Az Ady Emlékmúzeumban (Poétai plener, 9.)
Poétai plener. Szerkesztőségünk szervezi: kigondol egy élményt ígérő helyszínt, előzőleg megállapodik három-négy költővel, akik – miután elfogadták a játékszabályokat – ránk bízzák magukat, s adott időpontban, megbeszélt helyen: találkozunk. Megérkezünk a helyszínre, a költők letelepednek (mozgásuk azonban nem korlátozott), s harminc percben megalkotják a látvány-idézte verset. Átadják kéziratos művüket. Teremtettünk pici utócsiszolásra is lehetőséget: a poéta másolatot vihet haza – majd küldi a begépelt véglegest. Az eseményt a helyszínen készült felvételekkel dokumentáljuk.
Kilencedik alkalommal Bánki Éva, Németh András és Zsávolya Zoltán vett részt a kalandban. 2019. április 26-án — Ady-évforduló — a Veres Pálné utcai Ady Emlékmúzeum volt a versalkotás színhelye. A három költő alkotásai és a helyszínfényképek — ajánljuk olvasóink figyelmébe. (A szerkesztőség)
* * *
Bánki Éva
Az Ady-féle emléklakásban
Megvárom, hogy a fekete hajú, fekete csizmás
teremőr egyedül hagyjon, beszélgessen a szomszédasszonnyal,
megmártózzon az erkélyen az utca virágillatában,
fogadja a délvidéki vagy burgenlandi turistacsoportot,
hisz a nagy Pán halott. Hova lehet elbújni egy ilyen áttetsző,
makulátlan lakásban? Nincsenek zugok, árnyékok, rések.
Kilépek az erkélyre – micsoda környék! –,
hallom az ingatlanügynököt az alsó lakásból.
Micsoda lépcsőház, micsoda árak! Egy nagy költő
– ha halott – nem is a legrosszabb szomszéd.
Semmi kiáltozás, semmi szóváltás. Semmi zenebona.
Még tart a boom: belváros, forgalmas utca,
örökös hírnév. Az alsó szomszéd felnevet,
én visszafordulok a nappaliba, és egyedül maradok
egy fényképpel, Csinszka szemtelen arcával.
No, de megérte-e? Semmit sem bántam meg,
súgja az ifjú feleség dacos tekintete. Egyedül,
végre. Egy másik fénykép: keresem az indulatot,
a dühöt a nagy költő szemében. De ezt a lakást
fél évszázada senki sem látta éjszaka, ennyi elegancia,
ennyi udvarias látogató között volt idejük
kisimulni a ráncoknak és a pillantásoknak,
elenyészni a szenvedélynek és a felháborodásnak.
A teremőr unalmában kitántorog az erkélyre.
És most hunyd le, nagy költő, a szemed!
Az egyik íves fotel királykék kárpitja alól
előkotrok egy első világháborús puskagolyót.
Doberdó. 19. honvéd gyalogezred.
Te nagy költő vagy, tudom.
De ez a golyó a nagyapámé.
Micsoda élmény, mondom a teremőrnek.
És baktatok a szűk, fojtogató (persze elegáns)
lépcsőházban lefelé a többiekkel. Lassan leérünk –
még megfordulni se tudna itt egy eltévedt lovas.
* * *
Németh András
Veres Pálné utcai házban
Sokadszor járok itt,
visszalépni az időben,
ami megadatik
nekem, ugyanolyan könnyen,
mint korábban bármikor.
Polgári nyugalom,
a biedermeier diktálta
ízlés, mégse a lom
küszködve gyűjtött tárháza
látható. És nincs szobor
szavakból, áhítat
kényszere sem nyomaszt. Emlék
mindenütt, nem vitat
senki semmit, de van egy szék,
amiben pihenve bor
meg papír, toll hamar
észrevehető, mint régen.
És volt még szentmagyar
családi zivatar, szégyen
helyett igazság. Lator
világ, a háború
korában Ady lakott itt.
A már gyengekarú
hérosz. Akiről letisztít
vádat, éthoszt egy csokor
virág a sírján. Csak
ember ő is. Végighúzom
ablakpárkányán vak
ujjaim, magam tanítom,
Jézus nem vagyok. A por
intő jelnek veszi
mozdulataim. Mondhatnám,
az vessen költőre követ,
aki nem vétkezett.
* * *
Zsávolya Zoltán
RÖLIF
– kétoldalt félszobák
Hányszor léptem el itt, a ház előtt már…
RÖLIF-szemed tűzött a lomb közül.
Először jövök feljebb: hogyha ködtár,
Táruljon szét, erkélyedről – örökül.
Bár a kis balkon leszakadhat velem,
A teremőrön át kell kijutnom.
Nincs zaj kávéházak felől, Istenem!
Visszahúzódás lesz ősi jussom.
Pár Tihanyi Lajos-tájrajz kisér majd
Haza, tipródva, a kora nyár von;
„A-Dolgozón-Minden-Megvan” szirénhang:
Írópult, dívány s TéDé az ágyon. –
Hogy én mire szerződtem, nem tudom még.
És már sem, és: sosem fogom talán,
De környez ónvilla, márffyzott képség,
Egy-egy jó portréd a szobák falán.
Mire is szerződtem? Nem mondja meg föld.
Csendélet szív fel; Nappali-Közép,
S kétoldalt félszobák. Lent pajzs RÖLIF döng,
Mikor távozom az utca közén.
A ház előtt lépve már tudom én azt,
Hogy, bizony, nem gyűjtöttél tárgyakat.
Poggyász, világ körüli úton, vígasz
nem dobált. A vágy szemként fennakad.
* * *
Illusztráció: Tóth Csilla Ilona fényképfelvételei (2019)
Cimkék: gyerekvers, poétai plener
