Ady-pályázat | Verselemzések
Bak Jutka: Szépen kell élni
Történet egy kisfiú férfivé válásáról
Egyszer volt, hol nem volt… évmilliárdokkal ezelőtt egyszer, vagy talán már többször is megismétlődött a nagy BUMM… a csillagpor addig kavargott, míg létrejöttek a galaxisok… ebben a hatalmas és végtelen térben… a mi bolygónkon kialakult és fejlődésnek indult az élet… az evolúció révén eljutottunk egészen máig… amikor is megszülettél és felnőttél – TE –, aki most az írásomat olvasod.
A kisgyerekek nagyon sokfélék, nagyon különbözőek és a családok is sokfélék, ahová megszületnek. Nincs két egyforma család, tehát mind annyifélék a földön, ahány család van. Azonban van két nagyon különböző, jól jellemezhető típusa a családoknak.
Az egyik család úgy gondol a gyermekére, mintha ajándékba kapta volna. Már az érkezését is kíváncsian és örömmel várja, ezért úgy tekint rá, mint egyszeri, megismételhetetlen, különleges „csodára, az emberfiára” (Nagy László). Ezért tiszteli és magával egyenértékűnek tartja. Sok-sok értő figyelemmel, beszélgetéssel, közös élménnyel táplálja. Ez a kapcsolat bizalomra, partnerségre, együttműködésre, egymás szempontjainak megértésre és elfogadására és egymás nagyrabecsülésére épül.
Itt a szülő folyamatosan táplálja az önállóság és a függetlenség magvait, ezért a kisgyermek gyökerei a bizalom és a biztonságos -feltétel nélküli – szeretet légkörében mélyen és erősen beiszapolódnak. Ez a kisgyerek abban a biztos hitben nő fel, hogy ő jó. Szerethető, különleges és értékes. Egyre bátrabb lesz, egyre több próbálkozásának az egyenlege is jól alakul, ami tovább növeli az önbizalmát. Azt tapasztalja meg, hogy a világ egy érdekes hely, amit fel kell fedezni, meg kell hódítani számtalan izgalmas kalandként lehet megélni.
Kialakul önmagáról egy pozitív énkép, miszerint ő erős, egészséges és bátor. Ez még tovább táplálja biztonságérzetét, magabiztosságát, azt a hitet, hogy ő mindig és mindenütt képes megállni a saját lábán. A küzdelmekben ütésálló lesz. A költő szavaival:
„Bizalmam sarkig kitárult kapu,
nem verhet rá lakatot a gyanú;
ki-bejárhat rajta bárki szabadon.
Egy besurrant csaló tiszteletére
nem állítok őrséget tíz igaznak! (…)
(…) s az önmagával vívott küzdelemben
csak jósága szolgálhat menedékül.”
(Garai Gábor: Bizalom)
A szülő jól végezte feladatát: gyermeke úgy nőtt fel, hogy a megfelelő időben keresi és meg is találja a helyét – boldogul a társadalomban és többé – kevésbé egyéni életében is boldog és elégedett lesz. Szinte bármi lehet: tanító, gyógyító, séf, borász, divattervező stb.… egy jól meghatározott – kreatívan kialakított – gondolat köré építi fel saját „brendjét”, az életét. Ihletett életet él, mert azt csinálja amire született.
Csak egy nem lehet belőle soha: drámaíró, vagy drámai érzéseket kifejező költő. Azért, mert a drámaiság nem a puha párnák ölelésén, hanem a nehezen vagy rosszul megélt élet élményein és tapasztalatain érlelődik.
Létezik egy másmilyen típusú család is: itt keményebbek a viszonyok és a nő évezredes „kötelessége”, hogy anya legyen. A gyerek pedig nem olyan nagy ügy: van és kész. Majd felnő valahogy… nincs semmi faxni… megvan neki mindene, „étel, ital, álom”…így csinálta az anyám, nagyanyám, dédanyám… boldoguljon, ahogy tud, nekem sem segítettek…stb.
Itt a szülő túlságosan elfoglalt önmagával vagy valami mással, ott gyermeke mellette nő fel, de nem igazán vele. Hogy mivel van elfoglalva? Az a mindennapi betevőért folytatott gürcöléstől az igen nagy jóléten át (ahol a szülők kizárólag a saját önmegvalósításukat hajszolják) egészen a durván mérgező (alkoholista, agresszív vagy bűnöző) körülményekig bármi lehet.
A lényeg, hogy a szülő nincs jelen a gyermeke mindennapi életében, ezért túl korán és túl gyakran magára hagyja. Nincs együtt töltött minőségi idő. A gyerek emiatt hiányokat tapasztal: nem kap elég időt, figyelmet, törődést, bátorítást, útmutatást ahhoz, hogy mit és hogyan kell csinálni. Nem kap ösztönzést bátor tettekhez, jó cselekedetekhez, nem veszik észre örömét, bánatát. Kéréseit, vágyait elutasítják, lehurrogják, nem kérdezik, nem hallgatják meg mi történt vele, nincs közös séta, játék, kirándulás, élmény, öröm. Vagy ha van is, az oly ritka és mennyiségileg olyan kevés, ami nem tölti fel üres érzelmi raktárait. A szülő túlságosan is robotpilóta üzemmódban zakatol. Másolja az ő szüleitől hozott mintát.
Itt a felnőtt és a gyermek „viszonyát” az alá-fölé rendeltség jellemzi. Sok a kritika, elutasítás, el nem fogadás, büntetés, agresszió stb.
A kisgyerek kezdi úgy értékelni, hogyha őt figyelmen kívül hagyják, akkor az ő vágyai, álmai dolgai nem elég érdekesek, nem is fontosak. Egyre kevesebbet próbálkozik, de azok átlaga sem lehet valami önbizalomerősítő, ami csak még tovább fokozza lappangó szorongásait, félelmeit, bizonytalanságait.
Tudatlanul azt szívja magába, hogy a világ rémisztő hely: nagy a fejetlenség, sok a zűrzavar, nincs benne egy biztos pont sem, akiben vagy amiben meg lehetne bízni. Mivel őt a szülei soha nem bátorítják, sőt gyakran még fejletlen tulajdonságai miatt szidják vagy megszégyenítik, ráadásul még tartósan elszenvedhet valamilyen agressziót is. Ezért kezdi magáról elhinni, hogy ő csúnya, gyenge, buta, átlagos, értéktelen, nem különleges, rossz. Végül nem szerethető, nem értékes.
Ez a negatív énkép addig erősödik benne, amíg elhiszi magáról, hogy alkalmatlan az életre, nem tud megbirkózni a nehézségekkel, képtelen megállni a saját lábán. Egyre kevesebbet próbálkozik. Úgy nő fel, hogy a megfelelő időben nem találja a helyét a világban.
A szülők itt is elvégzik a feladatukat: kész az önbeteljesítő jóslat. Ha gyermeküket rossznak látják, az rosszként éli meg önmagát és rosszul is fog viselkedni. Ez a „rosszaság” annyiféle lehet, ahány gyermek. Sajnos az életben gyakran vagy sorozatosan rossz döntéseket fog hozni, rosszul fog választani, és a tartósan rögzült félelmei miatt az érzelmeit nem tudja kifejezni, nem meri megélni. Fél az igazi intimitástól. Nem mer elköteleződni, érzelmileg fejletlen marad, érzelmileg nem nő fel.
Az idő halad és a mi kisfiúnk még épp, hogy csak belép a kamaszkorba, de máris nagy bajban van. A magányossága miatt nem tanul meg kapcsolódni, kapcsolatban lenni. Amikor a többiek futkároznak, fociznak, húzgálják a lányok haját, ő félreáll. Mert ő más. Csendes, halk, elemző, szemlélődő, zárkózott, nehezen megnyíló és nehezen megközelíthető kisgyerek. Nem szerez tapasztalatot a társas kapcsolatokban. Független marad ettől, így nem tanulja meg hogyan kell azt csinálni. Szinte kódolva lett, hogy az első döntései csak rosszak lesznek. Elfojtott vágyai és érzései tovább halmozódnak, ezért egyre feszültebbé válik. S ha nem tudnak semmiben – zene, tánc, sport, fizikai munka, vagy bármilyen társas tevékenységben – levezetődni, akkorára nőnek és olyan kezelhetetlenné válnak, amit már nem tud szabályozni, féken tartani.
Hol is vannak a szülők? Bármilyen érthető vagy nem elfogadható dolog is az oka, de az irányító szülők nincsenek jelen sem a kisgyerek, sem serdülő életében. Lehet, hogy pusztán csak azért, mert őket is így nevelték.
Egy tapasztalatlan, érzelmileg éretlen kamasz ilyen esetben gyakran az éppen elé kerülő alkalomszerű, meggondolatlan lehetőségnél – impulzus alapú – hirtelen váratlan döntést hoz. Nem tudja az érzéseit kontrollálni, és nem számol a következményekkel, így azok az alkalomtól, helyzettől függően váratlanul robbannak. Pl. túl korán és nagyon rossz élménnyel indulhat a nemi élet, vagy bármilyen más trauma is érheti. A bűntudat, elfojtás, rossz választás és rossz döntés elegye, csak még tovább táplálja ezt a belső pingpong hatást.
A magányosság, idegenség érzése pedig alapélményként rögzül és élete végéig mindenhova elkíséri ezt a kisfiút és a fiatal felnőttet is. Ez űzi, hajtja az értől az óceánig, egészen Párizsig. Ott talán a fű zöldebb, az élet érdekesebb és talán belső békére talál. Nem így lett. Ekkor nem tudja még, hogy a nyugalom, a béke- nem egy tőlünk független hely vagy sziget valahol rajtunk kívül a világban, hanem- egy belső állapot belül bennünk. Ami ha létrejön, független a körülményektől. Párizsban tovább nőtt a magányossága, és hazavágyott. „Párizs az én Bakonyom” A túl nagy zaj, a túl sok fény, a nyüzsgő és állandóan pulzáló élet benyomásai csak még tovább növelik belső békétlenségét, még tovább erősítik a belső pingpong hatást..
Ha éhes mindenhonnan finom ételek illata csiklandozza az orrát. Amikor nincs szép ruhája csak ámul és bámul az áruktól roskadozó, fényesen csillogó kirakatok előtt. Amikor pedig úgy érzi „társtalan, boldogtalan (Vajda János)” mintha mindenhonnan csakis boldog szerelmespárok jönnének vele szemben az utcán. Egyre fojtogatóbbá válnak belső szorongásai.
Ha mégis néha-néha horogra akad egy „normális” nő, akkor a szerelme „héja-nász az avaron… vijjogva, sírva kergetőző” érzés: macska-egér játék. Zsarnoki birtoklás majd kemény elutasítás és elhagyás. Nagy veszekedés és könnyes kibékülés, összeborulás. „Semmiért egészen” (Szabó Lőrinc)
Az érzelmileg éretlen, önbizalomhiányos ember megriad a mély érzésektől és fél az elköteleződéstől. Fél az esetleges érzelmi veszteségtől, mert ebből a negatív élményből gyerekkorában túl sokat kapott. Ezért csak arra tud gondolni, hogy milyen fájdalmas lenne, ha elhagynák. Ezért kerüli az érzelmi kapcsolatot, nem meri vállalni ezt a kockázatot. Esetleg azt várja, hogy őt szeressék és gondoskodjanak róla, vagy kétségbeesésében a másikat akarja átformálni. Lelkileg és érzelmileg felnőni: ez a lecke sajnos nem olyan egyszerű, mint a 2×2 képlete. Nem tanítják nekünk semmilyen iskolában. Ezt az élet iskolájában nekünk magunknak kell megtanulni.
A mi kisfiúnk kisgyerek, majd kamasz korában is csendes magányában rengeteget fantáziált, révedezett, álmodozott, képzelődött. Annyit és olyan mély érzésekkel telítve, mintha azok teljesen valóságosak lettek volna. De nem voltak azok. Amikor a fantáziavilágból kilépett a való világba összezavarodott és ügyetlenné vált. Megint ez a fránya pingpong hatás: be-ki-le-fel-össze-vissza.
Álmodozóvá válik. A költő nagy álmodozó, gyakran szeret beleszeretni valakibe, mindig valaki másba, olyanba is, aki nem is tud róla, nincs is jelen, esetleg a valóságban nem is létezik. Gyakori fantáziálásai miatt úgy éli meg az ilyen bizarr helyzeteket, mintha azok teljesen valóságosak lennének. Pedig azok csak ábrándok, nincs semmi valóságalapjuk. Az ilyen fantáziadús és felnagyított képzelgéseitől annyira irreálissá és elvakulttá válhat, hogy mások jelzéseit- tévesen- félreértelmezi és biztatásnak veszi azokat, amik nem azok: „beképzeli magának a féltéglát egésznek”. Még az egyértelmű elutasítást sem érti meg és nem is tudja elfogadni. Ez a kamasz fiatal felnőve költő lesz.
Rendszerint a múzsája is csak egy elérhetetlen álom – égi szerelem. Ha mégis valóságos hús-vér nő, a szerelme gyakran akkor is csak a fantáziálás szüleménye. Nem a kapcsolatban megélt valóságos, beteljesült, igazi földi szerelem, hanem fantáziálás a szerelemről. Olyan, mintha csak az érzésre lenne szüksége – drogként-, hogy abból merítsen erőt az alkotáshoz.
A kapcsolatban megélt valóságos szerelemtől fél. Nem meri vállalni azt. Nem mer elköteleződni, nem mer kockáztatni, érzelmileg éretlen, érzelmileg nem nőtt fel, nem érett.
S ha nincs semmi, ami azonnal, most, rögtön oldaná a szorongást és zaklatottságot, akkor… csak most az egyszer… soha többet… esetleg majd néha… ritkán jöhet egy kis feszültségoldás. Gyógyszer, alkohol, szex. Majd egyre több és több, nagy evések és ivások, mámoros vad tobzódások, keserves, üres, magányos ébredések. Sikerek és kudarcok, pénz és nincstelenség, szerelem és elhagyatottság. Esetleg ezek mind együtt és egyszerre, mindig több és több, egyre gyakrabban annyi, de annyi, amíg már „nagyon fáj”.
A pingpong hatás egészen egy tragikus végkifejletbe vezethet. Mindig későbbre tolja a fájdalmaival való őszinte és bátor szembenézést.
A társkapcsolat nyújtja a legtöbb alkalmat a személyiség változására, fejlődésére. Éppen ezért a legjobb mutatója is annak, hogy egy emberrel mi a helyzet e téren.
Mi az érzelmi éretlenség? Az intimitásra való képtelenség és a felelősségvállalás hiánya. Fordítva: az érzelmileg érett ember nem csak belül, magában éli meg az érzelmeit, nem csak szavakban képes kifejezni, hanem képessé válik tettekben, cselekedetekben, kapcsolatban is megélni azt. Képes magát kapcsolatban megosztani egy másik emberrel. Asztal, ágy, idő stb. Képes a tartós együttélésre, az értelmes kompromisszumokra. Önmagán kívül mást is tud, mer, akar szeretni. Önmagán kívül tud egy vagy több emberről is gondoskodni. Az intimitás nem testi viszony, főleg nem a „szex és más semmi”. Pont, hogy ezek mutatják a valódi mély érzelmi elköteleződésre való képtelenséget. Az önfeltárás munka, nagyon sok és fájdalmas munka. A kapcsolat pedig sok-sok naponta megélt türelmes egyeztetés. A kényelem, a lustaság, a gyávaság sokszor erősebbnek bizonyul. Az anyagi jólét nemcsak hogy nem motivál, de kifejezetten hátráltat. Az érzelmi éretlenség két pólusán, a teljes kapcsolatnélküliség, vagy a mértéktelen szex és gyakori partnercsere áll.
Aki érzelmileg felnő az vállalja a dolgaiért, döntéseiért, az életéért a felelősség rá eső részét. Nem hárít, nem okol másokat, nem mutogat másra, nem képmutató, nem hazudozik, nincsenek játszmái. Bátran szembe mer nézni önmagával. Nincs félrebeszélés, önámítás mások szerencséjéről. Önazonos. Képes a szélsőséges érzelmein és helyzetein is uralkodni, van önkontrollja és előre számol döntései lehetséges következményeivel. Ezek alapján tud dönteni és mer cselekedni. Abban, ahogy a dolgai alakulnak neki is része van, és a rá eső részt felvállalja. Legalább magának, de másnak is be meri vallani. Ekkor elkezdi keresni az okokat, tud segítséget kérni, képes dönteni és másik úton tovább menni. Ez a felelősségvállalás. Az emberiség közös kultúrkincse ma már mindenki számára hozzáférhető, mint azok a technikák is, melyekkel javíthatunk magunkon. Ezért sokunk számára most válhat lehetségessé, hogy érzelmileg, lelkileg testileg is egészségesebben éljünk.
A mi kisfiúnk testileg felnőtt ugyan, de érzelmileg még nem. Fiatal felnőtt lett, de érzelmileg még mindig gyerek maradt. Olyan az ember érzése, mintha ez a felnőtt kisgyerek ülne a magasban keringő ringlispílen és onnan üvöltené dacosan a szüleinek: „Nem akarok felnőni, én rossz akarok lenni. Nagyon rossz. Rossz, rossz, rossz. Nézzétek csak! Most jön a salto mortale! Én még erre is képes vagyok. Bármit megtehetek, azt csinálok, amit csak akarok.”
Egyre lejjebb és lejjebb. Barátok, munkahely elvesztése, zűrös anyagiak, adósságok. Annyi minden, ahonnan már lehetetlen felállni. Olyan, mint egy gyerek, aki másra mutogatva mondja, hogy én nem csináltam semmi rosszat, „ bántott a Pisti „. Engem becsaptak, elhagytak stb. Ha ilyen rossz ez a világ, akkor nem is érdemes jónak lenni. Akkor én is „lopok, csalok, hazudok”, mert ebben a kíméletlen – mai- világban csak ilyen taposással lehet előre jutni. Tényleg? Hiába: ami belül, az kívül…
A mi kisfiúnk is addig-addig kísértette az ördögöt, amíg elment a falig és az megállította ezt a pörgést. Jött egy váratlan, hirtelen veszteség élmény. Egy tragédia.
Egy súlyos és gyógyíthatatlan betegség. Van, aki még ezután is folytatná tovább, mert a változtatáshoz fel kell adni a megszokott sémákat és vállalni az ismeretlen bizonytalanságát. De ő megállt és elgondolkodott: mit tettem magammal? Hogyan éltem eddig? Hogyan tovább?
Ilyen gondolatokból születhetett meg a A Patyolat üzenete című verse.
“Most, most szeretnék lenni bátran
Élet-tagadó, szűz, makulátlan,
Vágytalan és tiszta. (…)
(…)Harmincnégy esztendős, vén koromba
Mindenek túlján
Undorodván s szépen butulván,
De, jaj, mégis tudván sokat
Sírva nézem, hogy kendőt lenget
Késetten az én bűnös lelkem
S egyetlen, igazi szerelmem:
A Patyolat.”
Az a költő aki ekkora fájdalommal a lelkében a célkeresztbe, ország-világ elé mer állni, vállalva hogy megszégyenítik, megalázzák, „s gúnyolói hívő életeknek raknak a koporsóba”, egy pillanat alatt felnőtt és vállalta a felelősséget. A LÁTÓT a betegsége TANÍTÓVÁ is avatta.
Egyszer volt, hol nem volt, talán igaz sem volt. A kisgyerek érett férfivé vált. Én így gondolkodom Adyról, halálának 100. évfordulóján. Ezért nekem azt üzeni, hogy SZÉPEN KELL ÉLNI! Úgy gondolom, hogy problémás kisgyermekkori helyzete volt kiváltója problémás magánéletének, viszont az „ isten adta költői tehetsége „ ebből táplálkozott.
Valahányszor elém kerül legismertebb fényképe, mindig látom szeme sarkában, szája szegletében a csendes, magányos, kissé félénk – de nagyon szerethető – kisfiút. Azt a kisgyereket, aki tágra nyílt tekintettel és felfokozott izgalommal azt várja, hogy most… most talán megtörténik vele a csoda. Szeretik és elfogadják őt végre olyannak, amilyen.
Ez a csoda megtörtént. Csak akkor történhetett meg, amikor belülről lenyugodott, megváltozott. Csak akkor jöhetett a Csinszka, előbb nem. Ő képes volt hernyó állapotában is a lassan életre kelő lepkét meglátni a költőben.
Ekkor a szerelem érzése is megváltozik és helyére kerül. Olyanná válik, amilyen az igazi – érett szerelem – mindig is volt, van, lesz. Nyugalom – béke – harmónia –megértés – elfogadás – biztonság. Csak ilyen nyugodt békés belső állapot szülhet ilyen költeményt.
„Szeretem fölséges
Voltomat e nászban
S fényes biztonságom
Valakiben, másban
De nagyon szeretem.”
Most már tudja, hogy a szerelemre vigyázni és azért tenni is kell:
„De a kezedet fogom
S őrizem a szemedet.”
Legyünk őszinték magunkhoz: Szeretni és szeretve lenni. Nem erre vágyunk mi valamennyien? Ez csak az érzelmileg érett embereknek kijáró opció. De ez a legtöbb, amit egymásnak adhatunk. Az évforduló arra is jó, hogy mindannyian elgondolkozzunk: vajon mi tudunk-e a saját életünkben úgy szeretni, aminek hatására egy másik ember önszántából jobb emberré tud válni.
Berecz Marcell: Ady istene
Ellentétekből összerakott Isten Ady Istene .A versekben a lélek misztikum utáni vágyának, az ember- és világfelettire való igényének a megszemélyesítője.
A halál állandó közelsége, az otthontalanság feloldásának vágya vezette el a költőt az Istennel való találkozásig. Rendszeresen hosszabb időt töltött el otthon. Érmindszenten, s betegsége is súlyosabbra fordult 1906 után. Az otthoni vallásos környezetben felmerültek gyermekkori emlékei, újra hallhatta a falusi templomban a Biblia zsoltárait. A meghasonlott ember belső békére, nyugalomra vágyott, s az Istenhez.
Ady nem volt vallásos ember a szónak hétköznapi értelmében. Nem élt az egyház szolgálataival, de vallásos volt a lelke mélyén: megvolt lelkében a hitre való törekvés. Sokszor szólt ugyan hitetlenségéről, a lelkében dúló kétségekről, de mindig fájdalmas és bűntudattal. ,,Hiszek hitetlenül Istenben”(1910) — hirdette egyik versének címe, de a hitetlenség megvallása mellett megszólalt a hinni akarás szándéka is.
Adynál az Isten-fogalom is szimbólum, egyetlen jelkép szimbólumrendszerének bonyolult szövevényében. Istene is annyiféle, ahány versben megjelenik, sőt egyetlen versben is többféle alakot ölthet. Istene nem az egyházak Istene, hanem a maga által teremtett, elgondolt Isten. Ugyanolyan személyes, közvetlen kapcsolatban van vele, mint az ószövetségi próféták vagy nagy költőelődje, Balassi Bálint. Verseiben elsírja élete fájdalmait, segítséget kér, bűnbánattal fordult hozzá, perlekedik az Istennel. Leginkább akkor van reá szüksége, ha erőt vesz rajta az élet fáradtsága, fásultsága.
A kiábrándult, elárvult lélek szeretne biztos kapaszkodót keresni az Istenben a Semmivel, a Nihillel szemben. Álmom: az Isten (1907) című versében részben ez a kiúttalansága szólal meg:
,,Batyum: a legsúlyosabb Nincsen,
Utam: a nagy Nihil, a Semmi,
A sorsom: menni ,menni, menni,
S az álmom: az Isten.”
Szoros összefüggés, természetes kapcsolat található az Istenben és a halál fogalma között ebben a versében,de a többiek is:
,,Nem bírom már harcom vitézül,
Megtelek Isten-szerelemmel:
Szeret kibékülni az ember,
Mikor halni készül.”
A Sion-hegy alatt(1908)
Az első istenes versciklus címét adó költemény. Amikor először megjelent, nem kis megbotránkozást keltett az öreg Úr profánnak tetsző leírásával és az Isten-szag emlegetésével. Hatvany Lajos méltán nevezte Ady egyik legszebb költeményének, hiszen különösen feszült és összetett lelkiállapotot jelenít meg.
A nagykárolyi kisdiák emlékei kelnek életre, a versben s mosódnak össze a ,,rongyolt lelkű” férfi reménytelen Isten keresésével. Ő volt az a kisdiák,aki ,,nyirkos,vak,őszi hajnalon”-reszkető kezében lámpással- rórátéra, hajnali misére indul. Gyermeki képzeletében a harangzúgás hívó szava felidézte a Biblia Urát,a Mózesnek tízparancsolatot adó Istent, s töredezett emlékeiben azonosul a jeruzsálemi Sion-hegy a Mózes történetében szereplő Sínai-heggyel.
A Sion-hegy alatt balladaszerű történésének középpontjában a sikertelen találkozás áll. A költői én nézőpontja külön hangsúlyt kap: őszinte azonosulás vágyát és leküzdhetetlen idegenségét a patetikus és ironikus hangnem ismételt váltakozása érzékelteti, sorsának összetettségét pedig a különböző idősíkokhoz (a gyermekkori, a felnőtt és a mitikus, halál utáni élethez) fűződő élmények elegyítése.
Furcsa,különös képsorban jelenik meg az Isten. Borzolt, fehér szakállú, bús és kopott öregúr, ,,nagy harang volt a kabátja/Piros betűkkel foltozott”. Tépetten, fázva szaladt,kezével paskolta a ködöt, s egyre harangozott- ,,valahol a Sion-hegy alatt”. A képek lidérces,kísérteties hangulatot árasztanak. A vers értelmezői közül Vezér Erzsébet csaknem mulatságos játékfigurának látja az öreg Úr alakját, míg Király István modern festményeken látható groteszk, fantasztikus látomásnak.
A lírai alanyra a bizonytalan,tétova keresés jellemző. Gyermeki emlékei nyomán tapogatózva keres valakit, aki Hitet adhatna neki. Hiába találkoznak a Sion-hegy alatt: az ,,életben kárhozott”, halottan visszatérő hős nem tudja a ,,szép, öreg Úr” nevét, elfedte a régi gyermeki imát. Nem tárhatja fel a szívét,nem panaszolhatja el gyötrelmes kételyeit. Az Úr pedig csak szomorúan a néz rá, bekönnyezi az arcát, de a néma kérdezőnek nem válaszolhat. Várt,várt,aztán felszaladt a Sion-hegyre, eltűnt örökre.
A kétkedő és sóvárgó lélek nem kapott kőtáblákra írt parancsokat. Kételyeket hangoztató, tragikus volt Ady vallásossága, nem talált benne megnyugvást és békét.
A bánatos, szomorú hangulatot nem oldja a vers zenéje sem. Csak távolról csendül össze egy-egy rím az ötsoros strófákban. Ez a rímtávolítás egyébként sok Ady-versre jellemző.
A megnyugtató hitért,a biztos támaszért könyörög az Istenhez hanyatló árnyék (1911) című versében is. A vers szövegének archaizált ódonságot kölcsönöz a 109.zsoltár két zsoltár két sorának beleszövése a versbe Károli Gáspár fordítása szerint.Ez kevésbé zaklatott,mint A Sion-hegy alatt.Az üldöztetés ,a hányattatás az elfelejtett Istenhez,a ,,szent Képzeléshez”, ,,ki létlenül is leglevőbb”. Ebben a paradoxonban is hitetlen hit,az Isten létezését kikezdő kétely és félelem szólal meg.Mindezek ellenében ott áll a kikezdhetetlen szándék a hitért:,,S akarom,hogy hited akarjam”.-,,… s nem nyugszom addig,/Míg hitedet meg nem nyerem”, hiszen ,,Nem szabad hinni senki másba.”
Újszerű, modern Isten-élményt sugall a vers: a XX. század embere sem mondhat le arról, hogy választ keressen az élet végső értelmére, de a vallásos-metafizikus világmagyarázatokból kiábrándulva ez megoldhatatlan feladatnak bizonyul. Elfogadni a célt és elutasítani az eszközt: talán így lehetne összefoglalni e beállítottság alapvető ellentmondását. A Sion-hegy alatt című vers hősét nem bűnei, hanem hitetlensége kárhoztatja kudarcra, a bizonyosság kereséséről pedig nem képes – és nem is akar – lemondani. Tragikus vallásosság ez, mivel a személyiség magára marad kétségeivel, s mégsem vigasz nélküli, mert kétségein keresztül legalább tudatossá teszi önmaga kétértelmű léthelyzetét.
Bereznai István: Ady Endre: Magyar jakobinus dala
(a vers értelmezése)
Ady Endre tekintélyes helyet foglal el a magyar irodalmi kánonban. Költészete határkő: lezárja a 19. századot, s egyúttal elindítja a modern lírát. Hazánkban a szimbolizmus legnagyobb képviselője. Költeményei témáját tekintve széles körökben mozog, szinte a társadalom minden területét érintette. Az általam választott Magyar jakobinus dala című költemény a magyarság-versek elnevezésű motívumkörbe sorolandó. Pontosabban az 1908-ben megjelent Illés szekerén kötet Téli Magyarország elnevezésű ciklusának kezdő verse. A magyarság-versek egyik legfőbb jellemzője a nemzetféltés, a patriotizmus, a hazájával való azonosulás. A korabeli kritika többször megkérdőjelezte magyarságát, amiért verseiben ostorozza nemzetét, és nem rejti véka alá véleményét az országban uralkodó állapotokról. A költő válaszára nem kellett sokat várni, a koholt vádakra kíméletlenül visszavág, mint az Én nem vagyok magyar? című versében. Nemzetszemlélete is merőben különbözött a kor hivatalos álláspontjától. A dualista Magyarországon számos nemzetiségellenes intézkedést vezettek be, gondoljunk csak a magyarosítási törekvésekre, az Apponyi-féle iskolatörvényre. Mindezek ellenére Ady költészetében nyoma sincs a nacionalizmusnak vagy más népek elnyomására irányuló sovinizmusnak. 1905-ben a Budapesti Napló hasábjain megjelent A nacionalizmus alkonya című újságcikkében így fogalmaz: „A nacionalizmus nem hazafiság. (…) A közös kultúrában s közös társadalmi munkában álló, becsületes, munkásemberek mind azok. Hazafiak, ha úgy tetszik. Aki ellensége a haladásnak, a jobbra törésnek, az emberi szellem feltétlen szabadságának, hazaáruló, ha örökösen nem tesz is egyebet, mint a nemzeti himnuszt énekli.” A nemzetiségekkel való összefogás egyik legnagyobb szószólóját ismerhetjük fel személyében, akinek meggyőződése, hogy összefogással és a nemzetek közti egyetértéssel Magyarország elmaradott viszonyait át lehetne formálni. Legfőképpen emiatt választottam ezt a költeményt, ugyanis a fentebb leírtak nemcsak Ady korára voltak igazak, hanem napjainkban, a XXI. században is helytállók. A bevezető gondolatok után következzék a vers értelmezése.
A költemény 8 strófából áll, a cím háromszavas, amely Ady tudatos címadását tükrözi. Itt található egy fogalom, ami némi magyarázatra szorul, a jakobinus. A francia forradalom idején a radikális felfogású politikai csoportosulást és annak tagjait nevezték így. A mozgalom azonban nem állt meg a francia határnál, átterjedt más országokba, Magyarországra is. Hazánkban Martinovics Ignác és köre képviselte ezt a politikát, akik gyökeres társadalmi változást sürgettek, azonban a mozgalmuk kudarccal végződött. Ady szintén radikális, de csak gondolataiban! Minduntalan felemeli hangját az elnyomottakért, s Magyarország vezetői szemébe vágja az állam igazságtalanságát és nemzetiségi politikáját.
Amint elkezdjük olvasni a verset, azonnal kitűnik, hogy a beszélő T/1. személyben szólal meg, tehát a közösség nevében beszél. A korabeli Magyarországra az álmos és szegény jelzőket aggatja, ami véleményem szerint egyrészt jelentheti a félfeudális viszonyokat, amelyből az ország nem képes kitörni, s ezzel gátolja a demokratikus, polgári társadalom és állam kialakítását. Másrészt utal a motívumkör verseiben gyakorta visszatérő elmaradottságra, azaz a nemzet nem volt képes lépést tartani a fejlődéssel. Sőt, az 1. strófa első két sorában idegennek érzi a korabeli magyarságot. Egyáltalán létezik-e egy olyan ország, amelyben a haladás eszméi érvényesülnek és senki nincs megbélyegezve. Felteszi a kérdést, hogy „Vajon lehet-e jobbra várni?” Egy jobb kor eljövetelében bízik, tudatosítva a múlt megannyi visszásságát, hibáit. A 2. strófát egy kérdéssel zárja: „Vajon fölébred valahára/A szolga-népek Bábele?” A Bibliából származó szimbólum alatt az Osztrák–Magyar Monarchiában élő nemzeteket érti. Mindenki számára közismert, hogy Bábel Babilon városának héber nevét jelöli. A Szentírásban olvashatunk egy történetet, miszerint ebben a városban az emberek egy égig érő torony építésével kivívták Isten haragját, ezért büntetésül összekeverte a nyelvüket. Kijelenthetjük, hogy ezáltal a soknemzetiségű Monarchia elevenedik meg. Ráadásul még jelzői nyomatékosítást is kap, amellyel a közös államban élő nemzetiségek helyzetére hívja fel a figyelmet. A sokak által ismert következő versszakban összefogásra szólítja fel Magyarország népeit: „Ezer zsibbadt vágyból mért nem lesz/Végül egy erős akarat?/Hiszen magyar, oláh, szláv bánat/Mindigre egy bánat marad.” A rengeteg próbálkozás az összetartásra eddig nem hozta meg a gyümölcsét, pedig már voltak kezdeményezések, ugyanakkor ezek valami folytán elakadtak. Majd egyértelmű utalást tesz, szorgalmazza a magyarok és nemmagyarok közti közös hang megtalálását. Ez olyan további morális parancsokkal társítható, mint a tolerancia, a szolidaritás vagy akár a pacifizmus. Egymás elfogadását, tiszteletét helyezi előtérbe, hiszen csakis összefogással lehetséges az akaratukat érvényre juttatni. Külön-külön esélytelen. Az ország csakis akkor lesz képes a fejlődés útjára lépni, ha a fentebb említett nemzetek leülnek egy asztal köré, s megbeszélik, tisztázzák a múlt okozta sérelmeket. Ahogy a századfordulón, úgy ma is aktuálisak ezek a gondolatok. Sajnos a politikai viszonyok, az intolerancia a legfőbb problémák, melyek az egyes nemzetek között félreértést okozhatnak, sőt akár a háborús konfliktust is eredményezhet. Hol marad ilyenkor a kölcsönös megértés, az önmérséklet? Ha visszatekintünk az idézett vers soraira, az összetartozás hiánya okozta „bánat” a XXI. században továbbra is jelen van. Csupán egyetlen módon lehet ezen felülkerekedni, ha az egyes nemzetek egységgé kovácsolódnak össze. Szinte ugyanez megismétlődik a következőkben, melyben felteszi a kérdést, ha egy közös cél vezéreli az ország népeit, miért nem lehetett volna már az „eszme-barrikádokon” egyesült erővel fellépni. Ezzel a kijelentésével pártolja a forradalom kitörését. Hiszen tudjuk, hogy az utcai torlaszokat főként efféle események kapcsán szokás építeni. Azonban ebben az esetben ne gondoljunk ilyesmire, valószínűleg eddig azért nem sikerült az összefogás, mert a magyar és a nemzetiségi eszmék valami – a versben nem megnevezett – oknál fogva különböztek egymástól. A Duna és az Olt említésével igyekszik nyomást gyakorolni a különböző nációk vezetőire. A folyók hangjával, képében, zúgásában is a közös fellépést szorgalmazza. Kizárólag így lennének e nemzetek képesek megváltoztatni a fennálló, néha embertelen viszonyokat. Ezidáig „Árpád hazájában” csupán a becstelenek, a társadalmi elit és a szolgalelkűek tudtak sikereket felmutatni. A 6. strófában nyílt őszinteséggel mondja ki az elnyomottak együttműködésének szükségességét. A „mi” személyes névmással hangsúlyozza, hogy a Magyar Királyság területén élő összes nemzetre gondol. Az utolsó előtti versszak kérdéseiből némi bizonytalanság tűnik ki, mert nem tudja megmondani, meddig tartható fenn az országban ez az állapot. A „betyárok” kifejezéssel az arisztokrata urakat titulálja, akik valószínűleg törvénytelen eszközökkel ragadták magukhoz a hatalmat, így aztán megnyílt előttük az út a szegényebb rétegek kifosztásához. Magyarország népeihez is intéz egy kérdést, meddig hajlandók mindezeket eltűrni, kalitkában fogolyként létezni. Az utolsó strófa első részében bemutatja a magyarországi egyszerű emberek helyzetét, kik egyrészt elveszítették a reményt, a hitüket, másrészt a létfenntartáshoz szükséges alapvető feltételek (pl. a kenyér) szintúgy hiányoznak. A vers végkicsengése ennek ellenére optimista. Igaz, hogy ma már nincs lehetőség megváltani a világot, de holnap ismét új nap virrad, amely egyúttal új reményekkel, új lehetőségekkel kecsegtet. Ahhoz, hogy mindezek sikerüljenek, két elengedhetetlen feltétel szükségeltetik: egy szilárd akarat és bátorság, merészség. Amennyiben ezek rendelkezésünkre állnak, csodákat tehetnénk a világon.
A versben az elnyomók és az elnyomottak szembenállása mutatkozik meg, de kiolvasható belőle a szegények és a gazdagok közti ellentét is. Az említett csoportokat számos kifejezéssel érzékelteti a költő: a Magyarországon élő népekre a „szolga-népek Bábele”, az „elnyomottak”, „összetörtek”, „pulyahad”, „seregély-fiók” olvasható. Velük szemben a hatalom, melyet a „bitang” és a „betyárság” képvisel. Bizakodást keltő kérdések egész sorát találhatjuk meg a versben, melyeket Ady kijelentései szakítanak meg. A költeményből egyszerre kitűnik a poéta hazaszeretete, nemzetféltése és a nacionalista ideológiával szembeni fellépés. A költő a passzív szemlélettől eljut az aktív cselekvésre való buzdításig. A költeményben használt igék ezt mutatják: a tétlenség kifejezésére a „tapogatunk”, „fáj”, „fölébred” vonatkozik. A tenni akarást a következőkkel fejezi ki: „találkozunk”, „mondunk”, „mienk lesz”, „akarunk”, „merünk”. A nincstelenség állapotát akkor tudják megváltoztatni, ha tesznek is érte, de ehhez a feladathoz fel kell nőni („pulyahad”, „seregély-fiók”). Az utolsó sorban Ady nem tette ki a felkiáltójelet, de felszólít, buzdít. Azonosítja maga sorsát a nemzet sorsával, tehát sorsközösséget vállal az elnyomottakkal.
Stilisztikai eszközök:
Költői kérdés: „Vajon vagy-e és mink vagyunk?”, „Vajon lehet-e jobbra várni?”, „Vajon fölébred valahára/A szolga-népek Bábele?”, „Ezer zsibbadt vágyból mért nem lesz/Végül egy erős akarat?”, „Mért nem találkozunk süvöltve/Az eszme-barrikádokon?”, „Mikor fogunk már összefogni?/Mikor mondunk már egy nagyot”, „Meddig lesz még úr a betyárság/És pulyahad mi, milliók?/Magyarország népe meddig lesz/Kalitkás seregély-fiók?”
Megszólítás: „Te álmos, szegény Magyarország”, „Bús koldusok Magyarországa”.
Szimbólum: „Bábele”.
Alliteráció: „halk, halotti hang”.
Jelző: többségében negatív hangzású jelzőket szerepeltet, például „álmos, szegény”, „zsibbadt”, „halk, halotti”, „bús”.
Rímképlete: xaxa, félrím.
Bár a vers a századforduló Magyarországának állapotát tükrözi, sorai azonban kivetíthetők a XXI. századra is. A megosztottság, a meg nem értés, más nemzetek elnyomása napjaink legnagyobb problémái közé tartozik. Véleményem szerint az egyes államokat/országot nem mozdítja előre sem ez az ideológia, sem ez a mentalitás. Ady erre hívja fel a figyelmet. Tegyünk meg mindent azért, hogy hazánk, Közép-Európa és a kontinens népei békében élhessenek egymás szomszédságában, ugyanis jól tudjuk, hogy nem a háborút, hanem a békét kell megnyerni!
Harangozó Csaba: Ady Endre
ADY ENDRE: GÓG ÉS MAGÓG FIA VAGYOK
Góg és Magóg fia vagyok én,
Hiába döngetek kaput, falat
S mégis megkérdtem tőletek:
Szabad-e sírni a Kárpátok alatt?
Verecke híres útján jöttem én,
Fülembe még ősmagyar dal rivall,
Szabad-e Dévénynél betörnöm
Új időknek új dalaival?
Fülembe forró ólmot öntsetek,
Legyek az új, az énekes Vazul,
Ne halljam az élet új dalait,
Tiporjatok reám durván, gazul.
De addig sírva, kínban, mit se várva
Mégis csak száll új szárnyakon a dal
S ha elátkozza százszor Pusztaszer,
Mégis győztes, mégis új és magyar.
Miről szól Ady Endre 1905-ben írt e témájú verse, melyet indító toposz (görög: hely, adottság; mai használatban: gyakran ismétlődő helyzetek, események, jellemvonások közismert, közkinccsé váló, korokon átívelő irodalmi képe) meglelhető Ady 1903-ban írt egyik újságcikkében, amelyben a magyar katonák hercegovinai megaláztatása miatt tiltakozott. „Góg és Magóg népét érckapukkal zárták el, de Góg és Magóg népe legalább döngethette ezt az érckaput. A mi népünk ezt sem teheti.”
Ki volt Góg és Magóg? Milyen érckaput, falat dönget hiába Ady, és hová akar Dévénynél betörni?
Góg és Magóg történetével Ady egy nagyon ősi történetet elevenít fel, mely legenda elemét képezi mind a görög-római keresztény, mind a zsidó és az iszlám hagyományoknak egyaránt, de ez a tradíció a magyar nép eredetére vonatkozó hagyományokban is szerepel.
A Biblia Ótestamentumában a Teremtés Könyvében a 10.2. vers írása szerint: Noé Jáfet nevű fiának az egyik fia volt Magóg, a vízözön után az egyik nemzetalapító.
Az indiai szent irat, a Vishnu Purana írja: „A szakák (szkíták) népe felébred és viszi a tüzet más földekre is. A szakák (szkíták) ébrednek fel elsőként, ahogy évmilliókkal ezelőtt is ők vitték a fényt! Elsőnek Nimród népe tér magához, utána a többi.”
Magóg királyt a zsidók az időszámítás előtti időkben a szkíták ősapjaként ismerték. Ezékiel próféta írja: „Azon a napon a Magóg országában lévő Góg fejedelem serege támad rá majd Israel népére, úgy jönnek, mint a földet borító felhő. Izrael végső ellenségének apokaliptikus lovasai úgy zúdulnak rá az utolsó óráit élő tájra, mint a förgeteg. Jönnek messze északról, sok néppel együtt, akik mind lovakon nyargalnak.” E legenda benne van a zsidók különböző írásaiban, a Szibillák könyvében, a Holttengeri tekercsekben is. Josephus Flavius, zsidó születésű, római történetíró is leírja ezt a legendát, és kiegészítette egy történettel, miszerint a magónia néven ismert nomádok hadai egy összecsapásban legyőzték a makedón uralkodó, Nagy Sándor egyik hadvezérét. A hasonló váratlan támadásokat elkerülendő, Nagy Sándor a zsidó nép kérésére a Kaukázusban épített „érckapu” mögé rekesztette a szkítákat, ahonnan – a monda szerint – az utolsó ítéletkor törnek újra elő, hogy az Antikrisztus oldalán harcoljanak.
Ez a legenda bekerült Pszeudo-Kalliszthenész népszerű Nagy Sándor regényébe, mely a középkor közkedvelt olvasmánya volt, valamint a Koránba is.
Idézet a Koránból: „Amikor (Nagy Sándor) végül elért a két gát közötti helyhez, azoktól innen olyan népre talált, amely alig értette a beszédet. Kétszarvú! (Nagy Sándor mellékneve) mondták. Góg és Magóg romlást terjesztenek a Földön… Ő (Nagy Sándor) azt mondta: Segítsetek hát erősen engem, hogy egy védősáncot emeljek közétek és közéjük! Hozzatok nekem vasdarabokat! Amikor végül egyenletesen feltöltötte a két hegygerinc közti területet, azt mondta: Fújjátok! Amikor végül felizzította, azt mondta: Hozzatok nekem olvasztott fémet, hogy reá öntsem! Góg és Magóg népe nem tudták megmászni azt, és rést sem tudtak ütni rajta. Irgalom ez az én Uramtól! – mondta Ő. Mikor azonban beteljesedik az én Uram ígérete, porrá fogja változtatni azt. Ez Allah ígérete igazságként.”
Az átjáró, illetve a fémkapu helyét a Kaukázus és Kaspi-tenger közti átjáró tájaira helyezték.
A Góghoz és Magóghoz fűződő hagyomány összefonódik azokkal a mondákkal, melyek a vaskapuval elzárt népekről szólnak. Ezek a népek mindig a gonosz erőket és a végítélet fenyegetését szimbolizálják, tehát mind a zsidó, mind a keresztény, mind az iszlám tradícióiban a sátáni gonoszság jelképe. Az elzárt népeket a 400-as években a nyugati krónikások a hunokkal hozták összefüggésbe, mint Szent Jeromosnál a hunok törnek át Nagy Sándor kapuján, a X. században pedig a magyarokkal hozták összefüggésbe, mint ahogyan Liudprandnál és Widukindnál is olvashatjuk, akik szerint a magyarok akadályokkal elzártan élnek.
Góg és Magóg legendája a magyar geszták világában is megjelenik. Béla király jegyzője, Anonymus megírta, hogy Nagy Sándor elzárta Góg és Magóg népét. Szkítia szomszédságába helyezi őket. Anonymus az uralkodó családot Jafet fiától, Magógtól eredezteti, Góg és Magóg népét azonban nem azonosítja sem a szkítákkal, sem a magyarokkal. Viszont Jáfet fiától, Magógtól eredezteti Attila hun királyt, és Álmos magyar fejedelmet is.
Nagy Sándor valóban háborúban állt a szkítákkal, de kibékült, s szövetségre lépett velük. A makedón-szkíta békeszerződés része volt, hogy Nagy Sándor feleségül vette Roxane szkíta hercegnőt, aki egy fiút is szült neki. Elképzelhető, hogy tőle szállt Nagy Sándorra a Korona, melyet a görögök ellen harcoló I. Dareiosz és Xerxész is viselt. Ezt a koronát és jogart Khoszro Anosirvan (Kr.u. 531-579), perzsa uralkodó a befogadott szabírok kagánjának, fejedelmének adta, ami amúgy is a szkíták régi kincse volt. Bíborbanszületett Konstantin császár szerint a magyarok régi neve „szavartü aszfalü” volt. A szavartü egyértelműen a szabír szó eltorzult alakja, az aszfalü a heftalita elnevezésnek felel meg. A heftaliták a fehér hunok, akik Árpád népének jelentős részét tették ki. Mivel szabírok = magyarok, tehát Khoszro perzsa uralkodó által befogadott harcosok ősmagyarok voltak, az adományozott korona és jogar, pedig István király koronázásakor használt magyar szent korona, illetve jogar, mely kalandos úton került újra magyar birtokba.
Tehát az, hogy Nagy Sándor elfalazta a szkítákat és vaskapuval elzárta, az nem más, mint a nyugati soviniszta politikát szolgáló történészek magyargyűlöletből fakadó egyik hazug, lejárató találmánya.
Kun László krónikása, Kézai Simon is Jáfetet tartja a magyarok ősének.
A szkíta-magyar, illetve a hun-magyar azonosság tehát a kezdettől fogva vészjósló, apokaliptikus színezetet kapott. Ez az eszme, jellemző módon a római kereszténységnek hátat fordító, a kunokkal rokonszenvező Kun László királyunk politikai környezetében kristályosodott ki.
A Kun László kora után tovább formálódó magyar történeti hagyományban Góg és Magóg népének szimbolikája lényeges eltérést mutat a mítosz eredeti, ókori jelentésétől. A magyarok, ahelyett, hogy ellenségeiket illették volna ezekkel a sátáni jelzőkkel, önmaguk számára tartották fenn azokat, mint a szkíták, hunok utódai, azaz Góg és Magóg fiai. Az apokaliptikus lovas népekről szóló ellenszenv és félelem szülte históriákat Európa szinte minden táján ismerték, arra azonban nem akad példa, hogy valamely nemzet „saját tudatának” legbensőbb részének tegye a bibliai „végső ellenséggel” való azonosság eszméjét. Márpedig ez a magyarság történeti önismerésének mindenkoron meghatározó tényezője volt, mi több, szinte egyedül látta el azt a funkciót, amit más népek egész történeti hagyománykincse szokott betölteni. A magyar őstörténeti hagyomány egyik leglényegesebb pontja a rémületkeltés szándéka volt. A magyarság a honfoglalás után csak részben, felemásan integrálódott keresztény környezetébe. A nyugati vallást felvette ugyan, de társadalmi berendezkedése továbbra is keleties maradt. Ezzel is védekezett az olykor túlontúl is agresszívnak tűnő nyugati hatás ellen.
A nemkívánatos német befolyás ellen fegyverrel is küzdő Árpád-házi királyok, valamint Hunyadi Mátyás a magyarságnak ezt a rémisztő-fenyegető arcát fordították a – számukra ellenséges – nyugat felé. Azonosultak Góggal és Magóggal. Hunyadi Mátyás király udvari krónikása Antonio Bonfini szkíta fejedelmek leszármazottjaként írta le a magyar uralkodót, részletesen foglalkozott Szkítia földrajzával, történetével, és leírta a kaukázusi érckapu történetét is. „Nagy Sándor 17 nap alatt kelt át a Kaukázuson, és behatolt Szkítiába, ahol egy négy stádiumnyi magasságú, minden oldalon meredek szikla emelkedik, melyen, mondják, a megkötözött Prométeus élt. Sándor ennek a lábánál egy új várost épített, melyet a macedónok hét öregjének szentelt, és Alexandriának nevezett el. (Ma már a történészek által elfogadott, hogy Nagy Sándor egyetlen várost sem épített, azok mind jóval korábbi eredetűek.) A Kaspi-tengeren kettős kapu van, amelyen keresztül a szkíták és amazonok kitörtek, gyakran beszáguldozták egész Ázsiát.”
Az oszmánhódítás után három részre szakadt 16. századi Magyarországon, különösen Erdélyben és a Partiumban, ez az Attila- és egyben Mátyás kultusszal egybefonódó hagyomány elevenen élt tovább. Az Erdélyi Fejedelemségként önállósult keleti országrész gyakran fegyvert fogott a Habsburg uralom alatt álló nyugati Királyi Magyarország ellen. Így a küzdelem ideológusai arra kényszerültek, hogy módosítsák a történelmi jelképtárat, így a Góg és Magóg szimbolikáját is. Mindkét fél a másikat titulálta a gonosz fiaiként. Majd később Góg és Magóg gonosz képviseletének eszméjét kelet felé fordították. Heltai Gáspár a kolozsvári nyomda tulajdonosa 1575-ben kiadott magyar történeti összefoglalása alapján, melyben a protestáns szellemben átformált hun-szkíta történet szerepelt, 1579-ben kiadott írásában Kozárvári Mátyás, Báthory István lengyel király és erdélyi fejedelem éppen aktuális orosz háborúja idején, Rettegett Iván orosz cár ellen fordította a Góg és Magóg gonosz erő eszméjét. Majd használták az eretnek ariánusokkal szemben, de a lázadó székelyek ellen is. A 16. század magyar irodalmának önostorozásra hajló, bűntudattól gyötört protestáns történelemszemléletéből fakadóan, a sátáni színekkel megrajzolt Góg és Magóg gonosz szimbolikája mindinkább a török hordákat jelképezte. A magyar reformáció felfogásában az országra szakadó „istenátka”, „isten ostora”, a török. A reformáció egyik alapgondolata az volt, hogy a világ megérett már a végső pusztulásra. Isten a kegyetlen török támadásban magát az Antikrisztust küldi rá a bűnös kereszténységre, ahogyan egykor az asszírokat az Istentől elfajzott zsidókra. A protestáns írók tehát többnyire a szkíta eredetű hunok és magyarok meggyötört áldozataival rokonszenveztek. Góg és Magóg mítosza ekkortól fogva a személyiség belső meghasonlását, a lelkiismeret-furdalás egy fajtáját szimbolizálta. Góg és Magóg legendájának öntudat-építő nemzeti hagyománya ellentétbe került a mítosz öntudat-romboló vallásos olvasatával. Ez az ellentmondás feloldódni látszik Melius Juhász Péter református prédikátor-író műveiben, melyekben először fogalmazódott meg a török-magyar testvériség ambivalens gondolata. Eszerint a magyarok és a törökök egyaránt Isten akaratának végső eszközei, mind Attila, mind a török szultán, Isten büntetőostorai, a bűnök ellen. A reformáció történelemképének létezett egy olyan érvényes nézete is, amely az iszlám szent háborút és a magyar nemzeti küldetéstudatot egyformán kedvező színben tüntette föl. Ebben a történelemszemléletben immár nem népek álltak szemben népekkel, hanem, a gonoszság az igazsággal, a bűn az erénnyel, Sátán az Istennel. A rossz is szolgálhatott jó célokat, amennyiben Isten akaratát váltotta valóra. Góg és Magóg szörnyalakjai az Isten kardját viselő bosszúálló angyalokká változtak.
Ady Endre e híres költeménye a „nemzeti önismeretnek” ebben a protestáns hagyományában gyökerezik. A „Góg és Magóg fia vagyok én” ezáltal a fenyegetettek fenyegetőzése, a megalázottak hite és lázadása is, akik kétségbeesetten próbálkoznak megtépázott méltóságérzetük és önbecsülésük visszaszerzésével. A 16. században, a reformáció idején új megvilágítást kapott, sajátosan nemzeti és egyúttal protestáns értelmezést nyert Góg és Magóg históriája Ady Endre kálvinista gyökerű költészetében a 20. század magyar irodalmi nyelvében a rettegés, tűrés és várakozás, bűn- és küldetéstudat, fenyegetettség és fenyegetés jól ismert magatartás mintái jelennek meg.
Ady Endre hosszú időt töltött el a művészet bölcsőjének tartott Párizsban. Személyesen megtapasztalta, átélte a nyugati népek alaptalan ellenszenvét, gyűlöletét, lenézését a világ legősibb kultúrájú, nyelvű magyar néppel szembe, akit a nyugat megvetendő ázsiai nomád, kulturálatlan, menekülteknek, betolakodóknak tartottak Európában.
Ugyanakkor úgy látta, hogy a korában, valóban a művészet, az irodalom fejlődésének forrása Párizs. Ezt tartotta követendőnek, és feladatának az elmaradottnak tartott magyar hazájába való átültetésre, ezzel a küldetéses ember feladatát vállalva magára. Az új és a fejlődés nemzetéhez való behozatalának küldetésszerű elkötelezettségét azzal bizonyítja Ady, hogy az 1906 februárjában kiadott verses kötetének címe „Új versek” és ennek bevezető, cím nélküli verse a „Góg és Magóg fia vagyok én”, mely, mint ars-poetica részéről.
Ez az ellentmondás forr Adyban, ez jelenik meg a versében. Tisztában van az egyedülálló dicső történelmi ősi múltjával, vállalja felé az elkötelezettséget, és fellázad az ilyen múlttal nem rendelkező, felfuvalkodott, nagyképű nyugat lenéző, megvető magatartásával szembe. Hiába döngeti a nyugat részéről emelt kaput, falat Dévénynél, melyet a nyugat állított fel, a magyarok elzárására. Nem tudja áttörni ezt a falat, melyen nem a nemzetét akarja kivezetni a nyugati népek vesztére, mint az isten ostora, hanem az újat, a fejlődést akarja behozni hazájába a felemelkedés végett. Ez a láthatatlan fal sajnos ma is áll a nyugat és a magyarok között, s a nyugat ma is nemkívánatos, elpusztítani való népnek tartja, és ekként kezeli a magyarokat, nem akarják beengedni az élettérbe.
Ebben a versben kifejezésre jut, hogy Ady jól ismerte a nyugat gonoszságát, mikor írja: „hiába döngetek kaput, falat”, de kifejezésre jut a költő látnokisága is, mikor azt írja: „szabad e Dévénynél betörnöm…”. Ady már 1906-ban előre látta a gonosz nyugat válaszát a feltett költői kérdésre, melyre 14 évvel később, 1920. június 4-én Trianonban adták meg a választ a sátáni nagyhatalmak, a diktátum aláírásával, melyben a világ gyalázatára a magyar államot, mint vérszomjas dögevő hiénák, darabjaira marcangolták, mellyel elvetették Európában az örök békétlenség magját, s a magyar „Dies irae”-nak, azaz a Harag napjának.
Ebben a versben megfogalmazódik az Adyban lévő kettősség, a küldetés hiábavaló reménytelensége, és az ebbe beletörődni nem akaró szembeszegülés daca. Kirajzolódik az ellentét a cselekedni vágyó Ady személye, az „én” és a cselekvését akadályozók, a haladást gátlók – egyrészről a hagyományokat őrző hazai történelmi múlt, Pusztaszer, és másrészről a fejlődést elzáró, falat emelő nyugat között.
Ugyanakkor Ady be akarja hozni hazájába a Párizsban tanultakat, a fejlődést, az újat, s ezzel a saját nemzeti múltat vállaló lelkületével kerül szembe. Azonban küldetését vállalja, hiába is „átkozza ki Pusztaszer”, ő az új idők, új dalaival szól, s ez az új dal, mégis magyar. Ezzel tanúságot tesz magyar elkötelezettsége mellett, s arról, hogy nem hagyja magát eltiporni sem a nemzeti hagyományoktól, sem pedig a magyar fejlődést gátló nyugat megvetésétől. A versét azzal a hittanúsággal fejezi be, hogy harca sikeres lesz, „mégis győztes, mégis új és magyar!”
Szilvási Csaba: A költő „a rejtelmes minden megnyilatkozó kedve”
Ady Endre: A ló kérdez című versének értelmezése
A ló kérdez
Nagy Endrének: a magyar Parlamentnek
Lovamra patkót senki nem veret,
Be szerencse, hogy senki sem szeret:
Kocogok, lógok, követlen uton
S hogy merre megyek, nem nagyon tudom.
S a rossz uton, mert minden ellovan,
Felüti néha fejét a lovam
És megkérdi, míg szép feje kigyúl:
Hát mi lesz ebből, tekintetes úr?
A vers A menekülő élet című kötet Hát imigyen sírok ciklusának záró darabja. Ez a friss, suhancos írás az indító költeménnyel, A menekülő lovassal parádés „kettősfogatot” képezve húzza a ciklus „szekerét”. Alkotója nagy Endrének, „a magyar Parlamentnek” ajánlotta.
Vállalni a „barbárság” ődiumát
„A művészfajta ember tragikus az ő szerelmeiben, igazán olyan, mint a gyermek, aki nem nyugszik, amíg játékszerét szét nem bontja, s meg nem találja benne a nyomorú kócot”(1) írja Ady Utak és csalódások című munkájában.
Érdekli önmaga. „Valló lelkű ember vagyok, izgat a magam lelkének boncolása, örülök, ha a kés valami rejtegetettet vág ki belőlem”(2) – mondja. Azt azonban már nem szívesen veszi, ha avatatlan kezek nyúlnak hozzá vagy műveihez. „Költőktől csak a barbárok ragadnak ki sorokat”(3) – jelenti ki Kosztolányi Dezső Négy fal között című kötetét méltató cikkében.
Ezek után felmerülhet bennünk a kérdés, szabad-e a költő dúsan omló, meleg lélekkel áradó „zuhogását” különböző merev kategóriák „edényébe” felfogni? Hogy a barbárság ódiumát valamelyest elkerüljem, megkísérlem A ló kérdez című verset a „nagy egészbe”, a költő életművébe beleágyazva és irodalmunk más jeles alkotóinak munkáival is összevetve vizsgálni.
A lírai én a versben
„Csak én birok versemnek hőse lenni,
első s utolsó mindenik dalomban…
Én maradok: magam számára börtön,
mert én vagyok az alany és a tárgy,
jaj én vagyok az ómega s az alfa””-
kiált fel fájdalmasan Babits A lírikus epilógjában, Szabó Lőrinc pedig így panaszkodik Börtönök című versében:
„Mindig egy testbe zárva lenni?
Mindig csak én? Sohase más?…
Más ember!
Mért nem lehetek
ellenfele saját magamnak!”
A prózaírónak megadatik a nagy lehetőség az ember ősi vágyának, a metamorfózisnak a megvalósítására. Több ezer alakban megjelenhet, számtalanszor „átgyúrhatja”, újjáteremtheti magát abban az „egészséges tudathasadásban”, amely – legalább az alkotásban – megadja a teljes élet élésének örömét. „Az igazi epika próbára teszi az író alkotóerejét és képességeit is. Ki kell lépnie önmagából, és a műben mindenkiévé, sőt mindenkivé kell válnia”(1) – írja Veres Péter.
„Voltam én is, mint más, bolond király
S bolondabb koldus, – voltam gyilkos és
Áldozat…”
– mondja magáról Bazsalikom című versében a lírikus volta ellenére a megsokszorozódás élményét átélni képes Tóth Árpád.
„Életemből annyi életet hasítottam ki: hol van az egyetlen és igazi?(2) – kérdezi Móricz Vallomás és könny az élet csúcsán című tanulmányában, a Hogyan nézi a regényíró az életet című munkájában pedig azt írja, hogy : „A regényíró írás közben számtalan életet él végig. A hőst és a gazembert, a naiv leány és a komoly férfi életét. Tud lenni szép és csúnya, fölemelő és megvetésre méltó. Tud minden lenni, ami ember lehet az ő világismeretén belül ” (3).
A ló kérdez című versben lévő lírai én vizsgálata előtt tekintsük át a prózaíró Móricz és a lírikus Ady szereplőinek „arcképcsarnokát”.
Móricz ellentmondásosságában és gazdagságában ragadja meg az embert, abból az alapállásból kiindulva, amit Ötszázötven magyar író című tanulmányában így fogalmaz meg: „Hisz minden ember s minden lélek csoda”(4). Bemutatja egyszer, mint „a legnagyobb fejlettséget” (5), „a teremtés koronáját”(6), „a kétlábú istent”(7), „a kisistent”(8), „a magyarok istenének kedves fiát”(9), másfelől mint „közönséges halandót”(10), „ujjnyi életet”(11), „egy nullát”(12), „egy névtelent”(13) vagy mint „az élet félregereblyéltjét”(14). Nála az ember „megmozdult rög”(15), „isten jószága”, „beszélő-, költő- és munkagép”(16), „kenyérevő”(17), „falánk húsdarab”(18), „boszorkánymester”(19), „pokolpozdorjája”(20), „kétlábú, korcs állat”(21), „két lábon járó barom”(22), „rétifarkas”(23), „kutyafiadzotta”(24), „goromba zsák”(25), „hosszú létra”(26), „bocskor” (27) és „üvegházi növény” (28).
Sajnálatot, részvétet fejeznek ki a Móricz művekben az emberrel kapcsolatos „nyomorult emberszóga”(29), „jóbolond”(30), „szerencsétlen flótás”(31), „emberárny”(32), „istenadta gyámoltalan”(33), „szegény ördög”(34), „istenadta”(35), tréfás hangulatot ébresztenek a „kutyafülű”(36) és a „kutyaházi”(37) szavak.
Értéktelenségre valamint szellemi és fizikai szegénységre utalnak a „senki, semmi” (1), a „hibás”(2), a „fődrül elszalajtott futó”(3), a „koldus éhenhótt”(4), a „seggbe rúgott disznó”(5) és az „éhenkórász”(6) kifejezések.
A gyengeséget, az élhetetlenséget, az életrevalóság hiányát érzékeltetik a „maflaszent” (7), a „kutyamosó”(8), a „puhapista”(9), a „bánomisénfi”(10) és a „lágymosó kásaember” (11) szavak, a munkához való negatív hozzáállást, a csavargást, a lumpolást a „naplopókorhely”(12), az „országos lingár”(13), a „kaszakapakerülő”(14), az elvetemültséget, a gonoszságot, az erkölcstelenséget a „piszok”(15), a „cudar”(16), a „kapcabetyár”(17), a „cudarházi”(18), az „ostorhegyre való”(19), az „égetnivaló”(20) és a „bestye kurafi”(21) .
„Az én napjaim mindig feketére voltak beállítva, pedig a szívem mindig tele volt kiáradó, föllobogó, ujjongó örömmel, s nem szabadott” (22) – vallja, Ady ravatalánál pedig a következőket mondta: „Költő tündöklik fekete és vörös fényben a mai idők véres és fekete ködén át” (23), érzékeltetve, hogy a stendhali színpárnak különleges jelentősége volt a költő életében.
„Hajnalsugár, szemétgödör, ilyen az élet” (24) – mondja Ady egyik alteregója, a szimbolista költő, a Kávéházban című elbeszélés főhőse.
A ló kérdez című költemény szerzője, aki azt vallja, hogy „a világ egy nagy evangélium, és minden egyes ember egy-egy vers benne”(25), lírikus volta ellenére – vörösben vagy feketében – megpróbál kitörni önmaga „bűvös köréből”. „Mindenki másnak mindig más legyek” – mondja Száz hűségű hűség című versében. Büszke arra, hogy „száz alakban százszor volt szabad”, s „mindegyik arcához más mezet öltött”.
„Szép átálmodni magunkat a másba”– sóhajt fel A XXX-ik századból című versében, a Búcsú Siker-asszonytól című költeményében pedig szinte szégyenkezik amiatt, hogy „száz arcban is kínálta magát”, hogy „vénleánykodott”, hogy nem volt mindig azonos „száz hűségű, hűséges” önmagával.
Amikor „pirosban” tündöklik, akkor uralkodónak érzi magát. A Hunn új legendában „sorsának a királya”, „úr”, „nagyúr”, a Mídász király sarjában az „el nem dalolt, csodaszép daloknak”, a „sohsem csókolt, csókos asszonyoknak”, a „csak álomban élő, büszke tettnek”, a „szép holnapnak”,a Ne lássatok meg című költeményében „szürke országnak”, Az én sírásomban pedig a „temetőnek a királya”.
Az Óperenciás tengeren című versben ő a „hétmérföldes csizmájú, hős, derék királyfi” a Csak egy percben a „mesebeli herceg”, az Ahol Árgyilus alszik című költeményében pedig „az álmok királya”.
„Nagy vagyok a szerelmemben,
Nem szeretett senki szebben,
Se jobban, se hitesebben:
Nagyobb vagyok magamnál is” – jelenti ki királyi gőggel Én jó Hiszekeggyem című versében, a Keserű imádságok Mylittához epilógusában pedig így kiált fel: „Ez életnek a fejedelme én vagyok”.
„Szívünk a fényt színekre bontja, a napsugár gondolatunk” — írja Komjáthy Jenő Körfolyam című költeményében. Ady a „nagy életre keltő” lelkének „prizmáján” a fény szétterül, és — különleges fluidumként – kiáramlik belőle a művész, a maga csodálatos sokoldalúságában. A szivárvány halála című versében ő Írisz, „színek bontója”, „ég hídja”, „tarka bálvány”. A Költözés Átok-városból című versében ő a „fény-ember”, az Egy párizsi hajnalon című költeményében pedig „a győzelmes éber, aki bevárta íme, a Napot, s aki napfényes glóriában büszkén és egyedül maga ragyog”.
A Rázd meg a szívedet című versében ő „a mennynek megduzzadt ember-mása”, Az istenek viselősében a címadó hős, az Egy kevésnyi jóságért, illetve a Ne sújts bénasággal című költeményekben pedig „Isten öröme” és „isten igaz fia”.
A legszebb percekben – ahogy Tegnapi Tegnap siratása című versében írja – „magas szivárvány-hídon istenülésnek nekivág”, ő maga is emberfelettivé magasztosul. Az Ima Baál istenhez című versben „pártütő istenné”, az Egy faun üzenetében és A Krisztusok mártírjában pedig „faun mezű”, illetve „paraszt Apollóvá” válik.
A Thaiszok tavaszi ünnepében ő az „új Pán”, az Absolon boldog szégyenében az „ifjú Isten”, a Mi urunk a Pénzben pedig „még istennél is több”.
Mint költő, ő a potenciális „szent dalnok” (A Hortobágy poétája), a „neves hős kis kenyércsatán” (Búcsú Siker-asszonytól), az „úri álmodó” (Menekülj, menekülj innen), a „trubadúr” (Sötét vizek partján), a „kürtös” (A kürtösök szava). Ő „a szép Este hangos szavú bátyja, aki dalait daccal befejezte” (Most pedig elnémulunk), „a magyar lantos” (Elmenni Távolra, pusztulni) és „sok rím-pólyás gyönge gyermek dajkája” (Akiknek dajkája vagyok).
Ő „a Jövő és Igazság, Engesztelés és nagy Ítélet” (A Hadak Útja), ő a „szűz a forradalom magas, piros, hős, nászi ágyán” (Rohanunk a forradalomba).
„Ha százszor születnék:
A jussáért küzdő
Lantos és parittyás,
Csak ugyanaz lennék” –
írja Most már megállhatok című versében.
Ő a „harcos ember” (Harcos ember szíve), a „szépmerő” (Az én bűnöm), a „birkózó ember” ( Én erőszakos ifjúságom) és a „szűz-nyövő, bátor diák” (A pócsi Mária). Ő a „százféle bajnok”, az „ütő legény, aki az ütést állja”, a „szabadulás”, a „béklyó”, a „protestáló hit”, a „küldetéses vétó” (Hunn új legenda) és ő a „nemes, küzdő, szabadlelkű diák (Üzenet egykori iskolámba).
Ő a „kényszerű rend”, a „pártütőből pártos”, az „uzsorás zendülő” (A kényszerűség fája). Ő az „ember az embertelenségben”, a „magyar az űzött magyarságban” (Ember az embertelenségben), a „mag hó alatt” (Mag hó alatt), a „szent lázadások, vágyak s ifjú hitek örökös ura” (Ifjú szívekben élek).
Ő a „próféta” (Lenni kell, lenni), a „muszáj Herkules” (A muszáj Herkules) és – A ló kérdez lovasának „Nagy Utazója” – a „földöntúli titkos tengerek dacos arcú, vén bolyongója” (Ifjú karok kikötőjében).
„Micsoda élet volt, amit élt, istenem. A percek kertésze és az öröklét forrásának mámor csaposa”(1) – írja Adyról barátja, Móricz.
A költő, aki dacosan kijelenti, hogy nem lesz „a szürkék hegedőse”, kénytelen tudomásul venni, hogy – ha király is – csak egy szürke országnak az uralkodója. A magyar Pimodán című cikkében arról számol be, hogy egy alkalommal megkísérelte „az idegek perverz bűvészmutatványához szükséges” alkohol nélkül élni nyolc-tíz hónapon keresztül. „Gyönyörűen bírtam, de szenzibilitásom, ami a legelőkelőbb művésztulajdonság…az őrületig kezdett fokozódni. A szürke, porszínű magyar élet még szürkébbé és átkosabbá borult előttem, s a halál veszedelmesen nekem indult”(2) – írja.
A lelke „szemére” rátelepedő „szürkehályog” szimptómáit adja meg Duruzsolás a jégveremből című versének „Vak a világ s táncos szinekben.
Mégis hogy játszadoznak mások.
Nekem sápadtak szinek, percek.
S látomások” — részletében.
A Fekete virágot láttál („Fekete virágot láttál, különös volt, tehát letépted”) és a Bosszús, halk virágének („Én jó Uram, fekete rózsád, élek, ha diktálod, hogy éljek”) című versekben Ady – a halál fekete virágának alakjában – önmaga jelképét alkotja meg.
Móricz így mutatja be a „fekete rózsát”: Atléta formájú volt, széles vállú, fekete, mint a finn mítosz őskovácsa: de imbolygó járású, esett fejű, bús magyar, ki Atlaszként viselte a bús hazát”(3).
A költő valóban fajtája „archetípusa”, aki mintha valami ismeretlen átkot cipelne ősidők óta, s aki folyton „fájdalmai fekete ládájában kutat”. Ő a „bús álom-báb, játékos kezek rángatottja” (A kezek bábja), „bús maskarája a világnak” (Vén faun üzenete), a „bolond, bús, beteg árnyék” (A kék tenger partján) és a „legbizarabb, legszomorúbb fiú” (Az anyám és én).
Ő a „panaszkodó” „sz”-alliterációval akusztikailag is „megtámasztott” „szegény, kósza szolga” (Az ős Kaján), a nyögő, nyekergő „ny”-ektől még szánalmasabbnak tűnő „nyavalyás, nyűgös ember” (A nagy Pénztárnok).
A költészet fejedelméből „szegény, fáradt, félénk poétává” (Egy avas kérdés), „gyáva rím-kutyává” (Mi urunk, a Pénz), „a Magyar bánatok legbutább siratójává” (A sirató siralma), „hazája dúlásának, szeretett jószágai, csűrei, tárai bús pusztulásának sóbálványává” (A menekülő lovas), „kis álmok kis őrültjévé” (Sötét vizek partján), uralkodóból jobbággyá, „óriás ország pórjává” (Hideg király országában), „öreg, kopott szolgává” (A vén komornyik), „a pénz istenének kis cselédjévé” (Mammon szerzetes zsoltári) válik.
Isten küldötte „maga bús viselősévé” (Utálnak, de csodálnak), szánalomra méltó „elesett titánná” (Ima Baál Istenhez), „rossz, elveszett, szegény ördöggé” (Becéző, simogató kezed), „elárvult, társtalan Kainná” (A halottak élén), „okvetetlen didergő Jézussá” (Megállt a sors), „Lázárrá” (Lázár a palota előtt) alacsonyodik.
A sugaras fejű fény ember „úri Ősznek gyermekévé” (A paraszt Nyár)” „a Nap egy rég kiszórt, fáradt sugarává” (Egy párizsi hajnalon), „régi tüzek fekete üszkévé”, „a nagy Háztartásban kicsi lánggá” (A kényszerűség Fája), „hunyt nap küldöttjévé” (A tavasznak alkonyata) alázódik. A csók úr „a csóknak Lázárjává” (Halálvirág: a Csók), „gyáva, koldus csókművelővé” (Csókokban élő csóktalanok), a nemes, küzdő, szabadlelkű diák „vén, bús, magyar diákká”(Morognak a vének), a harcos ember „leeresztett sisakú, rokkant öreg bajnokká”, a nagy tengerek vándor lakója „megvénült nomáddá” (Utolszor még Párizsba), a holnap hőse, a részeg evezős „a bolondos zajnak és a cifra városnak a kóbor lelkévé” (El a falumból), „város beteg lakójává” (Elűzött a földem), „üldözött halóvá” (A Tűz márciusa), senkivé, semmivé nyomorodik.
„Be rossz, hogy én egy tréfa,
Hiúság, Ady, senki sem vagyok,
Csak egy ötlet,
Egy fogás néha” –
írja Oh, furcsa élet című versében.
Sajnálni azért nem hagyja magát:
„Mert az életem nem volt hasztalan,
Buzgó vizén szent virágok nőttek”
– summázza életét Nem szánom magam című költeményében.
A „fekete versek” nem egy megtört szív búsongó jeremiádjai, amelyek szerzője siránkozva sorolja fel a múlt szenvedéseit és a jelen vigasztalanságát. A Gond, a fekete ördög, a Halál elől menekülő művész, aki a fekete zongorából tépi, cibálja ki „az élet melódiáját”, a Futás a Gond elől című versében a költészet fekete Pegazusán szökik a halhatatlanságba, a Dalok tüzes szekerén című költeményében pedig két szilaj paripa, a kesely „fiatal Bűn” és a „fekete Álom” röpíti az „új Illés-szekerén” ülő költőt az örökkévalóságba.
A ló az „útra kelő” költői én szimbóluma
„A mű kidolgozott képet tár elénk a szó legtágabb értelmében. Ez a kép az analízis számára hozzáférhető, ha felismerjük benne a szimbólumot. Amennyiben azonban nem tudunk benne szimbólumértéket észlelni, ezzel megállapítjuk, hogy – legalábbis számunkra – nem több, mint amennyinek tűnik”- írja Carl C. Jung, Gerhart Hauptmann „Költeni azt jelenti, hogy a szavak mögött felcsengeni hagyjuk az ősszót” — szavaira emlékeztetve(1).
„Pogány rímek, muzsikák között
Szomjazok valami örököt”
— írja Ady Pap vagyok című versében, az Egy csúf rontásban pedig pogány titkokat szív a szó Ópiumából.
„Aki ezt a költőt meg akarja érteni, annak benne kell élnie nemcsak egy embernek életberkében, hanem ennek a magyar fajnak évezredes dzsungelében” (2) – írja róla Ki látott engem című tanulmányában hű barátja és harcostársa, a „zömök Móricz Zsigmond”.
Az „ősmagyar dalt”, az „ősszót” kell keresnünk A ló kérdez című költeményben is.
A versben a szimbolikus útra kelés, az Ady életében és művészetében is oly fontos szerepet játszó motívum a dinamizmus forrása. „Mióta vallom, hogy az életet csak a bolyongás teszi elviselhetővé” — vallja Köd-darabok Napfény-országból(3) című tanulmányában a költő.
Ő, aki az Értől indult, s a „szent, nagy Óceánba” futott be, egész életében „utazott”. „A magamfajta tévelygő lelkek nem egykönnyen szoktak megtérni. Vadul rohannak, nincs akadály, mely útjukon megállítsa őket”(4) – írja öccsének szóló Dies doloris című levelében, A csaló vitorlás című költeményében pedig azt vallja, hogy „Sose kívántam megállni, rév és nyugvás aprók dolga”. „Harminc éve így csatangol szegény fejem, s bölcsen csinálja” – mutatja be „gyermektelen, feleségtelen” önmagát Itthon az úrfi című versében.
Ady, aki a haladó magyar világ nagy kerekének egyik „küllője” volt, az Egy ócska konflisban című versében aranyos hintónak érzi az öreg fiákert, a Város megvétele után című költeményében pedig virággal befedett küllőjű, nyitott hintón járja be a várost. A Kocsi-út az éjszakában című versében egy „rossz szekér” fut vele, az Este a Bois-ban című költeményében pedig tévelyegve keresi kocsijával az utat. Tüzes, gyors szíve az az „Illés-szekér”, melyen „gonosz, hűvös” szépségek felé száguld. Szekerét – akárcsak A csillag-lovas szekérből című verse „borzasztó dübörgésű” kocsiját – az Isten hajtja.
A téli Magyarországban gőzösön száguld nagy iramban a magyar síkon át, a Gare de l’ Esten-ben sziszegő, dohogó vonaton indul a „magyar temető” felé, a Gőzösről az Alföld című versében lokomotívról sír „sok nehéz, könnyes jóslást”, A perc emberkékben pedig rejtett vonaton robog el hazájából. A Halál automobilján című versében „motólás ördögszekéren”, zöld gépkocsin robog.
A hajó, mint az emlékversekben „az Élet tengerének” „locus vulgárissá” fakult járműve számtalan változatban és mindig új színekben jelenik meg az Ady-versekben. Egyszer „az öröm hajója” (Léda a hajón), „mámor gálya” (Vén faun üzenete), és piros színben tündököl ( A ködbe fúlt hajók), máskor sötét, szomorú vízi alkalmatosság (Ima Baál Istenhez). Hőse, nagy tengerek vándor lakója törött bordákkal, de ép vitorlával száguld Lédájával. Az Igaz uccai álmokban – mint kiválasztott embereket – „vérhajók” viszik őket a „megnőtt álommezőre. Az Elhagyott kalóz-hajókban a költő saját járművén száll „virág-fedetten”, a Mi kacagunk utoljára című költeményben pedig ő maga, a „hős rakétás, büszke csónak” dagad albatrosszá.
A Halálvirág a csókban fekete pillangók fogatján megy az utolsó nászra, a Héja-nász az avaron című költeményében madárszárnyakon kél útra lankadt szárnyú társával együtt, a Rettegek az élettől című versében pedig „szent mámor-hattyúk” ragadják boldog, nagy vizekre. A Keserű igazságok Mylittához című költeményében is felszáll a magasba, „a részeg, ifjú, hazárd Szerelem”, „a nagy Madár” – talán a mesebeli griff – szárnya csapdos vele, s viszi világokon keresztül.
Vízi járműveinek „hajtóanyaga” a „szentlélek” vagy „a korcsma gőze”, azok repítik őt a levegőben is, a szárazföldiek előtt azonban már ott van befogva az élő hajtóerő, a patás négylábú, A ló kérdez című költemény „hőse” is. Ady a korábban már említett Dalok tüzes szekerén című versében mint ifjú Apolló vágtat tüzes kocsiján, s vad paripáival tör át a „szürke életen” s a „barna halálon”.
„Az ember ha rájön, hogy milyen belső nyomorúságokkal van megverve az emberi faj, szívesen menekül az állatokhoz”(1) – írja Móricz, aki egyik alteregójával, Úri muri című regényének főhősével, Szakhmáry Zoltánnal együtt azt vallja, hogy „csak az boldog, aki le tud szállni az állati igazságok közé”(2). „Mikor a ló hátán ülök – mondja Zoltán – úgy érzem, mintha megnőtt volna bennem az állati lényem. Ha magam is ló lettem volna, vagy madár. Átszállani a pusztán. Csodálatos az…Ha én felülök a lóra, s érzem a térdemben egy másik állat bordáinak a lüktetését, érzem a ló szagát, s az egész testemben érzem a valóságot: több ez minden elmélkedésnél” (3).
„A ló az nagy dolog. Nagy állat, nemes állat, okos állat, tekintetes állat. Őseink lóháton jöttek be, s uraink ma is lóhátról nézik a világot” (4) – írja Móricz Kicsi című elbeszélésében. „Magyar ember a mesében, a dalban és az életben is úgy bánik a lóval, mint egy dámával” – jegyzi meg a nagy realista író A ló és az ember című novellájában, s egy huszárt idéz, aki szerint „a nők csak nők, de szeretni a lovat lehet”(1). Az elbeszélésben Móricz összehasonlítja az embert az állattal. „Bizony, nem tudom, hol a határ ember és állat között a lelki élet alapjaiban… Ritkán dől el a dolog az ember javára”(2) – írja.
A Rózsa Sándor a lovát ugratja című regényben a főhős öccse szinte emberi közelségben van az állattal. „A ló ott volt vele. A ló hallotta. Szégyellte magát a ló előtt. Szinte bocsánatot kért ettől a szegény lótól, mintha az valami lélek volna…Ő többet ennek a lónak nem tud a szemébe nézni”(3). A legény szinte testi, érzéki kapcsolatban van az állattal: lehajtja fejét a ló nyakára, és „szívja annak az édes lószagát”(4). Ebben és a korábban említett Úri muri-részletben minden bizonnyal az író gyermekkori élményei elevenednek meg. Ő, aki ugyancsak kapott ajándékot – egy könyvet – Laci bátyjától, mégis az öccsének vásárolt faló után sóvárgott, amelynek „olyan szaga volt, hogy el lehetett ájulni a gyönyörűségtől”. Erről az Életem regényében számol be, s azt is megemlíti, hogy ötvenkét évvel később a váci vásárban felemelt egy kis játék lovacskát, amelyet négy pici keréken lehetett húzni. megszagolta, és megállapította, hogy ugyanazt az illatot érzi, mint gyermekkorában, Istvándiban (5).
Az Ady-család tagjainak is erős kötődései voltak a lóhoz. Vezér Erzsébet Ady Endre élete és pályája című művében szól arról, hogy Ady Dániel, a költő nagyapja, aki Wesselényi Miklósnak, az „árvízi hajósnak” volt a gazdatisztje, igazi dzsentri allűröket villogtatva, hátaslovon járt mulatni. Unokája, a költő hasonló „módit” vett fel. „Kíváncsihoz” írott levelében azt vallja, hogy még kártyázni is csak úgy tud menni, ha lóra ül. „Képzeljen el engem lovon. Nem pegazuson, hanem egy valódi, de kissé nehéz, sárga lovon. Jó lóra nem merek ülni, mert a sár veszedelmesen mély”(6).
A költő A párizsi kutyavásár című levelében – ahogy Móricz is – összehasonlítja az embert az állattal. „Micsoda tarkaság és gazdagság pompázik ebben a nyomorú négylábú fajtában. És mi milyen szürkék és egyforma figurájúak vagyunk mind, kik itt fontoskodva járunk. Az ember egész differenciáló képessége nincs olyan summájú, mint amilyen mérhetetlen különbséget relevál egy toy-terrier ebecske s egy saint- bernardi óriás kutya”(7) -írja.
A lovat „a magyarhoz illő szép és hasznos állatnak” nevezi a költő A ló című cikkében (8), egy másik publicisztikai írásában (Saját lábúlag rúgják egymást) azt állapítja meg, hogy „ a magyar társadalom színe és ereje még mindig a lovak köré csoportosul”(9), Santoy miatt című munkájában pedig azt írja, hogy „A primadonnák és a lovak ebben az országban nem férnek a bőrükben. Megbolondítanak mindenkit”(10).
„Nevessenek ki, csináljanak rossz vicceket rám: én közelebb érzem magamhoz a konflis-lovat, mint mondjuk a XIII-ik századi elődömet. A konflis-ló élete, igája és sorsa ugyanazon nagy elhatározás, életkommandó alatt áll, mint az én életem, az én igám, az én sorsom”(11) — jelenti ki Az élet szobra című cikkében.
A Képek a nagyváradi turfról című Ady-írás tanúsága szerint a költő lóversenyen is volt, ahol egy jó pejkó – „ostorhegyes lehetett a polgári életben” – úgy otthagyta a többit, mint a pinty. Aztán kiderült, hogy a paci a pályán belül, a gyepen futott, és amiatt diszkvalifikálták (1).
A költő, aki a háború alatt lóval, munkaerővel segítette földhöz ragaszkodó édesapját, s aki A mezőhegyesi háború című versében a „próba-csatára” hurcolt kényes paripák elpusztítása ellen fakad ki, San Francisco című publicisztikai írásában – szinte kozmikus metaforát alkotva – arról szól, hogy „ az ember millió évek óta ül már nyeregben, s ficánkoló paripája, a Föld sörényébe kapaszkodik”(2).
A ló számos alakban van jelen Ady verseiben. A Lelkek a pányván véres, tajtékos, pányvás ménje a magyar lélek szimbóluma. A Dál kisasszonyok nászában lóháton jönnek a szép magyar úrfiak, az Ond vezér unokájában az ősatya rabolt kozák ló hátán feszít, a Bercsényi marsal (sic) huszárjában a vitéz egy pejkó hátáról hull le, Az ős Kaján című vers hősét pedig egy táltos hozza, és repíti tovább, s a holt magyar úr is táltos lovon üget a Gálás vasárnapi nép című költeményben.
„Minden vágyam ezüst patkó
Fekete lovaimra verve,
Magyarságomnak borzasztó,
Utált és átkozott szerelme
Szikrát ver a köves uton
S legfeketébb paripámra verve.
Nem tudom, hogy meddig érek,
Mert szörnyű ellenem a hajsza,
Néha lovakat cserélek,
De leghűbben vágtatok rajta,
A legfeketébb paripán:
Gyertek, fiúk, ez a legszebb hajsza” –
írja Ezüst patkós paripáim című versében. A Futás a Gond elől című költeményében csoda-lovon szökik a fekete ördög elől, az Absolon boldog szégyenében is fekete paripán rohan „ölni gyáva cenkeket”. A „teljesülés” nem kell neki, mert vágtat utána egy vad mén a Rettegek az élettől című versében.
Az elmúlást is a lovak hozzák
„Holdvilágos, fehér uton,
Mikor az égi pásztorok
Kergetik felhő-nyájokat,
Patkótlanul felénk, felénk
Ügetnek a halál-lovak.
Nesztelen, gyilkos paripák
S árnyék-lovagok hátukon,
Bús, néma árnyék-lovagok.
A Hold is fél és elbuvik,
Ha jönnek a fehér uton.
Honnan jönnek, ki tudja azt?
Az egész világ szendereg:
Kengyelt oldnak, megállanak.
Mindig van szabad paripa
S mindig van gazdátlan nyereg.
S aki előtt megállanak,
Elsápad és nyeregbe száll
S fehér uton nyargal vele
Holdvilágos éjjeleken
Új utasokért a Halál”
– írja A halál lovai című versében.
A költő az Én koporsó paripámban reszketve lovagol egy titokzatos fekete faládát. Bal kezében véres kantár van, jobbjában suhogó ostor, s vágtat paripájával, a koporsóval. A vén csavargóban „a fehér Fagy-Halál forgószél lován összevissza száguld”, s ezt a száguldást az „f”-es és „sz”-es alliterációk zeneileg is jól visszaadják.
A ló néhány Ady-versben természeti jelenséggé, sőt természetfeletti, már-már szinte kozmikus lénnyé válik. Az én virághalmom című versben az őszi virágoskerten szilaj „vihar-lovak” tipornak, a Minden rém riogat című költeményben már nagy kísértet-lovak száguldoznak az égbolton, a Bolond halálos éjben pedig a Hold, a „vén göthös paripa” tüzet eszik, és táltos lesz belőle.
A lírai én megkettőződése
A ló kérdez című versben a lírai én lóvá és lovassá „osztódására” az interperszonális kapcsolatteremtés létrehozása, a belső monológ párbeszédként való előadása érdekében van szükség. A magyar népmesében Mátyás király igazmondó juhásza a földbe szúrt botjából és a rá akasztott kalapjából „kreált” királlyal folytat „próbabeszélgetést”. Mikes Kelemen képzeletbeli nagynénjéhez írja leveleit, Kölcsey Istennel „beszélget”, Radnóti pedig a távolban lévő feleségének ad hangulatjelentést. Ady Gauguin című cikkében azt írja a nagy festőről, hogy: „Vad, rossz, nomád vére akként űzi, mintha két ember volna. Az egyik: apostol, szerencsétlen, szent. A másik: állati, gonosz, utálatos”(1).
A költő, akinek a lelke valósággal ütközője a fájdalmas, határtalan emberi kulturáltságnak és a vidám, vad, gondolattalan, állati létezésnek, egy másik, ugyancsak Nagy Endrének címzett „ló témájú” üzenetében, a Csillagos, vén csatalovak című versében a címadó hős paripák közé sorolja magát.
A ló a lélek gyermeki fele
A ló kérdez című versben a „csillagos vén csataló” visszatér a gyermekkorba, ugyanúgy, mint a húszévi távollét után a szűkebb szülőföldjére hazalátogató és „szilaj nádparipán lovagoló” Petőfi, az ő nagy elődje, akiről ugyanazt vallja, mint Caesar-természetű, „fölséges, nagy, úri” önmagáról, hogy „Istennél több ember”(1).
A szabadság és szerelem költőjét méltató Petőfi nem alkuszik című írásában azt mondja, hogy a szivárvány után futó gyermeknek sokkal nagyobb igaza volt, mint Arany Jánosnak, aki általában nem szerette a szivárványt. „A gyermek az elevenség, az öröm, a jövőbe ható ígéret, a bilincsbe nem vert ember, az igazán isten”(2) – írja, friss, ízes „i”-alliterációival felragyogtatva a szavait.
A gyermekké vált Ady Tegnapi vén riadó című vesében „cseresznyefák fehér virágtüzeként” néz bele a tavaszi napba, A fehér lótuszokban pedig lelke tükrén gyönyörű virágok nyílnak.
„Mese-madarak arany-szárnnyal
Verik meg a tajtékos vizet
S én érzem, hogy lelkem virágzik,
Hogy nagy, szamár gyermek vagyok,
Buzgok, vágyok, feledek, hiszek.
Láp-lelkem mintha kristály volna
Naiv, szép gyermek-mesék hona
Kacsa-lábon forgó kastéllyal
És benne minden hófehér,
Tündér-varázs, édes babona”-
írja a költeményben.
„Mikor én kis fiú voltam,
Kis lovon nem lovagoltam,
nem volt nékem ponnilovam,
Ponnilovam,
Ponnilovam,
Pedig de szép, mikor rohan
— sóhajt fel Szép Ernő Gyermekjáték című versében.
Akárcsak, Szép Ernő, vagy, ahogy korábban már szó volt róla, a nádparipa-varázspálcával gyermekké változtatott Petőfi Szülőföldemen című költeményében, a metrum hullámain a messzi múltba tér vissza Ady is.
„A szegény kisgyermek az, akire emlékezünk, nemcsak poéta, de filozófus is: a szó legbelsőbb és legelvontabb értelmében. Sőt, csakis ő a poéta és csakis ő a filozófus, és mi csak felhasználjuk azt, amit ő örökül hagyott ránk. Önmagunk epigonjai vagyunk, vagyis utódai ama Tizenkét évesnek, aki a templomban tanítá a bölcseket az írás szavaira”(1) – írja, Kosztolányi kötetét méltatva, Karinthy, aki egy alkalommal – „találkozva egy fiatalemberrel” – szembesíti magát ifjúkori énjével.
„A gyermekben nyilvánul meg legjobban az ember. Ezért olyan nagy a tudós, a művész, a költő. Ők a hatványozott gyermekek”(2) – vallja Ady, aki Az örök gyermekség című versében azt írja, hogy „Édes átok: utolsó napig és hajszálig gyermekszemmel nézni a világot”. Őt is meglátogatja az a bizonyos – Karinthy által „énkének” nevezett – emberke az Egy ismerős kisfiú című költeményében.
„Az a kisfiú jár el hozzám
Mostanában, nevetve, holtan,
Aki voltam.
Édes kölyök: beteg, merengő,
Körüllengi s babrálja lágyan
Szegény ágyam.
Vénülő arcom nézi, nézi
Csodálva s könnyét ejti egyre
A szememre.
S én gyermekként ébredek sírva
Százszor is egy babonás éjen,
Úgy, mint régen”.
„Miért nem vagyunk mindig tiszták és jók?” – kiált fel Az örök gyermekség című versében.
Ahogy A maradandóság városában, A ló kérdez című költeményében is egykori kamasz önmagát keresi, aki „lecsacsizza az életet, leányt űz vagy verset farag”. Az örök gyermeket, az ő „fantom kamaszát” marasztalja, arra kéri, hogy maradjon vele.
A ló kérdez, a „pacsirta-álcás sirály” sikolya
Ady a „tűzszemének ünneppiros lángjaival a rongyokat fellobbantó”, a Szépséget, a „tűzcsóvás felséges Örömöt” megéneklő, a „piros csodákkal rakott Élet ős terebélyét” bámultató „piros zsoltárai”, a Három Baudelaire-szonett, a Gare de l’ Esten, a Sírás az Élet-fa alatt és a csodálatos vallomásszavakat kidördítő „fekete dalok”, a Fekete húsvét, a Száll, száll fekete Hold, a Sírni, sírni, sírni és társaik között A ló kérdez című vers szürkén, szerényen bújik meg.
„Úgy repült fel a magyar rögök közül, mint egy kis szürke pacsirta, a legdrágább magyar énekes, amely egyenesen siklik fel, fel az égnek, s csicsereg a többi csicsergő madár között. Ady maga döbbent meg önmagán legjobban, amikor ráeszmélt sirály-sikoltására”(1) – írja Móricz.
A ló kérdez című költemény a semmibe utazó és a semmivel hadakozó lélek, a magányosan, céltalanul repdeső, verdeső szárnyú „pacsirta (vagy még inkább veréb) álcás sirály” sikolya. „A nyugtalanok, a kétségbeesők, a tétovázók, az elégedetlenek és a szomorúak költője”(2) tépelődik, vergődik benne. A néma madarak című versnek a „fénycsóvás Nap” alatt elrepülő griffje szenved szürke sorsú verébként. Pogány hősként, „új balga Donként” kóborol a „legkoldusabb nomád”, akit — mint Rettegek az élettől című versében – már nem tudnak elragadni a „szent-mámor hattyúk”, mert hallja a „józan ludak” gágogását.
Patkótlanul, magányosan
A patkó, az emberi és művészi előrehaladáshoz szükséges kapaszkodó, fogódzó, a pénz és a hit hiányzik, de „felveréséhez” senki nem nyújt segítséget. A ló kérdez című versnek már az első sorából sikolt az egyedülvalóság, a meg nem értettség érzése.
„Mintha ezredmagammal lennék,
S mintha mégis
Nagyon-nagyon egyedül lennék”
– írja a költő Megint Páris felé című versében. „Magam vagyok és én vagyok” – sóhajt fel „fél hajnal csöndje” „meddő órájának” Tóth Árpád-i magányában a Rémmesék uhuja című költeményében, az Én szegény magamban pedig így kiált fel: „Senkid sincs e bús, pucér világon”.
A magányos költői léleknek nincs kapaszkodója. Csak a „vágy patkói” maradnak neki.
„Minden vágyam ezüst patkó
Fekete lovaimra verve”
– írja Ezüst patkós paripáinkon című költeményében.
A ló kérdez című vers első sorából azonban a keserűség mellett elszántság is sugárzik. A „Segíts magadon, és akkor az isten is megsegít”-mondás, a Szózatnak a Himnusszal szembeni igazsága is megfogalmazódik benne.
„Lelkendezők hangos hadja szaladt
Utánam a nevető Nap alatt,
Jó voltam nekik: dicses és bátor.
S mégis és mégis ma vagyok: Magam:
Olcsó szegődtek hadja odavan
S gyönyörüen és sokan üldöznek.
Ez a királyi: a számüzetés,
Ez a királyi: büszke megvetés,
Mikor eliszkol az olcsó gárda”
— írja a költő Megmaradok virágos mezőkön című versében
A szeretetlenség szeretete
A Megmaradok virágos mezőkön keserű, fejedelmi gőgje szólal meg A ló kérdez című költeménynek a Ha csókokat hallok című vers „Hát az emberek még szeretnek?”-kiáltására visszhangzó „Be szerencse, hogy senki sem szeret”-sorában is. Milyen messze van a benne foglalt érzés a Szeretném, ha szeretnének című kötet „előversének” „Szeretném, hogyha szeretnének, s lennék valakié, lennék valakié”-részletében felfakadó, vagy az Akarom, hogy tisztán lássatok című költemény „Akarom, hogy szeressetek, az érdemem talán kevés, akarom, hogy szeressetek”-soraiból áradó szeretetvágytól!
„Nem maradtam szeretetlen,
S ha szerettem, magamat szerettem”
— írja A cigány vonójával című versében. Ez az önszerelem sugárzik az Én szegény magam „Szeretlek halálos szerelemmel, Te hű, te jó, te boldogtalan, Te elhagyott, te szegény, béna ember”-részletéből is.
Az Én ingoványom című versében hitet tesz sorstársai mellett is:
„Hősök sorsát nem is kívánom,
De szeretem, ki tart velem,
Tiszta erdőn vagy ingoványon”
Az Erdőben, esős délutánon című költeményében pedig már egyetemes humanizmusa szólal meg:
„Én szeretem az embereket
Szánva, őszintén,
Egy kicsit valamennyi úgy jár,
Mint én”
Érzi a szeretet pusztító erejét is.
„Csonttá fagy az, akit szeretnek:
Minden csöpp vér, mely hull miatta,
Belekeményül jégbe, fagyba”
— írja A jégcsap-szívű emberben, a vers „Megfagynak, kik engem szeretnek”-sorával saját sorsára szűkítve mondanivalóját.
„Jaj azoknak, kik álmot szőnek,
Rólam, hívő barátnak
S szeretőnek…
Akit én csókolok, elsápad,
Nem merem megcsókolni
Az anyámat”
— fejti ki a „Megfagynak kik engem szeretnek”-sorban foglalt gondolatot egy kicsit részletesebben az Akit én csókolok című költeményben.
Céltalanul fut a fakó
A „kocogok” és a „lógok” igék a népdalnak jócskán megkopott fenti sorát juttathatják eszünkbe.
Az ős Kajánhoz hasonlóan a „ló” Adynak, a „lovasnak”, a „tekintetes úrnak” gátlástalanul szépet akaró egyik költői énje. Ő kocog gazdájával, az „eltévedt lovassal”, aki nekivágott „új hínárú útnak”, aki eddig is „ténfergett” (Korán jöttem ide), „vánszorgott” (Kisvárosok őszi vasárnapjai), „bolygott” (Utolszor még Párisba), „gázolt” (A magyar Ugaron), „ittasan kóborolt” (Hiába hideg a Hold), „csöndben barangolt” (Barangolás az országban), „taposta a vaksötét pusztát”, vagy „halott lélekkel botorkált” (A titok arat).
A „lógok” szóval A lelkeddel hálok című vers „ a halál szárítóján lengek” kifejezésének igéje akár ikerszót (lógok-lengek) is alkothatna.
A „követlen”, a „rossz” út
A költő „fény országúton” szeretne száguldani, ahol kerekeit nem éri sár, ahol lovainak patáját nem szennyezi piszok. Ezért olykor álmokat is képes szőni. „Bevallom, hogy néha hazudva értem patkószeges, őszi útra” – írja Hajh, őszi magyarság című versében.
A „követlen út”, a „rossz út”, aminek a költő nekivág, A holnap elébe című versben sűrű bozóttal, A magyar Ugaron című költeményben dudvával, muharral, gazzal van benőve, A rég halottak pusztáján, a Korán jöttem ide és az Ének a porban című versekben pedig sár, sárga rög, illetve por borítja kő helyett.
„Buta dolog, hogy írónak és művésznek kell a legtöbbet birkóznia. Természetes dolog tehát, hogy ott, ahol konszolidált kultúrállapotok nincsenek, azt az ösvényt, amely az eszmék és álmok embereit várja, ellepik az akrobaták, a kemény izmúak, az erős ínúak, vastag arcbőrűek(1)” — írja Ady egyik publicisztikai írásában.
A „rossz út” Az Anti-Krisztus útja című versben a költő kálváriája. A Magdolna temploma előtt ődöngő, vagy a Place de la Concorde-on a rohanó kocsik elől szorongva menekülő, megfáradt emberé, aki sápadtan, betegen vonszolja magát az Avenue de Bois-de – Boulogne széles gyalogútján, miközben szeme előtt fekete hullámként suhan egybe a fogatok és az automobilok sokasága.
Mint egyik boldog énje, Árgirus királyfi kertjében a csodavirágok, úgy nyílnak ki lelkében a gyilkos ideák pompás és veszedelmes rózsái, s a rossz úton megérinti az ősz, az elmúlás szele is.
„Cél, melegség, szeretet, ideál nélkül bolyong az ember”
Hogy honnan jött, azt igyekszik meghatározni a költő. „Harangvirág szívét” a Gangesz partjairól hozta, ahol „déli verőn” álmodozott, mint „Góg és Magóg fia” „Verecke híres útján” érkezett, mint virágot ontó „magyar fa”, Transzszilvániából, erdők helyéről szakadt Hunniába, azt azonban, hogy merre megy, „nem nagyon tudja”. Legfeljebb sejti. Mint a Gare de l’ Esten című versében írja, „a magyar temető küldi már neki csókjait”. „Én, úri Ősznek gyermeke, kengyelfutó beteg vagyok: Előttem Tél, nyomomba Nyár, s tavaszkor meghalok” – jósolja A paraszt Nyár című versében, és a Valami még készül című költeményében is „rémes, pozdorja sorsra” vár.
„Nem bánthat most már semmi, s várom
A beteljesítőt,
Ki törvényt mond suhantva fölöttünk,
A mindig ifjú, bölcs időt”
– írja Harc és Halál című versében. A maga számára is eleven A tavaszi viharban című költemény
„A tavaszi viharban
Állok, mint nagy kérdőjel:
Vajjon merre-merre vet
Ez a szél…” – kérdése.
Mintha Gellért Oszkár Szeszély című versének „Mit tudja a mag, ha burka pattan, hogy merre repíti a szél” – sorait hallanánk.
Az utca, a „rossz út” egykedvűen viseltetik a költő sorsa iránt. „De már az utca alszik, mintha már nem is volnék, s nem tudja, merre megyek” — írja szemrehányóan a botorkáló. Ő tévelyeg a Két kuruc beszélget című vers egyik katonájaként, aki azt mondja a társának, hogy
„Komám eltévedtünk,
nagy ez a sötétség.
Fölgyújtottuk a világot,
S nem látunk egy lépést.”
Ő állapítja meg A mindszenti temetőben című költeményben, hogy „nincs semminek célja”, A feltámadás ünnepén című publicisztikai írásában pedig azt írja, hogy „cél, melegség, szeretet, ideál nélkül bolyong az ember”(1).
A költő fatalista. Úgy érzi, hogy eszközök vagyunk Isten kezében, aki – ahogy Isten a vigasztalan című versében írja – „Úgy forgatja a mindenséget, mintha unott játékot űzne. Egy-egy világot megfagyaszt, s ötöt-hatot hajít a tűzbe”. „A magunkfajta embernek lépteit nem az akarat, a végzet irányítja”- vallja – öccséhez szólva – Dies doloris című levelében(2). „Egy lábnyom, egy fejnyom s néhány millió esztendő számít-e az emberiség történetében?”(3) – teszi fel a kérdést Egy lábnyom és egy szobor című cikkében, és válaszol is rá: „Semmit, semmit. Nagyon messziről jövünk, nagyon messze megyünk mi. Mi: Ember”.
„Minden ellovan…”
„Oh, a szárnyas idő hirtelen elrepül,
S minden míve tűnő szárnya körül lebeg”
– írja Berzsenyi A közelítő tél című versében. Petőfi egy sorba – „Elhull a virág, eliramlik az élet” – Ady pedig mindössze két szóba – „minden ellovan” – tömöríti a Szeptember végén, illetve A ló kérdez című költeményben a lét egyik legegyetemesebb és legkérlelhetetlenebb törvényét.
Ady verseiben nem léteznek „költői” és „költőietlen” szavak. Nála az alkotás aktusában minden kifejezés delejessé válik.
„Mindig tudtam, hogy a szóban sátáni erő lappang, s beszélni annyi, mint cselekedni” (4)- írja Kosztolányi Dezső. Szabó Lőrinc véleménye is hasonló: „A szó nemcsak egyszerű és hasznos közlési eszköze a gondolatnak: a szó azonos a tettel”(5).
Móricz Pakots József című tanulmányában a következőket írja: „Egyszerű szavakkal él az ember. Színtelen és anyagtalanul egyszerű szerszám a szó”(6). Ezt az eszköz jelleget hangsúlyozza Ady is: „A valamikori magyar nyelv igazi szerszem volt (nem szerszám), világra termett, gazdag kedvű, virgonc ifjú”(7).
Az „ellovan” szóban is az egyszerűség, a frissesség, a „világra termettség” ragadja meg az embert.
„Szerelmes vagyok rejtelmes szavakba”- írja Juhász Gyula Anch’io című versében, Sütő András pedig azt írja magáról Anyám könnyű álmot ígér című művében, hogy „Közeli és távoli rokonoknál új szavakat eprésztem. Degenyesek, fazekas vándorszékelyek szekere körül ólálkodva egy-egy friss jelzőt, ikerszót dugdostam a nyelvem alá”(1).
Ady maga is szívesen veszi kézbe a nyelv „szerszemeit”. „Ledrótkedéli” a régiekről a rozsdát, sőt alkotó zsenijével – mint az „ellovan” esetében – újakat teremt. „Zülledő poéta, ami jó magyarul vénülőt jelent, vagy az Istenhez, vagy a filológiához menekül… Addig zalámboltam, annyi ákics szurkált össze, hogy sok csatinázás után dupla bélyege van rajtam az élemülésnek”(2) – írja Szavak a patvarban című publicisztikai írásában.
„A nyelv – tessék nevetni – élet és szentség, sőt istenség”(3) – jelenti ki. Úgy érzi, hogy benne – „papoknak ivadékában” – az Isten támasztja azt a zsoltáros gerjedelmet, ami az életét, munkáit evangéliumszerűvé teszi. Ugyanakkor számára a nyelv pusztító, szent révületbe hajtó szenvedély forrása is. „A szó nekem ópium, pogány titkokat szívhatok belőle” — írja Egy csúf rontás című versében.
Móricz rajongással szól Ady nyelvéről. „Micsoda nyelv! A magyar nyelv különös, csupa friss zöldet, színes, pompás virágokat termő bokorba hajtott itt”(4) – írja Én, mámor fejedelem című írásában, majd így folytatja: „A szívem megrebben, mint mindig, ha csodálatosan igaz és tiszta szép hangot hallok”.
„Mámor fejedelem” művei valóban a magyar nyelv kimeríthetetlen kincseskamrái, amelyekben garmadával hevernek a különböző korokból származó „arany szótallérok”, „szódrágakövek” és a kifejezések és szóképek „ékköves násfái”, „kösöntyűi”, „boglárjai” és „diadémjai”, köztük a költő „ötvösműhelyében” született olyan csodálatos remekművek, mint az „ellovan”.
„Igazuk van azoknak, akik azt mondják, hogy kezdetben volt az Ige. Persze az Ige rejtelmes tartalma itt többféleképp bontható és burkolható körül, a német azt mondja, hogy In Anfang war das Wort, kezdetben volt a szó. A kezdet óta van a szó… Az úgynevezett való világ és a képzeletvilág mellett a harmadik, a kimondott világ”(5) – írja Szabó Lőrinc.
A költő számára – ahogy Baudelaire írja Kapcsolatok című versében – „egymásba csendül a szín és a hang és az illat”.
Csokonai, Ady legnagyobb példaképe A versengő érzékenységek című versében a szaglás, a látás, a hallás és tapintás és az ízlelés vitatkozik azon, hogy melyik az, ki „Lilláját megérezvén, felébredett”.
Móricz Adyról című tanulmányában arra emlékszik vissza, amikor kezébe vette, s egy éjjel tízszer elolvasta a költő Vér és arany című kötetét. „Ez az éjjel feledhetetlen, e mámorító lélekmérgezés, ez az elvarázsoltatás, az istenülés, mert nemcsak egy felfogó képességhez irányítja versét, nemcsak az értelemhez, hanem egyszerre az egész fizikumhoz is”(1). „Egy-egy Ady-kötetnek ugyanolyan édes illata van, mint egy tavaszi boldog rétnek, egy valódi szénakaszálásos, berkes, virágos, csobogó, érpatakos magyar mezőnek…Az Ady-szavak mint a rigófütty csattognak, s az Ady-strófák mint a természeti képek hatnak, s az Ady-versekben egy-egy valóságos természeti jelenség, vihar és szélfúvás élnek”(2) – írja Ady Endre című tanulmányában. Róla, a nagy realista íróról Karinthy Frigyes Móricz Zsigmond elbeszélései című munkájában a következőket mondja: „Színekkel dolgozik. A szín szín, ez minden, ez fontosabb mindennél, rajznál, formánál, tartalomnál. A szín az élet, a szín a lélek, a szín a művészet”(3).
Németh László, aki úgyszólván mindig csak „fekete-fehérben” dolgozik, talán éppen az erőteljesebb hangsúlyozás érdekében meglehetősen egyoldalúan, kissé „keszegoldalasan” értékel, amikor azt írja, hogy „Ady a gondolat magasa és mélye, Móricz a színek és formák határtalan szélessége”(4), mert Ady művészetében csak a racionális értékeket látja meg, Móricz írói erényei közül pedig kizárólagosan csak az esztétikai értékeket emeli ki. Pedig Móricz művészete is rendkívül gondolatgazdag, Ady pedig a forma, a színek, a rímek, a strófák, a muzsika mestere is. A Duruzsolás a jégveremből című versében a „cifra, meleg leánykáknak” nevezett színek ott „sürögnek-forognak” piros, fekete, fehér vagy tarka „ruhácskáikban” az Ady-versekben.
A ló kérdez című költemény a kisebb hányadot alkotó „szürke”, vagyis „fekete-fehér” technikával készült versek közé tartozik. Az „ellovan” ige vizuális élménye a múltból a jövő felé futó árnyék, egy fekete ló hirtelen feltűnő, majd a messzeségben a horizontba beleolvadó sziluettje.
Tarkovszkij szerint a szó nem csupán hangzik, „de azonfelül még világol is, meg illata és testhőmérséklete is van”(5).
Az „ellovan” akusztikailag tökéletesen harmonizál fogalmi jelentésével. Az egészében az elmúlást kifejező ige első része, az „ell” elem az „elleni”, „ellik”, „ellés” szavak tövét képezi, ezáltal a „lósorsban” az elindulás, a születés élményét érzékelteti, s az „el” igekötő jelentését a vers közegére hangolja. A szó utolsó három hangja képezte „van” a jelenre utal, a „lov” tőből a „rohan”, suhan” igék mintájára az „an”-nal alkotott szó a ló vágtatásával érzékelteti az idő gyors múlását.
A magánhangzóknak a magas „e”-től a mélyebb „o”-n keresztül a legmélyebb „a” hangig terjedő skálája a születés-létezés-elmúlás fázisait adja. A két „l” „pegazusi” páros szárnyként nyúlik ki a szóból, s tökéletesen kifejezi a nesztelen, lágy suhanást.
„Illatokat úgy őrzöl, mint szót az írás, vagy zenét a forgó lemez” – írja Szabó Lőrinc Varázsló illatok című versében. Kaffka Margit, Ady „szerelmetes barátja”, aki maga is az érzéki benyomások teljességét hajszolta, nem elégedett meg a látás örömének szóba foglalásával, novellát szentelt a zamatok, szagok, illatok megszállottjának. „Könyve tele van illatemlékekkel, virágok, füvek, gyümölcsök szagával, jószagú szelekkel, pállott ködökkel és fülledt parfőmökkel”(6) – írja Bodnár György.
Az „ellovan” ige a lekaszált búza torzsája közt sarjadó kakukkfű illatát, a gyermekkori hinta- és játéklovak „fellovanó” festékszagát, a Rózsa Bandi által szívott „édes lószagot” is felidézheti bennünk.
Az „ellovan” az egyébként sötét versben a felemelt és felragyogó lófej párjaként a vers egyik nagy fényforrása. Érvényes rá, amit Szabó Lőrinc a költői delejességben tündöklő szavakról mond: „Olyan fényburok veszi őket körül, mintha meteorok volnának, vagy nyargaló lámpák a képzelet sötét zűrzavarában”. A Tücsökzene költője jól látja, hogy az alkotás magnéziumfényében az egyébként szürke szavak is képesek felragyogni. „Hogy tud világítani egy-egy szó, mely máskor beteg volt és hamu, hogy fürdenek lelkünk emanációiban…A szó ilyenkor már nem is közönséges szó, amely tegnap volt és holnap lesz, nem az értelmi tartalma fontos, hanem képzelt, érthetetlen járulékai, izzása, pillanatadta telítettsége, színe és rajzának vonalai”(1) – írja.
Ha „kigyullad a homlok”
A ló kérdez című versben bekövetkezik a nagy pillanat. A mű fókuszában felragyog a lónak, a költő egyik énjének a feje, de a felfénylő „szép fej” csak egy aprócska mécses „Köd-országban”. Nem képes arra, hogy megvilágítsa az utat.
Ady lova gondolkodó ló. „A legerősebbet is megállítja egy percre az a világ, amelyben mi, mai emberek élünk. Soha még komplikáltabb, útvesztőbb, többet követelőbb világban nem élt Plátó két lábú tollatlan állatja… A legerősebbnek is meg kell állnia egy percre, olykor egy sziklára ülni. s gondolkodni, hogy: hogy, mikor és merre”(2) — filozofál a költő Az élet szobra című cikkében.
Ez a megállás talán az agy utolsó felbuzdulása. „Senki sem megy arra, amerre akar, s boldog az, aki karácsony havában, végtelen hómezőben, négy fekete ménnel a szánja rúdjánál, eltéved az esti, téli hóban. Megáll, tudja, hogy eltévedt, s tudja, hogy úgyse járt sohase biztos úton, hideg van, lovai melegénél próbál még melegedni egy utolsót és megfagy. Régi vízióm volt ez, egy újféle Böcklin-kép lenne belőle, ha meg tudnám csinálni, s a címe talán ez: Most már látom az utat. Benyargalunk fekete paripáinkkal a fehér, úttalan életbe, mert fehér az élet és úttalan, és az utat csak akkor látjuk feketélleni, midőn utolsót buzog az agyunk”(3) – vizionál Ady A ló kérdez című verse ötletét hordozó egyik cikkében.
„Jaj lesz, ha életben kapom
Halálomat, a győzetést,
Legyőzetést,
Mert kigyullad a homlokom.
S akkor majd látják mindenek,
Hogy minden szép út balga út,
Hiába-út,
S megáll az isteni menet”
– rögzíti az utolsó pillanatot Az elsőség jósága című versében.
„Minden a Halál felé siet, de minden élet, és én is élek, és az élet minden pici villanása megragyogtatja az arcom”(1) — írja a költő Szép Ernő könyve című munkájában, egy másfajta lehetőséget is adva a felragyogó fej értelmezéséhez. Ebben a perspektívában az agy felbuzdulása, a fej felragyogása az élet gyönyörű pillanatait jelenti. Ilyenkor, mint az Egy párisi hajnalon című versében, a költőnek „sugaras a feje s az arca”, s az átszellemülésben felemelkedve – mint a Vízió a lápon című költeményében – a szürkeségből kidugja büszke, nagy fejét.
Ezek a pillanatok azonban néha — a legjózanabb állapotban — gyötrőek, fájdalmasak. „Haladunk tudás, hit, emlékezés, remény és cél nélkül. De ha néha a lélek hamvából felébred egy szikra, egy pillanatra eloszlik a köd, s irtózattal látjuk meg a valót. Ilyenkor írom meg egy-egy versemet”(2) — írja.
„Hát mi lesz ebből…?
A „nagy Harmóniát” kereső költői lélek a körülötte zagyva módon, vadul forgolódó, lármás világban nem találja a helyét.
„Nem zaklatnak már a régi miértek.
Nem kérdezek már: készek a válaszok.
Miért az élet, miért a viadal?
A fene bánja.
Nyilván akarja valami vak átok.
Nagy alázattal hajtom le a fejem.
Görgessen a perc, az ő dolga bizony,
Merre, mivégre”
– írja A percek aratója című versében.
A „Hát mi lesz ebből tekintetes úr?”-kérdés „Mi lesz holnap? (Mi lesz holnap), „Ki tudja, hogy holnap mi lesz” (Valamikor lányom voltál), „Mi lesz vajjon, jaj, mi lesz holnap” (A csodák esztendeje), „Mi lesz a jövő pillanattal?” (Régi negédességem meghalt), „Ha elfogyunk, hát miért jöttünk?” (Egy avas kérdés), „Mit ér az én rongy életem?” (Menekülés úri viharból), „Mi lesz velem?” (Ha csókokat hallok), „Mi a célunk a nagy bujdosásban?” (Két kuruc beszélget) változatokban állandóan ott van Ady költészetében.
A „Mi dolgunk a világon?” több ezer Voltos feszültségét a költő a „Hát mi lesz ebből, tekintetes úr?” 220 Voltjára transzformálja.
„Hogy az ember századok számára lehessen bölcs, okos, ahhoz nagyon ugrifülesnek, csacsinak, rajongónak, szeleburdinak kell lenni”(1) — vallja Petőfi nem alkuszik című munkájában. Ő is játékos és könnyelmű. „Igyunk egy kis mámort, aztán találjunk ki valami derítő, jó mondást”(1) – gondolja. Aztán őt is elragadja őseink „köldökszemlélése”, minden kérdésre „könnyekkel felelése”, s lesz a könnyű kis ugrándozásból „súlyos léptű temetőjárás”.
Ahogy Északi ember vagyok című versében mondja:
„Ember beszél, kinek a sors
Az élet, évek és napok
Szívének gyökeréig fájnak”.
Tudja, hogy minden vanitatum vanitas, hogy – mint A bölcsesség áldozása című költeményében írja – az ember „lámpával segít sütni a napnak”, „rózsákat kötöz a rózsafára”, „tejjel itatja a tehenet”, „borral locsolja a szőlőt”.
Tudja, hogy fölösleges a filozofálás. „Be szép az élet, míg ledér, aki már töpreng, az nem él” – írja Lelkem szerelmes fattyai című versében.
Ugyanakkor úgy gondolja, hogy ha már kérdezett, meg kell várnia a választ is.
„De ki kérdez, választ várjon,
Ha nem is kell már a válasz,
S ez a válasz úgy elfáraszt” –
mondja Elfáraszt a várás című versében.
Szabó Lőrinc Válasz című versében a nagy „földi komédia” láttán az élet kiokádásáig jut el.
Ady Felelet az Életnek című költeményében a Mi lesz? nagy kérdésére még csak vállat von:
„Küldött az Élet: megfogadtam,
Parancsokat rótt, teljesítvék,
Kérdezett és íme: feleltem”,
a Köszönet az életért című versében már pontos választ ad.
„Aki él, az mind, mind örüljön,
Mert az élet mindenkinek
Kivételes, szent örömül jön”
– írja, a Nagyranőtt Krisztusokban pedig már az igazi humanista optimizmusa szólal meg.
„S mert halhatunk bármelyik percben
S célunk mégis az örökkévalóság,
Minden igaz ember ezért hős,
S az emberszívben van a legtöbb jóság”.
Ez Ady igazi válasza a „Hát mi lesz ebből tekintetes úr? ” nagy kérdésére.
A ló kérdez című vers műfaja
„Akárkié is lehetnének,
Olyan furcsák és távoliak:
Átok, zsoltár, panasz és ének”
— írja saját verseiről a költő Új könyvem fedelére című költeményében.
Nehéz helyzetbe kerülünk, ha megpróbáljuk a „csak Ady írhatta” A ló kérdez című — „átok?”, „zsoltár?”, „panasz?”, „ének?” – vers műfaját meghatározni.
Ballada, mert minden élő tragikus sorsát, az egyetemes érték pusztulását énekli meg, elégia, mert szomorú, borongós hangulatú lírai alkotás, és zsoltár, mert súlyos, tömör és mélyen zengő.
„Szentebb indulat nincs, mint a játék, s úgy gondolom sokszor, hogy szépen halni csak a játékos ember tud, aki különb urat is látott már, mint a Halál”(1) – írja Ady, aki azt vallja, hogy „aki él, az egy kicsit isten, ha tud merni, s ha tud és mer játszani életre, halálra…” (2)
A „homo ludens”, a „hazardőr” költő minden bizonnyal megbocsátaná nekem is, ha a Ló kérdez című versének műfaját játékosan a másfél spondeus által bezárt két daktilus képezte „csodabogár”, a „zsoltárballadelégiadal” szóval határoznám meg.
A ló kérdez formája
A nyelveknek is van jellemük, s minden nyelvben ott szunnyad egy forma, vagy mondjuk, formai rendszer, amelyben ő a legtermészetesebben tudja költői zsákmányát megragadni”(3) – írja Németh László.
A ló kérdez című vers – központozása alapján – mindössze két – strófánként egy-egy – körmondat jellegű összetett mondatból áll. Valójában az első versszak első sora egy önmagában is megálló, egyszerű bővített, a második pedig egy alárendelő összetett mondat, amelynek első tagjához – a „Be szerencse” főmondathoz – egy alárendelő alanyi mellékmondat csatlakozik. Az első strófa harmadik sorát képező „Kocogok, lógok követlen uton” és a negyedik sor „nem nagyon tudom” szegmentuma egymással mellérendelő viszonyban álló, kötőszó nélküli kapcsolatos mondatok. A második főmondat tárgyát az őt megelőző és neki alárendelt „S hogy merre megyek” mellékmondat fejezi ki.
A második strófa első sorának kezdete – „S a rossz uton” – a második „Felüti néha fejét a lovam”-sorral egy egyszerű bővített mondatot képez. A beékelődött – egy kötőszóból és egy hozzárendelő, tőmondat értékű szintagmából álló – „…mert minden ellovan”-részlet mellérendelő, magyarázó mondat.
A második versszak harmadik sorában található „És megkérdi” főmondathoz egy időhatározói – „míg szép feje kigyúl” – és egy tárgyi – „Hát mi lesz ebből, tekintetes úr” – tartozik.
A vers mondatszerkezete – az első sor egy egyszerű: a második sor egy összetett: a harmadik és negyedik sor egy összetett: és egy egész strófa összetett – a mondatalkotó sorok 1-1-2-4 növekedésével arányban – egyre bonyolultabbá válik.
A költemény legszembetűnőbb formai sajátossága a rövidsége. Ha végiglapozunk egy Ady-kötetet, megállapíthatjuk, hogy a három- és négystófás háromsoros, a háromstrófás négy- és ötsoros versikéknél, a „kurtábbnál is kurtább” nyolcsorosból A ló kérdezen kívül mindössze tizenkettő akad a költő „repertoárjában”. Ezek a Ne lássatok meg, A kék tenger partján, A magyar Messiások, az Egy jövő költő, a Kereszttel hagylak itt, a Ha a szemem lefogták, a Várom a másikat, a Halálba vívő vonatok, a Nő van mellettem, a Megköszönöm, hogy vagy, A Tisza-parton és a Lelkek a pányván. Még ha akadna is valaki, aki Ady oeuvre-jében „könnyű fajsúlyú” versikéket vélne felfedezni, a fent felsoroltakat talán még ő sem minősítené „csip-csup-csiricsáré” „verébcsiripelésnek”.
„A hasonlat mindig bővít, szépít, világosít”(1) – írja Gárdonyi Géza. Adynak ebben a miniatűr remekében nincs egyetlen hasonlat sem, s ez azt tanúsítja, hogy a költő nem akar sem szépíteni, sem bővíteni, sem világosítani.
„Краткость сестра таланта”, azaz a rövidség a tehetség édes nővére – vallja Csehov. A ló kérdez című vers, kis mérete ellenére is, tökéletes, Ady zsenialitásának egyik bizonyítéka.
A ló kérdez című vers ritmusa
Ady költeményein eleven lüktetés fut végig. Ez teszi lehetővé létüket, alkotójuk ennek révén tud közlekedni a lelkünkben. A versekben láthatatlan ritmusáramlat kering, állandó ismétlődés és újrateremtődés, állandó nyelvi ár és apály.
A négy páros rím koszorúzta, nyolcsoros költemény a magyar irodalomban nem túl gyakran előforduló felező tízesben íródott. Ez a ritmus jellemzi a közismert „öcsverseket”, Petőfi István öcsémhez és Arany Vojtina levelei öccséhez című alkotását. Ehhez a formához a jambikus lejtés illik, amelyet a költők — a nyugat-európai verselésben megszokott módon – meglehetősen szabadon alkalmaznak.
„A rhitmus oly láthatlan valami,
Mit inkább érzeni, mint hallani,
Mit észrevenni (mint a jó egészség
Szelíd hatásu titkos működését)
Könnyebb, mikor nincs, mint akkor, ha van;
Mi nélkül mérték, rím haszontalan;
S akármint gúzsba kössük: a darab
Kötetlen, buglyos, próza-vers marad”
– írja az Ady által a Hunn új legendában „tempózónak” minősített Arany Vojtina II. levelében, amelynek egy korábbi részletében a következő, ironikus hangvételű „poétai receptet” adja:
„Ki jámbusokban ír, (kivált komoly
Verset) caesurát ne tegyen sehol;
Jámbust pedig csak ott ejtsen belé,
Hol semmikép el nem kerülheté:
Végül csupán hosszúkat tenni szebb,
Hadd vonja lábát, mint a sánta eb”(1).
Petőfi „Hát hogy mint vagytok otthon Pistikám?”-sorának nem szokványos, „töretlen” pentameterében csak a középső, harmadik és a befejező, ötödik láb jambus, a többi spondeus. A következő sorok belsejében a jambusok „ti-tá”-it a trocheusok „tá-ti”- jaival és a pirrichiusok „ti-ti”-jeivel helyettesíti a költő, gondosan vigyázva arra, hogy az utolsó versláb mindenképpen jambus legyen.
A ló kérdez két „gerendájának”, az első és második strófa indító, „Lovamra patkót senki nem veret”, illetve „S a rossz uton, mert minden ellovan” sorának jambusait a harmadik versláb „mestergerenda-trocheusa” teszi szilárddá, „leszakadhatatlanná”. A többi „gerendában” – ahogy Petőfinél is – a jambusok csak a hátsó „végeken” biztosak, másutt spondeusok, trocheusok, helyenként még pirrichiusok is helyettesítik őket.
Ady a Debreceni Hírlapban 1899. március 3-án megjelent Mozgó Jámbus című, szatirikus hangvételű írásának a hőse egy szerencsétlen sorsú ódafabrikátor. A fűzfapoéta – mielőtt egy heves jambusroham végképp a sírba nem taszította – utolsó szavait is időmértékes ritmusban lehelte ki a lelkével együtt. A cikkíró költő, akárcsak Petőfi, „a természet vadvirága”, a művész „gúzsba kötöttsége”, a minden oldalról zárt „pályán” való „tempózás” ellen lázad. „Nemcsak Magyarországon, de széles mai kultúránkban a mértékletességet és a mérsékletességet az érzés és elme impotensei fújták erénnyé” (2) – írja.
Ars poeticájának a műalkotás nem tartalmi tényezőire vonatkozó „passzusát” a Pázmány–egylet Nagyváradon című írásában fekteti le. „Okos ember úgy van a formákkal, hogy megbecsüli őket, de töprengés nélkül áldozza fel az igazságért”(3) – mondja.
A verszene, a hangszimbolika
Illyés Gyula Tor, pinceszeren című versében a magyar lélek nagyfokú muzikalitását hangsúlyozza:
„Házasító dal, síri ének,
egy ütemre döng itt a vénnek.
Nász dön-dön, temető tam-tam,
nem a szó oktat rég: a dallam”
— írja, Névjegy, hangjegy című költeményében pedig sajátos „Nomen est oment” alkot.
„Nyitja a nevem friss rigó-
füttyel az „I”:
rügy-szag, kikelet, élni jó,
ezt hirdeti.
Vívja a két „l” az eget,
szárnyal, evez!
Zord vihart jelezve sziszeg
rájuk az „s”.
Nevem végén az „u”, az „a”
dob, döngve: gyász
hangpárja, magány, éjszaka
ebtutulás”.
„Mily szent dolog a szavak szép zenéje, A szív, az ész, az értelem beszéde” – kiált fel lelkesen Dutka Ákos Szavak zenéje című költeményében. Ady, aki maga is nagy elődje, Verlaine „De la musique avant tout chose”- ars poeticáját vallja, Dutka Ákos verses könyve című írásában nincs elragadtatva az elméletben oly lelkesen zenepárti költőtársa műveinek muzikalitásától. „Kevés húron sír – írja a Szavak szép zenéje szerzőjéről – de, istenem, Árpád magyarjai aligha ismerték a húros hangszereket. Később is rábízták a dolgot a cigányra, aki a húrtalanságot négy húrra gazdagította. Örüljünk, ha a magyar lantos nem kürtöt fúj, vagy nem dobot ver máma. A verkli tudniillik nem hangszer, s a cimbalom nem magyar találmány.”(1)
Reinitz Béla az irodalmi lírát ötvözte a zenei lírával. A költő verseit hangokra, melódiákra „fordította le”. Az Ady-dalok mindegyike lélekbeli ügye, egy kicsit vallása, vallomása volt. „Valahányszor belemart az élet, keresgélni kezdett az én köteteimben, s büszke vagyok, hogy minden veszettkutyamarásra megtalálta bennük a veszettkutyaszőrt” (2) — írja a költő.
Ady művészetében rendkívül fontos szerepet játszik a hangszimbolika, a formák, a színek, a hangok és a hangulatok nyelvi, zenei visszaadására törekvés.
Szavainak a „képiség” nem egyedüli sajátossága. Mindegyiknek megvan a maga — a kontextus ritmusának szolgálatában álló mikroritmusán kívül – a szöveg „hangszerelését” erősítő zenei oldala is. A hangok ütköztetése, szerves, magából a vers „organizmusából” kinövő alliterációk alkalmazása közben olyan nyelvi rendszer tárul fel előttünk, amelyben a hangok összecsengésének megvan a maga fontos funkciója. Egy szó zenei mivolta, mint a mágnes, vonzza maga mellé a többi szót, csupa olyanokat, amelyek hangzásbeli sajátosságuknál fogva kiegészítik, muzikalitását teljesebbé teszik.
Ady a szövegbe afféle „vokális intarziákként” beépülő hangcsoportok ismétlésével különleges zenei hatást ér el. A fekete zongorában – „Tornázó vágyaim tora”, „Boros, bolond szívemnek vére” – a „tor” és a „bo”, a Ha csókokat hallok című költemény címében az evokativ mellékzöngéjű „ha”, és a vers Párizsnak utcáin a párok sorában a páros „pár” elemmel, az Imádság háború után című műben – „S száraz karó a két karom már” – a „kar” ismétlésével fokozza a zeneiséget.
A ló kérdez című versben a „szerencse” és a „szeret” „szer, a „merre” és a „megyek” „me”, a „felüti” és a „fejét” szavak „fe” eleme képez „vokális intarziát”. Különleges bravúr, hogy a költő a címben foglalt, de az egész versen végigvonuló „ló” motívumot nemcsak a „lovamra” és a „lovam” főnevekben és a varázslatos „ellovan” igében is benne lévő „lov” elemmel, hanem – erősítve a címben lévő eredeti „ló” formát – még a „lógok” ige első két hangjával is hangsúlyozza.
Kosztolányi szerint vannak „vékony, cingár, hideglelős”, és vannak vastag, köpcös, pirospozsgás, gutaütéses hangok”(1). Fónagy Iván A költői nyelv hangtanából című tanulmányában Tarnóczy Tamásnak a Magyar Nyelv egyik 1943. évi számában megjelent Megjegyzések és kiegészítések a magyar magánhangzók eloszlásának kérdéséhez című cikkéről szól, amelynek szerzője Ady verseit csoportosította hangulatuk szerint. Az első csoportba az Istenhez hanyatló árnyék ciklusának első három versét vette, a másodikba A menekülő életet és A rémület imáját, a harmadikba A halottak élén címűt, a negyedikbe három, meg nem nevezett verset, az ötödikbe pedig A szűz Pilátus ciklusnak címük által szintén nem pontosított négy darabját. A sötét és világos mássalhangzók arányát mindegyik csoportban azonosnak találta.
Fónagy szándékosan nem választott Ady-verset. „Ady nem volt a hangulatok embere. Verseinek hatalmas egyénisége bizonyos egységes jelleget ad, Bármiről ír, mi csak az ő hangját halljuk a versekből kicsendülni. Bajos Ady verseit úgy csoportosítani, hogy egyes hangulatok tükröződését kapjuk a versekben”(2) – írja. Tarnóczyval polemizálva ezzel szemben értékesnek tartja „vitapartnere” másik konklúzióját, amely szerint Ady hangelosztása sokkal sötétebb, mint a Petőfié.
Fónagy állításával ellentétes, amit Ady Levél helyett Gogának című írásában a következőképpen fogalmaz meg román „rokonának”: „Én változó hangulattal, újra és újra változó hangulattal nézem ezt a nagy földi komédiát” (3).
Tarnóczy állításával – amelyet minden bizonnyal igen gondos és alapos vizsgálódás előzött meg – nem kívánok vitatkozni. Anélkül, hogy bármiféle következtetést akarnék belőle levonni, csupán érdekességként azért megemlítem, hogy „a tévelygő utazó balladájában”, A ló kérdez című versben található 80 vokális közül 49 a magas, 31 a mély, míg „rokona”, Móricz Kis Jánosa vagy veres juhásza „őse”, a „barbár szamaras ember” dalban elbeszélt tragikomédiájában, Petőfi mesteri jellemképében, a Megy a juhász szamáron című költeményben az arány 57:44, a mély magánhangzók „javára”.
Az Ady-versben a magas-mély vokálisok elhelyezkedése egyfajta rendezettséget mutat. Az első sor első felében csupa mély, a másodikban csupa magas magánhangzót találunk. A negyedik sorban egy mély vokálist négy magas, egy magasat pedig négy mély követ, a befejező sorban pedig a kezdő és végső mély magánhangzók szinte keretbe foglalják a nyolc magasat.
A magas magánhangzók között túlsúlyban lévő „e” és „é” hangok A ló kérdez című versben nem a tőlük megszokott „kék derűt” árasztják, inkább merevséget, dermedtséget, félelmet érzékeltetnek. Hasonló hangulattal párosulnak Móricz Tündérkert, A nagy fejedelem, A fáklya, a Légy jó mindhalálig és az Életem regénye „A nagy fekete ember merev lett, nagy szemeit rávetette a fejedelemre”(1), „A fejedelem nagy fekete szemeit merően függesztette a természeti csodára”(2), „…egyszerre félelmetesen dermedt meg felette a kék ég”(3), „…ő meredt szemmel nézett maga elé”(4) és „Összenéző két fekete szeme a végtelenbe dermedezett”(5)- részletében.
Az „o” hangok, mint ezt Szabó Lőrinc Körúti éjszaka című verse „elrontott sorsok nyomorát”, vagy Babits Prológus című költeménye „…hogy ne halljam a szomorú, tompa gond szavát”-részlete is tanúsítja, igen alkalmasak a szomorúság, a gond kifejezésére. Hasonló a funkciójuk A ló kérdez című vers „Kocogok, lógok követlen uton, S hogy merre megyek, nem nagyon tudom”- soraiban is.
A költeményben a mássalhangzók közül az „m”-eknek, a „k”-knak és az „f”-eknek van kiemelt szerepe. Az „f” Tóth Árpád Evokáció egy csillaghoz című versének „Örök fénnyel figyelve fenséges, ős planéta”-részletében ódai emelkedettséget érzékeltet.
Az „f’ a fény mássalhangzója Ady Tavasz a faluban és A távoli szekerek „Pufók felhők, dalos fuvalmak, foltos fény-mezők a mezőkön”, illetve „Fehér falak, szőke gerendák, Csöndes, bús falusi házak” valamint „Feljött a Hold, fehér Hold-fényben”-soraiban is.
Az Ima Baál Istenhez „Fordítsd felénk Fényes, kegyetlen arcod” és A Sion-hegy alatt „Borzolt fehér Isten-szakállal Tépedten, fázva fújt,szaladt” részletéhez hasonlóan A ló kérdez című versben a „Felüti néha fejét a lovam, És megkérdi, míg szép feje kigyúl”- sorok „f”-jeinek vakító „villanófényében” az arc villan fel egy pillanatra.
„Nem tudta komolyan venni ezeket a tót uracskákat, akik a magyar nyelvnek egy egészen furcsa dialektusát beszélik, és meglágyítják a magyar nyelv úri karakterét”(6) – olvashatjuk az állatorvosról Móricz A nihilista című elbeszélésében.
„Arisztokratikus” keménységet áraszt a „k” Ady Három Baudelaire-szonett „Lelkek kemény korbácsa, óh, Szépség” és Mídász király sarja versének „Királyi bottal csapkodok kevélyen” sorában. A ló kérdez című költemény „Kocogok, lógok követlen uton”-részletében a „k” hangok – a Szent Margit legendája „prüszkölő lovak hátán érkeztek hetyke magyarok”- szegmentumában lévő „mozgó” képhez hasonlóan – a lópata kopogását érzékeltetik.
Az egész versen végigáramló, mindenütt felbukkanó „m” az álom, a titok, a mese hangja Ady költészetében. „Álmodom egy nőről, akit nem ismerek. Forró és különös, áldott nagy látomás.”, „Életem egy rossz álom, semmi”, „Ma már minden gonosz álom”, „Szép átálmodni magunkat a másba”, „Halk mormolással kezdte a mesét”, „Mese zajlás volt, meghalt a Mese” — zsongnak, duruzsolnak az „m” hangok a Paul Verlaine álma, az Egy régi színész-lány, a Lovatlan Szent György, A XXX-ik századból, A Duna vallomása és A Mese meghalt című költeményekben.
Morpheus, az álom, a mákony hangjai muzsikálnak Ady Az ópium című írása „Mohamed paradicsoma unalmas fészek az ő megálmodott paradicsomuk mellett”(1)- mondatában is.
Az „ember”, a „magyar”, a „nemzet”, az „öröm” és a „szerelem” szavainkban egyaránt ott lévő „m” a „végzetes magyar hang” Ady költészetében. „Ma egy bús magyar fiú állított be hozzám, s könnyes vidámsággal tréfálkozott: — Tudod-e, hogy az „m” betű fatális betű? Ma olvastam egy könyvkiadói statisztikából: Legkevesebb könyvet fogyasztanak: Marokkóban, Moldvában, Mexikóban, Magyarországon, Mongóliában és Macedóniában”(2) – írja a Költő a Budapesti Napló 1907. január 1-i számában.
A ló kérdez „S hogy merre megyek, nem nagyon tudom…”-részletében összesűrűsödő, de az egész versen végigvonuló „m”-ek a költemény „nehéz veretességének” fontos elemei.
„Az álomszerűség, amelyet a művész — látszólag könnyű eszközökkel — lehít vagy rögzít meg, iszonyúan súlyos valami. Súlyos, mert maga az éket titka, vagy legalábbis egy makacs, félős tendencia arra, hogy belenyúl ebbe a soha át nem hatható, csak megközelíthető titokba”(3) — írja Ady Szini Gyula című cikkében.
„Hölgyeim és uraim, az én életemnek is van enyhítő körülménye, s az enyém – nevetni fognak – a vers”(4) – mondja Ady a Zilahon tartott versfelolvasása előtti bevezetőjében.
Vajon a penitenciát tartó költő megbocsátaná-e nekem „barbárságomat”, hogy bele mertem nyúlni miniatűr remekébe, ebbe a soha át nem látható, csak megközelíthető, gyönyörű titokba, A ló kérdez című versébe. Ha bűnt követtem el, feloldozást az ő nevében legfeljebb egyetlen enyhítő körülményként figyelembe vehető munkám olvasóitól remélhetek.
Illusztráció: Ady Endre
Cimkék: gyerekvers, műelemzés, pályázat
