Bene Zoltán: Isten, ítélet
− részletek a regényből, mely részletekben Szórád Lőrinc először Sancia di Cabannit csodálja, majd Petrarcával találkozik, végül megismerkedik Boccaccioval és Johannával −
Miután elfoglaltam hivatalomat András herceg kancelláriáján, hamar rájöttem, hogy dolgom nemigen akad. Többnyire régi fóliánsokat böngésztem és a másik írnokkal, Peturral csevegtem, aki három éve állt a herceg szolgálatában. Egyenesen Budáról küldték, amikor az öreg Pál mester, akit még a király hagyott hátra Itáliában, elhalálozott. Petur az első napokban ferde szemmel nézett rám, ám alig egy hét elteltével megenyhült irányomban − talán hozzám szokott, talán belátta, hogy a helyzete mit sem változott az érkezésemmel. Attól fogva elárasztott udvari pletykákkal, amelyek középpontjában többnyire Sancia de Cabanni állt.
− Egy igazi fennhéjázó ribanc – morogta. – Az viszont szentigaz, hogy úgy rázza a seggét, hogy megőrül tőle az ember fia.
Nem volt nehéz rájönnöm, hogy Petur oly erősen vágyakozik Raimondo de Cabanni lánya után, hogy szinte másra sem tud gondolni, csakis rá. Beszélni sem volt képes egyébről, kizárólag azokról a történetekről, amelyeket maga talált ki, s amelyek végén mindig maga alá gyűrte a szépséges Sanciát.
Kisvártatva nekem is alkalmam nyílt megállapítani, hogy Sancia de Cabanni valóban nem mindennapi nőszemély. Pár nap alatt többször is összefutottam vele a palota folyosóin és termeiben, amelyekben szívesen lődörögtem, és mivel a Castel Nuovo őrsége ügyet sem vetett rám, jobb dolgom nem lévén, akár éjt nappallá téve bolyonghattam volna, ha úgy tartja kedvem. Jóllehet Sancia de Cabanni, valahányszor csak találkoztunk, mindig lekezelően viselkedett velem, be kellett ismernem, hogy csakugyan páratlan jelenség, nemének egyik legszebb képviselője. Hosszú, szénfekete haja két fonatban futott végig a hátán, le, egészen a csípőjéig, sőt, kicsit azon is túl. Midőn először pillantottam meg, homlokán ezüstszálakkal átszőtt szalagot viselt, amelyet színes gyöngyök díszítettek. Égszínkék fölsőruhája szorosan feszült karcsú alakján, telt keble fölött gombok fogták össze, alatta öv; a fölsőruha ujjai a könyökéig értek, s onnan hosszú szalagok csüngtek alá, csaknem a padlóig. Alsóruhájának ujja a csuklójáig futott, de nem csak itt, a karján, hanem a lábai vonalán és a csípője oldalán is előbukkant a testéhez simuló, lágy selyemből varrott, halvány, már-már bőrszínű alsóöltözet, amelyet az a hosszú hasíték engedett látni, amelyet az ördög ablakának is neveztek a lovagok, amikor egymás között a pohár fenekére néztek, s amelyet már igen kevés hölgy tűrt meg a viseletén (egyes udvaroncok szerint korántsem szeméremből, sokkal inkább azért, mert már nem felelt meg a divatnak nevezett jelenség követelményeinek, amely egyfajta, viszonylag gyorsan változó szokásrendszert jelent az öltözködésben, hajviseletben és ehhez hasonló hívságokban). Lopva bámultam ezt a pompás fehérszemélyt, és közben eszembe jutott a jelenés, akivel (vagy amellyel) Budán és Páduában is találkoztam. Összevetettem az emlékeimben őrzött, álmaimat rendszeresen látogató nőalakot Sancia de Cabannival. Végül arra jutottam, Johanna udvarhölgye kis híján olyan gyönyörű, mint az engem kísértő látomás. Csak éppen Sancia minden kétséget kizáróan létezik – ugyanezt a káprázatról ilyen magabiztosan nem jelenthettem ki.
András herceg abban az időben, amikor a kancelláriájára kerültem, szinte megállás nélkül a Tarantói hercegekkel mulatozott. Azt hallottam a szolganéptől is, amit korábban Damján testvértől, vagyis, hogy Johanna fintorogva, lenézően beszél róla. Amikor néhány alkalommal találkoztam a herceggel, sajnos, nem esett nehezemre megérteni Johannát. András arca fölpüffedt a mértéktelenül fogyasztott bortól, a tekintete zavarossá vált, és úgy viselkedett, mintha nem tudná, hol van és mi történik körülötte. Egészen elszégyelltem magam, amikor így kellett látnom, ilyen alantasan, esendőn.
− Egy fiatal magyar úrhoz van szerencsém, ha nem tévedek – szólított meg egy alkalommal, folyosói bolyongásaim közepette egy puha vonású, hízásnak indult férfi.
− Az vagyok – hajoltam meg felé. − Szórád fia Lőrinc, András herceg kancelláriájának írnoka.
− Északon tanultál – mosolygott rám az ismeretlen. – Magam sem ennek a déli tájnak a szülötte vagyok. Atyám Firenze hercege mellett volt jegyző, míg száműzetésbe nem kellett vonulnia. Jómagam Arezzóban láttam meg a napvilágot.
Azonnal tudtam, kihez van szerencsém. Újra meghajoltam, ezúttal sokkal mélyebben, mint az előző alkalommal, és áhítattal szóltam:
− Kegyelmed bizonyára Petrarca mester, a hírneves költő, a Szentatya követe.
A kövérkés arcon boldog mosoly áradt szét.
− Ó, hát hallottál már rólam?
Buzgón bólogattam.
− Páduában, ahol a magas univerzitás polgára lehettem, igen nagyra becsülnek téged, nagyuram, jóllehet akadnak olyanok is szép számmal, ezt nem tagadhatom, akik szemedre vetik, hogy nem a szent nyelven verselsz. Én azonban, nem esik nehezemre megvallani, csodálatosnak tartom a költeményeidet.
Petrarca harsányan fölnevetett.
− Ne tudd meg, fiatal barátom – karolt belém, mintha Isten tudja, milyen régi cimborák lettünk volna, és karonfogva vezetett körbe a palotában, ahogyan férjek szokták a feleségeiket vagy szolgálók elaggott úrnőiket −, hányszor kárhoztattak már azért, mert nem latinul írok! Egyszer még egy Szent Ferenc rendjéből való prior is számonkérte rajtam a latint, miközben Ferenc követői kimondottan gyakorta szólnak a hívekhez a köznyelven. És mondd meg nekem, ifjú barátom, ha egyszer Itáliában már nem a szigorú rómaiak nyelvét használják, hanem annak enyhébb és lágyabb változatait, nem kötelessége-e a költőnek, hogy ő is elhagyja azt a nyelvet, amelyet a tömegek nem értenek? Vajon az antik auktorok nem azon a nyelven szólították-e meg a közönségüket, amely nyelvet mindenki értett? Nem a kiválasztott kevesekhez kell szólni, de mindenkihez, én ezt vallom. Amikor a hercegeddel beszélgetek, mindig arra kérem, az anyanyelvén szóljon hozzám, hadd mártózzam meg minél mélyebben a nyelvetek zenéjében, még ha nem is értek belőle egy árva kukkot se! Mert a nyelvetek távolról sem barbár fecsegés, az én gyakorlott fülem jól érzékeli míves struktúráját és a mélyében bujkáló zenét, amely egyszerre zabolátlan és érzéki.
Az arcomat erre, éreztem, elborítja a pirosság.
− Örülök, ha beszélgetni tudsz András herceggel… − dadogtam.
− Arra gondolsz, ifjú barátom, hogy őfelsége kissé sokat iszik? – nevetett föl ismét Petrarca. – Persze, hogy sokat! Viszont amikor részeg, még akkor is jobb és üdítőbb vele társalogni, mint azokkal, akik a háta mögött összesúgnak!
A költő hirtelen elkomorodott, megállt, szembe fordult velem, és olyan közel hajolt az arcomhoz, hogy éreztem langyos leheletét, s benne a bor, a fokhagymás mártás és a szuvasodó fogak szagát.
− Bocsásd meg őszinteségemet – hadarta −, de én úgy ítélem meg, András herceget igen nehéz helyzetbe hozták atyjaura Nápolyban hátrahagyott emberei, a te honfitársaid. Két malom közt örlődik ez a tehetséges, ám még rendkívül ifjú ember. Egyfelől el kellene nyernie leendő népeinek szívét, másfelől a tiéid azt várják, maradjon meg magyar hercegnek, azaz a nápolyiak szemszögéből: idegen úrnak! Nem engedik, hogy más legyen, mint az, aminek született, magyar hercegként kell élnie Nápolyban is. Mindemellett úgy látom, jóllehet erre, magától értetődően, mérget nem vennék, hogy ennél többre már ő maga sem vágyik, fölemésztette a helyzet, amiben gyerekkora óta sínylődik. Sőt, talán még az is soknak tűnk számára, amire született. Talán már magyar herceg sem igazán akar lenni. És leendő nápolyi király még annyira sem, azt hiszem. Márpedig itt neki nápolyi trónörökössé kellene változnia, ha valóban azt szeretné a magyar király, hogy uralkodjon Dél-Itálián, és ha ráadásul olyan királyt kívánna a Te urad ebben a birodalomban, akit alattvalói elfogadnak, akire fölnéznek, akiben megbíznak, akkor annak mindenekelőtt, ismétlem, és nem győzöm elégszer ismételni, mindenekelőtt helyivé, azaz nápolyivá kellene válnia! Képes is lenne erre a hercegetek, talán most még hajlana is rá, amennyiben a lelkére beszélnének értelmes emberek, hiszen, megítélésem szerint, kivételesen intelligens fiatalember. Ha akarná, könnyedén elnyerhetné az udvar, s még inkább a városi emberek rokonszenvét… Csakhogy erre, mint kifejtettem, jelen körülmények közt nemigen van módja… Önmagától talán már szándéka sem… Holott… Mit gondolsz, ifjú és tanult barátom, talán Caroberto oly sokáig és oly szilárdan ült volna trónján a te távoli és büszke hazádban, ha megmarad nápolyi Anjounak, s nem válik magyar királlyá?
A költő ajkai körül furcsa mosoly játszott. Értetlenül meresztettem rá a szemem. Túlságosan bőbeszédűen magyarázott, mintha szellemi fogyatékosnak nézne, vagy mindenáron a számba akarná rágni, hogyan lássam a helyzetet.
− Azon tűnődsz, miként lehetek ilyen nyílt és őszinte, miközben pusztán néhány perc telt el azóta, hogy először találkoztunk? – lépett vissza az oldalamra, és tette ismét a vállamra a karját. – Én itt bizonyos értelemben kívülálló vagyok, ifjú barátom, ám mégsem valóságosan az. A pápa követeként érkeztem, mégsem elsősorban eme rang és eme feladat határoz meg engem, hanem az, hogy verseket író északi vagyok. Amit mondok, komolyan is veheti Róbert király környezete, azonban úgy is tehet, mintha bolond beszédet hallana tőlem, hiszen végső soron mindössze egy tollforgató vagyok, egy rímfaragó mesterember, semmi több. A király ugyanakkor, tudom, sosem fog ellenemre tenni. Róbert valamiért kedvel. Megvallom neked, abban bizakodom, a költészetem az oka a rokonszenvének. Mellesleg magam is kedvelem őt, be kell neked ismernem ezt is, noha magyar vagy, s mint ilyen, bizonyosan ellenszenvet táplálsz iránta.
Petrarca ekkor megint húzni kezdett magával, ezúttal a belső udvar irányába.
− Erről is sokat beszélgettem a herceggel – mesélte közben. − Ő megérthetné Róbertet, hiszen zsenge kora óta itt él, az udvarban, tapasztalhatja, hogy ebben a mi itáliai világunkban a politika egészen más portéka, mint nálatok, otthon. Itt az uralkodónak fondorlatosabbnak kell lennie, itt a királynak nem olyan erős a hatalma, mint András herceg atyjáé volt, vagy amilyen a bátyjáé most. Tudom, hogy Caroberto érkezése előtt a te hazádban is nehéz idők jártak, ugyanakkor azt is, hogy mások a hagyományok, mások az emberek vérébe ivódott viszonyulások, amelyek a hatalomhoz fűzik a magyar királyság alattvalóit, és megint mások, amelyek a nápolyiakat kötik uraikhoz. Bizonyos értelemben egyszerűbb a magyar király helyzete, mint Róberté, mert a népe és a bárói másként látják őt, mint ahogyan itt, Nápolyban, vagy a frankoknál tekintenek a nemesek a királyukra.
Mire idáig ért mondanivalójában, kiértünk a belső udvarra, ahol körbe-körbe vezetett, miközben hol Bölcs Róbertről, hol Andrásról beszélt, hol kedélyesen, hol szenvedélyesen, hol tudálékosan; később Firenzéről és a pápáról csevegett, majd Itália természeti szépségeit ecsetelte igen dagályosan és hosszadalmasan.
− Elragadtatom magam – torpant meg aztán váratlanul. – Bizonyosan untatlak már és bizonyára dolgod is van.
Azzal megveregette a vállam, és sietve búcsút intett. Tátott szájjal bámultam utána.
Mikor visszatértem a kancelláriára, Peturt különösen zord kedvében találtam, ezért inkább egy szót sem ejtettem Petrarcáról. Annál is inkább nem, mivel írnoktársam a másik tollforgatóról, Boccaccioról füstölgött éppen.
− A szeretője Johanna egyik udvarhölgye, Maria d’Aquinó, akiről egyébiránt az a hír járja, egy király fattyú leánya. Bár arról senki nem beszél, melyik király nemzette. Nyilván azért, mert légből kapott mese az egész, ez a közönséges nő nem eredhet királyi ágyékból… Az a parázna Boccaccio meg egy gőgös, visszataszító figura… Jó, megengedem, talán nem nézi le… inkább durvának tartja a hercegünket, barbárnak… Velünk együtt.
Petur kiköpött és káromkodni kezdett.
− Mi hozott ki ennyire a sodrodból? – érdeklődtem.
− Itt páváskodott az imént, Johannát kísérgette. Olyan szemeket vetett rám, mintha egy kupac szar lennék…
Fölkeltette a kíváncsiságomat a kifakadásával, ezért sietve az emlegetett személyek keresésére indultam. A Castel Nuovot könnyen kiismertem néhány nap alatt, azt is tudtam, hogy ha egy hölgy és egy lovag kettesben sétálgatnak, azt vagy az udvaron, vagy a bástyák nyílt terein teszik, még akkor is, ha olyannyira nem érdekli őket, mit gondolnak erényeikről, mint Johannát vagy − a hírek szerint − Boccacciot. Jól számítottam, a tenger felőli egyik bástyán akadtam rájuk. Behúzódtam az árnyékba, s mivel semmi mással nem törődtek, csak egymással, abban bizakodtam, nem vesznek észre. Jól hallottam, ahogy Boccaccio így beszél:
− Elmesélem neked, felség, hogy Ciprus első királyának idejében, minekutána Bouillon Gottfried meghódította a Szentföldet, történt, hogy egy gascogne-i nemes hölgy elzarándokolt a Szent Sírhoz, ahonnan visszatérőben, Ciprus szigetére érkezvén, néhány gonosz ember hitványul bántalmazta: mivel semminémű elégtételt nem kapott, módfelett elbúsult ezen, s úgy gondolta, hogy panaszra megy a királyhoz; csakhogy valaki azt mondta neki, hogy kárba veszett fáradság volna, mivel a király gyenge és gyáva ember, és nemcsak nem torolja meg törvény szerint a másokon esett bántalmakat, hanem a rajta esett gyalázatosságokat is hitvány gyávasággal tűri; olyannyira, hogy ki-ki azzal könnyít bárminémű bosszúságán, hogy őt sértegeti vagy szidalmazza. Ennek hallatára a hölgy elvesztette abbéli reménységét, hogy elégtételt kapjon, de hogy némiképpen mégis könnyítsen a bosszúságán, föltette magában, hogy a királyt megcsúfolja gyávaságáért; és zokogva eléje járult, s így szólott hozzá: Felséges Uram, nem azért járulok színed elé, mintha megtorlást várnék a rajtam esett bántalomért, hanem elégtételképpen annak fejében oktass engem arra, miképpen tűröd el ama bántalmakat, melyeket, mint hallom, ellened elkövetnek, hogy megtanulván, magam is türelmesen elviseljem azt, mi rajtam esett; Isten látja lelkemet, az én bajomat is neked adnám szívesen, mivelhogy te olyan szívesen viselsz el mindent. A király, ki mindaddig pipogya és renyhe ember volt, mintha csak álomból riadt volna föl, mindjárt azzal kezdte, hogy keményen megtorolta a bántalmat, amely ama hölgyön esett, s annak utána fölöttébb szigorúan üldözött mindenkit, aki azontúl bármiben is vétett a koronájának tartozó tisztelet ellen.*
Amikor elhallgatott, Johanna hirtelen felém fordította a fejét, rám nézett, egyenesen a szemembe. A tekintetéből nyilvánvaló volt, mindvégig tudta, hogy ott vagyok és hallgatózom.
− Gyere csak ide, te klerikus – szólt rám. – Mondd csak, szerinted van-e tanulság ebben a történetben?
− Ez egy barbár – fintorgott Boccaccio. – Nem is érthette, miről beszélünk.
Próbáltam a legékesszólóbban válaszolni és a legszebb páduai kiejtésemmel formálni a szavaimat, amelyekkel a mese tanulságait igyekeztem összefoglalni. Ez először láthatóan meglepte, rögvest utána fölbosszantotta Boccacciot.
− Hiába adnak a papagáj szájába értelmes mondatokat, attól még oktalan állat marad – sziszegte, amikor elhallgattam, és hátat fordítva nekem, a tengert kezdte vizslatni.
Johanna nem távolodott el tőlem − éppen ellenkezőleg, közelebb lépett hozzám, hosszan és komolyan végigmért.
− Azt állítod, hogy egy uralkodót semmiképpen nem lehet megalázni, csak önnön magát alázhatja meg? – szögezte nekem a kérdést.
− Így gondolom, felség – hajoltam meg feléje. A homlokom alig egy-két araszra lehetett a mellétől. Igyekeztem egy pillanatra sem a szemébe nézni, miközben beszélgettünk.
− Mióta vagy itt?
− Kilenc napja érkeztem, felség.
− Mi a dolgod?
− A jegyesed kancelláriájának egyik írnoka vagyok, úrnőm.
− Bolognában tanultál?
− Páduában, felség. A baccalaureatust még otthon szereztem.
− Magister vagy?
Hallgattam, a fülem égni kezdett, nyilván ki is vörösödött.
− Szóval nem.
− Nem, felség. Idejekorán be kellett fejeznem a tanulmányaimat Páduában – motyogtam, aztán zavartan, dadogva hozzátettem:
− Ne-nem maradt p-p-pénzem a befejezésükhöz.
− Talán majd itt befejezed – nevetett föl Johanna. – Határozottan jó univerzitásunk van.
− Úgy legyen, ahogy mondod, úrnőm − makogtam.
Az állam alá nyúlt, fölemelte a fejem. Megdöbbentett ez a szabadosság, és meglepetésemben nyíltan a szemébe néztem, mintha egyenrangúak lennénk, ő nem hölgy lenne, jómagam pedig nem férfi. Mély, zöld szeme volt a nápolyi király unokájának. A pupillája körül kis, sárgás vonalakat és pontocskákat vettem észre a frissen kibújt fűként zöldellő mezőben.
− Úgy véled, András megalázza magát? – kérdezte.
Nem feleltem.
− Úgy véled, de nem mered kimondani – állapította meg.
− A herceg túl sokat iszik és túlságosan el van keseredve – dünnyögtem.
− A herceg elkényeztetett ficsúrként viselkedik – Johanna elengedte az államat.
Egy kurta lépést lépett még előre, amitől nekem hátra kellett hőkölnöm, nehogy egymásnak ütközzünk, és végképp valami szörnyű illetlenséget kövessek el.
– Pedig képes volna másra is – Johanna fennhangon, szinte szónokolva beszélt, közben a válla fölött Boccaccio felé pillogott.
− Képes lenne többre is, én tudom!
A hercegnő toppantott egyet, aztán türelmetlenül intett a bal kezével.
− Most menj, és többé ne leskelődj és ne hallgatózz! Ez hitvány, udvari szokás, hitvány, udvari embereknek való.
Mélyen meghajoltam, majd elsiettem. Boccacciora rá se hederítettem.
A kancelláriára menet mindvégig azon töprengtem, mire volt ez jó? Mit akart valójában Johanna? Talán azt szerette volna, ha tudom, hogy tisztában van András helyzetével, egyszersmind a valódi képességeivel? Talán maga is érzi, mennyire lehetetlen ez az egész állapot, amiben élnek? Netán maga is helyteleníti a nagyapja ingadozását? Esetleg azt is látja, hogy a nápolyi udvar és András környezete, nevelői egyaránt hibásak abban, hogy a tarthatatlannak tetsző helyzet kialakult? És tőlem mit várt? Vajon azt remélte, beszámolok valakinek, talán magának a hercegnek a beszélgetésünkről? Vagy Boccacciot leckéztette csupán?
* A történet alapja Boccaccio: Dekameron. Első nap, kilencedik novella; fordította: Révay József.
Illusztráció: Francesco Petrarca portréja (ismeretlen szerző, XVI. század)
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Napút-köszöntők (8.) →
Móritz Mátyás: Ismeretlen fogalom →
