Mújdricza Péter: GYAKORLATI UTÓPIÁK, avagy az organikus dekonstrukció…
Le nem zárható munkaközi beszélgetés Pásztor Erika Katalina, Nagy Dénes, Mújdricza Péter és Ortutay Tamás részvételével, 2017. február végétől, az Építészfórumban. Meditációs objektumként — hangfelvétel alapján szerkesztette: Mújdricza Péter (építész/művészeti író)
Lázadás
maradok mint őslelet
elárvult pompás csigaház
kifalazom magam a létbe
omoljon pusztuljon a vár
ha ez kell hogy az áldozat
kiváljon
örök hiányom a sziklából
kivájom
maradok
mint a csönd
Déva romjainál
(Polgár Teréz Eszter verse)
„Mújdricza építészete kortárs architektúra, nagyon erős archaikus gyökerekkel.”
(Szegő György)
„Mújdricza építészete nem igényt szolgál ki, hanem igényt teremt.”
(Keserü Katalin)
1. rész
Mújdricza Péter: Gyakorlati utópiák címmel 2017. január 16-a és február 14-e közt kiállítást, kétnapos nyitókonferenciát, hétvégi filmvetítéseket és kiállítást záró eseményt szerveztünk a Magyar Építőművészek Szövetsége Kós Károly termében. Vendégkiállítók Mújdricza Ferenc építész, dr. Kovács Mónika Erika és Fekete Zoltán, a Szupervályog Munkacsoport alapítói, valamint Bánfalvy Zoltán fotográfus voltak. A nyitókonferencián előadott Katona Vilmos, Botzheim Bálint, Mizsei Anett, Mújdricza Ferenc, Rainer Péter és Kökény-Kovács Ildikó építészek, Balázs Zoltán színművész, Erdély Dániel képzőművész, Keserü Katalin művészettörténész, Nagy Dénes matematikus és Bánfalvy Zoltán fotográfus. A kiállítás zárásakor versét elmondta Polgár Teréz Eszter. A konferenciát és a záróeseményt Nagy Dénes és Kántor Viola moderálta. Az eseménysorozat fotóit Pálinkás Edit, ifj. Mújdricza Ferenc és Hadik András készítette. A Kós Károly termet a MÉSZ vezetősége bocsátotta rendelkezésünkre, Krizsán András elnök és Károlyi Judit titkár közreműködésével. Az egyhónapos rendezvény fővédnöke Dévényi Sándor Kossuth-díjas építész, a Magyar Művészeti Akadémia alelnöke volt. Csak mellékesen jegyzem meg, az esemény során egyetlen fillér sem cserélt gazdát… Mindent köszönök!
Nagy Dénes: Tehát hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kiállítás, Gyakorlati utópiák címmel. Bocsánat, nem volt egy kiállítás, van ez a kiállítás. Mi azt tettük, hogy nem nyitottuk meg. Ugye nem nyitottuk meg?
M.P.: Nem nyitottuk meg, csak bezártuk. Pontosabban a zárással egy új fejezetet nyitottunk meg, amelynek ez a beszélgetés is a része. Minden halál születés egy jobb életre…
N.D.: Megnyitó nem volt, ez nagyon fontos. Ezt közösen, mínusz fokokban döntöttük el, ott köröztünk a Kós Károly terem előterében, mert bolond módon én azt mondtam, hogy találkozzunk pénteken délután, és akkor minden zárva volt, kivéve az építész kocsma. Tehát az, hogy majd benézünk a Magyar Építőművészek Szövetségébe csak melegedni egy kicsit, abból nem lett semmi. Szóval ott köröztünk, köröztünk, kulcs nem volt, hogy elkérjük, hogy bemenjünk, mert ez lett volna az apropó, hogy ugye a Hely szelleme valamit segítsen. Kós Károly és a Hely szelleme. Tehát ott kint köröztünk az előtérben, aztán bejött néhány holland, de nem tudtak angolul, így lengyelül beszéltük meg a dolgok lényegét, mert lengyel óraadók voltak, és ebben a miliőben úgy döntöttünk, hogy nem lesz megnyitó. Viszont lesz zárás. Én szeretem a magyar szavakat, hiszen ausztrál állampolgár is vagyok, tehát nagyon vigyázok arra, hogy ne használjak túl sok nem magyar szót, ilyet, mint finisszázs, vernisszázs, ezt most hagyjuk… Abban a nagyon nagy megtiszteltetésben részesített Péter barátom, hogy megkért arra, hogy én ott valamit tegyek, és én pofátlan módon azt tettem, a pofátlan törölve, tehát én ügyesen azt tettem, javíts ki, hogy ha rosszul mondom, hogy úgy zárom be, hogy nem zárom be, hanem tulajdonképpen valamit kinyitunk. Úgy döntöttem, hogy folytassuk ezt a párbeszédet. Tudniillik ott összejött valami, ami azt kell hogy mondjam, a mai világban elég ritka. Mert megnyitó mégis volt, de nem úgy, hogy valaki idejött, ugye ismeritek azt a hangulatot, hogy valaki veszi a papírját, és felolvas, és végül elmondja a boldogító igent, és a kiállítást megnyitjuk. És akkor mindenki megrohanja a pogácsákat, hisz azokat a rajzokat úgyse lehet megnézni, amik a pogácsák mögött vannak. Ám ehelyett az történt, hogy mi csináltunk egy konferenciát. Ez volt az ötlet. Aztán Péter elkezdte szervezni, és nem is egynapos konferenciát csináltunk, hanem kétnaposat. Őszintén megmondom, így utólag bevallom, nagyon féltem, hogy egy januári hétfőn, 13 órakor, ilyen csúszós, szörnyű időben senki sem fog eljönni a MÉSZ Kós Károly termébe. Kós Károly vonzó, tudom, de hogy abban az időben, és pont oda? És telt ház volt. És a telt ház olyan telt ház volt, hogy volt ott egyiptológus és közgazdász, volt ott textilművész, történetesen tudom a nevét is, mert Makovecz Imre felesége volt, tehát nem az történt, hogy összejött Péter baráti köre, nem az történt, hogy összejöttek építészek, a szűkebb szakma, hanem összejött egy hatalmas társaság. És valahogy sikerült beszélgetni. Ez nagyon fontos, mert ez hiányzik a mai világból. A záráskor, ami nem zárás volt, én elmondtam, hogy többször megkértek szerte a világban, beszéljek arról, hogy miért van olyan sok híres magyar tudós és művész, és én azt mondtam, hogy az egyik ok az, hogy Magyarországon volt valami, amit én úgy neveztem el: kávéházi demokrácia. Tehát volt egy olyan intézmény, most a két világháború közötti időről beszélek, amikor a társadalom tényleg furcsa volt, de voltak kávéházak. És a kávéházban a nagyságos úr és a kifutófiú és a pénztelen író és a feltaláló ott ült együtt és beszélgetett. A magyar kultúrának szerintem az az egyik titka, hogy beszélgetünk. Akkor is beszélgetünk, ha nincs miről beszélni, de kiderül, hogy ha van időnk, akkor előbb-utóbb előjönnek olyan dolgok, amikre nem is gondoltunk. Ez nem tervezhető. Büszkén mondom, lehet, hogy Szent-Györgyi Albert nekem írta egyik utolsó levelét, már remegő kézzel volt aláírva. Szent-Györgyi Alberttől hallottam azt a fantasztikus gondolatot, hogy a mai világ jellemzői a pályázatok, amikhez előre meg kell tudnod mondani, hogy majd mit fogsz kitalálni ennyi pénzért. Ennek persze semmi értelme nincs, mert ugye én akkor tudom, hogy mit fogok kitalálni, ha már tudom. Tehát nagyon fontos, hogy beszéljünk, most egy idegen kifejezést hadd használjak, ad hoc, tehát minden terv nélkül, minden pénzügyi érdek nélkül. Nem azért, mert mi most pályázni fogunk, nem azért, mert mi most pénzt akarunk keresni, nem azért, mert most biztos, hogy valamit mi közösen tudunk csinálni, de nagyon fontos, hogy beszéljünk egymással, és ebből előbb-utóbb kijön valami, ami nem tervezhető. Váratlanul. Még egyet hadd mondjak, a magyar titoknak ez a másik része szerintem, és ezt kéne megmenteni a magyar kulturális életben, hogy minden érdek nélkül beszéljünk egymással. (Tudom, hogy minden népnek megvan a maga titka, tehát nem akarok ilyen irányba elmenni, hogy vannak magyar titkok, másoknak pedig nincsenek titkai.) Hangsúlyozom, minden érdek nélkül(!) beszéljünk egymással, és így kialakul egy olyasmi, sajnos erre nincs magyar szó, és ezért az Európai Unió ellenében is ki merem mondani: interdiszciplinaritás. Ugyanis az Európai Unió nem szereti azt, hogy interdiszciplinaritás, ki akarja irtani azt, hogy inter… mert ők azt mondják mindig, hogy multidiszciplinaritás. Nos, hadd mondjam el, mi a különbség a kettő között. A multi azt jelenti, hogy itt van ez az edény, és ebbe beledugunk mindenféle dolgokat. Multi, sok. Az inter viszont azt jelenti, hogy valamilyen kapcsolat is keletkezett a diszciplínák között. Tehát elkezdünk beszélgetni, és előbb-utóbb lesz egy híd. Nem olyan híd, amit előre már évek óta tervezünk, hanem hirtelen létrejön egy híd. És ebből a hídból jönnek a gondolatok. Valahányszor megkértem külföldieket, hogy mondjanak bármilyen magyar kutatót, művészt, építészt, mindig be tudtam bizonyítani, hogy az illetőnek az egyik lényeges tulajdonsága az, hogy interdiszciplináris a gondolkodása. Hadd mondjak Nektek példákat. Tehát azt mondják, hogy Victor Vasarely. Ő miről híres? Op art, tehát optika és művészet. Azt mondjuk, hogy Nicolas Schöffer… Kinetikus művészet. Kinetika, ugye akkor a fizikában vagyunk, és art, akkor meg a művészetben is. Akkor Bartók Bélát említették. Talán nem tudták, hogy Bartók Béla nemcsak zeneszerző volt, hanem a népzenének a kutatója is. Én az előadásomban egyébként sokat hivatkoztam az Új Időkben megjelent 1931-es írására, mert annak egy építészeti vázlatát próbáltam a konferencián előadni, ez a Parasztzene hatása a modern műzenére, tehát én megpróbáltam a modern építészet és a népi építészet között valamilyen kapcsolatot teremteni. Pont azokkal a lépcsőkkel, amikkel Bartók 1931-ben. De még egyszer, tehát Bartók kutató is volt, nemcsak zeneszerző, és előadóművész is volt, zongoraművész. És így mehetünk tovább. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy ismerhettem Wigner Jenőt és Teller Edét, még egy közös cikket is írtunk. Ez egyébként a tudományos kreativitásról szól, és ugyanúgy született, mint ez, vagyis beszélgettünk, a beszélgetést filmre vették, ez még Arizonában volt, és ebből született a cikkünk. Mi volt az érdekes Teller Edében és Wigner Jenőben, és miért hivatkoznak rájuk annyit? Azért, mert ők is interdiszciplinárisak voltak. Wigner mindig elmondja, hogy kérem szépen, én körülbelül vegyészmérnök vagyok. Mi azt mondjuk, hogy fizikus. De olyan filozófiai esszéket írt, hogy fantasztikus. Tehát ezt a fajta gondolkodást kéne megmentenünk, és elmondtam azt a példát a nem zárás záráskor, hogy Groves tábornok odament Oppenheimerhez, és azt mondta: tarthatatlan! Képzeld mit tapasztaltam! Bementem Teller Edéhez, ő kiment a szobájából, a titkos dokumentumok, nem tudom milyen dokumentumok, ott voltak az asztalán, nem zárta be a szobáját, átment Wigner Jenőhöz a szomszéd szobába, nem csukták be az ajtót, hangosan beszélgettek, úgy, hogy kihallatszott. Tarthatatlan! Ezt nem tűröm tovább! Egy-egy katonát fogok állítani az összes fizikus ajtajához, vége az ide-oda mászkálásnak. Bezárom őket a szobájukba. Oppenheimer, aki a Manhattan projekt vezetője volt, elismerte, hogy a tábornoknak biztonságtechnikai szempontból igaza van. De ha külön-külön bezárja a tudósokat, megöli a tudományos kutatást. És feltettem a jelenlevőknek a kérdést: mi lett a megoldás? És valaki néhány másodperc múlva kiejtett egy földrajzi nevet: Los Alamos. Ugyanis Oppenheimer elvitte az összes fizikust, matematikust, kémikust, tudóst, filozófust, mindenkit, akire szükség volt Los Alamosba, azt körülkerítette, és a katonáival körbevetette, és senki engedély nélkül se ki, se be. De bent teljes szabadságot kellett biztosítani, a sétát, az össze-vissza mászkálást, a beszélgetést, az asztalon hagyott papírokat, így, ahogy itt is van, ezt próbáld meg lefényképezni, Erika, hogy így néz ki ez az asztal, ami körül beszélgetünk, teli van könyvekkel! (Ami egy méretes, kerékpáros hátizsákba tisztesen belefér: Yuval Noah Harari: Sapiens. Az emberiség rövid története hetvenezer évben, Nyíri Tamás: A filozófiai gondolkodás fejlődése, Hamvas Béla: Scientia Sacra, Szabó Lajos: Tény és titok, Carl Fingerhuth: Learning from China, The Tao of the City, David C. Korten: Tőkés társaságok világuralma, René Guénon: A mennyiség uralma és az idők jelei, Kevin Burns: Eastern Philosophy, Szabó-Lopes Zsuzsa: A bükki füvesember nyomában, Jan Gehl: Élhető városok, Istvánffy Gyula: Az őskor építészete, Várkonyi Nándor: Sziriat oszlopai, Y.N.Harari: HOMO DEUS, Szabolcsi Bence: A zene története, Marlo Morgan: Vidd hírét az igazaknak, Levendel Júlia:Szabad vagy, Berzsenyi Dániel összes, Kökény-Kovács Ildikó: ÉP-ítő játékok, Otto Weininger: Nem és jellem, Niall Ferguson: The House of Rothschild, Barabási Albert László: Behálózva, David Rothkopf: Superclass, The Global Power Elite and the World They Are Making, Milovan Gyilasz: Az új osztály, Stephen Knight: The Brotherhood, The Secret World of the Freemasons, Silvio Gesell: A természetes gazdasági rend, Síklaky István: Létbiztonság és harmónia, Pogány Frigyes: Utcák és terek művészete, Balogh János: Bioszféra-expedíció, Vida Gábor: Helyünk a bioszférában, Buckminster Fuller: Földűrhajó, Karátson Gábor: Az együgyű Isten, stb…) Mert így tudunk gondolkodni, így tudunk előre menni.
Én négy kontinensen tanítottam egyetemen, tehát Európán kívül még Japánban, Ausztráliában és az Egyesült Államokban, ott ez nincs meg. Ott az úgynevezett rövid beszéd járja. Tehát már a How do you do? sem azt jelenti, hogy te mondjad el nekem, hogy vagy. Hanem csak egy köszönés, és ha halálos beteg vagy, akkor is azt mondod, hogy Fine thank you, egy mosoly, és mész tovább. Tehát ezt szokták külföldieknek mondani, magyaroknak, hogy vigyázzatok, mert SMALL SPEAK!, rövid beszélgetés! De ha rövid beszélgetés van, akkor nem haladunk. Elmegyek egy helyre, professzoroknak a lakásán vagyok, és nincsenek könyvek. Megkérdezem, hol vannak a könyvek? Ez nem ma történik, még a ’80-as évek végén. Mert most azt lehet mondani, hogy minden az interneten van. De ma se legyen minden az interneten, mert a papírzizegés kell. És képzeld el, azt mondják, hát minek azok nekem, ott van a könyvtár. Ellenben most, Erika, nézz szét ezen az asztalon, egy könyv, két könyv, három könyv, alatta egy másik, négy, öt, körbe mindenütt! Ezt a tradíciót kellene megújítani! Ezt a gondolkodást kell folytatni, mert ez sokat segített nekünk. Én nem akarok nacionalista lenni, és azt mondani, hogy csak ez az út járható, de ez működött! És az, hogy a két világháború között, amikor igazán nem volt minden csodálatos, mégis a tudományos és művészeti élet csúcsteljesítményei születtek. És nézzétek az építészetet! Azokat, akik nemzetközi hírűek, azt, hogy Kós Károlyról egy holland építészeti lap különszámot jelentetett meg, előbb volt különszáma, mint Frank Lloyd Wrightnak! Tehát ilyen dolgok történtek. Medgyaszay sok száz ember előtt tartott előadást. Ami a 20. század elején, és még a két világháború között is történt, az egyszerűen lenyűgöző.
M.P.: Igen, az interdiszciplinaritás… IN-DI-GO, IN-terDI-szciplinárisGO-ndolkodás. Az INDIGO Erdély Miklós építészmérnök és tanítványainak közös kiállításokba torkolló, kreatív, kávéházi köre volt a múlt század hetvenes és nyolcvanas éveinek fordulóján, Budapesten, amelynek jómagam is tagja voltam. Kik is jártak még oda? Böröcz András, Bori Bálint képzőművészek, Berényi Péter matematikus, Berényi Zsuzsa fotográfus, Futó Péter szociológus, Lábas Zoltán díszlettervező, Enyedi Ildikó filmrendező, aki most nyert Aranymedvét Berlinben, Bíró Dani egyiptológus, Háy Ágnes képzőművész és animációs filmes, Peternák Miklós média-archeológus, Kökény-Kovács Ildikó építész és óvónő, most nyert Ezüst ácsceruza díjat, Erdély Dani képzőművész, a SPIDRON feltalálója, ők elő is adtak a konferenciánkon. Erdély Gyuri, Roskó Gábor, Szirtes János, Sugár János, Bálint Ádám, Varga Mari, néha Szőke Anikó, Rauschenberger János és Rácz András is eljött. Szóval egy parázsgondolkodású, színes társaság… Elnézést, mindenki bizonyosan nem jut eszembe, és ez nem értékítélet… A kiállításainkat folyton betiltották, Aczél mindig elküldte a tégláit, mindenhonnan kitiltottak minket, de mégis minden rendben volt…
Erdély Miklós építészmérnök akkoriban mondogatta, tehát még bőven a kommunizmus idején, hogy Magyarországon úgy kell élni (és építeni M.P.), mintha szabadság lenne… És akkor tényleg egy kicsit szabadság is van! (Nem mellesleg, így gondolkodott és cselekedett a maga idejében Lechner Ödön is!) És ha ez a szellemi szabadság Los Alamosban, a fegyverek gyűrűjében megvalósulhatott, akkor a háború utáni kommunizmusban vagy a mi bizarr, „békebeli”, vadnyugat-ázsiai gengszterkapitalizmusunkban, minden sírás-rívás, garnitúracserélgetés, tolvajlás és jajveszékelés ellenére, miért is ne? Ezért írtuk a shakespeari idézetet is a terveink fölé a Kós terem bejárattal szemközti falára, szabadkézzel, skiccpauszra: — Édes korlátokkal zárjon körül a mindigmegújulás nagy gondolatja! — És ezeknek az előre meg nem tervezhető gondolatoknak a summája akár még meg is építhető. Erről szólt a mi kiállításunk és konferenciánk, aminek a vonzásában most itt beszélgetünk, ami végül is négy-öt évtized szellemi repüléseinek a kottája. Kőben repülés, ahogy azt a tatai új köztemető főbejáratában ars poetica gyanánt meg is építettük, majd a tatai várban és a Kós Károly teremben ki is állítottuk. — Gyakorlati utópiák, avagy az organikus dekonstrukció… Négy-öt évtized, a mi illékony alkotói életünk…
N.D.: Bocs, nem akarok vitatkozni, de minimum négy-öt évezred!
M.P.: Ha szűk fizikai, alkotói jelenlétünket tekintjük, akkor valóban csak négy-öt évtized szellemi repülése, ám kétségtelen a merítés legalább négy-öt évezred, teljesen igazad van, ha nem negyven-ötvenezer év. Ugyanis az a felelős társasjátékos kör, amellyel a Gyakorlati utópiákat összehoztuk, jószerével földtörténeti korok magasságából (is) próbált/próbál reagálni mindennapjainkra. Forma követi az éghajlatváltozást…
Kiállításunk fő vonulata olyan munkákra épült, amelyek valaha megmosolyogtató utópiák voltak csupán, ám lassan-lassan megépültek. A tatai temetőkápolna, Keserü Ilona monumentális falfestményeivel, talán a gorbacsovi szellő legyintéseképp valósulhatott meg, esküszöm, a világ nyolcadik csodájaként éltük meg. Nem akarom túlértékelni egy-egy szakmai kiállítás társadalmi horderejét, de tervünket a Fiatal építészek ’84 budai várbeli seregszemléje után kezdte csak a korabeli vidéki hatalom komolyan venni. Sőt, az 1989-es műcsarnokbeli „Az architectonikus gondolkodás ma” című kiállítás térszimbólumaként bemutatott provizórikus atomrakéta-harangláb — a Kardból kaszát… ézsaiási szentencia késő fausti aktualizálása — mint feloldandó, ezredfordulós kollektív halálszimbólum lett a tatai temető eszmei középpontja, amit a Gyakorlati utópiákon is kitüntetett helyen prezentáltunk. Ez a munka hozta a Kondor Béla emlékére épített műteremházat is a budai hegyekben, akkor már művészettörténetet tanultam. A Kondor-ház pedig a diszeli vízimalmot, Szőke Anikó művészettörténész neves műgyűjtőket megcélzó szemináriumán, a Vörösváry Ákos kuruclesi otthonában tett látogatás alkalmával. Azóta az Első Magyar Látványtár tapolca-diszeli kiállítóháza — mely idén éppen 20 éve nyitotta meg kapuit a Látványtár baráti körének köszönhetően — tradíciót teremtett azzal, hogy minden évben Péter-Pál napkor egy-egy új kiállítással lepi meg a nagyérdeműt. A Látványtár gondolata korábban évtizedekig csak utópia volt Vörösváry Ákos álmaiban… A magyarföldi fatemplom elképzelése is legalább egy évtizeden át az Álomidőben derengett csupán, majd alig másfél év alatt megépítettük az Őrség déli kapujában, Magyarföldön, ezen az alig negyven lelkes kistelepülésen. A fatemplom belső struktúráját Bánfalvy Zoltán fantasztikus körpanorámás felvételein csodálhatta meg a kiállításunkra látogató. Az északi oldalhajóba Somogyi Győző készített Szentcsalád címmel egy gyönyörű festményt. Most épp faorgonát tervezünk Budavári Attilával, a Pécsi Orgonaépítő Manufaktúra alapítójával és munkatársaival a fatemplom karzatára, aminek a látványrajza jelen tárlaton is megtekinthető volt. Rátóti Zoli a faorgona megvalósítására 2017. október 2-án jótékonysági színielőadást szervez a Magyar Nemzeti Színházban, hasonlóképp, mint az a fatemplom tervezése és építése érdekében is történt 2009 őszén. Magyarföldön is egy tradíció van kibontakozóban, igaz, még zsenge, alig hat-hét éves… De Rátóti Zoli barátaival minden nyáron megrendezi a Fatemplom ünnepét három-négynapos zenei, színművészeti együttléttel, a már hagyományos, vasárnap délelőtti ökumenikus misével kiteljesítve a fatemplomban. Igazi Magyarföldi Szakrális „Woodstock”-kal ünneplünk. Olyan előadóink voltak, vannak, mint Sebestyén Márta, Vukán György, a Gryllus-testvérek, Rátóti Zoltán, Hunyadkürti György vagy Snétberger Ferenc, Lajkó Félix…
A mi kárpátiai ezeregyéjszakánkban ezek a munkák megannyi konkrét, „szabadkézi” lázadás az organikus dekonstrukció stílusában, miközben a globalizáció „hivatalos” művészete a pármásodperces örökkévalóságok szellemi ejakulációit hajszolja… Hiszen a Vedd-meg-dobd-el globalizáció „művészetgazdasági jelképe” lehetne akár a nejlonharisnya vagy az atomrakéta is. — Milyen jó, hogy mindig lehet lázadni valami ellen! Ezek a munkák mind úgy alakultak, mint amikor egy-egy kávéházi beszélgetés vagy házibuli szinte észrevétlenül felelős társasjátékká elevenedik, majd irgalmatlanul felerősödik, akár hetekre, hónapokra is. Ahogyan például Erdély Miklós forgatta Altorjay Sándor szigligeti háza körül barátaival – Altorjay Sándorral, Rajk Lacival, Pauer Gyulával, Horváth Ágnessel, Mész Andrással, Vikár Lászlóval, Ádám Gusztávval és másokkal — Verzió című filmjét a tiszaeszlári vérvádról. Akkoriban járkáltak fel Jancsóék az Aczél Györgyhöz uzsonnázgatni, és kérlelték, hadd csinálhassák már meg a tiszaeszlári vérvádat… Erdély nem kért engedélyt, egyszerűen csak filmgyári hulladékokból megvalósította…
Vége az első résznek…
2. rész
(Megérkezik Ortutay Tamás)
Mújdricza Péter: Szia Tamás! Felvétel van. Tegnap egy jó barátommal, Rácz Andrással is ugyanarra a gondolatra jutottunk, mint veled a legutóbbi kávéházi beszélgetésünkkor, hogy manapság nem elsősorban építeni kellene, hanem meggondoltan bontani, lebontani. A mi Budapestünkön is, a túlélés érdekében inkább gyógyító lebontásra, ÉP-ítő böjtre volna szükség. Megalomániás majmok rázzák az ötlettelenség ketreceit… — jegyezte meg Erdély Miklós New York felhőkarcolói láttán. Valójában nem pöffeszkedő magasházakra, pokoli tornyokra/pokolkarcolókra, a Mammon égi lajtorjáira volna szükség a mi Budapestünkön sem, amikben az ember élete nem fontosabb valójában, mint egy vírusé… Mert a kortárs kleptokrácia világgazdasága (és városépítészete!) is olyan, mint valami dagadt, túlsúlyos ember. Nem további növekedésre kellene késztetni, hanem egy kis koplalásra. Aszkézisre… Dekonstrukcióra, ahogy azt a filozófiában Derrida is hangsúlyozta. Globális böjtre. Organikus dekonstrukcióra…
Nagy Dénes: … bocsánat, egy dolgot szeretnék hozzáfűzni, hogy Derridát mondtad, hadd mondjak egy közelebbit, bizonyos Lech Walesa ugyanezt mondta Gorbacsovnak. Azt mondta Gorbacsov, hogy peresztrojka, ugye átépítés, és azt mondta, azt üzente neki egy bizonyos Lech Walesa villanyszerelő onnan a hajógyárból, de akkor már egy kicsit nagyobb volt, valami szolidaritásvezető, hogy ha valami ennyire rossz, akkor azt nem átépíteni kell, hanem lebontani és újraépíteni.
M.P.: Az imént említetted Ausztráliát és Amerikát is, ahol szintén tanítottál. A fehér civilizáció által lenézett ausztrál bennszülöttek legalább negyvenezer éve vallásos, ÉP-ítő közösségben, ökológiai mértéktartásban élnek. Ahogyan Amerikában, a hopi indiánoknak is sok-sok generáción át- és átívelő megszentelt szertartásaik, rítusaik voltak. Karátson Gábor Jiking kommentárjaiban fejtette ki, hogy a hopik jóslataiban, imáiban szerepelt egy kifejezés: tunyata. A tunyata egy hopi világérzés, aminek a lényege, hogy mindaz, ami az emberiség életében az Ősteremtés óta történt, eruptív egészet képez azzal a Teljességre törekvő közösségi alkotói vággyal, amit a Lét és szűkebb-tágabb környezetének örök megújítása, továbbszövése jelent. Amelynek a társadalmi/építészeti képletei, centrális terei — a tájoláshoz/domborzathoz is alkalmazkodva — mintegy mellesleg rezonálnak a Kárpát-medence legősibb térformáira is. Magyarföldön, az Őrségben is ilyen képletet emeltünk térivé. Ahol úgy próbáltuk összeválogatni az egyes építőanyagokat, mint őrségi őseink a gyógynövényeket. A gyógyszereket a földből adja az Úr és az okos ember nem veti meg őket. Valójában ez egy Indián Naptemplom! De nem úgy, hogy direkt módon vissza akartunk volna nyúlni a múltba, vagy évtízezredekkel előreköszönni, beleutópiázni a jövőbe, hanem egyszerűen negyven eltérő kultúrájú ember egyfajta ÉP-ítő együttléttel kísérletezett üdvös, olykor kevésbé üdvös súrlódások közepette. Aminek mint rítusnak, talán nem csupán mellesleg, egy fatemplom (is) lett az eredménye. A külső formáknak csak annyiban van jelentőségük, amennyiben az ember bensejében lakozó szellemnek a kifejezései. És gondoljuk meg, ha negyven lélek felelős társasjátéka nyomán néhány napi menedzser-politikusi munkaebéd árából egy templom felépíthető, mire lenne képes egy arányosan reális cél megvalósítására mondjuk tíz- vagy tizenöt millió lélek?
Ez persze költői kérdés, megválaszolhatatlan… De lehet, hogy ez is a gyógyító lebontás, az organikus dekonstrukció társadalmi szükségességét húzná alá, ugyanis bármely közösség egy bizonyos létszám felett tömeggé válik. Mert a nagyvárosi tömeg baráti, kávéházi beszélgetésekkel már kezelhetetlen. Das Man, mondja Heidegger, a semleges nemű ember! Az uniformizált, konzumidióta tömeget kisebb közösségekké kellene lebontani. Pontosabban hagyni újra nemessé – nemzetté? – lenni. Családdá és Nagycsaláddá, Nőkké és Férfiakká! Ahol vallási hovatartozástól és pártállástól függetlenül — bal szemem baloldali, jobb szemem jobboldali — olyan emberalatti motivációk is kezelhetőek, mint a félelem, a mohóság, az irigység és a bosszúvágy. Polgár Teréz Eszter beszélgetésünk mottójává emelt Lázadás című versének egyik olvasata éppen az, hogy ebben az összemberi gyógyító folyamatban, amit én évtizedek óta csak reangyalizációnak nevezek, kitüntetett felelőssége volna a Női princípiumnak, mert öngyilkos az a civilizáció, amely „befalazza” a Védangyalait! Nem véletlen hangsúlyozta Gandhi is a tradicionális női társadalmi értékek és a faluközösségek helyreállításának fontosságát a földi ember túlélése szempontjából: Otthonom legyen nyitott bármely kultúra szabadlelkű széljárása előtt. De visszautasítom, hogy valamely’ is ledöntsön a lábamról.
Ortutay Tamás: Gyerekek, tőlem ne várjatok hosszú monológot, de azért megtisztelő, hogy itt ücsörgök Veletek, igen. Péter Maros Tamás barátommal jelent meg az ötven éve építés alatt álló házam körül. Mert én a házamat körülbelül ötven éve építem, rombolom, kicsit átalakítom, újraépítem… Azon gondolkoztam itt a gyönyörű monológok közben, hogy mit lehetne csinálni ma Magyarországon, amitől ez a mohó szörnyűség, ami mindenhol jelen van, a túlépítés és társai visszafogható, mérsékelhető lenne. Az építőipar mohó és átgondolatlan nyomulása és párhuzamban a felkészületlenül és akaratlanul világra hozott sokmillió gyermek minden évben. Hogyan lehetne a különböző országokban népességfogyásról károgó politikusokkal megértetni, hogy a Föld élővilága pusztul, és a homo sapiens átalakult mohó pácienssé. Földünk egyre nagyobb területe fuldoklik, és folyamatos jobbító igyekezetünkben már megmérgeztük földjeinket és vizeinket. Sok ez a hét-nyolcmilliárd ember. Fájdalmas kérdés, hogyan lehetne oly módon enyhíteni a kibontakozó drámát, hogy a szenvedés, a háború, a tömegjárványok, az éhínség és a nyomor elkerülhető legyen. Első kérdés, hogyan lehet az emberi kapcsolatokat javítani. Talán kezdhetnénk a szerelemmel, a férfi és nő örök problémájával. Mi lenne, ha a gyermekszületés a jövőben nem a véletlen szerelmi baleset eredménye, hanem felkészült, tisztán látó emberpár közös szeretetéből születő csoda lenne. Én Amerikában éltem 10 évig, és egyszer ott az én hasonló gondolkodású barátaim kölcsönkértek néhány öltönyt, mert nem volt nekik, és elmentek egy ilyen nagy építőipari éves összejövetelre…
M.P.: …mint nálunk mondjuk a Construma? Mellesleg a CONSTRU-MA elnevezéssel feltehetőleg az lehetett az ötletgazda szándéka, hogy mainapság korszerűen konstruálni/építeni. Ugyanakkor CON – latinul azt jelenti, -val, -vel. STRUMA – szintén latinul: rosszindulatú pajzsmirigytúltengés. Tehát a jószándékú ötletelő — és mégis mozog a Freud! — akaratlanul is azt nyomatná: rosszindulatú pajzsmirigytúltengés mintájára trendi-kortárs-építkezni…
O.T.: …szóval Amerikában is minden évben van ez az építők lobbyja. A “fejlesztők, a developerek” összeülnek. Hogy az idén miket építsünk? Hány ezer középületet, ezt, azt, amazt? És akkor megjelent a barátom a kölcsönzakójában, és öt percig arról beszélt, hogy milyen jó lenne, ha semmit nem építenénk a jövő évben. Semmit! Mindenki gondolkozzon, hogyan lehetne ezt a dolgot megfordítani. A megfordítást úgy értette, és az öt percben még el is magyarázta, hogy ne a lebetonozott és építménnyé merevített tájat tekintsük sikernek, hanem az élő természetet emeljük gondolkodásunk középpontjába, és próbáljuk gyógyítani. Akkor mi is meggyógyulunk.
Természetesen ott pillanatok alatt lehurrogták, körberöhögték… De ez egy érdekes gondolat, hogy egy darabig semmit ne építsünk! Képzeljük el, hogy most Magyarországon itt valaki felszólalna egy ilyen alkalommal, ahol ott az építőipari vállalkozók tömege, akik újabb és újabb melókat akarnak, egy kis olimpiát, egy kis városligeti múzeumot, még bekalapálunk néhány múzeumot ide…oda, persze ahol olcsón lehet rombolni, kivágni a hatalmas fákat, és “költséghatékonyan” lopni.
M.P.: Pontosan erre a gondolatra rímelt a Kós terem északi végfalára kirakott 4 lap böjt című munkám is!
N.D.: … bocsánat, hogy közbeszólok, de eszembe jutott egy poén, és hadd süssem el. Gondolkoztatok-e azon, hogy tulajdonképpen mit jelent az, hogy utópia? Én mániákus nyelvész is vagyok, „nyelvészeti régész”, mert érdemes megnézni, hogy valami honnan származik. Hát megnéztem az utópia kapcsán Morus Tamást, aki pont tíz évvel Mohács előtt, tehát 1516-ban született. Egyébként az utópia kifejezés, az csak az alcímben szerepel, tehát tulajdonképpen De Optimo Reipublicae Statu deque Nova Insula Utopia a címe, de nem ez a lényeg. Úgy emlegetjük ezt a művet, hogy Utópia. De ez mégis egy görög gyökerű szó. Hát akkor menjünk vissza a görögökig! Ebben a szóban benne van az, hogy toposz, tehát benne van a hely. És benne van az, amiről most beszéltél, és a srác beszélt, akit leröhögtek, benne van az, hogy ho. Ho azt jelenti, hogy nem. Tehát ez tulajdonképpen annyit akart jelenteni, hogy ez egy nem létező hely, ez egy sehol sincs hely. Ehhez mi hozzáképzeltük, hogy ez a sehol sincs hely úgy is értelmezhető, hogy nincs. Vagyis hogy nem építünk. De úgy is lehet értelmezni, hogy ez egy olyan hely, amely nagyon különleges, ahová mi vágyakozunk. Elkezdték így értelmezni. Ezt magyarul nem tették meg, de angolul megteszik azt is, hogy nem u-betűt tesznek az elejére, hanem e-betűt és u betűt, angolul a kettőnek a kiejtése tulajdonképpen ugyanaz, Eutopia, és ebből viszont benne van az, hogy jó hely. Tehát benne van az is, hogy egy olyan hely, ami nincs, de benne van az is, hogy egy jó helyet csinálunk. Azt hiszem, hogy ez lenne a feladatunk, hogy jó helyeket csináljunk. Én hadd tegyek egy kitérőt, ugye a toposz szót ma is használjuk: topológia, ami a matematika egyik ága, némi leegyszerűsítése a geometria, de magyar szó is van rá hál istennek, mértan. Tehát a mértannak az az ága, amit úgy neveznek, hogy gumilepedő geometria: egy körből ellipszist lehet csinálni, mert meghúzzuk a gumilepedőt.
O.T.: Teljesen igaz, nagyon tetszik, amit mondtál. Igen, Eutópia, mi lenne, ha Európából csinálnánk egy ilyen Jó helyet. Én még 1990-ben csináltam egy alapítványt, ami gyakorlatilag arról szól, hogyan lehetne olyan építményeket megmenteni vagy létrehozni, ez lehet egy kunyhótól kezdve egy ház, egy kupola, bármi, ami még a Hely szelleméhez idomul. Tehát ugyanaz a gondolat, amit itt feszegetünk. De hát ezekre a dolgokra nagyon nehéz rávenni az embereket. Most figyelem Pétert, nagyon ügyes, lasszókat, szó-lasszókat vet ki emberekre, és úgy húzza be őket egy beszélgetésre. Én is, amikor feldobta nekem Péter, Tamás, nem írnál valamit? Mondtam, írnék én szívesen, csak most éppen nincs időm. Erre kitalálta egyből, hogy akkor ne írj, akkor gyere, jöjjünk ide, beszélgessünk!
M.P.: Ez nem az én érdemem, hanem Hámori Judité, aki Maros Tamás barátunk felesége.
N.D.: Bocsánat, a kávéházban beszélgetünk. Tehát a beszélgetés… Írásban lezártál valamit. Leírtam, pontot tettem. A számítástechnika világában viszont vissza tudok menni, ki tudok javítani itt, ott, amott dolgokat, de mégis, amikor a pontot kitettem, lezártam. A beszédnél meg egymás szavába vágva is tudom csinálni. És még egy dolgot hadd mondjak nektek, sajnos ez picit monológszerű, de megpróbálom gyorsan elmondani. Én ezért szerettem bele valami olyanba, amire szerintem angolul nincs is rendes szó, amit magyarul úgy neveznek, hogy népi építészet. Én azért harcolok, hogy a népi építészet kifejezést írjuk egy szóba, i-nélkül, úgy, hogy népépítészet. Hiszen a népművészeten belül van néptánc, népzene, népköltészet, mindegyik így van leírva, sehol nincs egy i-betű, és nem írjuk két szóba. Mert ezek összefüggenek. A népművészet egységét így tudjuk megadni. Mit csinálnak az angolok? Magyarosan mondva, elnevezik „vernakuláris” építészetnek. Tehát kiszedik a folkmusic, folkdance, stb. sorból, és azt mondják: vernaculare architecture. Ám latinul verna, azaz rabszolga, pontosabban a „házi rabszolga”. Ezzel szembesítettem a RIBA (Royal Institute of British Architects) elnökét. Tegyük fel, a latin Rómában Aquincumról elmélkednénk, ahol a te helyi házi rabszolgáid – verna — vannak. Ebből a „helyi házi rabszolga” – verna – kifejezésből lett a helyi, azaz a lokális jelző, és én értem, hogy ők nem azt akarják mondani, hogy „rabszolga építészet”, hanem azt akarják mondani, hogy „helyi építészet”. De hogyha megvan ez a háttérgondolat, akkor minek használjuk? És minek emeljük ki a folk art-ból, a népművészetből mássá? A neves szlovén kutatója ennek a területnek azt mondta, hogy igazam van, de ugye az ICOMOS eldöntötte, hogy vernakuláris építészetnek nevezik, tehát ő is átállt, most elnézést, szlovénre váltok, lucka artitectúráról átállt vernakulárna artitectúrára, és én azért küzdök, hogy térjünk vissza a lucka artitectúrához. Hál’ istennek néhányan ezt használják. Én küzdök érte, hogy angolul is folk artitecture legyen, és magyarul pedig népépítészet, így egybe. Miért tartom ezt nagyon fontosnak? Azért, mert a Hely szelleme benne van. Tehát ilyen nincs, hogy magyar népi építészek, bocsánat, van magyar népi építészet, de hát néprajzosok hada és építészek hada együtt, mondok egy nevet, Warga László és köre ezt kutatták. Korábban Bátky Zsigmond is ezt kutatta. Korábban Medgyaszay is ezt kutatta. Ha valaki Malonyai A MAGYAR NÉP MŰVÉSZETE című művének az első két kötetébe belelapoz, akkor megdöbbenve látja, aki nem járatos ebben, hogy Malonyai készítette a rajzokat. Tehát Malonyai, a Malonyai csoporttal, Kőrösfői-Kriesch Aladár, Nagy Sándor és a társasága ott csatangoltak együtt Erdélyben. Egyébként a családtól tudom, hogy véletlenül összetalálkoztak, és azt is tudom, hogy a harmadik kötethez is elkészítette Malonyai az ábrákat, de az nincs benne a könyvben. Valamilyen copyright okból.
M.P.: Sigmund Freud lélekanalízisének kiterjesztéseként, ha a „házirabszolga-építészet” hatalmi elszóláson komolyabban meditálunk, bevillanhat Nietzsche egyik alapgondolata — az Urak morálja és a Rabszolgák morálja (Herren moral und Sklaven moral) közti égbekiáltó ellentmondás is. Mert a Herren moral und Sklaven moral szintén kapcsolódhat a nép-építészethez, mégpedig globális léptékben. Hogyan jön ez a Gyakorlati utópiák kiállításhoz? Az első előadás a konferenciánkon, mintegy felütésként, a Nyomtatható űrbázisokról szólt. Katona Vilmos barátunk és társai a Holdra, a Marsra és más bolygókra történő űrkolóniák telepítési alapelveiről beszéltek. Vilmost valami fejtágítószerű konferencián ismertem meg, amikor ezt a témát előadta, talán az utolsó előadóként. Már majdnem elmentem, és roppant örülök, hogy mégis megvártam. Utána beszélgettünk, és meghívtam az Írószövetségbe, ahol a science fiction írók SF-szakosztályán újra előadta a Nyomtatható űrbázisokat. Hosszan tartó, parázs beszélgetésbe fordult az egész, nagyon gondolatébresztő volt! Ezért lett a mi konferenciánk első előadása, felütése az Űrépítészet. Valójában, hogy a nietzschei Urak moráljára visszakössünk, a jelen globális pénzügyi kannibalizmus a kiváltó oka annak, hogy a Föld pénzügyi elitje, az Urak (alig egy tucatnyi szuperbankár a keménymag, és ez a beszúrás nem konteó…, hanem konprakti…) néhány évtized szünet után újra az Űrépítészetbe kezdenek befektetni. Ugyanis a kamatos-kamatos-stb-kamatok burjánzása a Földgolyón egyszerűen már nem fér el! Kész, telítődött! Ezt a felfoghatatlan trilliónyi, mesterségesen generált globális adósságot a Föld népei soha nem fogják tudni visszafizetni. Tudja mindenki! És ilyenkor mindig világháború szokott következni a tabula rasa érdekében, de most az atombomba miatt a háború globalibugris hoppmesterei ettől egyelőre még ódzkodnak. Közben pedig nőttön-nő a feszültség, és az összeomlás peremén burjánzik az egész világot behálózó kleptokrata magánpénzrendszer! Ezt az őrült, „befelé robbanó” gyarmatosítást sem bolygónk bioszférája, sem a Rabszolga-emberiség nem viseli már el. Ezért kell az Uraknak ezzel a meggondolatlan, Zauberlehrling-attitűddel kifelé terjeszkedni, „befektetni” a Világegyetem ember által még nem gyarmatosított tájaira. Profitot parittyázni az Univerzumba, a végtelen tér jeges köpenyébe! René Guénon globális fejetlenségként jósolta meg ezt a skizofrén világérzést egy évszázaddal ezelőtt: …olyan, mint amikor egy lefejezett organizmus valahogyan még tovább él, és a mozgása egyre intenzívebb és kaotikusabb…Vida Gábor idézte Honnan hová, Homo? című előadásában Albert Einsteint, aki mintha tudatosan tervezett társadalmi tudathasadásként jellemezte volna ezt a tohuvabohu tendenciát: Az eszközök tökéletesítése és a célok összezavarása, úgy tűnik, ez a mi problémánk. Zbigniew Brzezinski, „A nagy sakktábla” játékmestere pedig egyenesen a „programozott káoszt” ajánlotta üdvösnek az Uraknak, a pénzhatalmi világelit által meglovagolt Amerikai Egyesült Államok hatalmi hanyatlásának mérséklésére, föltehetően az Ordo ab Chao, (Káoszból lesz a Rend) illuminátus jelszavának megfelelően. Ami persze a technika hajóágyú-szerű elszabadulása mellett, amit nem csekély eufémizmussal „technoevolúciónak” neveznek, megkerülhetetlen morális társadalmi felelősséget is fölvet. Ez az ember mivoltért érzett felelősség tükröződött dr. Kovács Mónika Erika orvosnő és Fekete Zoltán előadásában is, akik a Nyomtatható űrbázisok pandanjaként, ÉP-ítő Földbázisok címmel a szupervályog építési technológiáról beszéltek. A szupervályog technológia és társai elsősorban a nincstelen milliárdok, tehát az emberiség túlnyomó hányada, a Rabszolga-emberiség lakásgondjain enyhítene. A szupervályog feltalálása Nader Khalili iráni származású amerikai építész nevéhez fűződik, akinek korábban felhőkarcolók földrengésbiztossá tétele volt a szakterülete, és akit a NASA űrprogramjába is meghívtak. Felismerte, hogy egy űrbázist egy idegen égitesten ugyanúgy a semmiből, pontosabban „helyben található” anyagokból kellene építeni, miképpen itt, a Földgolyó hajléktalanjai teszik, akiknek szintén a semmiből kell építkezniük. Khalili, miután az USA-ban, a NASA-nál minden szakmai és társadalmi elismerést megkapott munkásságáért, megcsömörlött az euroatlanti mentalitástól, belebetegedett az Urak moráljába, és hazaköltözött gyógyulni (és meghalni) Iránba, az övéihez. Szülőföldjén, Iránban háború volt, halottak és vér, szögesdrót és homok minden mennyiségben és homokzsákok. Földönfutók milliói, akik egyszerűen csak túlélni, lakni szerettek volna valahol. Nekik hozta el Khalili a szupervályog építési technológiát, aminek a segítségével kalákában egy-egy család otthont építhet magának. Ezzel az építési móddal kísérletezik idehaza Héregen a Szupervályog Munkacsoport is, összeegyeztetve azt a permakultúrás, környezettudatos gondolkodás és gazdálkodás szempontjaival. Az ÉP-ítő Földbázisok előadói azt is hangsúlyozták, hogy a magyar nyelvben az építés és a gyógyítás szinonimák. Dr. Kovács Mónika Kaliforniában, Nader Khalili tanítványaitól tanulva ismerkedett meg ezzel a technológiával, amelyet most itteni éghajlati és társadalmi körülmények között szeretne meghonosítani. Valójában Nader Khalili munkássága kozmikus ihletésű organikus dekonstrukcióként, globális vernakuláris nép-építészetként is felfogható, amely ösztönösen-tudatosan a nietzschei Herren moral und Sklaven moral emberalatti társadalmi ellentmondásait is kezelhetné. Minden naivitása ellenére, ugyanis az Urak, cirka száz szupergazdag dollármilliárdos birtokol akkora vagyont, mint a másik oldalon négymilliárd nyomorban élő Rabszolga. És miképp azt Thomas Piketty, A tőke a 21. században című könyve sokoldalúan bizonyítja, a tendencia, hogy a gazdagok egyre gazdagabbak, a szegények egyre szegényebbek lesznek, öngerjesztő örvénylésként működik, ami végül felszámolja önmagát.
Noam Chomsky nyelvész szerint az emberiséget a 21. század elején az atomháború és a globális éghajlatváltozás fenyegeti a legkíméletlenebbül. Tegyük ehhez hozzá a nukleáris hulladékok totális kezelhetetlenségét is! Amely fenyegetésekhez képest például a terrorizmus és a migráció örvényei szinte jelentéktelenek, jóllehet ez utóbbi két jelenség is szerves része a neoliberális fundamentalizmuson nevelkedett Brzezinski által tanácsolt „programozott káosznak”. Felelősebb tudósok előrejelzései alapján a Kárpát-medence éghajlata egyre szárazabb lesz, az egyre kevesebb csapadék egyszerre és gyorsan lehullik, az árvizek és aszályok ritmusa egyre kaotikusabbá válik, és a száz kilométeres sebességű viharok száma drasztikusan megnövekszik. Hasonlóképp az erdőtüzeké is. A Kárpát-medence földrajzilag olyan, mint egy edény, amely még a Szaharából ideörvénylő extrém, akár 50 Celsius fokos forróságot is hetekre ideülepítheti. A Föld felszíne alatti építkezés — amelyet többek között a Szupervályog építési technológia és társai is szolgálhatnak — mind biológiai és önvédelmi, mind energiahatékonysági és környezetvédelmi szempontból is a közvetlen túlélést segítené. Az Építészfórumon is olvasható A túlélés városképletei, avagy Budapest underground című esszémben fejtettem ki részletesebben ezt a tendenciát, Vidor Ferenc Képek és képtelenségek a városok világából című kötetére reagálva. A mi Budapestünk alatt például világraszóló barlangrendszer húzódik, amit ilyen afrikai eredetű forróságban, amilyen ez a 2017-es nyár is, túlélő terekként lehetne hozzászőni a város felszínéhez. A kapitalista irrealista plázamániát is a felszín alatt kellene megoldani, amire a világ szerencsésebb nagyvárosaiban, Párizstól Tokióig, számos példát találhatunk. Talán belátható, hogy a különféle kisbirodalmi kleptokráciák „káprázatipari” tornyainál olcsóbban és megbízhatóbban kiegyensúlyozhatják az éghajlatváltozás kilengéseit a Föld felszíne alatti terek. A Kós teremben rendezett kiállításunkon ebben a szellemben mutattuk be az esztergomi Bazilika alatti pincerendszer bővítésének terveit, valamint az esztergomi Aranyhegyre, félig a földfelszín alá már megépített Hertelendy-házat is, Mújdricza Ferenc műterméből. Ezt a túlélő törekvést képviselték a héregi Búbosház-projekt építési engedélyt elnyert tervei, az Ördögkerék-ház és a Nautilus-ház, de a Mátraverebélyre elképzelt Cigánykápolnánk több változata is, a Gyakorlati utópiák kiállítás jeles példáiként. Forma követi az éghajlatváltozást…
Vége a második résznek…
3. rész
Ortutay Tamás: Kamasz koromban Rudolf Steiner felbosszantott. Honnan tud ez a fickó mindent? De lehet, hogy tényleg mindent tud… Amerikában egy ökológiai törvényeknek megfelelően élő közösségben laktam. Nem tanultuk, hanem átéltük az ökológia szabályait. Minden vasárnap reggel tíztől tizenkettőig tartottunk egy beszélgetést. 10-12 ember beszélgetéséhez szigorú időhatárnak tűnik a két óra, de figyelemmel és önfegyelemmel majd mindig sikerült. Ott tanultam újra a gimis fizikát: az anyag- és energiamegmaradás elve miatt a Földről az ilyen fizikai kitelepítés majdnem lehetetlen. Tehát, hogy más helyeken építkezzünk, és oda embereket, a legszerencsétlenebb kapszulákban kinyomjunk, akik földi körülményeket imitáló burkokban lihegnek a messze távolban, amíg meg nem halnak, ez egy tévút!
Mújdricza Péter: Igen, ilyenkor mindig Vida Gábor botanikus/genetikus/ökológus elgondolkodtató diagnózisa — mondhatni glóbusz-diagnosztikája — jut az eszembe, hogy talán az egész emberiség is olyan, mint az egyes ember: Mire megjön az esze, elmegy az esze… Lassan már a házaink is olyanok, mint egy-egy elfuserált űrhajó, némi használat után eldobhatóak, mint a szakadt nejlonharisnyák. A veretesnek vélt vitruviusi alapelvekkel egyetemben, mint szilárdság, használhatóság, esztétikum… A kőmíves arra buzdítja az inasát: addig tartsd fiam a kéményt, amíg föl nem markoljuk a dohányt! Takarózhatunk-e Csehovval, hogy nem én vagyok a beteg, hanem a kor, amibe születtem? Ha a Tisztelt Megbízó Urak – kleptokrata kultúrbunkók, a „lelkünket kiokádhatjuk”, mint Bethlen Gábor a Fényes Portán, a produktum, Németh Lajos művészettörténész professzor meghatározásával élve, csakis taplóarchitektúra lehet. Nem baj, mérnök úr, ha tíz lepedővel többe is kerül, csak baró legyen! A rossz terv, a rossz „üzenet” legnagyobb büntetése, ha megépül! (Láttam kollégákat becsületesen belebetegedni ebbe a kísértésbe.) Nos, talán rajtunk is múlik, szimpla mentálhigiénés szempontból is, hogy kivel állunk szóba, kinek építünk. Rácz Lehel feltaláló és világjáró barátunk, aki 1956 után Szent-Györgyi Albert tanítványaival is együtt dolgozott, és a megszálló szovjet hadsereg kivonulása után hazatért a csendes-óceáni Trobriand-szigetekről, úgy nyilatkozott: Az euroatlanti civilizációban Magyarország olyan morális mélypontra süllyedt, hogy tízezer évre lenne szüksége ahhoz, hogy az óceániai szigetlakók szellemi és erkölcsi színvonalára emelkedjék. (Csak gondoljuk meg, az ún. „rendszerváltást” követő első, igaz, akkor már nagybeteg miniszterelnök személyesen járult hozzá a vidéki főügyész „kilövéséhez”, aki annak rendje és módja szerint, alkotmányosan, hatályos törvények szerint szabályosan előállította volna az olajos maffia olajszőkítés közben tetten ért tagjait. „Cinkosok közt kóser aki néma…” Vagy gondoljunk az embertelen honi pénzügyi kollaboránsok által „jogszerűen” padlóra küldött és öngyilkosságba hajszolt több ezernyi „devizahiteles” honfitársunkra, a napjainkban is folyamatos, szintén több ezernyi, szintén embertelen kilakoltatásra.) Ám hogy a Rácz Lehel által felvillantott nagylélegzetű morális megújulás nemcsak reménytelen remény, hanem valaha volt és elfeledett valóság, azt Balla D. Károly, József Attila díjas kárpátaljai magyar író ciklikus világszemléletű szentenciája is megerősítheti: A jövő már megtörtént, csak mi még nem éltünk akkor. Hiszen Bronislaw Malinowsky lengyel antropológus, mindössze egyetlen egy évszázaddal ezelőtt, az első világháború idején látogatott Trobriandra, és tanította meg a „bennszülötteknek” — akik mellesleg azelőtt és azóta is gyönyörű fatemplomokat és szentélyeket emelnek –, hogy ha jön a fehér ember, lássák vendégül udvariasan, de a leghatározottabban utasítsák el a pénzét és a mohóságát! A mi Európánkban ezt az Emberibb Lét felé irányuló szakrális közösségi törekvést legtisztábban a katakombákban szerveződő őskeresztények képviselték, a közelmúlt Magyarországán pedig a ma is elhallgattatott Páter Bulányi György kisközösségeket életben tartó, egyetemesen katolikus Bokor-mozgalma. Dr.László András filozófus Tradicionalitás és Létszemlélet című könyvében a hatalmi hierarchiák totális kifordulásáról, a teljes szellemi és morális elsötétülés koráról, a Khaly-Yugáról ír, ahol a legtöbb, amit tehetünk, egy zseblámpányi ellenfény… Igaz (dum spiro, spero), a Modern Tudomány és Egyházak Főpapjai szerint is a valaha volt Ősrobbanás?, Ősteremtés? szintén csak egyetlen pici Fénypontból áradt volna – előre Mindenfelé…
O.T.: Mit is mondott Rudolf Steiner? Rudolf Steiner azt mondta, hogy az emberi szellem már akkor itt volt a Földön, amikor még forró magmaként bugyogott az egész. A szellem már akkor itt volt. Lehet, hogy meghalunk, és semmi nem marad. De hogy ha marad valami, tehát ez az úgynevezett szellem, ami kering az univerzumban, mindenféle űrhajók nélkül is, akkor lehet, hogy nekünk szellemi lényeknek a megfelelő fizikai világot itt a Földön is meg kell építeni! És ez a hely szelleme, a mi földünk szelleme, ami itt ilyen formában tud kibontakozni az itteni anyagokból. Tehát azt is mondhatjuk, hogy a szellem itt is megpróbálja létrehozni a neki megfelelő helyet. Amennyiben képesek vagyunk kiegyensúlyozott szellemi állapotba kerülni, és ezt a képességünket átadni az utánunk jövő generációknak is, akkor létrehozhatjuk a már emlegetett jó helyet itt a földön. Nemcsak Európában. Tehát a jó szellem, a jó gondolkodás jó helyeket épít, és a rossz szellem elbukik, amennyiben szerencsénk van. És ez az egész Űrköltözés csak áltatás, egy agyondoppingolt olimpiai játék, amit történetesen nem a hazai oligarchiák, hanem a nemzetközi oligarchiák csinálnak. Petri Gyuri megbeszélte Kornis Mityuval, hogy a Túlvilágról üzenni fog. És Kornis azt mondja, hogy még nem üzent. Na jó, ez persze nem bizonyíték. Kornis még nem kapta meg. Még nem ért el hozzá az üzenet.
M.P.: Az Írószövetség filmklubjában vetítettek nemrég egy Wajda-filmet Varsó II. világháborús német megszállásáról, amiben mindenki meghalt. Csatorna, ez volt a címe. Nagy Dénes is ott volt a vetítésen. Elemző esztéták felvetették a film utáni beszélgetésen a kérdést, hogy volt-e értelme ennek a sok-sok embernek mind-mind meghalni a szabadságért? És akkor csak úgy kiszakadt belőlem: nagyon is volt, mert nincsen feleslegesen elmondott ima… Ezeknek az embereknek az élete és elmúlása mind-mind egy-egy heroikus ima a Szabadságért! És ezt nem csupán a keresztények találták ki. Az ausztrál bennszülöttek negyvenezer éves kultúrájának mindennapjai ma is így telnek. És a hopi indiánoknak is több százéves rítusaik voltak, amelyekbe beleszülettek, az utódaik meg úgy folytatták a rítust, mint a piramisépítő nagycsaládok a több ezeréves ókori Egyiptomban vagy egy keresztény katedrálisépítő az apja munkáját a középkori Európában. Beleszületettél egy építőpáholyba, és folytattad az építést! — Ora et labora, orando et laborando… (Imádkozzál és dolgozzál, imádkozva és dolgozva…) Mert a nagy középkori katedrálisok és az ókori piramisok soha nem jöhettek volna létre egy szakrális életrend és e szakrális életrend gazdasági vérkeringését biztosító, kamatmentes közösségi pénzrendszer nélkül. Mely közösségi pénzrendszer alternatívája lehetne a kortárs, kamatos-kamatos pénzügyi kannibalizmus globalibugris magánpénz-hálózatának is. Talán mi is valami ránk szakadt „Nagycsaládi program” tiszavirág-életű hordozói volnánk, valamit lekottázunk ebből a reményből, ebből az utópiából/eutópiából, aminek egy része talán megépül, aztán egy idő múlva elporlik… Ismételten Gandhit idézve: A külső formáknak csak annyiban van jelentőségük, amennyiben az ember bensejében lakozó szellemnek a kifejezései.
A Gyakorlati utópiák című kiállítást — a teltházas, kétnapos konferenciát és a filmvetítéseket is számítva — jószerével félezer ember látogatta, alkalmasint vissza-visszajárva. Ebből körülbelül kéttucatnyi volt építész végzettségű. És ez az 5%-nyi szakmabeli vendég a Magyar Építőművészek Szövetsége Kós Károly termében szívmelengetően bíztató arány, jelezvén a felvetett téma társadalmi „horderejét” és szép szakmánk szellemi frissességét… Dévényi Sándor barátunkkal, aki kiállításunk fővédnökségét is elvállalta, egy kortárs műcsarnoki seregszemlén arról is beszélgettünk, hogy Makovecz Imre elmenetele után mintegy fél évtizeddel mintha némi tanácstalanság volna érezhető — hogyan is tovább, honi építészet, hogyan is tovább, Magyar Művészeti Akadémia? Amikor a legtehetségesebb fiatal építészeink legelőremutatóbb próbálkozásai nem a Kárpát-medencében, hanem az afrikai kontinensen valósulnak meg, talán az egyik legzseniálisabb kortárs építész, a Burkina Faso-i származású Francis Kéré Dibiédo munkáival köszönőviszonyban. Akarva-akaratlan ellenpontozva Bogár László közgazdászunk tűpontos elemzéseit, hogy Magyarország össztársadalmi kifosztottsága már nem is latin-amerikai, hanem egyenesen afrikai arányokat ölt, ahol a frissen „termett” profit 90%-a azonnal elhagyja az országot. Nem kell hát annyira csodálkozni, hogy a globális gyarmatosítás kisbirodalmi görbe tükreként a „rendszerváltozásnak” elnevezett történelmi fordulatot követően a tíz leggazdagabb magyaré az egész magyar társadalom teljes jövedelem-növekményének 65%-a, és a két leggazdagabbé közel a fele! Ha továbbra is az euroatlanti kapitalizmus lesz a globalizáció meghatározó trendje– jósolta Mihail Gorbacsov már egy 1988-ban tartott világgazdasági fórumon –, a Földgolyó országai pár generáció alatt afrikanizálódnak/latin-amerikanizálódnak. Ahol a kollaboráns, kleptokrata helytartó-elit birtokolja az ország anyagi javainak a 90%-át és ahol a középosztály megszűnik, pontosabban elsüllyed a vidéki és nagyvárosi proletariátusban. A leggazdagabbak gépfegyverrel őrzött és bekamerázott iroda- és lakógettókban barikádozzák el magukat. Ezért világraszóló Francis Kéré Dibiédo munkája szülőfalujában, a Burkina Faso-i Gandóban, ahol előtte mindenki írástudatlan volt. Kérét mégis kitaníttatták, aki hálából, mintegy közösségi, társadalmi ÉP-ítő/gyógyító rítusként, iskolát épített szülőfalujának. Helyi anyagokból, a helybeliekkel, agyagból és kerámiából, zeneszóra és munkadalokkal, nem mellesleg olyan természetes szellőzésű térbeli elrendezést kialakítva, hogy a kinti 50 Celsius fokot a belső terekben 36 Celsius fokra mérsékelte, ahol nemcsak a gyerekek, de még a szamár is jól érezte magát… És a gandói iskolának mára nemcsak a Burkina Faso-iak, de a Nagyvilág is csodájára jár! (Dibiédo fantasztikus előadásainak a TED [Technology, Entertainment, Design] globális konferenciáján, a neten bárki érdeklődő utána nézhet.) Különösen hálásak lehetünk, hogy Dibiédóhoz hasonlatos empátiával és lelkesedéssel moderálta a Gyakorlati utópiák konferenciáját és a kiállítást záró beszélgetést is Nagy Dénes polihisztor barátunk. Mert a Kós Károly teremben is kialakult egyfajta eruptív, spontán kávéházi demokrácia, amit Dénes barátunk Kántor Violával együtt zseniálisan megidézett… Egy kreatív, interdiszciplináris szellemi erőkör, amit a mi szakmánk közéletében is annyira hiányolunk manapság Magyarországon, amely további együttgondolkodást, felelős társasjátékot, szellemi repüléseket generál. Például ezt a beszélgetést is itt, az Építészfórumban. Amely Építészfórum Pásztor Erikának és Varga Mihálynak köszönhetően, talán nem túlzás kijelenteni, a TED nemzetközi szakmai fórumaihoz is fogható hazai intézmény.
N.D.: Szolgálati közleményem a következő, elnézést kérek, ha kéretlenül beszélek a többiek nevében, de hát mi itt… asszisztensek vagyunk, és azt javaslom, hogy szülessen ezekből a monológokból egy nem-beszélgetős írásmű is.
M.P.: Szerintem ezt bízzuk Erikára.
O.T.: Igen, Ő a negyedik szem.
N.D.: De nem beszélgetünk, bocsánat. Monologizálunk. De azért bizonyos értelemben volt benne nyoma a beszélgetésnek is. Az innen meg onnan jött gondolatok engem is inspiráltak. Mert mind olyanok vagyunk, hogy ha valamivel meglódulunk, akkor nehéz közbeszólni. De mégis közbeszóltunk!
P.E.: Időnként néha én is megpróbáltam, és ötmillió dolog van, amibe szívesen beleszólnék, de mégsem akarok, mert valahogy ez így szép, ahogy ez így folyik, és nagyon jó, hogy ezt ki tudtuk hozni, mert amit az előbb mondtam most is vállalom, hogy ha adtunk volna Nektek egy papírt és ceruzát, hogy írjátok le, akkor ez valahogy nem jön össze.
M.P.: Lehet, hogy én nem is írtam volna egyetlen szót sem. Mert mire ezt leírom, mire ez megjelenik valahol, megint a feje tetejére áll minden. Erre mondta Enyedi Ildikó, hogy egy terv halála a pontról pontra, vonalról vonalra történő megvalósítás… Mert akkor automatikusan kizárunk mindent az ÉP-ítés folyamatából, ami azóta, közben, vagy éppen a konkrét megépítés pillanatában ihlető erőként megjelenik. A technika megszállott bennünket, gyengék és gyávák vagyunk, hogy ellenálljunk! — jegyezte meg Paul Virilio urbanista. Mintha valami új-orwelli mesterséges intelligencia digitális rabszolgái lennénk (amely óriásgépszerűen lopakodó mesterséges intelligenciáról nem tudunk szinte semmit…), ahol nem is mi használjuk a gépet, hanem a gép használ minket. Gép testben gép lélek, számító/gép testben számító/gép lélek? Kifordítom, befordítom, mégis spontán a lélek… — mondta Háy Ági képzőművész és animációs filmes az INDIGO-ban, Budapesten, a múlt század hetvenes éveiben. Na, ezt egyeztessük össze a beteg elektronikus naplókkal, az ÉTDR-rel (Sáros László barátunk szabad ferdítésében: Értem-Tudom-De-Rémes…) és egyéb fékezhetetlen agyvelejű, kvázi mechanikus, félgyarmati intézkedésekkel. Amely intézkedések, meggyőződésem, csupán a globalibugris pénzügyi kannibalizmusnak a szakmánkba korrumpált kisbirodalmi joghulladékai. (Pardon, nem szakmabeli érdeklődőknek: az ÉTDR leánykori nevén, Építésügyi hatósági Támogató elektronikus Dokumentációs Rendszer…) Milyen jogon ne lehetne például kisközösségben, kvázi kalákában, helyi anyagokból építeni a saját országunkban, a saját szülőföldünkön? Ha egy törvény embertelen, nem kell törvénynek tekinteni – olvashatjuk a Tibeti Halottaskönyv előszavában. Arisztotelész szerint: Nem a nyulak szabnak törvényt az oroszlánnak. Vagy miképp Moldova György jegyezte meg a MÁV-ról írt könyvében: Ha minden szabályt betartanak, nem indulnak el a vonatok! Ezért is mutattuk be például a Szupervályog Munkacsoport felkérésére rajzolt építési engedélyezési terveinket a Kormányhivatal aulájában, mintegy a tervelfogadtatási/kanonizálási rituálé részeként, ahol az építési engedélyt elbíráló szakemberekkel személyes beszélgetésekben próbáltuk feloldani a felmerült ellentmondásokat. És a Hatóság, nagy örömünkre, korrekten megadta az engedélyt szabadkézzel rajzolt és színezett, majd beszkennelt/kinyomtatott és újra színezett terveinkre. Kiállításunkat a Tatabányai Kormányhivatal aulájában dr. Kancz Csaba kormánybiztos nyitotta meg, aki örömteli elismeréssel említette meg beszédében, hogy épp a magyarföldi fatemplomban járt az előző héten, és bizonyosra veszi, hogy a Szupervályog-tervek esetében is hasonlóképpen gördülékeny lesz az engedélyezési eljárás… Tehát sohase pusztán öncélúan hozunk össze egy-egy ilyen szakmai bemutatót!
P.E.: Értem, csak egy baj van, hogy az ilyen együttlétek generálásához az is kell, hogy a nagy tudásotok hihetetlen szerteágazásából egy kicsit lenyessünk, mert különben folyamatosan csak monológok hangzanak el.
O.T.: Apám, Ortutay Gyula, nagyon nagy dumás volt. Én életében egyszer láttam apámat elcsendesülni, amikor megjelent Nágel Lajos úr Párizsból, a könyvkiadó, és még apámnál is hatalmasabb szövegáradat. Csak néztem, mi baja van apámnak, hogy nem szólal meg?
M.P.: Így voltam én Dénessel! Lehet, hogy nem emlékszel rá, de egy egész délután csak figyeltem és hallgattam, miközben csak úgy szakadtak belőled az érdekesnél érdekesebb összefüggések! Korábban Kunszt Györggyel és Kotányi Attilával tudtam így eszmét cserélni, akik Hamvas Béla, Szabó Lajos és Tábor Béla tanítványai voltak.
O.T.: Gyerekek, volt egy olasz tudós, akinek az volt a véleménye, hogy az az ember, aki egy 5 perces szöveget 10 perc alatt mond el, az a legnagyobb büntetést érdemli a világon. Tehát főbelövés, akasztás vagy hasonló, bocsánat, hogy ilyen durvákat mondok. A szöveg lényegének az összefogása, az is egy tudás.
M.P.: A szívemből beszéltél! Én is pontosan erre vágyódom, de akkor, amikor az ember így firkál a szavakkal, tulajdonképpen ezt Sturcz Jánostól hallottam, akkor szabadon keresi a gondolatait. Az, hogy firkálsz a szavakkal, attól szabadnak érzed magad. Tehát, ahogy a keletiek mondják, hogy bárhol a világon az eget és a felhőket bámulni az az igazi szabadság. De ha éppen börtönben vagy, akkor nézd a vakolat erezeteit. Hogyha a barátaiddal vagy, akár egymás szavába is vágva, pörögjenek az ötletek, a gondolatok! Amiket aztán munkába lehet venni, le lehet — le kell! — itt-ott nyesegetni. Ezért volt jó Maros Tamással is vitatkozni.
O.T.: Építészeti munkáiban is próbálta ugyanezt.
N.D.: Néhány utólagos közbeszólást engedjetek meg. Én most nem akarok Steinerrel meg veled vitatkozni, az anyag- és az energiamegmaradás egy zárt rendszerben igaz, működik. Lomonoszov is úgy fedezte fel, és igazolta, ugye ismeritek ezt a kísérletet, hogy egy mérlegre állított üvegbura alatt elégetett egy fakockát. Mindenki látja, hogy a fakocka eltűnt, mert elégett, és a súly nem változik. Az égéstermék, tehát egy kis hamu marad utána, és hát ott van a gáz. Az oxigén dúsult, igen. De ha nincs zárt rendszer? Annak idején sokan felvetették, hogy például a spanyolnátha is esetleg az űrből jött. És megmondom, hogy ezt miért tartom hihetetlennek. Mert egyszerre hirtelen rengeteg ember halt meg, és teljesen egyedi módon, és a halálozás nem azokban a korosztályokban történt, amelyekben minden járványnál szokásos. Mert ilyenkor kik halnak meg? A csecsemők és az idősek, a gyengék. A kórházakban nem ezek haltak meg. Az erejük teljében lévő, húszas, harmincas éveikben járók betegedtek meg. Miért? Azért, mert az öreg bácsi, meg az öreg néni, meg a csecsemő nem ment ki az utcára sétálni, nem mászkáltak, nem buliztak a pubokban, nem mentek futballmeccsre és így tovább. Tehát mi okozta, hogy azok haltak meg, akik? Az, hogy ők rendszeresen kint jártak. Én nem vagyok vírus és baktérium szakértő, tehát nem tudom eldönteni, hogy ez így van-e, vagy nem így van. De leginkább a pánspermia elméletre vagyok vevő mint ötletre, amivel Pasteur állt elő, miszerint az élet „magjai” az Univerzumban mindenütt jelen lennének, és a földi élet is így keletkezett, és hogy itten cseppekben jött valami hozzánk… Péter, egyetlen közbeszólást engedj még meg! Imádom azt a szót, és ezért egyre gyakrabban használom, bár sajnos nem én találtam ki: glokalizáció.
M.P.: Van is valami ilyesmi című építészeti műsor a TV-ben, hogy Glokál. Mindig sajnálom, amikor megfeledkezem róla…
N.D.: Nos, glokalizáció… Nem tudjuk megállítani a világ globalizálódását, bár lehet, hogy osztrák barátaim most megpróbálják… Már nem lehet megtervezni, hogy 2 óra 30-ra átérjek Magyarországról Ausztriába, mert esetleg 3 órát kell várakozni a határon, idejutottunk. A globalizációnak vannak előnyei is, tehát nem lehet mindent kidobni belőle. De vissza kell menjünk a lokalizációhoz és a helyi értékekhez. És itt a másik közbeszólásom, Khalilihoz kapcsolódva. Érdekes módon az előadó-páros nem csapta le ezt a labdát, és ezért jegyzem meg most, hogy ez a Khalili mégiscsak az Amerikai Űrkutatási Hivataltól, a NASA-tól kapott kutatási pénzt…
M.P.: …mert az Urak pénzét leginkább a NASA-ban lehet tisztára mosni! Vérlázító és megalázó, hogy éppen Stephen Hawkinggal, a gépekkel kényszerszimbiózisban túlélő tudós kiválósággal kürtölték világgá a szlogent: a Földgolyó emberisége számára egyetlen kiút a világűr! Mintegy a konzumidiótává züllesztett Rabszolga-emberiség tömegtudata alá préselve/pecsételve: az űrgyarmatosítással immár mindenféle globális lenyúlás, környezetpusztítás és monetáris dilitrükk megfellebbezhetetlenül igazolható… Magyarországon a Balogh János tanítvány Bujtor László geológus-író tette szóvá ezt a világra szóló skandalumot a Liget irodalmi és ökológiai folyóirat hasábjain, valamint Czakó Gábor Beavatás, Az eldobható Föld című esszékötetében. Valójában tényleg milliárdosok vagyunk, csak tolvajok kezelik a pénzünket?
N.D.: Azért mellesleg az űrkutatás és a népi építészet is összejönne, mert ugye, miképp azt Khalili is észrevette, a vályogvetés és a különféle űrbázisok építési technológiái nagyon is megfelelnek egymásnak. Ez azért érdekes, mert ne gondoljunk most feltétlenül a Marsra, meg a Holdra, de időnként eljutunk olyan tájakra, ahol kell valamit építenünk. És a nyomtatót se vihetjük mindig a hátunkon, és nem lesz térerő, meg elektromosság, semmi nem lesz. Jó, elektromosságot lehet fejleszteni ilyen tekerős módszerrel, és majd másfél év múlva működne egy olyan Watt teljesítményű gép is, de azt a képességet nem szabad elvesztenünk, hogy a helyi anyagból, a helyi éghajlatnak megfelelően, a helyi emberek tudásával építsünk. És most a népi építészet két rétegét szeretném megkülönböztetni. Magyarország világszínvonalon áll a skanzen terén – skanzen, z-vel írva! –, ami annyit tesz, hogy megfogom, lebontom, átviszem, felépítem, és múzeumi tárgy lesz. De van egy másik megoldás is, a helyben való megőrzés. Hogy ne kelljen azt mondani: ha látni akarod, hogy eleink hogyan építkeztek, akkor vegyél egy jegyet, utazz Szentendrére, és nézd meg azt a helyi tudást. Ha még élnek vidéken azok az emberek, helyben, akkor ez a tudás ne vesszen el! Én ezért indítottam el a Téka programot. Egyszerűen a fiatalok menjenek oda a Kézműves Alkotótáborokba, és a helyi tudást próbálják meg elsajátítani. Tehát mi olyan helyre próbáljunk elmenni, ahol senki nem csinál semmit.
M.P.: Pont ez történt Diszelen, az Első Magyar Látványtár esetében is, ahol egy több százéves roskatag vízimalmot új tartalommal telítettünk, megmentve egy műemléket.
N.D.: Péter, bocs, ez egy kicsit más, amit én mondok! A helyiek már nem csinálnak vele semmit, mert már lemondtak róla. Ezért megyünk mi oda, és mi kezdjük el csinálni, és nem baj, hogy ha a diákok hangosak, mert akkor legalább a helyiek odajönnek, nézegetnek.
M.P.: De éppen itt van a mi feladatunk! Ahogy Erdély Miklós legendás Építészeti szakácskönyve is ajánlja: -Végy egy felesleges teret! Szabadítsad fel benne magad! Tedd otthonossá! Vörösváry Ákos a barátaival elment Diszelbe, megszerzett egy romjaiban is gyönyörű vízimalmot, de a helybeliek szakmai és emberi tudása, esetenként hosszú évtizedek óta alvó képességei nélkül nem tudtunk volna vele csinálni semmit! Igaz, miképp a nagyvárosiak, mára a falusiak is atomizálódtak, idegen testté váltak a saját környezetükben. Egydimenziós emberré, akiknek egyetlen feladata, hogy eladják magukat a munkaerő piacán, tehát a konzumidióta pénzkeresés, ami pénzen aztán különféle, hasznosnál haszontalanabb szolgáltatásokat vásárolnak maguknak. Régen a falusi ember számára nem kellett „munkahelyet teremteni”, ő maga meglátta mi a dolga, mi a feladata a tájban, azt magától értetődően elvégezte, ellátta a családját, és nem szorult rá senkire. Így aztán – ha változtatni akarsz,a Változás légy magad! — elsőként önmagunk és a helyi közösség Ép-ítő/gyógyító „kezelésére” volt szükség, ami Tapolca-Diszelen az Első Magyar Látványtár kiállítóházában, Magyarföldön pedig a fatemplomban testesült meg. A diszeli népességfogyás is megállt, sőt, azóta közel 20%-kal gyarapodott a település lélekszáma. Igaz, javarészt a nagyvárosokból katapultáló szabadgondolkodók által… Ez zajlik most Magyarföldön is. Organikus dekonstrukció, de nem szűkebb szakmai, hanem tágabb társadalmi léptékben — a város és vidéke, vidék és városa egymást felerősítő, ÉP-ítő összefüggéseiben. És ez itt a lényeg! Mert ebből a nagyvárosi Lét is gyógyulhat! Szellemi akupunktúraként, valamiféle kulturális villámcsapással, amit talán nem követhetetlenül nagy szellemi áttétellel Balázs Zoltán, a Maladype Színház atyamestere is produkált a Gyakorlati utópiák konferenciáján. Balázs Zoli, aki a Hamletben…
P.E.: … bocsánat, ezt már ne kavarjuk ide. Drágám, olyan nagy ez a tér. A toposz nagyon nagy…
M.P.: … könyörgök, Erika, muszáj még elmondanom ezt, ez a legfontosabb, ez a hamletes epizód! Mert emiatt kértem fel Kántor Viola tanácsára a Maladypét, pontosabban Balázs Zoltánt, hogy adjon elő a konferenciánkon! Tehát, volt az a nevezetes Hamlet előadás, amikor az előadás közben megállt Balázs Zoltán, és kiszólt a közönséghez: — Bocsánat! Elfáradtam. Adjanak öt percet, hogy újra összeszedjem magam! Szó benn szakad, lehellet megszegik… A közönség meg csak nézett! Mi ez? A Hamlet része? Vagy egy átírt, netán „átrögtönzött” Hamlet? És Zoli öt perc után ott folytatta, ahol abbahagyta — és a produkció zseniális lett!
Mert mi van, ha a mi szép szakmánkkal mi is pontosan ugyanúgy volnánk, mint Balázs Zoli a Hamletben! Lenni vagy nem lenni? Belefáradnánk, belebetegednénk a Mindenkori Hatalommal kötött iskolásan eminens különalkuinkba, az egységes szakmai fellépés ambiciózus megszervezhetetlenségébe, mert hát ugye „szabad verseny” van! És mintha velünk igazolnák a terveink felett eltűnt birodalmi és kisbirodalmi pénzeket is — Ego primam tollo nominor quoniam leo –, és örvendjünk, ha még egyáltalán kidekorálnák magukat velünk, mint ’45 és ’90 között? (Nunquam est fidelis cum potente societas: testatur haec fabella propositum meum…) Vajon meghaladtuk-e már ezt a„haladó hagyományt”? Szocialista realizmus és irrealizmus után kapitalista realizmus és irrealizmus? Proletkult helyett profitkult mint új-kollektív rágógumi? — Ha egy emberi közösség az önáltató hazugságok olyan zsákutcájába beleszorul, ahol a dolgokat nevükön nevezni nem lehet, de nem is szabad — tanítja Bibó István –, ez előbb-utóbb elkerülhetetlenül vezet az egész közösség általános értelmi és erkölcsi lezülléséhez. Ez csak egy rémálom, szóljunk már le a Színpadról mi is, bizonyítsuk már be a Nagyérdeműnek (avagy a Feljebbvalónak?), hogy nálunk nem lop senki! Lemosolyogtató naivitás… — hogy talán nekünk is meg kellene állnunk öt percre, fölébrednünk, kijózanodnunk, hogy egy kicsit magunkhoz térjünk? Felnőnünk, mint Balázs Zoli a Hamletben! Mert a „szabad verseny” a kamaszkorig valóban összeszedi a lelkierőt, ám e felett irgalmatlanul infantilizál, törpelelkű bandamentalitást gerjesztve akadályozza meg az igazi, a felnőtt szellemi együttműködést/találkozást és az igazi közösségi alkotómunkát. — Ja, el ne felejtsük, Maladype lovári nyelven TALÁLKOZÁST (!) jelent… — És ezt szerettük volna mi is ezzel az ingyenes jutalom-kiállítással, a filmvetítésekkel, a kétnapos nyitókonferenciával, a záróeseménnyel és talán ezzel a beszélgetéssel is itt, az Építészfórum virtuális kávéházában. Öt percre, egy nagylevegőre álljunk már meg mi is! Szedjük össze magunk, gondoljuk végig, hogyan jutottunk idáig, honnét is kellene elrugaszkodnunk az Emberibb — a Feljebbvalónak is tetszőbb – ÉP-ítés reményében? Ahogyan Churchill is mondta, minél messzebb látsz vissza a múltba, annál előrébb tekinthetsz a jövőbe! Vagy a mi Kölcsey Ferencünk: Messze jövendővel komolyan vess öszve jelenkort… Mert nekünk is meg kell újulnunk, hogy a mi saját Hamletünket EGÉSZ-ségben folytathassuk…
P.E.: Legyen ez egy nagyon szép végszó, köszönöm a beszélgetést!
*
Köszönet az alábbiaknak, akiknek a hatása nélkül a Gyakorlati utópiák című kiállítás/konferencia és ez a beszélgetés nem jöhetett volna létre:
Mújdricza Ferenc, Dr. Kovács Mónika Erika, Fekete Zoltán, Katona Vilmos, Botzheim Bálint, Mizsei Anett, Rainer Péter, Maczkó Erzsébet, Balázs Zoltán, Kökény-Kovács Ildikó, Erdély Dániel, Keserü Katalin, Nagy Dénes, Bánfalvy Zoltán, Polgár Teréz Eszter, Kántor Viola, Krizsán András, Károlyi Judit, Dévényi Sándor, Gyertyános Zoltán, Hajdú Virág, Kovács Anikó, Dr. Kovács Péterné, Budavári Attila, Rácz András, Czakó Gábor, Juhász Zoltán, Kobzos Kis Tamás, Gyökér Kinga, Vörösváry Ákos, Lugosi Lugo László, Bodor Ferenc, Szám Lajos, Varga László, Bódi István, Keserü Ilona, Asztahov László, Rátóti Zoltán,Sülyi Péter, Malgot István, Skonda Mária, Völgyi Miklós, Kemenczky Judit, Perczel Anna, Jókai Lóránt, Pintér Ágnes, Rostás Árpád, Tényi István, Réder Zsuzsanna, Pápes Éva, Szarvas József, Kovács Gyula, ifj.Mújdricza Ferenc, Mújdricza-Maydt Éva, id. Mújdricza Ferenc, id. Mújdricza Ferencné, Hámory Judit, Maros Tamás, Ortutay Tamás, Balla D. Károly, Tóth Tibor Pál, Eltér István, Ulrich Tamás, Tatai Mária, Nyakas Ilona, Antalffy Yvette, Osskó Judit, Pintér Csaba, Hayde Tibor, Jeney Istvánné, Villányi Zsolt, Nemes László, Láng Károly, Schneider Ferenc, Jaksics László, Besey László, Fábián Ildikó,Végh Katalin, Somogyi István, Hadik Gyula, Hadik András, Hadik Johanna, Fehérvári Zoltán, Prakfalvy Endre, Ritoók Pál, Hajdók Judit, Angster Erzsébet, Hertelendy Zsolt, Balla Máté, Bánosi György, Paládi Zsolt, Prodán Kati, Jász Attila, Kancz Csaba, Kunszt György, Kotányi Attila, Kőszegi Lajos, Kiss Endre, Klein Rudolf, Lévay Jenő, Anthony John Gall, Ekler Dezső, Szegő György, Gerle János, P.Szabó Ernő, Kőszegi Lajos, Schwillinger Ferenc, Mecseki Judit, Cserna Péter, Jeges József, Fenyves Tibor, Gyöngyösi Judit, Rigler István, Mikola László, Cseh Miklós, Endrédy József, Weber Kristóf, Papp Károly,Csutorás Sándor, Kovacsev Olgi, Jónás Gyöngyi, Bori Bálint, Szemadám György, Ganczaugh Miklós, Albert Katalin, Pruttkay Péter, Pócsy Ferenc, Pócsy Ferencné, Frankl Aliona, Sipeki Gyula, Tamási Péter, Balla András, Morva László, Soós Kadocsa, Perneczky Géza, Wehner Tibor, Zádor Anna, Prokopp Mária, Tóth Sándor, Beke László, Kieselbach Tamás, Mészáros István, Perczel Anna, Petróczy Gábor, Szenes Zsuzsa, Erdély Miklós, Vígh Tamás, Peternák Miklós, Erdély István, Erdély György, Biró Dániel, Kalmár Éva, Bálint Ádám, Olga Martinez, Háy Ágnes, Krassó György, Bojti András, Gerlóczy Sári, Farkasdy Zoltán, Jánossy György, Mikolás Tibor, Szendrői Jenő, Határ Győző, Gulyás Zoltán, Harasta Miklós, Olescher Tamás, Perneczky Géza, Hajas Tibor, Széphelyi F. György, Schulz Katalin, Dvorszky Hedvig, Kernács Gabriella, Osskó Judit, Mélyi József, Kristóf Gábor, Dobokay Máté, Pauer Gyula, Érmezei Zoltán, Rauschenberger János, Jancsó Miklós, Eck Imre, Beke Jenő, Ertsey Attila, Karátson Gábor, Lányi András, Vida Gábor, Horváth Balázs, Lantos Tamás, Ángyán József, Béres József, Balogh Judit Anikó, Czerny Judit, Lővei Krisztina, Kleineisel János, Aszódi László, Német Kálmán, Tóth János, Villányi Zsolt, Szentkirályi Ferenc, Ónodi Gábor, Pottyondy Ákos, Pottyondy Péter, Balogh János, Szabados György, Biró Dániel, Levendel Júlia, Horgas Béla, Horgas Judit, Farkas Attila Márton, Tenigl-Takács László, Bujtor László, Antal József, Kelényi Béla, Györe Balázs, Ács József, Skutecky Rita, Szentgyörgyi Zsolt, Kricsfalussy Beáta, Bíró Béla, Beney Zsuzsa, Fenyő Ervin, Centauri, Balázs László, Szondi György, Kapy Jenő, Szegő Szilvia, Szél Ágnes, Nagy Bálint, Somogyi Győző, Somogyi György, Csanády Pál, Finta Sándor, Fekete György, Csete György, Csete Ildikó, Csernyus Lőrinc, Csida Eszter, Czaltig Tamás, Macher Pál, Bodai Zoltán, Szűcs Éva, Bojár Iván, Csontos János, Moravánszky Ákos, Nagy Elemér, Matti Q. Makinen, Ilona von Heyroth, Fleming Steen Seyersen, József Dénes, Turi Attila, Holczer Veronika, Udvarhelyi Tessza, Taksás Mihály, Szabó Marianne, Makovecz Imre, Vekerdy Tamás, Kálmán István, Douglas Cardinal, Plesz Antal, Bodonyi Csaba, Karácsony Tamás, Kund Ferenc, Kund Ferencné, Török Ferenc, Balázs Mihály, Ferencz István, Bán Ferenc, Nagy Tamás, Reischl Gábor, Reischl Antal, Szövényi István, Komjáthy Attila, Kremnicsán Ilona, Komjáthyné Pál Györgyi, Erdei Ferenc, Malecz Erika, Körmendi Judit, Karig Sára, Horler Miklós, Bachman Zoltán, Bachmann Bálint, Bachman Gábor, Rajk László, Párkányi Mihály, Endreffy Zoltán, Zalotay Elemér, Nagy Bálint, Petri György, Kornis Mihály, Nassli Viktor, Német András, Kévés György, Jozo Palkovits, Ferenczi József, Ferenczi Jenő, Ferenczi Péter, Zvi Hecker, Kúnkovács László, Elora Hardy, John Hardy, Agnes Denes, Balogh Tuta István, Balogh Balázs, Jakab Csaba, Sturcz János, Sulyok Miklós, Kőszeghy Attila, Golda János, Noll Tamás, Szűcs Endre, Tóth Péter, Winkler Barnabás, U.Nagy Gábor, Zsuffa András, Zsuffa Péter, Zsuffa Kálmán, Szakolczay Lajos, Ráday Mihály, Polónyi Károly, Bognár László, Vidor Ferenc, Meggyesi Tamás, Mátrai Péter, Meditz László, Zsolnay László, Lévai-Kanyó Judit, Janáky István, Masznyik Csaba, Sugár Péter, Kotsis István, Vincze László, Szalai Tibor, Szentkirályi Zoltán, Istvánffy Gyula, Kerekes Ernő, Czeglédy Ottó, Szalai András, Rombauer Gábor, Rauschenberger János, Stork Csaba, Borbás Gábor, Rudolf Mihály, Sanfo Bakary, Francis Kéré Dibiédo, Kerekes Ernő, Varga Sándor, Király Márta, Abubakar Audu Bako, Benbashir Mustapha, Charles Correa, Menadi Ahmed, Haman Tuan, Nguen Viet Kong, Kathy Imre, Kállói Judit, Schnell Judit, Vámossy Ferenc, Roth János, Szigetvári György, Zsigó Jenő, Csemer Csaba, Seres Mária, Búzás Géza, Búzás Mária, Götz Eszter, Csemer Krisztián, Hagiwara Kenichiro, Soltész László, Csogszomin Erdene Ocsir, F. Kovács Attila, Ágó Mátyás, Racsmány Mária, Rácz Lehel, Meja Mwangi, Ágoston Balázs, Nyíri Tamás, Bolberitz Pál, Vass Csaba, Jelenczki István, Tóth Zoltán József, Bogár László, Drábik János, Varga István, Zsovár Györgyné, Külley Pál, Kovács Gusztáv, Páter Bulányi György, Grandpierre Attila, Nyíri Tamás, Hoffer József, Durkó Zsolt, Szabó György, Szendi Gábor, Papp Lajos, Csángó Zsuzsa, Pap Katalin, Varga Mihály, Pásztor Erika Katalina, Pákozdi Imre, Sántha Gábor, Kerényi József, Sáros László, Szathmári Botond, Lázár Anna, László András, László Ruth, Darabos Pál, Miklóssy Endre, Tábor Ádám, Schneller István, Kolundzsija Gábor, Bányai Géza, Puskás Ferenc, Grégory Chévalier, Ungváry Sándor, Kucsera Mihály, Mészáros Zsuzska, Vadász Orsolya, Zalavári József és mindazok, akiknek a neve most nem jut eszembe…
Illusztráció: A Fejlődés Architektúrája…
Ezek is érdekelhetik!
Lukáts János: Tornyok, tetők, tópartok →
Lukáts János: Madárlátta Svájc →
Hegyi Botos Attila: Az okság (a közelgő Karácsony jegyében) →
