Magén István: A Duna alatt
Az égen fényes, fehér, kövérkés galambok röpködtek, puha pehelytollaik voltak és érzékeny, felhevült, remegő szárnyaik.
Azt nem állíthatom, hogy az égben lakók halhatatlanabbak a földieknél. Az égbolton a pillanatnyi ingernek is helye van, mások számára is, vízilovak, zsiráfok és oroszlánok tolakodnak a felhők között. Bármilyen jelzéseket is kapok, csupán az a kérdés, hogy a nagy távolságok áthidalhatók-e? Hogy az égbolt puha arcában értelmesek-e szemek? Hogy számot kell-e adnom a köldökébe merültről, az önkínzóról vagy az öngyűlölőről? Pontosan kimértem a látóhatár mélységét és helyét, ez lett a mérce, a szokásos táv a szemünk és a végtelen között.
Egy fekete, göndör szőrű kiskutya repült az égen. Evickélt, dörzsölte a kezét és rám vakkantott. Gyorsan bukkant fel, nagykabátot viselt, hosszú nadrágot és cipzáras inget. Sokáig tartott, míg a tudat szintjére emelkedett. Örömre éhesen csaholt. Ez a kiskutya „tárgyszerű” volt, és nem tanúsított irántam semmiféle extra érdeklődést. Másrészről viszont mintha kölcsönösen kiszolgáltatottak lettünk volna egymásnak. Mégiscsak megkedvelt, mert amikor az erdő fái között álltam, az ösvényen, mely felvisz a hegyre, és hevesen oldalaztam bokortól bokorig, a fekete kiskutya, akinek Bogi volt a neve, jól megfigyelte az arcomat és az arcomba csapódó ágakat. És amikor már fent volt a felhőn, és ugatott, és buta pofát vágott, minden kevélysége ellenére is azt a látszatot keltette, hogy üdvözöl. Az égbolt közepéről még egyszer, esetleg kétszer, esetleg szenvedéllyel és azt gondolva, hogy majd kiszolgáljuk egymást, visszanézett.
Az égbolt közepe egy ház, ahol a kábulatból nagy nehezen magamhoz tértem. A kapuján gyönyörű kislányok és kisfiúk röpködtek ki-be, és nevetgéltek. Törékeny, könnyű kezecskéjükkel úsztak, és repültek, és érdek nélkül a vállamra támaszkodtak. Azt mondták: „Gyere velünk, hadd susogjunk a füledbe butácska játékokat.” Valóságos ház volt, könnyű, hatalmas és tiszta, lehet, hogy a törvények szentesítésének helye. Száguldás valahová a naprendszerben, bárhová, a naprendszeren túlra is. A házikó nőtt, növekedett, segített meghatározni a helyünket. Tekintetbe véve azt, hogy ablakainak nézése kompromittáló volt, csodáltam lenyűgöző teljesítményét. Különös, erős, messzi hangulatot árasztottak az ablakai. Sírtam, amikor megláttam, hogy mindenki ott ül ezekben az ablakokban, mindenki, aki életemben részt vett.
A kutya, elfulladva és kimerülve a hancúrozástól, lepihent, miközben a szeme kattogva és pityegve pislogott a sötétben. Körülötte még néhány gombócnyi kutyakölyök szaladgált. Friss tejet kaptak, láttam, hogy mi történik, hogy tulajdonképpen csak töredék marad belőlük. Ezért a kérdésemet megismételtem. A kérdésem az volt, hogy játék-e az a sok emberöltő? (Kutyaöltő?) Hogy létezik-e még a pillanat, amikor a szerelem illata lebeg a lebegőben? Hogy az újszülöttek, miközben emberszabásúak és rugalmasak, fogják-e a halottak kezét? Hogy a húrokat kézzel vagy lábbal kell-e megpendíteni?
Volt, hogy gyengeséget mutattam, és élveztem, hogy a kutyakölykök körülrajongnak. Akartam mondani valami élvezeteset, ami rám tereli a figyelmet, és elnémítja a kölykök sikoltozását. A kutyamama mosdatta a kiskutyáit, felállt, meg leült, meg ringatta magát. Egy fehérköpenyes kutya arra kért, hogy gomboljam ki az ingemet, hogy megvizsgálhasson. Onnan tudtam, hogy vizsgálni akar, hogy tágra nyílt a szeme, sőt lehetséges, hogy szikrázott is, mindenesetre az ajtó nyitva maradt, hogy ha kell, kiszaladhassak. Morogtam és vicsorogtam, és az orvost lökdösve hátráltam a műtőasztalig. Azt gondoltam, hogy rosszul leszek, és hogy jó, ha piszmogok. Nem szerettem volna rosszul lenni.
Ekkor meghallottam a zenét. A kulturális határok világosak voltak. Valakik megosztották velem a hazájukat, és kényszerítettek, hogy együtt éljek velük. Egy hosszú hang egyforma tempóban zenélt. A zenemű ellenállhatatlan volt, úgy gondoltam, hogy ez az összes művészet kombinációja. Voltak olyan hangok, melyek egész freskórészletet hagytak maguk után, illetve festettek fel fantáziadúsan. Mint amikor elmegy a metró, és már csak az emlékezet határozza meg az összefüggéseket.
Felugrottam a földről, mert állva jobban tudtam bokszolni. Nem úgy nézett ki, hogy megúszom a verekedést. Jobbról és balról minden zenei forma támadott, a fejem felett kiterjeszkedtek a hangok, és jobban megnyúltak. A zene kapuján csak a beavatottak nyertek bebocsátást. Az ember felelőssége, hogy a személyiségéhez ne érjenek bogarak, rágcsálók, békák. Ugyanazok a művek vettek körül más-más hangszerelésben, tiszta jelentésű hangok voltak, azt sugallták, hogy a valóság nem létezik. Perverz ravaszsággal ütöttem, mintha véletlenül tenném. Az eredendő bűnről volt szó, arról, hogy a rossz a jó tanácsadója. Tökéletesen szimmetrikus jobb és bal féltekét láttam. A zenészek működését mesés emberiesség övezte. Megszólalt a harsona, és lépésről lépésre kiabált. Gyerekeket dobáltak le az alattam lévő emeletre, abból a házból, melyet már ismertem, és amit szerettem volna meghódítani. Figyelemre méltó volt a kellő hangmagasságért folytatott harc. A gyerekek nem értek egymáshoz, vagy ha egymáshoz értek is, mindegyikük egyedül határozta meg az esés szögét. Az emelet rázkódott, kopogott, zörgött. Az is szikla volt tulajdonképpen. A sziklán égtek a gyertyák, és a barlangokban reszketett a fény. Okoskodva próbáltam megállapítani az összefüggéseket. Eszembe jutott Picasso megsokszorozott tekintetű intellektusa, a szem, mely rajong a színekért és az improvizációért. A tekintet, mely kétértelműség és harmónia egyszerre, és talán éppen ezért világokat vesz körül. Ezt úgy kell érteni, hogy bizonyos idő alatt elbeszélések és regények keletkeztek, melyeknek elolvasása során problémák hosszú sorát lehetett felállítani. Megválaszolhatatlan kérdéseket.
A vendég is megérkezett váratlanul. Egy kiskutya volt. Olyan hevesen ugatott, hogy azt hittem, visszaállítja a régi rangokat és besorolásokat. Az erről alkotott kategóriák táblázatát kifüggesztették. Minden egyes táblázat egy másik világ metszéspontja volt.
A robbanás a maga helyére dobta a fekete kiskutyát. Foszlányok lebegtek a levegőben, meg valami zúgás. Az egyik kutya labdát kergetett, a másik meg színes karikákat. A meleg, végtelenül jóságos és megértő Duna jutott eszembe. Elfogadható magyarázatot kerestem arra, hogy miért ilyen a hullám? Hogy miért kellett a rokonaimat ebbe a békés vízbe belelőni? Megnyugtatott a felismerés, hogy egyáltalán nem vagyok normális, és legalább olyan beteg vagyok, mint a kiskutyám. Illetve, hogy egyáltalán nem vagyunk betegek, egyikünk sem, csak hallani szeretnénk a felső szólamokat. Elragadott a víz, és halk, behízelgő suttogással cipelt a Duna belseje felé. Az járt a fejemben, hogy elnézést kell kérnem a folyótól, hogy elrontottam azt, amiről hallgatnom kellett volna. Közben nevetnem is kellett, meg sírni is, és a röhögés közben befolyt a tüdőmbe a víz. Hiába csináltam bármit, máris megjelent a halál.
A morgás egy uszályról jött, mely lassú és fölényes nyugalommal úszott. Szerencsére tudtam kezelni a késleltetést, mely nemességet és méltóságot kölcsönzött az uszályról kiszűrődő zeneműnek. Egy uszályról jön a dal, gondoltam, olyan eljárással, mely csak a Duna partján ismeretes. Egy halfejű kiskutya énekelt több szólamban. Tele volt a szája homokkal, mégis szabályosan nyílt, és csukódott.
Az ódivatú spanyol zenekarokra gondoltam, melyek megmozgatják az elmét. Ezek a bajkeverők azért tudnak komponálni, és azért tudják felfogni a tragédiát, illetve annak megrázó sújtásait. Egy balladát mormoltam példaként, mely már-már az eszembe jutott. Egy európai uralkodóról szólt, aki megittasult, és… Ebben a pillanatban egy ugrással a vízbe vetettem magam, és új szórakozás után néztem. A kutyámmal úsztam a túlsó part felé.
Az ember átadja késztetéseit. Minden jel arra mutat, hogy a művészet a legmagasabb szintű pogány vízió. Az ember gyenge, és hogy ne legyen az, egységes tanítás részévé válik. Ellenőrizhetetlen dolgok közé úsztunk. Szerencsére nem is sejtettem, milyen szörnyű zűrzavar rendít meg hamarosan. Rádöbbentem, hogy mielőtt hosszabb időt töltenék el a falvakban meg a városokban, belefulladok a hullámokba. Kutyaúszásban úsztam, hogy minden megváltozzék. Négy lábam volt már, és temérdek szabad szőrpamacsom. Saját testemmel próbáltam felfogni a vizet. Közelebb úsztam a fekete kutyához. Ügyetlennek és torznak éreztem magam a hideg vízben. Megkísértett a gondolat, hogy alábukjak. Mintha saját sírhelyemet kerestem volna. Bogi, a kutyám természetesebben ejtette ki a szavakat, mint én. Valószínűleg mindketten sokkal erősebbnek képzeltük egymást.
Hatalmas hajóroncs feküdt a víz alatt, mint egy nagyfejű, töprengő hal. Olyan volt a víz alatti kép, mint amikor egy fotóról eltüntetnek pár színt. A hajóroncs ablaknyílásaiból olyan arcok bújtak elő, melyeknek megjelenése borzongással és rettegéssel töltött el. Kutyám arcán indulatokat láttam, és más kutyák is vigasztalták, de amikor jobban odanéztem, láttam, hogy nincs ott senki. Aztán halak jelentek meg. Utólag sokkal nehezebb felidézni az eseményt. A halak felkavarták a vizet, és ez roppant tágasság érzetét ébresztette fel bennem.
A víz alatt gyertyák égtek. A táncoló fényekben kiteljesedett valami különleges harmónia. Az alulról feltörő fények különböző mértékben voltak egyéniek. Mint amikor gyanútlan emberekben fájdalom támad. Mintha a víz alatt égő gyertyáknak nehéz lett volna megbocsátani. Akkor már teljesen kutya voltam, és mivel magányra vágytam, szenvedélyesen úsztam a mélység felé. Bogival némajátékkal, mutogatással beszélgettünk. Meglepve láttam, hogy a fekete kiskutya több egyenértékű alkotóelemből áll. Ezeknek az alkotóelemeknek van kiindulópontja, közepe és vége. A fej is egy ilyen alkotóelem, néha leszakad, ilyenkor különleges módszerekkel új formációk keletkeznek. Őrtornyokkal teletűzdelt hegységek húzódtak a mélyben. Úgy jöttek létre, hogy magához tért a Duna alatt húzódó halott világ. A tornyok érzékszervekkel rendelkező lények voltak. Beszéd közben mutogatták apró fogaikat. „Én vagyok a torony – kiabálta valaki. – Én cselekszem, és én hozok létre újdonságokat.”
Nem lehetett félvállról venni őket, mert a világot kormányozták. Nagyfejű, önmagukat értelmezni tudó, összetartozó tornyok voltak. Egy torony keresztülnéz az időn, és közben méréseket hajt végre. Ezek a tornyok az időpontot úgy fogták fel, mint a világ világosságát. Az idő azt jelenti, gondoltam, hogy alkotni. A tornyok mozogtak, és hajlongtak, és az is előfordult, hogy megindultak visszafelé. Az élet előrehaladásában nem tartották az irányt. Képesek voltak egyszerre haladni lefelé az esetlegesség irányába, és felfelé, a változás felé. Az is előfordult, hogy a Duna mélyén gyűlt össze valamennyi király és herceg, amennyi csak volt a Kárpát-medencében. Komplikált dolgokat csináltak, fejen álltak, imbolyogtak, elestek, és nyakukat törték, még olyanok is akadtak közöttük, akik meghaltak, ami annyit jelent, hogy új jelentést találtak ki önmaguknak.
A zene szólt, és az emberek belehulltak az iszapba és a földbe. Elengedték egymás kezét a bizonytalanságban. Azt gondolták, hogy befolyásolhatják a sorsot. Követték az utat, ami a dolgok kiindulópontja. Kifejezetten nem tolakodtak, és nem kerestek új fogalmakat. Tanítványaik ott voltak körülöttük. Ezek a fiatalok szemtelenül egymásra gyakoroltak hatást, keresztezték egymást, vagy a létezés jelentőségén gondolkoztak. Lehunyták a szemüket, és úgy tettek, mintha meghaltak volna.
Volt köztük egy, amelyik olyan volt, mint egy félig kiszáradt fa, szabadon járt-kelt a hegyek között, és ha a hagyomány úgy kívánta, nagyon öregnek tettette magát. Akkorra már teljesen kutyává lettem, és örültem, hogy a víz szokatlanul időtlen titkokat sugdos. Tőle tudtam meg, hogy ez az öreg fa egy királynő, aki az egyik kezében hárfát tart, a másikban botot. Botos kezével minduntalan a padlót böki, mint ahogyan a vakok szokták.
Az elemésztő szenvedélytől mintha az egész föld megerősödött volna. Egyesek lassan, ügyetlenül álltak ezekhez a dolgokhoz. A lét minden lehetőségét kihasználták, és úgy tettek, mintha a törekvéseik sikerültek volna. Azon gondolkoztunk, hogy támadnak-e? Hogy a mélyből előtörő komoly, fegyelmezett és fegyelmezetlen szellemek beragyogják-e a földet? Éreztem a hatások kavargását, mely egyszerre keltett nagyságot és gyötrelmeket. A Duna alatt elterülő világ egy hatalmas kert volt, nem éppen szelíd, és nem éppen zöld. Fák lombkoronái süvítettek, lehetetlen volt megkülönböztetni a tökéleteset és a torzat.
Az egymásra halmozott halottak csatasorba állítása rendkívüli kegyetlenségre vallott. Csípős halszag terjengett a Duna vízében, és vizeletszag úszott az áramlatokban. Bogi, a fekete kutya kendővel törölgette verejtékező homlokát. Szép kis kutyafajzat vagyunk, mondta a kutyám. Kutyafajzat, aki nyelveket beszél, külföldre utazik. Egyszer a szeretetről szónokol, máskor meg csak bolondozik.
Az ellenséges hadvezetésnek gondot okozott a cselekvés időbeli lehetőségeinek eltolódása. Magas termetű, hirtelenszőke emberek vonultak fel a mezőn. Maga a síkság forgott a térben, táncolt, imbolygott. A hegyek megérintették az eget. Akkor már annyira kutya voltam, mintha előre kigondoltam volna a dolgot. Szeszélyes halak úsztak el mellettem, fiatal női testek, bámultam őket. Az ellenség megfeledkezett a teóriáról mint a legfőbb képességről, és mindent megtett annak elhomályosítására. A síkságot elárasztották a tankok. Az egyik tankos cigarettára gyújtott. „Hat gyerekem van, kiabálta. Emlékszem, hogy mindegyik örült a háborúnak, aztán egy óra alatt átköltöztek a másvilágra”, ordibálta.
Nem lehetett tudni, hogy ki kit választ ki, vagy söpör félre. Az elhatározás feszült figyelmet keltett. Érezni lehetett a hatalom jelenlétét. A harci kutyák szakadatlanul lőttek. A halottak kifordult belekkel estek össze, olyan helyeken, ahol elbújva lehetett feküdni a kövek között. Újabb történetekbe akartak belefogni, de nem volt szájuk. Alsó álkapcsuk szilánkosra tört a kánikulában. „Ez itt Magyarország!” – kiabálta egy magas, szőke harcos. Ezek messziről idejöttek, és idefeküdtek. Aztán mégiscsak felkeltek, összerázkódtak. Szemgödreikből irtózatos robajjal tört elő a sötétség. A föld mélyén voltunk, sápadt pálmák és bolyhos fűszálak között. Bűzlöttek a túláradó virágzástól.
A női katonák elővillanó fogainak csillogása maga volt a szépség. Megálltak, levették a ruháikat, hajladoztak, lélegzetüket visszatartották.
Lassan haladtunk a föld belseje felé. Lángok csaptak fel, és gránátok robbantak. Szorosan egymás mellett haladtunk Bogival. Megpróbált nekem valami retteneteset mondani. „Hol van a tenger? Hol vannak a híres idegenek? Hol van a kagyló alakú ország?” – kérdezte. Egy kisgyerek úszott arra. Kicsit játszadozott, majd elaludt a csendes, unalmas sötétségben. Üresség tátongott a fejében. Aztán kutatni kezdett. Erősen reszketett, mert attól félt, hogy megöli magát.
*
Amikor felébredtem, minden ragyogott a tisztaságtól. Emberek járkáltak az utcán. Rádöbbentek arra, milyen rövid az élet. Tiszta forrásból zubogott a víz. A Dunában gyerekek úszkáltak, akik még nem születtek meg.
Illusztráció: a szerző grafikája
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Napút-köszöntők (8.) →
Móritz Mátyás: Ismeretlen fogalom →
