, sejtelmeinkben, gondolatmeneteinkben és törekvéseinkben hatni engedjük. Ez inkább tudattalan, mintsem tudatos történés. A szerelmi hatáshoz hasonlítható. Ady jelentőségét töretlenül hordozta a magyar kultúra a halála óta eltelt viharos történelmi időkön keresztül. Minden jelenkor valamilyen. Ez a valamilyenség az ő nézőpontja. Minden értelmező is valamilyen. Én is. Amit Adyban ma meglátok, azt én látom meg ebben a történelmi szituációban. Más, máskor mást látna és emelne ki.
Meggyőződésem, hogy a XX. század olyan elképesztő kulturális, társadalmi, érzelmi, életviteli és politikai átalakulást vagy átalakítást hozott, melynek révén — képletesen szólva — az európai és a globális civilizáció áthajózott egy ismeretlen, mostanában kiépítendő túlsó partra. Ady még az innenső parton írta verseit, novelláit és publicisztikáját, mi már a túlsó parton olvassuk, mondjuk, zenéljük, értelmezzük és hallgatjuk. Ezt a totális társadalmi átalakulást bízvást paradigmaváltásnak, új alapvetésnek nevezhetjük még akkor is, ha nem világos, fektetett-e le valaki alapokat vagy sem… Ady az elkerülhetetlenül bekövetkező paradigmaváltás megsejtője és előhírnöke az én elméleti koncepcióm és értelmezési keretem szerint. Ilyen értelemben magyar táltos és biblikus próféta egyszerre. Főként versei révén az. Egyik központi fogalma a nagybetűs Élet. Azért nagybetűs, mert archaikus karakterű istenpozícióban, azaz nagyhatalmi és sugalmazó helyzetben van a költőhöz képest. Az Élet csodálattal és félelemmel tölti el Adyt. Ebben a megfogalmazásban az Élet cselekvő, a lélek befogadó. Az Élet képletesen kiönt magából valamit – csodálatot és félelmet -, míg a lélek, mint egy kehely, felfogja azt. Ugyanez a kép-történés segít szemléltetni a tartalom tovább áradását: a költő a megélt tartalmat — amivel egyik istene avagy Istenének egyik kifejeződése, az Élet töltötte el –, extatikus-erotikus állapotban versekbe tölti, majd az olvasó-hallgató-mondó lelkek szintúgy kehely-állapotban fogadják a táltos-prófétájukba „töltött” és szavakba kódolt félelmes csodálatot. Az Élet a nagy átalakítás legmélyebb mozgatórugója. Ám az Élet az individuum számára mindenkor ambivalens hatalom: céljai túlmutatnak az egyes élőlényeken, bár kizárólag révükön közelíthet távlatához. Céljai: az örök és a végtelen. Az Élet meg akar maradni minden időben, az Élet szét akar terjedni a világmindenségben. Reálisak e célok? Nem érdekes. Minden élőlényben ők motoznak és hajtanak. Az emberben is, aki megértheti öröklét és végtelen fogalmait, bár korántsem biztos, hogy pontosan és adekvát módon.
A társadalmi rendszereket és a kulturális paradigmákat is e két fogalom és a bennük rejlő ádáz törekvés mozgatja végső soron. A XX. század elejére Magyarország, Európa és az emberiség egésze olyan társadalmi, kulturális, politikai állapotba került, melynek évezredes kereteit, berendezkedéseit, működési szabályait, szokásait túlfeszítették a felgyülemlett energiák és törekvések. A különböző csoportok, ideológiák hatalmi igényei között nem lehetett egyezséget találni. Az Élet új elrendeződésekért kiáltott. Hogy milyenekért, azt csak találgatta, aki erre adta fejét. A kísérletezés mára végéhez közeledik, a történelmi próbák tapasztalatait feldolgozva esély nyílik egy új, stabil, az Élet és a nagy civilizációk jelenlegi állapotára rásimuló paradigma kidolgozására. A feladat adott, a másik választás a történelmi süllyesztő. Ady költészete ebből a szempontból az egyik legfontosabb támpont, hiszen a két paradigma – archaikus és modern — határán, frontvonalán, összecsattanásának idején élt, észlelt, érzett, ítélt, gondolkodott, sejtett, képzelt, törekedett és alkotott. Számára – táltos-prófétai érzékenysége okán – érzékelhetővé váltak a lét-repedések, melyeken keresztül az Élet addig elfedett vagy medrekbe terelt energiái a maguk szabályozatlan, tüzes és fagyos forgószeleivel törtek rá a békét álmodó emberi világra, hogy a szerelmesen vágyott és szorongva rettegett nagy átalakítást beindítsák és végig vigyék.
Miféle hatalom az „Élet”, melynek fullánkja Adyt gyönyörrel halálra sebezte? Ennek a kérdésnek szentelem az alábbi gondolatmenetet. Fogadd megértéssel, kedves Olvasó.
A valóság érzéki jellegű vonzása
“Őrjít ez a csókos valóság,
Ez a nagy beteljesülés”
A valóságnak erotikus vonzereje van. A valóság és Ady lelke között erosz teremt sajátos kötődést. Mi jellemzi Eroszt? Vágy, mely a lélek mélyéről hajt valamiféle beteljesülés felé. Az erotikus teljesség vágyát ébreszti a valóság Adyban. Erosz az Élet fullánkja. Nem méreg, inkább kábító vagy csábító szer. Nem individuális a célja, hiszen a háttérben az emberi faj fennmaradásának önfenntartó, szaporodásának hatalmi, tökéletesedésének technikai-alkalmazkodó, szövetkezéseinek egységesítő érdeke zúg és dong, mely a felszínen civilizációs érdek, a mélyben természeti, evolúciós kényszer. Csak azért ad gyönyört Erosz, hogy az Élet eme négyes célja – önfenntartás, terjeszkedés, alkalmazkodó-fejlődés (én, hatalom, tökéletesség, egység) – beteljesedjen. Az egyén rátestált szerződésben áll az Élettel, egy hozzá képest globális nagyhatalommal: az elhallgatott alku-ajánlat szövege nagyjából a következő: gyönyört kapsz cserébe, ha azzal fáradsz, hogy fenntartod, terjeszted és tökéletesíted az életet időben és térben. Az egyénben erotikus, vágyhajtotta kötődések támadnak személyek, tárgyak, kulturális jelenségek iránt, nem teljesen ura egyéni érdekeinek, nem érti pontosan, mi hajszolja tovább és tovább, mi ez a szellemi-érzelmi-testi megfoghatatlan, titokzatos és rejtekező gerjedelem. Nem biztos, hogy ráébred a mögöttes Élet-hatalom tényleges céljára, nem biztos, hogy szemhatárát nagyobb időtávolságokba emeli. Ha felismeri, az értelem valamelyest megnyugodhat. Ha nem, kísért a mámoros őrület lehetősége.
Adyban Erosz tombol gyerekkora óta, az Élet csíráit, génjeit testi síkon mégsem adja tovább. Ez első szinten visszaélés az adománnyal, az ősi alku önhatalmú felmondása – mitikus hagyomány szerint, az ilyen típusú, nagytermészetű férfiaknak az lenne a dolguk, hogy kiválasztott, szép és érzékeny nők sokaságát ejtsék szerelembe, ekként nemesítvén a fajt. Ady e téren én- és élvezetcentrikus: nem akar/tud apaszerepet vállalni. Marad a kulturális szublimáció, egyfajta szent őrület, marad az, hogy a jövő nemzedékeit, a jövő kultúráját termékenyíti, mint művész.
“Óh, Élet, én nem csaltalak meg,
Nem csaltalak meg mégsem, mégsem,
Volt száz termékeny szívverésem
S nem faragott versek és képek,
De néhakori fehérségem
Mondnak vétót majd a nagy árnak.”
(Mert másokért csatáztam)
A természetnek azon csalafintaságára, hogy a gyönyör élménye révén hajtja a fajt szaporodni, fennmaradni, terjedni, fejlődni, Ady a szabad emberi döntési képesség által lehetővé vált engedetlenséggel, szerződésszegéssel, dacos „nem!”-mel válaszol: a gyönyört elfogadja, a nemzést nem teljesíti. A természet azonban így is érvényesíti rejtett akaratát, hisz oly hatalmas, oly kivédhetetlen. A természeti erő rombolva-megújító mágiája — az Életre, mint ambivalens jelenségre mondott extatikus „igen!” — bekerül a vers-szövetek mintázataiba, a minták felkerülnek a kulturális égboltozatra. Amikor és amilyen mértékben ez megtörténik — képletesen szólva –, attól fogva és olyan mértékben szóratik a kulturális fentről a magyarul tudó és Adyt olvasó-hallgató fejekre a termékenyítés.
Ady kétségtelenül akarta a régi rend pusztulását, mert úgy érezte, az a világ már megítéltetett, fennállása tehát jogtalan. Kereste az új eszméket, politikai törekvéseket, radikalizmusokat, hihetett bennük, hisz nem tudhatta, milyen lesz a megvalósulás. Mégis, számára mindezen hitek időleges érvényű maszkokká váltak, melyeket aztán levetett, mert nem szolgálták mindenek felett álló urát, az Életet, mely sosem hit vagy ideológia, hanem mindig elevenség, harc, játék, gyönyör, kín, szövetkezés, nevetés, csalás és csalatás aszerint, hogy mi szolgálja négyes érdekét: az önfenntartást, a szaporodva terjeszkedést, a kreatív alkalmazkodást és a szövetkezést, mely a kimeríthetetlen változatosság és fejlődés motorja.
“Szerelmes álarc minden arcon,
Türelme nincsen senkinek,
Perzsel-fagyaszt és ver mindenkit
A csókos, buja láz-hideg.
Vérmuzsikás, csodálatos harc,
Lihegő, és melódiák:
Fákról és vérünk borujából
Illatosan hull a virág.”
A kulturális égboltozat felől a szavakba és jelentésekbe tudva-tudatlan kódolt életszerelem szállingózik itt alá, illatozva, bódítva, mint ezer virágszirom, álarccá minősítve a versekben megfogalmazott politikumot, ideológiát, szerepeket. Ez a mámoros, dionüszoszi életszerelem az, ami felborít mindent, amit a XX. századra túlhaladott az ember, akármilyen szép és életerős volt előtte. Ám ez az érzés egyben az is, mely nem engedi, hogy az új, a győztesnek tűnő szociális-liberális paradigma rendje itt, ezen a tájon — ha merjük átélni a verstartalmakat látomásszerűségükben, zenéjükben — életellenessé váljon, még akkor se, ha Adyra, mint abszolút tekintélyre hivatkozna.
A csók – ezen Ady verseiben sokszor felbukkanó képtörténés –, a szexuális aktus fedőtette és fedőképe.
“Élet, gyere, most csókolózzunk,
Minden lehed tüdőmre száll,
Csókos szádra, meleg öledbe,
Szent nászágyadra kergetett
Másik szeretőm, a Halál.”
A szexuális aktus, az ivaros szaporodás, a „csók”, az Élet egyik elsődleges technikája: a replikációk sorát ontó ön-újrateremtődés előfeltétele. A másik elsődlegesség a stabil, hosszútávú összekapcsolódás technikája, mely a társadalmi ösztön természeti alapja. A harmadik elsődlegesség az individuális változatok és árnyalatok létrejöttének technikája, mely a változó körülményekkel való sikeres megküzdés előfeltétele. Ez utóbbi életigény tudatosítja az Élet halálok feletti könnyed elsiklását, viszolyogtató érdektelenségét: nem célja az Életnek az individuális elhasználódás teljes kiküszöbölése, mivel ez a változatok számát, a változhatóság rugalmasságát radikálisan csökkentené. Aki az Élet működésmódját és két fő célját, az öröklétet és a végtelent megérti, az a halált is szeretni fogja, mert a halál az a végső tény, mely az egyes individuumokat, a fajokat és az Élet nagy tenyészetét kreatív alkalmazkodásra, ezáltal érzékenyedésre és rugalmas válaszadásra serkenti.
„Én a Halál rokona vagyok,
Szeretem a tűnő szerelmet,
Szeretem megcsókolni azt,
aki elmegy.”
Az őrület – mely egy korábbi idézetben merült fel — az az állapot, amikor az én nem ura önmagának, amikor valamiféle számítógépes programként futó ön-meghatározás veszi át az irányítást, amikor a gépszerűség győz a szabadság fölött. Ki más veszi át az én-irányítás kormánykerekét ilyenkor, mint maga az Élet? Adynál a szent őrület kísértését a sorsszerűnek megélt, agyba programozott szexigény és az ugyanilyen súllyal jelentkező politikai radikalizmus, a forradalmi hév hozza. A két kísértésben egyrészt az a közös, hogy nagy szenvedélyeket mozgósít, individuális illetve közösségi rendszereket aknáz alá, mindazáltal nem törődik az új rendek aprólékos kidolgozásának igényével, legfeljebb puszta követelésével; másrészt az a közös, hogy az Élet érdeke fölülír minden más érdeket. Ez a pillanat mámoros őrülete. A nagy beteljesedés, maga a csúcspont ünnepe – az aktus, a testi vagy társadalmi potenciális megtermékenyítés, a szellemi vagy DNS-csírák átáramoltatása a nő illetve a közösség húsába –, melyről persze tudható, hogy röpke idő; múlásával a gyönyörvágy, a kielégületlenség, a hajsza, a képzeleti beteljesedés, az előérzett gyönyör világra vetítése újra ébred. Az egész folyamatnak afféle minek-hangulata van. Minek a beteljesedés, ha a kínzó vágy újraéled minduntalan? És mégis ebből a hajszolt, beteljesedést hiába-de-kiirthatatlanul remélő-követelő minek-állapotból, mint termőtalajból születik meg újra és újra Ady világirodalmi szintű és jelentőségű költészete.
Az én védő-rétegeinek felszaggatása
“Vágy szaggatott föl, csók vérezett meg,
Seb vagyok, tüzes, új kínra éhes”
A felszaggató vágy szexuális karaktere arról árulkodik, hogy itt kultúrán kívüli, természeti erők indultak játékba és harcba. A tét egy réteggel tágabb a kulturális-szociális tér átrendezésének igényénél: a tét az emberi civilizáció, biológiai fogalommal fogalmazva: az emberi faj boldogulása. A szexualitás az emberi faj problémája, melynek lényege, hogy nincs termékenységi időszak, hogy az ember szexuális igénye minden időben feszítő hatalom. Ez abból következik, hogy faji vágy-szabályozó én-mechanizmusa gyenge. Az archaikus életszervezés ismerte a megtartóztatás és elengedés éves körben — azaz szakrális-közösségi időben — elrendelt, váltakozó időszakait, a böjtöket és a farsangokat. A modern kor ezt is eltörölte az egyéni szabadságra, az egyéni, vágyvezérelt döntési igényre – más szóval kedvre – hivatkozva. A modern és posztmodern korban – mely utóbbi a XIX. századi klasszikus modernség paradigmájának szerves-logikus-hanyatló-szétrongyolódó kibontása – a szexuális vágy kétféle módon mutat megszaladási jelenséget: egyrészt az emberi faj elképesztő elszaporodása révén, másrészt piacilag, kereskedelmileg hergelt egyéni élvezeti forrásként, és ebből következő tömegárucikké válásként.
“Minden percben új és félelmes az Élet”
A vágy olyan léleksebzettséget okoz, melyet újabb és újabb vágykielégítésekkel próbál enyhíteni Ady, általánosságban a modern személyiség. Ez egy jól felismerhető pozitív visszacsatolás, más szóval öngerjesztő mechanizmus: a vágy felszaggat, megsebez, ennek gyógyírja a szexuális-szerelmi beteljesedés, ám a beteljesedés időleges hatású kábítószer, a szervezetből való kiürülése után az élmény igénye újraébred. Mivel megtagadtatott a szakrális-közösségi vágy-szabályozás, az egyén belső késztetését nem fékezi semmilyen társadalmilag megerősített, lélekbe épült gát. A vágy a beteljesedések emlékképeinek spontán felidézésével önmagát gerjeszti, még akkor is, ha a tudat jelzi: a harmadik stádium – a vágy és a beteljesedés után — szükségszerűen a kín. Minél hatalmasabb az erotikus vágy, a kín is annál hatalmasabbra ágaskodik.
Az Élet újfajta én-szabályozása felé
A helyzet súlyos, de nem reménytelen. A vágy-szabályozás teljes egészében az egyénen, az egyén szabad, racionálisan indokolt, baráti társaságokban megtárgyalt döntésein – a modern liberális-demokratikus lélekállapot alfáján — múlik. A kín tapasztalata és a tudat előre figyelmeztetése az a kettős-egy lehetőség, mellyel a szabályozás esélyei növekednek. Az egyén, aki tudva vagy tudatlan az emberlét egyik ősi drámáját – a szexualitás túlhatalmasodását — éli, kénytelen kitalálni és elvégezni egy eredeti és hatékony ön-szabályozást, ha élni és jól élni akar — és ha képes erre –, hogy aztán az új civilizációs paradigmában, mely a traumatikus társadalmi átalakulás révén kiépül, legyen kulturálisan elfogadható minta ezen ős-emberi, feszítő gond – írott és íratlan közösségi törvények révén való — szokássá rendezésére. Eleven, drámai, megszenvedett, az élet gigantikus ösztön-erőivel harcoló, sebződő és feltápászkodó emberi minta lehet csak kulturális-alapozó karakterű. Feltéve, ha sikeres… Hogy Ady költészete e téren megfelelő megküzdést fejez-e ki vagy sem, az vita tárgya lehet, ám hogy döbbenetes erővel ábrázolja vágy-beteljesülés-kín hármas tagozódású ismétlődéseit — és teszi átélhetővé –, az aligha.
Az új társadalmi formákat az Élet követeli
A lélekben megébredő, felszaggató vágy szexuális igényként való értelmezése jogos, de nem kielégítő. Nem magyarázza meg a kulturális-közösségi karakterű versírás kényszerét. Itt felfedendő titok lappang. Olyan társadalmi-kulturális-történelmi-ideológiai tartalmat keresek, mely Ady számára sejthető volt már a XX. század elején, ám amelynek teljes kibomlását csak a XXI. század eleje láthatja. A vers — tágabban a művészet — forrása és óceánja nem individuális, még ha individuálisan megélt is. A forrás és az óceán — a hajtóerő és a cél — mindenkor a létmeghatározó, emberalkotó természeti erők hatalmának jelenlétéről árulkodik. Ezen hatalmak a történelmi időben döntenek arról – képviseletre hivatott individuumok révén –, hogy egy-egy alkotó felemeltetik-e a kulturális égboltozatra vagy nem, s ha igen, mely művei és milyen magnetizáló energiákkal.
A vágynak, a csók- és ölelésigényként megjelenő szexigénynek, a beteljesedés hajszolásának felszaggató hatása van. Mit lehet felszaggatni? Burkokat. Az én védő rétegeit, a társadalmi rend védő köpenyegét, a társadalmi létet meghatározó ideológia ruházatát, az Élet lappangó, elfojtott törekvéseinek betokozó hatású héjait. Mindezeket Ady oly lét-tartalmakként éli meg, melyeket saját személyiségszerkezetében hordoz: a felszaggató vágy és szenvedély tehát a belé épült négy védőburkot — mely az én-t, a társadalmat, az alapozó funkciójú vallást-ideológiát, az életmódot és -szemléletet óvta évszázadok óta, és óvná ma is az Élet-igény túlságától és elszabadulásától — is felszaggatja. A szabadságvágy az Élet csábító kábszere. A burkok vagy keretek törekvéseket tartanak kordában. Nem véletlenül épültek ki: meghatározták azt a kulturális koridentitást, amelyben a XIX-XX. század fordulójának emberei éltek. A felszaggatás, felszaggatódás: fájdalmas-tehetetlen sorsfolyamat. A művész-sors érzékeny pontja, a médiumság, itt érhető tetten: Ady személyesen él meg valamit, ami alapvetően a kor átfogó társadalmi szövetét szaggatja szét. A felszaggató hatás a természet felől érkezik, olyan erők tombolása révén, mely erőket a gyengülő társadalmi rend tartott eddig féken vagy terelt élhető medrekbe. Ezt a rendet Magyarországon Ady szemében Pusztaszer képviseli. Az a fajta szövetség, az a fajta nemzetségi, nemesi, majd királyi és egyházi, egyszóval feudális hatalmi paradigma — melyet a történelmi idő jelentős politikai, kulturális szereplői csak színeztek és árnyaltak, de alapjait nem változtatták meg –, a modern, civilizációs fejlődés folytán fenntarthatatlanná vált.
“Új kínok, titkok, vágyak vizén járok”
Nagy társadalmi és lelki átalakulás-átalakítás titokterhes szükségszerűségét érzi és jelzi Ady — akinek közösségi szempontból épp ez az egyik legfontosabb bár kéretlen, hiszen ellenzéki karakterű feladata –, és fejezi ki világirodalmi szintű tehetsége szerint. E művészi kifejezés egyben azt is jelenti, hogy a kor mindenkiben ható, mély tendenciái lehetőséget kapnak arra, hogy feléledjenek és felerősödjenek, hogy a lelkek a maguk módján megküzdjenek azzal, ami bennük is, mint kollektív-tudattalan dráma, fojtva érzett, sejtett-beszűrődött történés, hogy végre is hajtsák a kor kívánalmai szerinti átalakulást-átalakítást a lehető legkevésbé traumatikus módon… Sikerült, ahogy sikerült:
világháborúk,
forradalmak,
kommunizmusok,
nácizmusok,
egyéb ideológiák elburjánzása,
gyarmati elnyomások és felszabadulások,
világkereskedelmi behálózás,
pénzügyi körök növekvő befolyásolási képessége,
a még természetbe illeszkedő,
nemesi-papi-földműves-feudális-archaikus-hierarchikus közösségi rend
és képviselőinek végleges veresége és háttérbe szorítása,
a liberális piacgazdaság és képviselőinek
szabadsághitű és -érdekű,
társadalmi rétegeket mobilizáló,
esélyegyenlősítő,
a technikai civilizáció fejlesztése révén gépmeghatározottá tevő,
atomizáló tömeg-világának végleges győzelme
és uralkodó pozícióba kerülése,
mindez és még egyebek a szabadság fennkölt eszményével,
napos oldalát túlhangsúlyozó, árnyékait figyelmen kívül hagyó romantikájával katalizálva.
E hatalomváltás érett és készült a XX. század elején, ennek előérzett, de pontosan nem tudatosíthatott sejtelme élt és hatott a táltos-próféta karakterű Ady képzeletében, érzéseiben, sejtelmeiben, gondolataiban és ítéleteiben. Költészete ennek a drámai, traumatikus folyamatnak tanúja, bár csak a hatalomváltás kezdetét, az első világháborút élhette meg.
“Ha én szólok, Észak beszél,
Fagy és fátum fogja a számat:
Ember beszél, kinek a sors,
Az élet, évek és napok
Szívének gyökeréig fájnak.”
Ady verseiben úgy beszél, mint aki számára magától értetődő, hogy a magyar és egyetemes kulturális égboltozaton a helye. E bizonyosság érzés-alapja a fájdalom. A fájdalom olyan, mint egy metafizikai skorpió-fullánk, az én és az élt élet gyökeréig hatol. Mi fájhat így? A Sors, az Élet és az Idő. Ezek a fogalmak a legfajsúlyosabb filozófiai problémákra utalnak. Ami Ady lelkében fáj, az, mióta gondolkodásáról hírt ad az ember, fáj. Sorsa a történelmi időben, melyre az Élet kényszeríti? Kérdezem újra és újra. A talányos eredetű, ős-kaján és ellenállhatatlan vágy, mely messze meghaladja az ember egyéni képességeit? Milyen erőről vagy erőkről lehet itt szó? Az Élet miféle erejéről? Az én-akarás, a szexus, a társvágy, a tudás-vágy erejéről, mely a lélek mélyéről hat, és mindhárom titokteljes, hisz kérdéses, kicsoda Ady kulturális közössége számára, ha költő? Miért a felfokozott természeti teremtő hatalom, miért a feloldhatatlannak megélt, de feloldást remélő magány? Az Élet törekvései drámaian szembe is szegülnek az egyénnel, amikor mások akarnak valamit tőle, én-jét nyomják, kísértik, szexusát ingerlik, szövetségekbe csalják, sürgetik. A történelmi szükségszerűségek folyamszerű úthenger-hatásáról is szó lehet a sors és idő fogalmaiban, melyek a kulturális változásokat generálják. A XX. század elején ilyen
a tőke feszítő, agresszív nyomulása,
a vele szövetséges ideológiák befolyása és csábítása,
a szocialista-kommunista államszervezés ki nem próbált, még szűz, csábító alternatívája,
a régi rend képviselőinek rendszervédő fellépése államhatalmi pozíciókból,
a forradalmi törekvések,
a tömeges szegénység szemben a kevés gazdaggal, mint mélyülő igazságtalanság,
az egyre idejétmúltabbá és merevebbé váló nemesség életmódja és világviszonya,
az egyre enerváltabbá, korszerűtlenebbé váló papság és kereszténység,
a pusztuló magyar népi kultúra,
a tudomány és a technika fejlődése,
a nagyhatalmi törekvések Európában és a gyarmatbirodalmakon.
A XXI. századból visszanézve olyan történelmi erők egymásnak feszülését látom, melyek valóban sorsszerűen, azaz szinte szükségszerűen alakították át az akkori világ minden elemét. Ennek a nagyszabású, kivédhetetlenül közeledő átalakulásnak — ahol az egyéni élet, az egyén fájdalmai, veszteségei iránt épp úgy közömbös maradt az ágens, mint az Élet saját szülötteivel, az egyedekkel szemben – lett Ady megsejtője. A történelmi idő fátumként hozta a változást, ám e változás végső forrása mégis a leghatalmasabb mozgató, az Élet. Az Élet az, aki az embert szaporodni, túlnépesedni hajtja, az Élet az, aki az embert terjeszkedni, hatalmát növelni hajtja, az Élet az, aki az embert tökéletesedni, technikailag fejlődni hajtja, az Élet az, aki globális, birodalmi szövetkezést sürget – a társadalmi és kulturális változás hajtó ereje az Élet, Ady félve csodált szerelme, mely gyönyörrel mérgező fullánkot fúrt lelkének gyökerébe.
Ezekkel a fejtegetésekkel, úgy vélem, választ találtam arra a paradox jelenségre, hogy az én kínra vágyik. Nem vágyhat kínra közvetlenül senki, ez nem életszerű. Ady költői állítása – „új kínra éhes” –, elsődlegesen természetesen gyönyörvágy, ám mivel a gyönyört szükségszerűen kín kíséri – e tényt tapasztalatok sora írta a lélekbe -, ebből következően ha gyönyörre vágyik, egyben kínra is kell vágynia, a kettő csak együtt lehetséges. Mégsem irracionális, mégsem paradox kínra vágyni, mert épp a megtapasztalt fájdalmak sora vési a lélekbe a szexuális energia — és a mögötte rejtetten meghúzódó kulturális-ideológiai-politikai megtermékenyülés és forradalmi átlényegítés — beszabályozásának lehetőségét és szükségességét. Épp az egyéni — és közösségi — fájdalmakra való emlékezés adja a muníciót az én-nek, hogy szembe merjen és tudjon szállni a felszaggató vágy sürgető túlhatalmával, hogy kidolgozza a lehetséges mederbe tereléseket. A „kínra éhes”-ség másik értelmezése arra fókuszál, hogy a vágy valamit felszaggat a lélekben. Ezt a valamit egyéni védő buroknak vagy közösségi életsegítő keretnek neveztem. Maga a fel- vagy szétszaggatás kínzó élmény. Ám a vágy, mely az Élet élni-terjeszkedni-fejlődni-szövetkezni akarásának atomreaktora, azáltal, hogy átszaggatja a már nem kielégítő burkot, mámoros ünnepet ül. Ez az Élet szent ünnepe. Még akkor is gyönyör, ha az egyén — kinek lelkébe e felszaggató, individuális és közösségi gátakon túláradó, elsöprő ünnep drámaian köszön be — kínok kínjával kínzatik. Ha az egyén képes az Életet a kultúránál és a társadalmi szabályozásnál jelentősebb értékként felfogni, akkor kínja másodlagossá válik ahhoz képest, hogy az Élet – egyedeinek hathatós közreműködése révén — rombolva újjá alakítja az ember-lét túl merevvé vált világát.
“Hol ájult, szent kikötőkben szeretnek
S lecsavarják az Ég rossz lámpáit,
Hol lángolnak Napok gyanánt a csókok,
Onnan jött meg a te bódult hajósod.
Szökött, futott, hogy szent, ellopott Éjben
Mesékkel és csókokkal bújjon el
Friss karjaid meleg kikötőjében.”
Fogadd ezen írást, kedves Olvasó, akként, miként az Élet szent viharából megtérő Adyt fogadta Csinszka ölelése.
Illusztráció: Ady Endre fotója az Ady Emlékmúzeumban (2019)
Cimkék: esszé, tanulmány, vers
