Szili István: Gondolatok Jordi Savallról és zenekaráról
a Jordi Savall és az Hespérión XXI – Kelet-Nyugat –
A lelkek párbeszéde hangversenye kapcsán
Moslem Rahal szinte a semmiből lép elő.
A ney panaszos-bús hangja a hallgatóság háta mögött hangzik fel először. Aztán a hangszeren játszó férfival, annak lassú lépéseivel együtt az előtérbe érkezik, az orkeszter előtt balra fordul, majd egy lépcsőn feljut a játéktérre. A ney most a szél hangja a sivatagban: égig érő sziklák között hol elhal, hol felerősödik, végtelenségből előkerülő sívó homokot terel, kiszáradt, agyagos mezők víz utáni utolsó sóvárgását leheli. A mű „A szél tánca” címet viseli, ez a hang mégis inkább a szufi misztikumé, akár a hangszer is.
…ki a legszerencsésebb az egész zenekarban?
a fuvola; a szája
megérinti az ajkadat, hogy zenét csaljon ki belőle…
írta a perzsa születésű Dzsalál ad-Dín Rúmí szufi költö és gondolkodó.
(forrás: Internet, Rúmi versét Simon Imre fordította)
A ney igazából nádfuvola, legtöbbször cukornádból készül, a szír Moslem Rahal pedig mestere hangszerének. Persze a többiek is hozzáértők. Hovhannes Karakhanyan éppenséggel a duduk-é. Ez a mélyhangú, mindig bánatos hangulatot okozó fafúvós az örmények hangszere. Ki vonná kétségbe, hogy éppen nekik miért ne lenne okuk bánatra? Déli országrészüket, benne az Araráttal már a korai középkorban elvesztették. A dudukot sárgabarack fából esztergálják, és a rajta játszani tudó ember finoman szólva mindig „telt arcú”. A marokkói Driss el Maloumi viszont úd–on vagyis arab lanton játszik, a török Hakan Güngör kanun-on, török citerán, a görög Dmitri Psonis szantur-on, másnéven török-szír cimbalmon. E zenei hármas eleve lefedi a közel-kelet hangszerekhez fűződő igényét, a ney pedig megkoronázza azt. Énekével egészíti ki a névsort Lior Elmaleh Izraelből, Katerina Papadopoulou Görögországból, valamint a szír énekesnő, aki údon kíséri énekét: Waed Bouhassoun. Szereplője még a társulatnak ütőhangszereivel a nagyszakállú spanyol Pedro Estevan, és természetesen a 78 éves híres-neves katalán zenész: Jordi Savall. Utóbbin csak a figyelmes szemlélő veszi észre az eljáró időt, vagy talán a közelmúltban elhunyt felesége (Montserrat Figueras) halálát. Mindig kedvenc hangszerén, a gambán (teljes nevén viola da gambán, térdhegedűn), ezen a 6-7 húros hangszeren játszik. Néha vezényel is, de csak hangszerét, vagy csak a vonót használja az ütemek és dinamika megtartásához.
A tíz zenész hét vagy nyolc országból származik, közöttük több is ősellenségnek számít egymás számára. Itt most mégis együtt zenélnek, egymás zenéit, dalait kísérik, békesség van köztük, aminek „odakint” olykor, vagy egyáltalán nyoma sincs.
A zene volna hát ez a béketeremtő?
Minden bizonnyal igen!
Aki megteremti, nem más, mint Jordi Savall. Nyugat és kelet zenei békéltetője. Ugyanaz a törekvés hajtja, mint Orhan Pamukot, aki viszont keletet szeretné kibékíteni nyugattal. Mily különös, hogy két férfit is hasonló vágy és törekvés hat át egyszerre, egyetlen történeti időben! Az egyik katalán, a másik török. Az egyik muzsikus, a másik író. A muzsikus 78 éves, az író 66. És kettejük között ott áll egy összekapcsoló, közös erő: a misztikum kedvelése. No persze nyugat-kelet viszonyulásában nem csak itt kell megállni! Gondoljunk csak a saját magyar-török kapcsolatainkra! Bizánc bevételénél Orbán mester ágyúja ugyan csak lélektani hatásával jeleskedett, a valódi nagyágyút Ibrahim Müteferrika sütötte el, ő volt az első (arab betűket használó) török nyomda magyar származású alkalmazója. Gül babán, Thökölyn, Rákóczin, Kossuthon kívül se szeri, se száma a török-magyar kapcsolatoknak. Ibrahim Pecsevi, a Pécsen született és Budán elhunyt török történész például szemtanúja volt Zrínyi szigetvári kirohanásának. Az első modern hangvételű költőnő, Nigâr Hanım édesapja Farkas Adolf névre hallgatott, amíg Kossuth seregében harcolt. Iskender Pala egyik regényében (A bánat cseppje – Isztambuli tulipán) több magyar vonatkozást is felemlít. Ugyanő olyasmit is leírt, hogy Isztambulban, a Boszporusz partján a kerengő derviseket megszemlélő emberek egyszerre lehettek keletiek és nyugatiak. Megjegyzését bizonyára a két világ határát jelentő Boszporus (más néven Bosphor) váltotta ki.
Miért kardinális kérdés ez? Egy régi mondás szerint – ami valószínűleg nyugati szomszédunkból származik – „Pozsonynál kezdődik Ázsia”. Európa és Ázsia nem csak méreteiben különbözik egymástól, de az emberi tulajdonságok területén szinte mindenben. Ennek okát nem tudhatjuk, legfeljebb gyanítjuk, hogy az eltérő tapasztalatokból, gondolkodásmódból következik. Amit vallási különbségek sem képesek hitelesen igazolni, bár a különbözőségeket sokan éppen ezekre vezetik vissza. A vallások 2-3 ezer évvel ezelőtti kialakulása ugyanis már csak következmény, ráadásul mindegyik vallás ázsiai eredetű! Tény, hogy a törökök inkább számon tartják a magyarok ázsiai (hun?) eredetét, amit mi esetenként „elfelejtünk”. „A régi szép időkben még együtt legeltettük állatainkat a közép-ázsiai sztyeppéken” – mondogatják tanult és tanulatlan emberek egyaránt. Vagyis a magyarokban olyan képviselőket látnak, akiknek keleti származásuk ellenére sikerült megvetni a lábukat nyugaton. Ezek szerint Jordi Savall sehol sem találhatott megértőbb közönséget, mint nálunk. Mi sem bizonyítja ezt jobban, hangosabban, mint a felhangzó vastaps és ünneplés.
A zenében könnyen kifejezhető, megjeleníthető a misztikum. Jordi Savall esetében „lelkek párbeszédéről” van szó, a mediterrán világ évezredes, muzsikáláshoz kötődő megfogalmazásáról. Az Éneke énekét éppúgy megszólaltatja, mint a 13. századi francia királyi kéziratot Párizsból, az eltörökösödött moldáviai nagyfejedelem kedvenc zenéjét csakúgy, mint a ciprusi görög-török zenéket, kurd dalokat, örmény táncokat, bizánci ortodox énekeket, olasz lamentációt, spanyol szefárd zenét, afgán táncot és damaszkuszi szíriai muzsikákat. Mintha csak Orhan Pamuk zenei illusztrálásáról lenne szó! De nem csak arról! A legtöbb zene (ha ugyan nem mindegyik) a szerelemről szól. A szerelem pedig mindig rejtélyes, tehát misztikus. Két tárgya van e zenéknek: ember és Isten. Avagy: Isten és ember. Akármelyiket is nézzük, emberre vagy Istenre vonatkozó érzést, a szerelem mindig titokzatos, életre szóló élmény. Ezt a titkos élményt közvetítik hol fülbemászó édességgel, hol lamentáló reménykedéssel, hol meg kacér biztonságérzettel az elhangzó zenedarabok. Olyan hangzásvilágok ezek, amelyek felett mégsem múlt el a végtelen idő. Bizonyára nem egyedül csak Jordi Savall érdeme, hogy „az idők homályából kiásta” őket, de mindenképpen az övé, hogy megtalálta azokat a személyeket, akik életre kelthetik a régen hallott dallamokat.
„A nagy művek között korkülönbség nincs. Minden nagy mű egyidejű. Minden nagy mű állandóan jelen van. Minden nagy mű kortársam.” Ezt vallja Hamvas Béla, és könnyen belátható, hogy igaza van. Az évszázadokon át fennmaradt zenei művekre ez mindenképpen igaz. Most már csak az a kérdés, hogy mi számít nagy műnek?
Illusztráció: Jordi Savall (fidelio.hu)
Ezek is érdekelhetik!
Kovács katáng Ferenc: Padkára hajt, hogy fölriadjunk →
Ádám Tamás: Halott madarak álmai →
Bene Adrián: A rálátás távlata →
