Stanczik-Starecz Ervin: A Turai-jelenség
Igen nehéz összefogóan írni Turai Kamilról. Szivárványszerű ritka tüneménye a magyar szellemnek és egyben írásnak. Reviczkynek költeménye jut eszembe róla, a Pálma a Hortobágyon: „Oda vitték, ki a Hortobágyra,// Hogy legyen majd híres, büszke pálma,// Hogy bámulják olvasatlan évek,// Születendő, újabb nemzedékek. (…) Új tavaszkor ákácz, fűzfa zöldellt;// A kiszáradt fácska soha többet;// Mert kinek délszak a hazája,// Hideg földön meg nem él a pálma.”
Középiskolás korában már lefordította Eckhardt Mestert, és Heidegger szellemében kommentálta Nietzsche összes versét. Monográfiát írt Scotus Eriugenáról. Egész életét áthatja Plotinosz.
1991-ben Alföldi gyászpompa (Maecenas Kiadó, 1990) címet viselő verseskötetéért /Papp Gáborral egyetemben/ Pilinszky-díjban részesült, s amikor kirukkol életműve nyelvfilozófiai-lírai-prózai koacervátumával: A Magyar metafizikával, evvel a nyelvi-filozófiai napkitöréssel, az értetlenség és érdektelenség fagyos szárnyai ölelgetik körül e nagyszerű művet. Van végre a magyaroknak is metafizikájuk, nem csak a görögöknek, németeknek, olaszoknak, franciáknak! (Igaz, az ógörögöt kivéve, a többi afféle tákolmány, innen-onnan vett.) Turai alig várja 22 év után (Antológia Kiadó, 1996), hogy szülessen vállalkozó kedvű író, aki folytatja a magyar metafizika-filozófia kibontását.
De egyelőre nincs oly merész író-tudósbajnok, ki magyarnak vallja magát, s ily nagy fába vágná fejszéjét.
Nem kell nekünk Arisztotelész anyaga (hülé), formája (eidosz), lehetősége (dünamisz) etc. A mozgás (kinézisz) kell, hogy e megáporodott szellemi tócsából, ami az országot lassan-lassan teljesen elönti, a lehetségest /minden lehetetlennel szemben/ valósággá változtassuk a szellem, gondolat (núsz) erejével. Az első kézen fekvő, és időben visszamutató terület a magyar nyelv, mely hűségesen megőrizte az évezredek lenyomatait: élő fosszilák, ami csak látszólagosan ellentmondás, hisz a tarajos gőte és a cápa 500. 000. 000 éve a Földön él, s viselik magukon a fél milliárd éves „túlélés” nyomait.
Ajánlatos és segíti a Turai-művek megértését a Magyar metafizika boncolgatása. A mű igen egyszerű nyelvezetű, de hasonlóan az apályhoz: a visszahúzódó hatalmas víztömeg /pl.: őstörténetünk, vallás, az ember ontológiája, világegyetem, Isten, semmi és valami, nyelvünk stb/, mely meg van mozgatva a könyvben, neutroncsillag tömörségű, de korántsem semleges kisugárzású; a parton milliárdnyi fölszikrázó kérdés marad, mint a föveny csillogó homokszemei.
Fényt pulzálnak és tátonganak a kérdések. Úgy tűnik, még nem telt el a misztikus 12 óra, hogy Valaki új dagályt idézzen elő. A Hold-ember hiányzik, bár lehet, hogy már megszületett valahol, de nem szívta még magát tele a magyar nyelv sűrű és bódító kumiszával, vagy nem evett eleget táltos-társunk legyőzhetetlen erőt kölcsönző parazsával.
Ezek után bátrabban térhetek rá „Boldogasszony ódáira” (2016, Kráter Műhely Egyesület, 304 o.) Gyorsan az első oldalról kell idéznünk útmutatásait Turainak, melyeket azért írt, hogy ne tévessze meg az olvasót.
1. Ezek nem versek, hanem misztériumok.
2. Nincs kétségem, hogy senkit sem érdekelnek.
(…)
8. A kötet címe „Boldogasszony ódák”. De sem boldogasszonyt, sem egyetlen ódát nem találsz benne.
9. Misztériumot annál inkább!
Hozzáfűzöm gyorsan, hogy azért ódai hangú felütésekkel találkozhatunk a műben, de klasszikus horatiusi, vergiliusi, ovidiusi zengeményekbe nem botlunk.
A verseskötet egyfajta túlvilágjárás. Már pedig a túlvilágon nehéz fölismeri bármit: érzést, boldogságban úszó szemet, a kedves járását, melyet a sás hajladozásával téveszt össze a szem, a Holdat, mely beszél, s szerelmes lehet belé az ember, lásd Li-taj-po-t, ki át akarta ölelni Hold szerelmét, ez lett a veszte. Minden túlvilágjáró nagyot változik, ha visszatér, de Turai odaát megjegyezte szerelmeinek ajkát, tekintetét, hangját. A valóság hiába torzítja közönségesnek vagy túl egyszerűnek, a költő tudja, hogy valójában az a mosoly nem az a mosoly, amit lát szerelme arcán.
A 2016-os Könyvhéten, amíg beszélgettem barátommal hosszasan /jó három évtizede ismerem/ hosszasan, csupán egyetlen érdeklődő akadt, egy japán szakos egyetemi hallgató. Hozzáfűzöm halkan, hogy Kiotóban több, mint 40 éve kiválóan működik a japán-magyar tanszék ,meglepő eredményeket felmutatva. Mi még mindig erőltetjük az osztják, votják, finnugor nyelveredeztetést Hunfalvinak és Budenz Józsefnek „köszönhetőn”: „Mert, ha elveszed a nép múltját, nyelvét, magától összeroskad” — mondotta Bonaparte Napóleon a győri, szégyenletes csata után (1809).
Turai kíméletlenül őszinte ezekben a kérdésekben. „Az írás a magamra-ébredés eszköze// az olvasónak ehhez semmi köze. Azáltal alakítom ki magamat. (Hódító hadjárat)
Turai ükapja, Festő Hegedűs György igric és boszorkánymester is. Nagyapja a 48/49-es forradalom szívós katonája, mint, amilyen az egész forradalmi sereg volt. Ha nincs orosz segítség – a magyar független.
Turai „ódái”, ahhoz hasonlíthatók, mint mikor a kedves aléltan elsüllyed a mély vízbe, de szerelme utána veti magát, látva a vízi-túlvilágot, mely befogadó és csendes, s visszahozza őt a földre, úgy, hogy az utolsó korty levegőt megosztja kedvesével, hogy a szárazföldön újra magához térjen.
Turai a hiper-recesszív öröklés remek példája. A nagyszülők és ősök születésekor ellátták misztikus életlátással, a lényegtelen felismerésével, igaz magyar hazafisággal, kitartással, s a megidézés különleges tulajdonságával. A felmenők efféle ajándékokat vittek a bölcsőhöz. S erre épült rá Turai egyéniségének fárosz-tornya. Az olvasó meglepő dologra készüljön fel, ha kezébe veszi Turai „ódáit”. A meglepő képzettársítások, melyek már első verskötetét is jellemezte (Alföldi gyászpompa, Maecanes Kiadó,1990) elementáris erővel szómag-hasító fényt, energiát, nyelvi lökéshullámokat zúdítanak a versekbe mélyedőkre. Lectori Salutem! S a láncreakció csak most indul be…
Ezt írja egyik helyen, a szerelmesek és Isten triangulumában: ”…a kegyelem könyörtelen kikövetelésében// nem akartam kegyetlen lenni – lettem hát kegyelmezetlen// jaj annak, aki nem hisz a Szóban! A Krisztus-Igében!// a gonoszt-szorongató gól-osztó Logoszban! Jaj a Jajongónak!// túlcsordult bennünk Keresztes Szent János szépségsóvárgása „már-már gusztustalanul…” (Tizedik Boldogtalan-asszony előóda)
A rátalálás az igazira szívfacsaró kedvességgel szólal meg, mert tudja, hogy a nő boldogsága rendkívülibb, mint a férfié: „…íme te kis dédelgetnivaló gyönyörűség// te bölcs-tébolyú csoda szép szalakóta – megvagy!” Ugyanakkor látja bűneit kívülről is, sine tempora: „ egyetlen hűtlen nyomorultért// feledem a húsz éve hűségest, s szaladok botlóm// át a gödrökön (…) elérni a semmit.” / Thámár társaságában /
A lehúzó környezet azonban kikerülhetetlennek látszik, minden küzdést megmozgatva is. Ez nem nagyképűség, csupán végtelen szomorú, tárgyilagos megállapítás: „harmadrendű pályatársak közt fanyalogva a tülekedésben// lapulva haladtam szégyellve a színvonaltalanságot// megszólalni sem támadt kedvem falsul hunyorgók huhogásában// így telt az életem eddig: de ne sajnáljatok csöppet se// inaim harcra feszülnek igazam harmóniára igéz s harag éltet -” (Lényegi visszatekintés ) Saját sorsában is, a magyarság sorsában is fő hibának látja a: késlekedést! „…mióta várod a késlekedő boldogságos asszonyt! a választottat /…/ — „….késlekedésből lett megnyúzva e nép: irháját a késlekedés/…/ kése nyeste nyakolva”
A válás utáni helyzet tízezer évek óta kigondolt gondolatai hatnak szívbe markolóan az olvasóra, mert ezt majdnem minden felnőtt megélte már, de így csak Turai írta meg: ”…hiányzik még hibáid halmaza is az elhagyatott házban// kivert kutya kullogdálok a világban megalázva// mert elhagyott engem a megtartó asszonyi teljesség// térj vissza idővel kedves: öntsön el minket a kedvesség// s keressük együtt az Istent: Jézust egymás mosolyában// légy újra társam lábalván szűzen a világ mocsarában” (Párrímek Nintiről)
Különös önvallomás a kötet vége felé szereplő vers:” nem emberekhez írom már a versem// az angyalok még tudnak magyarul// kikeresik az éterben keservem// s visszavigasztalnak fényradaron. (Nem emberi nyelven)
Supka Magdolnával együtt érez rá, vagy Turai kissé hamarabb Tóth Menyhért világraszóló nagyságára. Papp Gáborral közös könyvük jelent meg a festőről, szobrászról. És ne felejtsük Eyas Kovács Józsefet Kétegyházáról, aki forradalmi újdonságokat vezetett be. Megalkotta pl. az ősmagyar ábécét, s térfelfogása nem volt senkiéhez sem hasonló, mellette kitűnő verseket is írt. Mind festményeiből, mind pedig költeményeiből jelentek meg az általam szerkesztett Kurzus c. szamizdatban darabok. Ugyanígy Tóth Menyhért életéről is, mely megelőzte a könyvet.
Eyas sorsában tantaloszi kínokat állt ki a „Vörös iszap rothadó bűzében „ a kádári beteg vízióban. Hol a rendőrség, hol az orvosok próbálták elhallgattatni. Az előbbiek veréssel, az utóbbiak kábító hatású gyógyszerekkel, hogy zárt osztályba dugják az igazság kifejezése miatt.
Turai tanulmányait fel sem sorolva, megemlítem, hogy szőrmentén magyar-olasz szakot is végzett, és nem csak végigülte az előadásokat (manapság már ennyi sem telik ki az egyetemista fiatalságtól, se a jegyzetelés, se a tanulókörök, sem a kutatómunka etc) /Dél-Amerikában tanítva, szinte mellbevágott a hallgatók aktivitása, érdeklődése…/
Dino Camponáról kevesen hallottak. Congeniális költő volt sajátos világnézettel. Ennyi elég volt, hogy az imolai elmegyógyintézetbe dugják, akár Ezra Poundot, aki az uzsora és a kapitalista vérszívás ellen emelte fel hangját, ezért 14 évet raboskodott ideggyógyintézetbe, sokszor gumiszobában. — Turai behatóan foglakozott Dino Camponával is: életrajzával is, ugyanakkor több versét lefordította. „A fasizálódó Olaszországban nem is akartak róla tudni; a közönség komplett őrültnek tartja, majd csak 1954-ben E. Cecchi irodalomtudós adja meg költői rangját. Családja nehezen viseli a költőóriás különcségeit. Dino Campona egyre vehemensebben érezte azt, hogy „sem a vizek, sem a csend nem mondhat nekem immár semmit és határtalan az én vigasztalhatatlanságom.” Ez az ősi sóvárgás, szorongó szomorúság, mely el-elfogta jobb pillanataiban Petrarcát, Tassót és kiváltképp Leopardit.
Campana versvilága messzemenő rokonságot mutat Gulácsy képvilágával. Az elementáris puhaságot nála is emésztő szenvedély izzítja át.”
Természetesen egy hölgy érez rá Campona kimagasló tehetségére, Sibilla Alermo; szinte vonzotta magához a zaklatott lelkű poétát. ”Viszonozta az ifjú rajongását, s orfikus levelezésbe bonyolódtak” írja Turai. A zaklatottság bolyongássá változik át Camponában, s bejárja, szinte koldusként Európát, sőt Dél-Amerikát. Mindenesetre, meg kell bizonyosodni róla, hogy miféle alkimizmus vitte idáig, hisz, ne feledjük, az 1932-ben eltávozott költő nevére már a 20. század közepén Campona- díjat írnak ki. Az őrült, titkolni való, sőt eszement verselőt Olaszország hirtelen keblére öleli. „A képmutatás és az alkoholizmus az emberiség átka” – morrant fel egyszer Párizsban Dosztojevszkij, ki ifjú feleségével az oldalán nem kapott több hitelt már sehol a „művelt Nyugaton”: a Bűn és bűnhődés írója! Gondoljunk csak bele!
Érdemes beleszimatolni a camponai „soha nem volt” versi világba Turai interpretációjában:
Őszi arborétum
/ Firenze/
A lidérces parkból a néma babértól// Zöld fonadékaitól// Az őszi humusztól// utolsó üdvözlet!
Száraz függönyeitől// A Nap-verésben rozsdásra aszottól// Zűrzavaros zajait//
Üvölti izzón a távoli élet:// Kiált a haldokló Naphoz// Ki virágágyakra vért csorgat.//
Cikkcakkban szárnyal s tűnik// A pillangó: folyó önt// Az arany homokba: csendben//
Állnak a fehér szobrok a hídfőknél// Háttal: s már nincsenek is dolgok.// És a mély csendből,
mint egy dallam// Gyengéd és fenséges// Magasba gyűrűzve láncolódik erkélyemhez://
Borostyán illatban,// Csípősen elnyúló borostyán illatban// Az alkony halhatatlan szobrai közt//
Megjelent nekem Ő.
Kikötött bárkák
Vitorla vitorla vitorla
Verdes evezve a szélben
Mint eladott száz szoknya
Vitorla vitorla vitorla
Vászon és vászon-kísértet
Kéje a halotti habban
Kínja a kéjes habban
Utolsó fiaskó-torna
Vitorla vitorla vitorla
Turai Kamil művészi-emberi jellemzését csak a maga által lefordított kínai „lin”-jel értelmi síkjaival tudom közelíteni. /1989. febr. 28-án jelent meg Kurzus c. szamizdatomban./ Zárókőként, de befejezhetetlenül álljon ez itt írásom végén:
„lin” – rengeteg erdő „lin” – sűrű sötétség
„lin”- mindenek eredője „lin” – virágzó világfa
„lin” -tökéletes tömeg „lin” – világ világossága
Illusztráció: Turai Kamil (2016)
Ezek is érdekelhetik!
Kovács katáng Ferenc: Padkára hajt, hogy fölriadjunk →
Ádám Tamás: Halott madarak álmai →
Bene Adrián: A rálátás távlata →
