Merza József: Éva*
Megengedte, hogy így szólítsam, titokban örült is neki. Igazi nő volt, olyan, aki mesterien rejtegeti évei számát. Figyelmeztettem, hogy a Biblia szerint a magas életkor Isten ajándéka, amely a szüleit tisztelő embernek jár, ezért inkább büszkélkedni kellene vele, nem titkolni. Nem hatott rá. Nagyjából egykorú volt legidősebb nővéremmel, így gond nélkül, természetes stílusban társalogtam vele. Hozzájárult ehhez az a bő fél évszázadnyi ismeretség, amely 1952. januárjában vette kezdetét a Semmelweis utcai örmény kápolnában. Ő szervezte, diszkréten, a titokban megtartott országos lelkigyakorlatot, amelyen Naszályi Emil elmélkedett, Rónay György, Bulányi György előadott, és Endrey Mihály misézett. Igaz, hogy utána több mint tíz évig nem láttam, de tudtam róla. 1965 táján találkoztunk ismét egy György-napon, talán hármasban, hiszen abban az időben nem volt kedvünk túl sokan összejönni egy lakásban. Pár év múlva, felbátorodásunk korában, megsűrűsödtek találkozásaink, s a szaporodó feladatok egyre szorosabb munkakapcsolatba hoztak egymással.
Jelenben élő barátaink számára mindnyájan a múlt homályából lépünk elő. Adott pillanatban feltűnünk az ismeretség látóhatárán, és az idő közelít, megismertet minket egymással. A mai fiatalságnak ő volt az alacsony, kissé hajlott, ősz nővér, aki táskájával kezében fáradhatatlanul rótta a pesti utcákat, ott volt baráti találkozókon, közösségi szentmiséken, nyári táborokon, akihez mindenki odafordulhatott, akit mindenki érdekelt, aki lehetősége szerint mindenkinek segített. Ő is volt azonban fiatal, jó házból való úrilány, budai polgár, magántanuló, tehetséges kislány a zongoránál, aki sohasem feledte első kerületi gyökereit. Aki mégis elszomorodott kicsit, ha gyermekkoráról beszélt. Jó neked – mondta –, mert olyan sok szépet tudsz elmondani, leírni diákkorodról, nekem hiányzik ez. Igazságos volt-e szüleihez vagy sem, nem tudom, mindketten betartottuk a tapintat szabályait. Abban a korban, amikor az ember maga is szülővé válik, jól tudja, hogy gyermekei – joggal vagy anélkül – sok mindent számonkérhetnek rajta. A konszolidált családi életet biztosítani akaró apa munkacentrikusságától kezdve a sors kikezdéseitől fáradt anya narkotikumhoz fordulásáig. Nekem is voltak történeteim, valamit én is elmondtam a gondjaimról, de talán könnyebben értelmeztem a múltat, és sokat segített a személyiségtípusom is.
Eljött a választás ideje. Éva nem volt érzéketlen a másik nem iránt, azonban a rá jellemző józansággal mérte fel helyzetét, s lett a szociális missziótársulat margitligeti házának boldog novíciája. Neki kellene elmesélnie, hogyan járkált a kertben, imádkozott emeleti szobájában, hogyan készült fel a rászorulók segítésére. De hogy élete szép napjait töltötte ott, az biztos, mert ha évente kétszer-háromszor beszámoltam neki, hogy arra járva láttam a romos vagy felújítás előtt álló házat, megélénkült, és kérdezett, és mesélt. Az ember nem szokott vonzódni boldogtalansága színhelyeihez. Ebből a házból indult el egy fegyelmezett, fáradhatatlan életre. Kisportolt apácaként, de rendi ruha nélkül, aki mindvégig hűséges maradt örökfogadalmához. Lehet, hogy ez a szó nem hangzik jól manapság, de ő vállalta, vallotta, erőt kapott tőle. A fogadalom ugyanis nem szolgalelkűségre késztette, hanem szigorú életrendre, munkára, ismételt döntésekre a keskenyebb utak irányában.
A tényfeltáró emlékezések sokat előhozhatnak a homályban, névtelenségben megvalósított teljesítményből. Megbecsülhető, hány millió betűt ütött le táskaírógépén a Bokor ismert irodalmának előállítására, de nincs statisztika arról, hány leütést produkált barátai számára különféle kutyafülek és jegyzetek tisztába tevése által. Hányszor próbáltam rávenni arra, hogy tisztességes honoráriumért gépeljen le nekem valamit, és kezdjen a pénzzel, amit akar! Ilyenkor átható pillantást vetett rám… Kínomban magam gépeltem le a szövegemet, mert én is voltam olyan öntudatos, hogy ingyen munkát nem rendelek meg. Kínomban, mondom, mert bárki kipróbálhatja, mit jelent legépelni egy 58×60-as tükröt, tíz egyszerre befűzött indigós papírra úgy, hogy az utolsó példány is olvasható legyen még a nem túl jó szemnek is. Két oldal után már hasogatott a hátam, valószínűleg a rossz tartásom miatt. Hogy ő hogyan érezte magát 2-300 oldal után az év végi hajrá idején, nem tudom, nem nyilatkozott. Arra viszont jól emlékszem, hogy egyszer, a karácsonyi füzetek elkészülte után, valami okból este fél kilenckor kerestem fel Breznó-közi albérletében. Nem ő nyitott ajtót, így majdnem váratlanul léptem be a szobájába. Éva közepén állt, kezében egy nagy kalapáccsal. Én hulla fáradt voltam, ő viszont tetterősen mért csapásokat az összerakott papírlapokra, hogy füzetté szegecselje őket. Saját karácsonyi ajándékaként, saját közösségei részére. Máig kitörölhetetlen belőlem a jelenet.
A molekuláris biológia korszakában új dolgokat figyelünk és értünk meg. Az erős igénybevételt jelentő évek során azonban nem mindig látjuk jól a mellettünk dolgozó barátot. Nem vettük észre azokat az apró réseket, amelyeken át bepillantva világosabbá, értékelhetőbbé, magyarázhatóbbá vált volna a másik személyisége, cselekedetei. Éva megértéséhez is csak az utóbbi néhány évben jutottam közelebb, amikor megtudtam, hogy ez a polgárlány milyen jó elődöket mondhat magáénak. Nagyapja a hazai erdészeti kutatás megteremtője, nemzetközi hírű tudós, főiskolai tanár, neves szakíró. Nevét a mátrafüredi erdészeti és vadgazdálkodási szakiskola homlokzatán olvashatjuk, a parkban áll az emlékműve, Lillafüred mellett, Felsőhámorban pedig táblával megjelölt szülőháza. Nagyapja anyai nagybátyját, Hermann Ottót nem kell bemutatni a hazai természettudósokat valamelyest is ismerő embernek. E leány tehát tudósok szellemi örökségét mondhatta magáénak, olyanokét, akik életüket szentelték szakterületük művelésének. Minden genetikus alapja meglett volna ahhoz, hogy mutatós világi karriert fusson be. A karrier persze meglett, csak nem mutatós, látványos. Ha az utókor példaképeket keresgél majd, kiáshatja az ő életét is a történelem díszletei közül. Valójában nem jó ez a szó, mert ami itt végbement, minden volt, csak nem díszlet. Ne törődjünk azonban a múlt csepülésével, figyeljünk inkább arra, hogy egy kivételesen célratörő egyéniség fontos feladatot talált az irgalom gyakorlásában, majd hamarosan a közösségépítésben, és ezt hallatlan intenzitással művelni kezdte. Azon a helyen, ahol szükség volt rá. Finnyásság nélkül. Lehet, hogy úrinőnek született, de élete végéig szolgált. Ebben a keményen dolgozó szolga-szerepben egyesíteni tudta ősei örökségét a kor feladatai által megkívánt kvalitásokkal. Tudott szerény lenni, mint a fényes Karácsony ünnepe mellett meghúzódó, általában elfelejtett Éva-nap.
Jó ítélőerővel, ízléssel különbséget tett eszmék és próféták között. Igen, érteni és megkülönböztetni – eszméket, tanításokat, hiteket és embereket – ez volt az elmúlt századunk nem kis feladata. Embert megpróbáló munka eljutni a hagyományosan csiszolt teológiai tételektől – amelyek alapján egy mai pápát eretneknek is lehetne minősíteni – korunk letisztult, a főparancsra épülő egyetemes nézőpontjáig. Jó irányba menni, de nem túl gyorsan, a gondolkodás dicséretes erényével… Éva társunk volt ebben a gondolkodásban. El tudott szakadni a szűklátókörűségtől, az engedelmes gondolattalanság oltalmat ígérő nyugalmától, élethossziglan vállalva a bizonyosság és bizonytalanság kettősségét. Nem lehetett könnyű megválni a szép mítoszoktól, hiszen nemzedékünk ezek gyermekkori, kitörölhetetlen imprintingjével vágott neki a kemény éveknek. Fájhatott megszabadulni tőlük, még ha a lelkiismeret hangja súgta is, hogy így kell történnie.
Hányszor nézett rám, értően és mégis szomorúan, amikor egy-egy újabb művemet olvasta! „A régi írásaidat szeretem, a maiakat csak értem” – mondta, s tudom, hogy ilyenkor az egykori “Annavölgyi emlék”-re gondolt. Szavait komolyan kellett venni, mert tíz ujjában volt az egész bokorirodalom, s tudott minden figyelmet érdemlő közleményről. „Olvastad?” – kérdezte egy új Mérleg-cikkről, s elég gyakran kellett azt válaszolnom: „még nem”. Szerette a célt mutató, határozott írásokat, de kedves volt számára Gyökössy gyógyító lélektana, Vanier gondoskodó szeretete is. Ne felejtsük, szociális nővérnek indult, s mindig találhattunk a közelében egészségileg, anyagilag hátrányos helyzetű embereket. Gondja volt rájuk, támogatta őket, közbenjárt értük. Megbeszélte velünk a helyzetüket, hogy helyesebben dönthessen bonyolult esetekben. Azok közé tartozott, akiknek életeleme a gondoskodás.
Apropó, szociális nővér. Eddigi emberéletem útjának pontosan a felén Mme Gibory Rousselet utcai konyhájában ültem. Az idős nő egyszerű ebédet készített, kettőnknek. Ő sem volt sokkal korosabb, mint az akkori Éva, s bár a Saint-Jean-de-Luz-i tengerészek ivadékaként – a tengerészek sajátos közösséget alkotnak a francia társadalomban – más karaktert testesített meg, mint az első kerületi pesti nő, de azonosult vele a másokkal való törődésben. Jeanne az “Assistance sociale”-nak dolgozott, világi keretben, jezsuita szellemiséggel. Érdekelt a szemléletmódja, ezért megkérdeztem, hogyan tud egy nő család nélkül kiegyensúlyozottan élni a nagyváros forgatagában. Válasza érettséget tükrözött: harmonikusan lehet élni a nemiségről lemondva is, de sokszor hiányzik a másik látásmód, amivel egy férfi nézi ugyanazt a helyzetet. A tanácsra lehet szükség, amivel a másik nem megítéli a dolgokat. Éva ugyanígy lehetett, s tudatosan formálta az életét. Volt lelki vezetője, hiszen ez hozzátartozott a Bokor szellemiségéhez, de ha szükségét érezte, támaszkodott bokorbeli családos vagy nem családos férfiak véleményére is. Ezekben a beszélgetésekben saját közösségeinek személyes problémáitól kezdve teológiai kérdéseken át akár anyagi gondjaiig mindenről szó esett. Egészen biztos, hogy tudatosan ápolt közösségi kapcsolatai fontos megtartó erőt biztosítottak számára, amikor az anyaház oltalmától megfosztva, de a női szerzetesrendek tagjaira általában leselkedő komplexusoktól védve, a profán világban kellett élnie. Nem lett cserépbe ültetett virág, övé volt az egész mező.
Profán világot mondtam, és nem hangsúlyoztam a politikai viharok kemény megpróbáltatásait. Ennek két oka van. Az egyik, hogy a hozzá hasonló alkatú emberek jobban viselik az ellenáramokat, mint az állóvizet. A pontosan látott cél és a feltétlen odaadottság akkor is megóvja az elkötelezett embert, ha egyébként reszket a félelemtől, és nagyot nyel, amikor azt hazudja, hogy az írógépét a Dunába dobta. A börtönben ülő ember tudja, hogy igaz dolgot művel, és azt is tudja, hogy imádkoznak érte, akár kívül, akár belül. Új helyzetben ismeri fel az odaadottság erényét, mert látja, hogy a lelkiismeretnek való engedelmesség más gondolkodású embereknek is sajátja, s Demény Verában vagy Rajkné Földi Júliában ilyen nőket láthatott. Tegyük hozzá, hogy az irgalom gyakorlását nem korlátozzák a rácsok, tétlenségre semmi ok.
Innen ered a másik szempont. A cselekvő ember legfeljebb munkálkodása színtereiben lát különbségeket, abban nem, hogy mindig tenni kell a teendőit. Éva protagonista volt, rendkívüli célratöréssel. Feledni tudta a múltat, mert előtte lebegett a jövő, s nem kívánta a kiengesztelhetetlen, bocsánatkérést követelő mártír szerepét játszani. A történelem igazságosztó ítéletét másra bízta, neki dolga volt Csepel-szigeti barátnői között. Szatyrával megjelent Budapest minden kerületében, Vácon, Móron, Debrecenben, Bányán, Nőtincsen, Nagyorosziban, Pécelen és Jászberényben – félek, kihagyok helyeket, és megharagszanak rám. Naptári bejegyzései túlélték, ott sorakoznak a nevek, akiket nem fog már feltelefonálni.
Mint igazi örökmozgó, gyakran fegyelmezetlenül közlekedett. Szemrehányásaim ellenére rendszeresen átbukdácsolt a soroksári HÉV sínein a Grassalkovics-utcánál. Csak később és vonakodva ismerte be, ha valahol elesett. Egy éve még tízméterenként álltunk meg kifulladva az utcán, de ott akart lenni egy neki kedves társa rekviemén.
Ha szervezett, pontokba foglalt minden részletet, minden időpontot, mozgósította a szereplőket. Sokszor tette ezt életében sikerrel. Egyben volt sikertelen: nem volt ún. tápláló közössége. Hogyan lehetséges? – kérdezheti valaki. Maradjunk abban, hogy ami van, az lehetséges is, és ha az igaz történetírás érdekében megállapítjuk ezt, akkor vegyük figyelembe, hogy kilencven év alatt, háborúk és forradalmak és börtönévek és újrakezdések során létrejöhetnek olyan kivételek, amelyek erősítik a tudott szabályt. A jézusi közösségépítés nem gépies, falanszterszerű valami, nem lehet akárkit, akármikor, bármilyen körülmények között akárhová beépíteni. Éva erős, határozott egyéniség volt, ismerte erényeit. Időnként túlbuzgott, ilyenkor keresztbe kellett tenni neki. Tudta, hogy elfogadjuk úgy, amint van, de ha kell, ellene mondunk törekvéseinek. Hosszú évek során szerette volna alapközösséggé alakítani imádkozó-elmélkedő közösségünket. Itt vallom be nyilvánosan, hogy tudatosan ellene dolgoztam, nehogy eltérjünk építkezésünk alapelveitől. Valószínűleg ő is érzékelte, mit művelek, valószínűleg sokszor sóhajtozott, amikor látta, nem engedem, hogy átlépjünk bizonyos határokat, de realista maradt, mint mindig, és napirendre tért a lehetőségek meg nem valósulása felett. Igyekezett, s ha nem sikerült valami, megpróbálta újrakezdeni. Azt is el tudta végezni magában, hogy megbocsássuk kis zsarnokságait.
Eadem mutata resurgo – íratta sírkövére a szállóigét Jacob Bernoulli. Amikor Éva életén gondolkodom, az örök azonosságot keresem, ami újból és újból megmutatkozott. Igen, azt reméljük, hogy egy más életben, önmagunkhoz hűen s mégis másként folytatjuk azt, amit elkezdtünk. Híveid élete nem szűnik meg, csak átalakul – idézzük a gyászmise ünnepi énekében. Jó, de mielőtt sor kerülhetne erre, még sokszor vagyunk, másként, ugyanazok. Ebben az újra és újra felbukkanó azonosságban mutatkozik meg fiatalságunk, azokban a tulajdonságainkban, amelyeken – úgy látszik – nem fog az idő. Sokat lehetne beszélni a kitartó munkában, kapcsolatépítésben, imádságban, tanulásban megvalósuló azonosságáról, mégis, hadd mondjam azt, hogy Éva fiatal maradt abban is, hogy megőrizte humorérzékét. A Vácra futó autót gyakorta szinte szétvetette a hatalmas jókedv, viccgyártás, amelynek részese és – természetesen – időnként céltáblája volt. Ebben a légkörben nevetve tudta fogadni vagy visszautasítani ifjabb barátnői helyretevéseit is, mert érezte szeretetüket. Gyerekesen kíváncsiskodott, csipkelődött, mindnyájunk élvezetére. Tudta, hogy időnként borsot tört az orrunk alá, amit megfelelően viszonoztunk is, de hát az életnek ettől van íze. A bors nem táplálék, rajta megélni nem lehet, de a jó konyhában megvan a megfelelő helye.
Ha szerencsénk van, írásművünk egyszer csak önálló életre kel, s már maga írja önmagát. Lám, rábukkantunk a kíváncsiságra, s ezzel egy igen általános, mély emberi vonásra, amely Évát is jellemezte. A kíváncsiság vezet, amikor meg akarjuk ismerni, be akarjuk fogadni világunkat. Megismerni mindent az élettelentől az élőkig, az erdők fáitól barátaink társaságáig. Bepillantani a fizikán túli világba, amit vallási gondolkodók tárnak elénk. Éva látását és feleletét őrzik gondosan és folyamatosan írt feljegyzései, lelki naplói, teológiai jegyzetei. Anyagba öltözött állandóság, anyagba épült lelkiség. Sajátos, rá jellemző görcsös betűk jelsorozata, benne a napok története, egy lélek reflexiói, vágyai, sóhajtásai, imába foglalt kérései.
Nehéz életrajzot írni, nehéz elhajózni a puritán tárgyilagosság és a bizalmaskodó jólértesültség sziklái között. Ráadásul az emlékező is kiteszi magát mind a tévedésnek, mind a lelepleződésnek, hiszen az írás róla is beszél. Az emlékezés interaktív, élő kapcsolat két személy között, még ha az egyiket nem is látjuk. Vajon kiről írok, ki jelenik meg láthatóan a láthatatlanból? Milyen kép takarja eltávozott barátom alakját? Ki az a személy, aki formát – esetleg más formát – ölt, miközben térben és időben távozik? Mivel magyarázom, hogy amikor Éváról beszélek, akkor nem egy idős nővér jelenik meg előttem, pedig megjelenhetne az is, amint utolsó találkozásunk estéjén ül a beázott szobáját helyettesítő ideiglenes lakhelyén, vagy nehezen járva igyekszik előttem, hogy megmutassa az anyaház kápolnáját. Nemcsak sajátmagában változott meg az élete, hanem számomra is új emberré vált? Mi mozog a lelkem mélyén, hogy amikor róla írok, nem korábbi fényképeit nézem, hanem a fiatal de Beauvoirét, amint szorgalmasan ír a térdére fektetett füzetbe? Mi ez, honnan az egész? Tényleg elragadott az írás lendülete, vagy titokzatos összefüggés rejlik személyek között? Jobban kifejezem Éva lényét, ha egy másik, ugyanolyan öntudatos – mert nagy egyéniségek mellett is önállónak maradt – fiatal értelmiségi nővel hasonlítom össze? Jobban kitűnik így, hogy egyszer minden fiatal lány útnak indul, hogy eszméljen életre, világra, Istenre, és megkezdje a válaszadást a létezés kérdéseire? Így vagy úgy, sorokat írva jegyzetfüzetekbe, hogy majd Isten elbírálja a döntései sorából kinőtt személyiségét. Éva életútja tanúsítja, hogy merre döntött, milyen küzdelmek között írta újra, napról-napra, az életét, gondolati és cselekvésbeli hűségben önmagához. Az égből nézve nincs különbség a titokzatossággal, a tükör vagy a barlangfal homályában megjelenő valóságképpel küzdő emberek között. Mindegyik egyformán nagyszerű, a laikus és a fogadalmas nővér, a maga bátorságában és lankadatlan munkájában. Az országhatárok sem lényegesek.
Kapukat tartunk nyitva, és kapukat tartunk zárva. Lelki életünk lélektani élet is, mindenki tudja. Valameddig megközelíthetjük egymást, s valahol meg kell állnunk, mert azon túl egy érzékeny világ következik, ahova nincs jogunk bekíváncsiskodni. Egy nyitott kapun át zene szűrődik ki. Éva világához hozzátartozott a zene. Aktív műveléséről fiatalon lemondott, de belső életében mindig szüksége volt rá. Sokan nem tudták, mert ha hosszú éveken át egyetlen fontos ügyre összpontosítunk, észrevétlenek maradhatnak érdeklődésünk, képességeink egyéb irányai. Éva nem volt közismert hangversenylátogató, egyre kevésbé tehette volna meg, de szüksége volt a zenére, hogy harmóniában élhesse napjait. A Bartók rádió volt hűséges társa, s egyben oltalmazója a napi híradások értéktelenségeivel szemben. Kereste a múzsák társaságát, hogy ne kelljen hallgatnia a hatalmi harcok mindennapos fegyvercsörgését. Az erőszak csatái még csak nem is változnak, mindig ugyanazok.
Szeretném, ha szeretnének. Valahol egy kapu mögött, rejtve, nagyon vágyott a szeretetre. Munkája alapján minden joga megvolt rá, hogy várhassa a százannyit, ha már méricskélni kezdjük a dolgokat. Valamit vissza is adtunk neki. Nem tudom, hogyan alakult a saját mérlegem. Gondjaim vannak, még ha magyarázni is tudom a bizonyítványomat. Való igaz, hogy csak idő múltával vesszük észre nyersességünket, közömbösségünket, nagyvonalúságunkat, amit jó lett volna megspórolni, mert nem tudjuk, mikor okoz fájdalmat időhiányunk, elfoglaltságaink, okos helyzetmegítélésünk. Sajnos, az ember hajlamos arra, hogy az utólagos részvét virágaival leplezze a kellő időben meg nem adott szeretetét. Tudjuk, hogy a józan, bölcsnek tűnő szeretetnél többet ér egy nem indokolt, spontán cselekedet. Az a fajta szeretet, amit meg sem érdemeltünk, amiért nem tettünk semmit, amely olyan, mint a Nap sugara, szüleink gondoskodása érdemtelen önmagunkért, szeretetük bőségéből. Talán ezért is emlékezett oly szívesen az utolsó évek mátrafüredi óráira, a tanári kar szeretetére, az őt kísérő Pádár Sándorral folytatott beszélgetéseire, a nagyapja emlékére rendezett vándorlás szervezőinek neki dedikált füzetére.
Tudatosan készült elmenetelére. Rendezte papírjait, összerakta füzeteit, elajándékozta könyveit. Egy hónap múlva nem élt. Nem félt a haláltól, de szerette volna elkerülni a légszomj gyötrelmeit. Nagyon megérthető. Szétszórt poraival még új barátokat teremtett abban a kis csapatban, amely elgondolkodva indult haza a zebegényi Duna-partról a decemberi, szürke, komoly alkonyatban.
Vajon átfutott rajta egy titokzatos sejtés, amikor utoljára zárta el a Bartók rádió zenéjét?
(2004. március)
* Vadas Éva (1911-2003) a Farkas Edith által alapított Szociális Missziótársulat tagja, Vadas Jenő unokája.
Illusztráció: A Szociális Missziótársulat dokumentumaiból (1929)
Ezek is érdekelhetik!
Peter Sloterdijk: Foucault (részlet) →
Merza József: Akiket a történelem szele megcsapott →
Peter Sloterdijk: Jean-Paul Sartre →
