Sári László: „Végtelen helyeslés, mindig csak lét-dicséret!”
Rainer Maria Rilke: Levelek I–IV.
Négy évvel halála előtt, 1922-ben Rilke határozottan azt állítja egyik levelében, hogy egész addigi életműve nem más, mint „lét-dicséret”, „mindig csak lét-dicséret”. Egy szorongásával küzdő fiatal barátjának írott, biztató hangú levelében állítja ezt, majd ki is fejti meggyőződését: „Az életnek az a nehézkes »szívre vétele«, amivel könyveim tele vannak, az nem búskomorság, barátom… Kísérlet arra, hogy a szív karátjával mérjük a dolgokat, ne gyanakvással, boldogság-igénnyel vagy a véletlen mértékével… Nem lemondás, ó ellenkezőleg, mennyi végtelen helyeslés, és mindig csak helyeslés, lét-dicséret!”
Atyai levél, atyai vigasztalás, mely Rilke mindenkori olvasóinak is szól. Mi se higgyük egy percig se, hogy egész életében csak lelke szörnyűséges démonaival küzdött, s művészete tagadja a lét örömét. Egyszerre volt a gyönyörök keresője és tagadója, ahogy vallja magáról egy másik – ugyancsak Rudolf Carl Bonländernek írt – levelében.
Akár hisszük a költő állítását, akár nem, jó arra gondolni, hogy – talán igaz. Miért is ne lehetne az? Hiszen az emberi világ minden nyíltszívű, jóérzésű szereplője és szemlélője számára kötelező „az életnek nehézkes »szívre vétele«”, mondhatnám úgyis, hogy aki elmélyülten figyel lét és létező viszonyára, az ezt a kínlódást „nem úszhatja meg”. Legfőképpen a költő nem, a költőnek örökké „pokolra kell menni”. Felismerték és elmondták ezt a régi, cáfolhatatlan igazságot már mások is, de többségük még véletlenül sem tekintette pokoljárását a lét „végtelen helyeslésének”, „lét-dicséretnek”. Pedig nincs más választása az embernek, a sorsát – legyen az bármilyen – adománynak kell tekintenie. Ezt már nehezebb belátni, de még ennél is nehezebb a kínok közt tölthető életet örömmel élni.
Rilke költészetének „uralkodó motívuma a halál, a szorongás, misztikus istenkeresés, az ember és a felfoghatatlan viszonya” – ismétli unos-untalan (csaknem szó szerint így) valamennyi munkásságáról szóló tudós, értékelő írás. Ő meg azt mondja erre, persze, hogy halál, szorongás, istenkeresés és felfoghatatlanság. Mi másnak lenne értelme? Mi mást kellene megismerni, ha nem a megismerhetetlent; mi mást kellene felfogni, ha nem a felfoghatatlant? Csakis az ilyenfajta kérdésfelvetésnek van értelme, minden más kérdés bárgyúság! És Rilke kérdez mindhalálig, kérdez konokul versben és prózában, legköznapibb hangú leveleiben is.
A Rilke-levelek garmadájában lapozgathatunk már néhány éve, négy vaskos kötetben, de az égető kérdések sora akkor sem ér véget, ha egész életre szóló programnak tervezzük a levelek olvasását. Aki tudja, hogy a kérdéseket akkor is föl kell tenni, amikor senki emberfia nem képes válaszolni rájuk, az a sírból is kérdez, a sírból is csak a felfoghatatlan (innenső és túlsó) létezést szólítja („Rózsa, te tiszta ellentmondás, gyönyörűség, / Annyi temérdek pilla alatt / Senkisem alszik.”). Hol van az egész, a teljes Lét, miért minden csak rész, töredék: lemondás, áldozat, megrabolt élet vagy halál?
„Úgy véltem, csak magányos tevékenység hozhat gyümölcsöt… [Rodin] mély hallgatásba merült, majd azt mondta, csodálatosan komolyan mondta ezt: …Nem szabad arra gondolni, hogy csinálni akarunk valamit, csak folyton tökéletesíteni kell kifejezőeszközeinket, és el kell mondani mindent. Dolgozni kell, dolgozni türelemmel. Nem nézni jobbra, nem nézni balra. Az egész életet bele kell vonni ebbe a körbe, és nem gyakorolni semmi mást, csakis ezt az életet. A másikat föl kell áldozni. Tolsztoj dohos levegőjű háztartása, Rodin kényelmetlen szobái… mindkettő ugyanazt hirdeti: döntenünk kell, vagy-vagy. Vagy boldogság, vagy művészet.” Ebben a levelében – amelyet feleségének, Clara Rilkének írt – már azt magyarázza, miért lesz minden csak töredék, félélet, miért látszik elkerülhetetlennek a legsúlyosabb áldozat. Nem kétséges, hogy feleségének is, magának is Rodin és Tolsztoj példájával magyarázza saját, fájdalmasan megcsonkított, kifosztott életüket.
Ebben a gondolatban azonban az áldozat már Lét-dicséretként is megcsillan. Megint csak Rodin példáját hozza föl Clarának: „Csinálni, csinálni, ezen sarkallik a dolog. És ha egyszer létrejött valami, tíz vagy tizenkét figura, vagy hatvan-hetven kicsi akt veszi körül az embert, melyeket hol ez, hol az a belső parancs segített világra, már egy új földrészt hódított meg, amelyen megvetheti a lábát. Akkor nincsen többé vereség. Amikor Rodin a tárgyai közt jár-kel, érzi az ember: örökké ifjúság, biztonság és munkakedv lengi körül. Életműve hatalmas angyalként mellette áll, és megvédi őt… hatalmas életműve!” Aztán Rilke hozzáteszi még: „Minden nagy ember hagyta elordasodni az életét, s összes tapasztalatát művészetébe telepítette. Életük elcsenevészesedett, mint egy olyan szerv, amelyre nincs szükségük többé.” Lám, ebben van Rilke hallatlan türelmének titka is, mellyel örökös kivetettségét a világból, keserves sorsforgása reménytelenségét viselte. („Elénk soha, egy napra se tárul / a tiszta Tér, amelyben a virágok / örökké nyílnak.”)
Ha elszántan (és valóban életre szóló programként) vesszük kézbe és kitartóan forgatjuk a Levelek magyar nyelvű kiadásának két és félezer oldalnyi négy kötetét, akkor ennek a kérdésnek minden „vetületét”, ágát-bogát megtaláljuk valahol részletesen kifejtve, még a legáltalánosabb vonatkozásait, vagyis a minket (a Rilkéénél jóval köznapibb életet élő egyszerű olvasókat) érintő részleteket is. Mert Rilke levelei (akár költészete) nagyon nagy szerencsénkre nem „önfeltáró”, csak saját magával foglalkozó írások, hanem bizony mindannyiunkat erősen megrendítő létkérdéseket és válaszokat, felismeréseket és következtetéseket megfogalmazó művek. Nem véletlenül állítják a hozzáértők, hogy Rilke levelei egyenrangúak költeményeivel, és az sem véletlen, hogy azt a mérhetetlen terjedelmű levelezést, amit ránk hagyott, máig nem dolgozta fel a szakma, a levelezés egésze máig nem jelent meg német nyelvű összkiadásban sem.
A levelek magas írói színvonalához, költői értékéhez akkor sem fér kétség, amikor Rilke nem lételméleti kérdésekről gondolkodik, hanem például keserves otthonkeresésének különös körülményeit tárja címzettje (Alekszej Szergejevics Szuvorin), valamint későbbi olvasói elé („Én már-már azt hinném, hogy ilyen magányos és elveszett és felesleges lennék, ha nem jártam volna kétszer – 1899-ben és 1900-ban – Oroszországban, ahol ráébredtem, hogy van számomra haza, van talaj, amelyben gyökeret tudnék verni, és van nép, amelyet szeretni tudnék, sőt: amelyet szeretek.”); akkor sem amikor családi érzéseiről vall (Phia, Clara és Ruth Rilkének); vagy amikor szerelmi föllángolásairól tudósítanak (Lou Andreas-Saloménak és Marina Cvetajevának írott) sorai; vagy éppen számos barátjának és támogatójának küldi beszámolóit élete kisebb-nagyobb eseményeiről.
A filológia és a könyvkiadás valójában megoldhatatlan feladata, hogy valaha is olyan kiadásban adjon közre bármiféle (legfőképpen irodalmi értékű) levelezést, amelynek minden vonatkozása, utalása, minden értékes gondolata az érdeklődő nagyközönség számára is pontosan, jól érthető. Ilyen kiadás még nem készült, és nem is készül soha. Mi sem ilyet kaptunk kézbe a válogató-szerkesztő és kiváló műfordító Báthori Csabától, valamint a Napkút Kiadótól, ám a válogatás végén meglehetősen alapos és pontos eligazítást, segítséget kapunk tőlük az olvasáshoz. Itt persze még nem ér véget az elmélyült, érdeklődő olvasóközönség munkálkodása.
Akit magával ragad ez a monumentális olvasmány, az nem elégszik meg a szerkesztői eligazítással, az maga is Rilke élete és életműve nyomába ered. Így kezdődik el az olvasó őszinte, szoros és meghitt elköteleződése, megbonthatatlan sorstársi viszonya a 20. század német költőkirályával.
Illusztráció: Rainer Maria Rilke (1906)
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Németh Erzsébet: Eliziádok →
Kovács katáng Ferenc: Padkára hajt, hogy fölriadjunk →
