Márkus Béla: Olvasva a Napút idei 3. számát
Olvasva a Napút idei 3. számát és a Napút-füzetek 133. darabját, a Káva Téka Ady Endre – ma „levélfaleveleit”, megbocsáthatatlan módon — rossz viccmesélőnek – egy régi, talán még gimnazista koromban hallott vicc járt az eszemben a tizennyolc éves lányról, aki szeretne ellenállni, de nincs kinek. Szerettem volna, szeretnék én is ellentmondani a csaknem háromszáz oldalnyi összeállítás szereplői valamelyikének, egyet nem értésem gyorsan előrángatott érveivel, de csak olyan írásokra találtam, amelyek megnyertek maguknak, legyenek a pályázat tisztelgő versei vagy okos, alapos, netán „csak” ötletes, a „tudatalatti világot” főleg Barta János nyomán „megpiszkáló” versértelmezései, továbbá az Ady-költemények szellemes parafrázisai. S a tanulmányok, pályázaton kívül, de a folyóiraton belül! A krúdys felütésű történet a pincehelyi kondástól, a kassai püspökön meg a faddi hóhéron át mi másig, mint az „ellopatott holttestig”. A Kaffka Margit és Ady kapcsolatának labirintusában bolyongtató a maga rejtélyeivel, soha fel nem tárható titkaival. A nagy Hitető, az elkészült, ki is fizetett, ám mégis kiadatlan maradt Ady-kötet története, mint A halottak élén születésének alfejezete. A költő a Sappho szerelmes éneke című verse, mint „a minden filológust megszégyenítő, legizzóbb magyar fordítás”. Aztán a „szárnyas szavai”, azaz szállóigévé vált idézetei az Álmodik a Nyomortól a Nekünk Mohács kellig. A mai költőutód közvetítette sóhaj, a „Milyen jó nem ismertnek lenni” sóvárgása, együtt a felkiáltással: Szeretném, ha szeretnének. Az André Kertész fotóihoz talált, a költő életművében eligazító ajánlás: „Az ő számára külön kinyílnak a tárgyak és kitárják rejtett arcukat”. Mindezek a dolgozatok, tanulmányok, esszék az Ady-filológia értékes darabjai. Mintegy bizonyságai annak, noha a szerzők hallgatnak róla, hogy a „kultúrharc” nem rombolta, nem rombolhatta le az értő, érzékeny elemzések „hadállásait”. Egy fűzfa-poéta szellemességén túltevő címparafrázist kölcsönözve: Google és Magoogle fia ma is hódíthat magának híveket. Újra „divat”-ba jöhet, „hozzáigazítva” a XXI. századhoz, ne adj’ Isten, a posztmodern költészetfelfogáshoz, ha az élet- és létszemlélethez nem is. Így talán kevesebben lesznek azok, „akiknek nem kell”. Akik – az újabb „kultúrharcosok” – már nem azért fordulnak el tőle, mert bebújtak „a szaknyelvek belső rekeszeibe”, hanem mert az életmű elemzése helyett a száz éve halott – ezért ünnepelt? – alkotó élve boncolásával élik fel szellemi energiájukat. Diagnózisuk: baj van Adyval. Pontosabban: bajuk van vele. A Napút-füzetek látlelet-írás. Róluk, meg nem dicsérhető, fölösleges illendőségből nevüket elhallgatva, hogy nekik mi a bajuk.
„Kultúrharc az ún. nemzeti irodalom nevében? S mindjárt az egyik legerősebb bástya, Ady ellen? Még ha sikerülne is földig rombolni, milyen lenne éppen nélküle, az ’utolsó magyar’ nélkül nemzeti irodalmunk”” – soroz meg kérdéseivel a füzet nyitó levelében egy valakit, aztán, miután belejött, többeket a „levélfalevelek” összegereblyéző szerkesztője. Nevét illendőségből is tudatni kellene, akár csak a lapszám borítóbelsői, a B2-páholy tárcája valamikor, még Vörösmarty előtt az emlékezet szerint Lipák nevet (el)viselő írójáét. De kössön a sehol be nem vált egyenlőség: nevek sem itt, sem ott. Helyettük idézetek Arról, hogy „némely buzgó honfi kiseprűzné Adyt a magyar Parnasszusról a korabeli progresszióval, a baloldali mozgalmakkal való ’kompromittálódása’ miatt”. A „honfi” helyett a hazaffy tán helytállóbb volna. Mert „(újra) divattá kezd válni az evidens esztétikai értékek (végig nem gondolt) politikai szempontok szerinti minősítése”. „Viszolygok attól a törekvéstől, hogy Ady valamely értékrend nevében elutasítható, megvádolható lenne – épp az ilyen ellenségképgyártás és sztereotíp ítéletek sorolták időről időre hazánkat a hisztérikus polarizáltság állapotába.”Ironikus közelítésben: „Egyszóval, nagyon úgy tűnik fel, baj van ezzel az Adyval. Mert szabadkőműves volt. Mert zsidóbérenc volt. Meg alkoholista. Meg mélymagyar. Meg világpolgár. Mert mérték nélkül, nyilvánosan kurválkodott. Vészi tata diófáján kukorékolni hajnalonta, nemzeti költőhöz illetlenül. Mert szimpatizálni a proletárokkal (?). Mert sem utódja, sem boldog őse lenni senkinek. Mert nem volt senkinek maradni. És ez megbocsáthatatlan!” Higgadt, méltányos hang: „Nekem személy szerint semmiféle szükségem a nemzeti kisajátítására. Nagyobb értéknek képzelem, semhogy ilyen-olyan csoportérdekek inflációjának szabad lenni kitenni. Pártérdekeknek. A szellemi életnek fölül kell múlnia őket”. Filozofikus: „A költészetében uralkodó kontradiktórius ellentétpárokat… nem Ady fejlesztette ki monstrummá, gólemmé… de ő öntötte őket korszerű és időtálló, megrázó és excentrikus formába”. Szkeptikus: „Csakugyan szükség van a revízióra? Szükség van arra, hogy annyit emlegessük a nemzetit?” Kortárs, már elhunyt költőket idéző, velük tiltakozó: „Akik Ady Endrét az öröklétben sértegetik, a tőrdobálóknak ne legyen irgalom”. „Magyar, oláh, szláv – mindigre / ebhitű pogány, / csűrdöngölőt járunk ma is /Ady homlokán”. Monográfiákat dicsérve méltatni a szerzőkkel együtt az alanyt is: „Az Ady-könyvek… nemcsak Adyhoz vágtak új utat, de példát adtak egy irodalomtudományi gondolkodásmód átlényegítésére, elmélet alkalmazására a szövegek interpretációjában”; a „monográfia-szöveg a dirdur-világban műfajt teremtett. Az eszmetörténeti-retorikai-poétikai tudandókat nem tette Ady elé”. Végül a címbe emelt bizonyosság, meggyőződés: „Dala ma is friss élettel tele” – avagy az „örök Ady”, utána olyan kifejtéssel, mely A Kalota partján parafrázisára késztethet, itt „pompás magyarok”, ott, az esszében, pompás mondatok, a versvilág „hallatlan esztétikai és poétikai összetettségéhez” illően, és „mennyi szín, mennyi szín”. A színek előtt azonban határozottság, keménység: „hadd fogalmazzam meg én is azt a meggyőződésemet, miszerint Ady jelentősége értelmes emberi elmével sem ma, se ezután nem kérdőjelezhető meg”. S akik megkérdőjelezik, mégis, ráadásul jóval nagyobb nyilvánosság előtt, mint a „korszellemmel” dacoló Napút? Azok elméje? És elhivatottsága? És célja?
Illusztráció: A Napút folyóirat 2019/3. számának borítója (részlet)
Cimkék: cikkek, visszhang
