Mezei Attila: Vasutas
A vasutas iskolán megtanulták kezelni a távírót, elsajátították a morzejeleket, Gyurka tanakodott magában, hogy ezt mi okból. Szerencsére azokra a zászlójelekre nem került sor, amivel a révkalauzok terelgetik a gondjukra bízott nagy, bamba, tehetetlen szállítóhajókat. A gyakorlati napokat szerette igazán, a teljesen eredetivel megegyező módon berendezett tan-forgalmi irodában dolgoztak, mintha a trieszti vonal forgalma dübörögne az ablakon túl. Megtanultak váltót állítani, bejelentkezni, jegyeket kiadni. Neki nem volt nehéz sora, hiszen az apja is forgalmista volt. Körülötte lebzselt gyerekkorában, ha éppen nem halászott a szalatnaki vízfolyásban, vagy gombászott a liponyai hársasban. Gyorsan véget ért ez az időszak, tizenkilenc évesen már leszerelt frontkatona volt, harcolt a szerb és az olasz fronton a pécsi gyalogezred szürke bakájaként. Azért élte túl, mert a Miska vigyázott rá! Akkor találkoztak, amikor a szerb Vakuf melletti mezőn a szakaszukat elkezdte lőni egy repülőgép. Olyan alacsonyan jött, hogy látták a pilóta bőr sapkáját, zöld szemüvegét. Kelepelt a géppuska, csak feküdt dermedten, beszart. Valaki a zubbony gallérjánál megragadta, és berántotta egy kőrakás mögé, a Miska. Kilencen rondították össze magukat, az összes újonc, valahogy rendbe szedelőzködtek, a gatyákat otthagyták szanaszét. Kaptak újat, de az árát levonták a zsoldból…
„Nem ugrálsz, nem jár a szád, nem jelentkezel semmire, amikor lehet, pihensz, nem iszod a rumot, azt csinálod, amit én” – ez volt a Miska tízparancsolata. Így csinálta, ezért nem ásták el valami poros útszélen, ezért nem lőtték szét a lábát, mint az egregyi Taller Jánosnak, ezért nem került a milánói katonai kórházba, mint a Vida Pista. Megúszta! A megéltek miatt tudta, micsoda érték az élet, és hogy a forgalmista tanfolyamnál csak egy jobb dolog lehet, a mennyország.
Tőttősre került először, jobb lett volna helyi állomás, de megtanulta: „Nem ugrálsz, nem jár a szád!”. A hajnali tehervonattal járt, inkább az utolsó kocsi figyelő fülkéjébe mászott be, a mozdonyban büdös volt és mocsok. A vonat az állomás előtti kanyarban annyira lelassított, hogy egyszerűen lelépett a sínpár melletti kőágyra.
Minden reggel látta a kocsmáros feleségét, a macskákat cicogta össze, öntött nekik egy tálba tejet, és ott állt mellettük, amíg lefetyeltek, távol tartva a barna korcs kutyát. Az éjszakás már nagyon várta, sietett a szőlőbe, ott mindig van dolog, be volt keverve a gálic, permetezni kell. Nehogy ne legyen bor! „Nincs újság, és ne bassz el semmit”, ennyit beszélgettek. Beírt a naplóba, megszámolta a jegyeket és a pénzt. Egy áldott nap sem stimmelt! A váltója néha kivett egy liter bor árát, amit másnap visszarakott, egy Salvus vizes palackban hordta az italt a kocsmából, az üvegnek a fogason lógó vasutas kabátban volt a helye. Lassan jövögettek a dombóvári piacra igyekvők és azok, akik a vasúti műhelyekben, vagy a fatelítőben dolgoztak. A kofák letakart kosarakban, kesze-kuszán szegezett, drótozott ládákban, ketrecekben, hátra vehető zsákokban vittek mindent az újkrumplitól az élő rántani való csirkéig. Ez akkor volt igazán érdekes, amikor visszafelé jöttek, a maradékot olcsón meg lehetett venni tőlük. „Húgyért, szarért”, szokta mondani az állomásfőnök, aki még a személyvonat előtt mindig megérkezett. Általában beült a papírjai közé, jelenléti ívvel bajlódott, mindenféle, általa teljesen feleslegesnek minősített jelentéseket írt, délre már könyékig indigós volt. A személyvonatra érkezők közül a fiatalabb asszonyoknak ő adta ki a jegyeket, ez idő alatt alapos látleletet vett a melleikről. Volt baja a fehérnéppel elég, de legtöbb az otthonival. A felesége nagyságos asszonynak képzelte magát, és a Dárius király pénzét is képes lett volna elkölteni, ágyba csalogatni ritkán lehetett, akkor is olyan volt, mintha isteni kegyet gyakorolna. Ezért a főnök nadrágszíja elég gyakran idegen helyeken oldódott kifelé. A futurás asszonnyal is volt valami kalandja, ami balul végződhetett, mert egy idő után a forgalmistát kezdte küldözgetni a madaraknak szánt napraforgóért, aminek beszerzését ennek előtte ki nem engedte volna az indigós kezéből. „Menj te, én nem állhatom az asszonyt, az még akkor is mérges lehet, amikor baszik”, utasította ifjú beosztottját, aki hamarosan megkedvelte ezt a feladatot.Az asszony nem volt mérges, de még nyáridőben is hordott bugyit, jelentősen megnehezítve ezzel a rövid, de igen heves találkozások első lépéseit. A főnöknek feltűnt, hogy milyen vidáman cipeli a Gyuri a nehéz kosarat, meg mintha a madarak is többet zabálnának.
A következő héten a forgalmista már az otthoni állomáson lépett szolgálatba. Ez már egy igazi állomás volt, nem egy pályaszéli bódé, mint Tőttős. Két pár sín, rakodó, emeletes épület. Fent lakott az állomásfőnök, alul iroda, váró, angol wc, előtte hársak, rózsalugas és ártézi kút, távolabb egy nagy óvóhely. Igaz, a falu jó két kilométer, és az út sem első osztályú, de az állomási kilenc háznak van boltja, kocsmája. Ami a legfontosabb, az egyik ház az övék! Elég csendes volt a forgalom a háború után, a gyárak éveken keresztül a hadseregnek termeltek, a gazdaság most kezdett éledezni, az ország kisebb lett, a pesti kommunisták is sok bajt csináltak abban a négy hónapban. A katonavonatok még jöttek, mentek, irányították haza az orosz, szerb, olasz hadifoglyokat. Énekeltek, mutogattak, röhögték a legyőzötteket. A főnök igyekezett úgy intézni, hogy ezen az állomáson ne álljanak meg a fogolyvonatok, mert leszállnak, és összeszarnak mindent. A mozdonyt túlharsogta az éneklés, amikor az olaszok jöttek, a marhavagonok nyitott ajtóiban ültek barnán, fiatalon és pocsolya részegen. Eddig nyiladék árkokat ástak az erdőben, több kilométer hosszú egyenes árkokat, agyagba, sziklába. Barakkokban laktak, amiket azonnal felgyújtottak, amikor meghallották az értük jövő vonat dohogását. Mentek haza, túlélték a háborút mégis! A nyitott ajtóban vagy hatan ültek, kigombolt ingben, félmeztelenül, bakancsos lábukat lógatva. Egyiknek-másiknak olyan furcsa, kamásniszerű lábszárvédője volt. Az ajtó közepe táján ülő alacsony, zömök katona felállt, a forgalmistának eszébe villant:”Még a végén kiesik ez a részeg digó.” Kiesett!A két vasutas rohanni kezdett feléje, a vészféket meghúzták, a szerelvény csikorogva fékezett. Úgy látszott, nincs nagy baj, a részegeket megóvja az Istenke! Az olasz feltápászkodott, négykézláb szemlélődött, értetlenül, mellette húztak el a fékező vonat vagonjai, megbillent, túl közel került a kocsikhoz, egy lépcső halántékon csapta, azonnal meghalt. A vonatparancsnok megkerestette az egy pillanat alatt kijózanodó bakákkal a papírjait, dögcéduláját letépték. A forgalmista látott már ilyet, a Monte Grappán, amikor az olaszok fentről a fedezékükbe gurítottak egy vashordót, az a mellvéden átfordult, és kiderült, hogy egy latrina köszönt be hozzájuk. Levették a szuronyokat, és sötétedésig álltak a százötven liter híg szarban, aztán felosontak, és agyonverték mind a négyet. Akinek a Miska egy éles ásóval szinte szétvágta az arcát, annak lógott ki fektében hasonló cédula!
Eugeniu Ribechini, Volterrában született, és a kárászi temetőben pihen majd a feltámadásig, mert ez van a legközelebb. A forgalmista lement a faluba keresni egy fogatost, aki a már magára hagyott olaszt – a vonat már elment, elvitte a többieket haza – elviszi a ravatalozóba. Szólt a papnak, a bírónak, hogy valakivel ásasson sírt, az asztalosnak, hogy tákoljon össze valami ládát koporsónak. Másnap eltemették, nyár volt, nem volt mire várni, mielőtt elkezd büdösödni. A Szalai kőműves talált a sírház mögött egy régi követ, a már alig olvasható sváb nevet kínnal-keservvel lecsiszolta, és rávéste az olasz nevét. Valaki a sírra rakott egy jókora csokor margarétát. Imrőék állomási kocsmájában sokáig a katona halála volt a leggyakoribb beszédtéma. Nem csak az állomási kilenc ház lakója járt ide, megálltak a köblényi, szalatnaki svábok is egy pohár borra, aztán az állomási rakodó munkásai is mindennapos vendégek voltak. Ezek általában ittak, de a söntés mellett nyíló ajtajú szatócsboltban is veszegettek ezt-azt, dohányt, sósborszeszt a lábukra, volt abban a falnyi, sokfiókos szekrényben ezer dolog. A család megélt a kocsmából, boltból. Az asszony, ha évente kétszer szépen felöltözött, francia csipke szegélyű ruhát hordott. Az ura pedig keményített fehér gallért. Igaz, minden pengőt, fillért megfogtak, kicsit vizezték a bort is. Ezzel vigyázni illett, a Blum ács egyszer kért egy pálinkát, akkor éppen seprőt tartottak, mert szerinte olyan vizes a bor, hogy kijózanodik tőle, az pedig szigorú dolog lenne. Havonta egyszer zenés mulatság is volt, a kocsmáros minden egyes alkalommal órákig alkudozott a falusi zenekar rangidősével, akiről azt is tudta, hogy nála nagyobb orvvadászt nem hord a föld a hátán. Minden esetben arra jutottak, hogy ez az utolsó, rohadjon le a kezük, ha még egyszer üzletet kötnek. A banda szépen muzsikált, ha megerőltették magukat, még egy-két sváb számot is tudtak. A kottát nem ismerték, az abból való muzsikálást úri furfangnak tartották. Fene tudja miért, egy alkalommal egyszerre aludtak el a petróleumlámpák, sötét lett a nagyteremben. Pillantásnyi csend után a cimbalmos hangja hallatszott: „Na, most baszhatnátok meg a kottás muzsikusaitokat!” – és játszottak tovább a sötétben, ahonnan időnként gyanús visítozás rontotta a zene áhítatát. Aztán az alkalomra felfogadott segéderő csinált valamit a fénnyel. A zenészeknek, így szólt az alku, bor is járt. Az ivó tulajdonosa, túltéve magát az üzletkötés okozta rossz érzéseken, a legjobb és vizezetlen borát vitte oda egy nagy, rózsaszín, virágos kancsóban. A muzsikások megkóstolták, és megállapították, hogy „jó hideg”. A kocsmáros agyán átszaladt egy-két keresetlen jelző anyjukat, lányaikat illetően, de szó nélkül hagyta faképnél a már szélesen vigyorgó hangászokat.
A Gyuri, bár nem volt igazán kocsmába járó, minden ilyen muzsikáló esten ott volt. Egyébként minek járt volna az ivóba, volt otthon bora. Igaz, a hazai szőlőket elvitte a filoxera, vörös borból otellója volt, fehérből meg delavári. Az izabellát a szaga, a nohát meg az ereje miatt nem állhatta. Mikorra szomját oltotta volna, már tántorgó részeg lett tőle. Tántorogni nem szeretett, táncolni igen. Sokszoknyás, magyar bálok voltak az állomásiak, körtánccal, csárdással. Gyuri leginkább a Tormáék nagyobbik lányát táncoltatta, piros arcú, erős kezű, faros, melles teremtés volt. Apjáék marha- és lótartó, néhány sokholdas, szívós parasztok. Kitartásra nagy szükség volt ezeken a silány földeken, némelyikben még a döglött kutya sem akar elrohadni, olyan sovány. A lány is szeretett a vasutassal táncolni, a szünetekben szívesen ki is ment volna vele levegőzni, engedve az unszolásnak, ha nem félt volna az anyja villámló pofonjaitól, aki persze ott ült a padon, és látott mindent, illetve amit akart. A csárdásnál néha, egyre gyakrabban, össze-össze értek, ütődtek. A lány egyszer megjegyezte „Jó veled táncolni, de a pincekulcsot otthon hagyhattad volna”. Nagyon jól tudta, hogy nem a kulcs keményedett a felhajtós, barna nadrág zsebében, és abban is biztos volt, hogy most semmi esetre sem szabad kimenni, szippantani a friss, hársillatú levegőből. A lányt legközelebb akkor látta, amikor a vonat indulása előtt egy perccel odaállított a pénztárablakhoz. Piros volt az arca, izzadt a cipekedéstől. Két nagy kosár margitázs szilvával készült a piacra. Ezt az apró, magvaváló, mézédes gyümölcsöt talán még Kleriék hugenotta ősei hozták be, sokan nagy becsben tartották, a piacon pedig, ha össze nem is verekedtek miatta, de mindig elkelt.
– Az utolsó szent pillanatban kell ideérni? Már hallom a mozdonyt, és még a jegyeddel kell vacakolnom, gyere ezután előbb! – Már adhattad volna a bilétát, ha nem járna annyit a szád! – csípősködött a felvágott nyelvű fehérnép, de ezután korábban jött. Előbb öt, aztán tíz, később húsz perccel is. Eleinte az iroda ajtajában rihegtek, röhögtek, földön a kosarak, zsákok, mikor mi. Kisvártatva ezek a holmik magukra maradtak az ajtó előtt. Gyuri váltója fejcsóválva rakta sorba már harmadszor a határozmányos dossziét, olyan, mintha leesne az asztalról, és utána sebbel-lobbal csak vissza lennének dobálva a papírok a tartóba. Meg is kérdezte a Gyurit, de az nem emlékezett semmire. Hacsak arra nem, hogy reggel a lány szándékosan lökte le a pakkot, ami gondosan félre volt téve, mert a nagy mozgolódástól már kétszer leesett. Aztán nevetve kiszaladt, gyorsan berántva az ajtót, mielőtt a forgalmista a fenekére csapna egy csattanósat. Így ment már jó ideje, a többi várakozó vigyorogva szemlélte az ajtó előtt árválkodó kosarakat, leginkább irigykedtek. Aztán egyszer kedden, a vonat előtt tíz perccel érkezett a szerdára ígért, az átereszeket ellenőrző hajtány. Szalatnakról szóltak át, hogy már el is indult. A lány az asztalra dőlt, jobb lába felhúzva, Gyuri mögötte állt a szolgálati szék vastag, bőr párnáján, az asztal lábát mégsem fűrészelhette le. A hajtány meg egyre közeledett. „Pedig én ennek a végire járok, még ha a kormányzó különvonata jön felzászlózva, akkor is”, gondolta a derék vasutas, és így is tett. A papírok szétszórva a földön hevertek. A hajtányról lekászálódó két ember, az egyik valami vasúti tisztféle, egy össze-vissza gombolt blúzban ácsorgó, kipirosodott arcú fehérnépet látott az iroda előtt, meg két kosár almát. A kivágódó ajtóban megjelent egy fiatal, sápadt forgalmista, csálén álló sapkával a fején. Bátaszékig tárgyalták, könnyesre röhögve magukat, hogy mi előzhette meg ezt az életképet!
Az érintettek viszont nem röhögtek, mert a Gyuri a hajtány váratlan érkezése miatti megrázkódtatás hatására igencsak megfeledkezett valamiről. Már többször eszébe jutott, hogy így kellene tennie. Ha csak úgy megkérné a lányt, biztosan nem adnák hozzá. Gazdagok, még a cséplőgépben is van részük! Ellenben, ha történne valami megbocsájthatatlan, akkor még ők szorgalmaznák az ügyet, vagy a lány hirtelenharagú, kétméteres apja egy cigányfejszével egyszerűen agyoncsapná. Ez a valószínűbb! Van kockázat, de mi van anélkül! Most a hajtány megoldotta ezt a kérdést. A lány, természetesen, az anyjával osztotta meg először a jónak is nevezhető hírt, halkan, szinte suttogva, illendő távolságból. Az rögvest a kezébe nyomta a vizes vödröket, hogy menjen el a sörösi forráshoz, de két órán belül vissza ne jöjjön. Azután mélyet, szinte gyomorból sóhajtva, elindult megkeresni az urát. Az ember gyalog ment az állomásra, csizmában, zsebórásan. Azért ment így, hogy ne érjen oda olyan gyorsan, még agyoncsapná ezt a rühes baktert, akihez kénytelen lesz hozzáadni a lányát, pedig nem oda szánta. A lányhoz is lett volna egy-két úri szava, de a boga istennek nem akart hazaérni a vízzel. Az anyja sem értette, hol lehet. Mégiscsak kiszolgált frontkatona ez a csirkefogó, nyugdíjas állása van, aztán a jelek szerint élet is van benne, az anyja oltáron függő hétszentségit.
A Vidát látta szöszmötölni a gazos szőlőjében, zöldhagymát húzkodott ki, kötögette csomóba, hogy a borbélynál a vasárnap reggeli borotválkozóknak eladja. Lekiabált a vén lator: – Ki van öltözve, mint egy járásbíró, hová húzza azt az óraláncot? – Semmi köze hozzá, de hová lehet itt menni? Az állomásra! – Talán visz valamit a piacra? – kérdezte a Vida, akinek eszébe jutott a kaján szóbeszéd a vasutasról, meg ennek a konok parasztnak a lányáról. – Nem. – Tömör válasz, elhallgatva a hozzá gondolt „kurva anyádat”. Ránézett a szőlőre, biztos volt benne, hogy egyik kezét a seggébe dugva is jobban rendben tartaná, mint ez az ingyenélő zenész-rabsic. Az állomáson rendben ment minden, nem csodálkoztak, amikor meglátták. A fiú éppen Bátaszéken volt. Behívták, a diófa alatti asztalnál leültették, kínálták, de nem fogadott el semmit. Megbeszélték a tennivalókat. Hazafelé bement a kocsmába, és megivott háromszor három deci fehérbort. A Gyuri még aznap délután bement a faluba, kirángatta a műhelyéből a háborús barátját, védelmezőjét, a Miskát. Leánykérőbe mentek. – Ez egy gazdag lány, elzavarnak bennünket! – Már minden el van rendezve! – mondta a vasutas, és elvigyorodott, eszébe jutott a hajtány. Méghozzá alaposan!A pap nem először hallott olyat, hogy vihargyorsan ki kell hirdetni a jegyeseket, az esketés tervezett időpontjában sem kellett éppen Rómába mennie, a főnökéhez. A zenészek is ráértek, a Vida még azt is kibökte „Hát ezért sietett az állomásra az öreg Torma”.
A Füzi Gyula vőfélykedett, a Kispapp Teri néni volt a szakácsné. Rendben ment minden, a vacsoránál csak a papot kellett biztatni: – Egyen, tisztelendő úr, a többieknek nem kell mondani, azoknak megvan a magukhoz való esze! – A férfiak jól berúgtak, amelyik nem annyira, az hazaérve összefeküdt holtfáradt asszonyával, kizárólag az új pár tiszteletére. Gáspáréknál kicsit más lett a világ, a fiatalok az első szobába költöztek. Új szagot lehetett érezni, a menyecske orgonás szappanjáét. Új hangokat lehetett hallani, nem csukódott jól a szoba ajtaja, áthallatszott egy kis sóhajtozás. – Most szegik be a gyerek fülit! – Bolond maga, vén bakter! – magában nevetett az asszony. – Elfordulhatnál, alig férek el. – Tudom, mit akar! – de nem mozdult. Az ember felkelt, és becsukta az ablakot, mert ömlött be a hűvösség. A holdfényben jól látszott, hogy ez a „fülbeszegés” jó hatással volt rá is, visszaóvakodott az ágyhoz, és látta, hogy az asszony átvackolódott ugyan, de hely az még kevesebb van mellette. Visszacsoszogott, és becsukta az ajtót, nehogy most azok vihogjanak a sóhajtozáson. Dübörgött a vasút, születtek újabb gyerekek, az állomásról, Gáspáréktól nem látszott, lépteinek zaja nem ért el addig a közelgő újabb háborúnak.
Mezei Attila a 2018-as Cédrus-pályázat közlésre kiválasztott szerzője.
Illusztráció: Vasútállomás, makett (pixabay.com)
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Napút-köszöntők (8.) →
Móritz Mátyás: Ismeretlen fogalom →
