A Szendrey Júlia hagyatékból (Ratzky Rita)
Szendrey Júlia: Irénke
(január 2. 1855.)
Minő vihar, minő szélvész a felzúdult elemek dühöngő viaskodásától mintegy gyötrelmekben vonaglik a föld. Fönnt és alant bömbölve korbácsol a szél mindent, mit utjában talál. Kín nézni, miként hajtogatja a két fenyőfát ablakunkkal szemben, mintha a következő pillanatban már versenyre kellene derékon ketté törniök s zöld koronájokat a földre hanyatlania. Hogy csapkodnak magok körül hatalmas ágaikkal, mint ugy örjöngő bűnvezeklő óriások össze fonódnak, ahol majd meg szétkerülnek, ismét egymásba kulcsolódnak s ujra szétszakadnak, mint egy kétségbeesőnek vagy a halállal tusakodónak karjai. Rémület fog el látásán. Épen tündöklő, hajdokló fák fölött függ a holdnak hideg, fáradt arcza, mikor egyetlen fűszál sem leng halatlanul fölött, mikor a tavaszig kell már halasztanunk gondoskodásunkat, mikorra már az enyészet fölismerhetetlenné tevé azt az alakot, mely ott nyugszik, mikor már elégséges időnk volt megszokni a halál eszméjét, azt az örök elválást, enyészetet, megsemmisülést. Ha tavaszszal temetünk el valakit, rögtön virággal ültetjük be sírját, ha az első napokban meleg napsugarak sütnek reá, ha az első éjen épen a hold sugarai ragyognak a harmattal telt virágok
kelyhében, ekkor fájdalmunk szelidebb lesz, azt hisszük a meleg keresztül hat ő hozzája s a harmattól villogó virágok illata édesebbé teszi álmokat, éreztetvén velök, hogy szeretjük őket. Télen még csak ennyi enyhülést sem nyerhetünk. Ott kell ötet hagynunk a zord, viharos éjszakában, nem tehetünk érte semmit, nem kényeztetjük őt szeretetünk jeleivel. Oh mily kín ekkor az a meleg szoba, az a puha ágy, mit nem oszthatunk meg ő vele. Kéj ilyenkor kifutni a viharba, hogy ugyanazon hidegtől dermedjenek meg tagjaink, ugyanazon szélvész dühöngjön fölöttünk, melynek martalékául (?) kelle hagynunk kedvesünket. Ha nem oszthatjuk meg többé vele a jót, önkényt részt akarunk venni a rosznak, minek őt megé.(?).tlanul lell engednünk.
S egy ilyen viharteli, förgeteges téli nap a (?) temetésed napja, te kis elszállt angyal, te parányi leszakasztott virág szál, édes kis Irénke!
Szendrey Júlia: A kis Morzsa kutyácska önéletirata. (1)
Hogy hogy nem jutottam mostani állásomba, az nem kérdés. Elég az hozzá, hogy most itt vagyok, s állásomnak megfelelek, és hivatásomat betöltöm. Ugyan bizony ha egy szép virágot beültetnék egy cserépbe, s azt beállítják a terembe, vajon kinek mi köze hozzá, honnan került e virág oda: szemétdombról-e vagy melegházból? Elég az hozzá, hogy szép és illatos, akárhol nőtt is és fejlődött palántája. Egy élő lény, mint én, kevesebb kiváltsággal bírna és több felelősséggel tartoznék? hogy is ne! Erről hát szó se legyen, úgyis hiába volna, és szégyen lenne gyanításokkal állni elő, hol a valót lehetetlenség kifürkészni. Az igaz azt szokták mondani: „a tyúk is kikaparja” az igazat. Ki ám a szemetet, de nem az igaz gyöngyöt, mert ez nem szokott ott heverni, hol a tyúkok kaparásznak. A propos tyúk: ki nem állhatni a tyúkokat, sem a csibéket, az igaz, csak míg elevenek; sütve vagy főzve imádom őket, kivált a zúzájukat, jó apróra össze vagdalva. S az én kis gazdáim evvel sokszor megvendégelnek engem, többször, mint azt anyjok szívesen látja. De kezdjük elülről.
Egy esős, nyári reggelen, átázva, lucskosan találtak a kertben. Éhes voltam, dideregtem, mert a hidegre szerfölött érzékeny vagyok, megszántak, bevittek a konyhába. Három kis fiú fogott körül, ennem, innom adtak s szörnyen megbámultak. Találgatták, mennyi idős lehetek, s minthogy semmit sem értettek hozzá, hol kölyöknek, hol már nagyon elvénültnek mondtak. Persze, hogy én meg se moccantam. Mikor megszáradtam, a fiúk bemutattak szüleiknek. Az apa ujjaival csettentett, hogy magához édesgessen, de az anya rám sem akart nézni, mert nagyon érzékeny szive volt, s azt mondá, nem akar megszeretni, nehogy ha már hozzám kezdene szokni, akkor elveszítsen, mint az már több ízben megtörtént nálok. A fiúk nagyon fogadták, hogy majd gondomat viselik, majd vigyáznak ők rám. Kezdetnek ez elég sokat igért, s nem is mondhatom, hogy valaha csalódtam volna bennök. Hanem azt nagyon zokon vettem tőlök, hogy tudatlanságokban fajom és származásom sokáig fölötte kicsinyelő, sőt sértő véleményben voltak, míg végre egy igen előkelő úr szerencsémre fel nem világosította őket. Ő ugyanis tudományos képzettséggel bírván fajom ismeretében, ünnepélyesen kinyilatkoztatá előttök, hogy a King-Charles és egy amerikai pineh(?) faj keverékéből származom. Örültem, hogy végre valahára e fontos kérdés kiderült. A fiúk közt is volt öröm és ujjongatás származásom hallatára. Diadalom közepette érkezett haza az anya, engem felkaptak és lelkendezve futottak eléje, tudatni vele az érdekes ujságot. Uri kutya a mi Morzsánk! úri kutya! hangzott mindenfelől, még a kis leányka is föllelkesedve hangoztatá ezen örvendező kiáltozást, ámbár kétlem, hogy teljes tudatával bírt volna a királyi származásom fenséges voltának. Igyekeztem a lehető legnyájasabban fogadni ezen elismerő nyilatkozatokat. A napságtól fogva mindenben részesültem, mit helyzetem és állásom megkiván. Puha vánkosok, mindig tele tányér egyideig boldoggá is tevének, míg a megszokás idővel egyéb vágyaknak helyt adott kedélyem világában. Ábrándozni kezdtem függetlenségről, szabadságról, vágyakoztam ki a nagyvilágba. (törlés) Kerültem az emberek társaságát, kerestem a magányt. Kis gazdáim aggódva hordozták utánam egész nap vizes csészémet, de én csak azért sem ittam, s megvetéssel fordultam el a legjobb falatoktól. „Jaj, talán meg akar veszni!” fohászkodtak körülem. (törlés) Búskomorságomnak e pórias magyarázata mélyen sérté valómat, s még mogorvább és elégedetlenebb levék. Végre egy szép nyári napon, a mint ott a kert rácsozata mellett álmodoztam, egyszerre legyőzhetlen vágy ragadt meg kiszabadulhatni. A rácsozat egyik hiányos helyén addig mesterkéltem, míg eggyszerre csak: zsupsz ki! az utcán valék. De alig voltam kinn, azonnal észre vették távozásomat s jajveszékelve indultak keresésemre. Mikor rám akadtak egy lámpakaró alatt ültem a dombon és gyönyörködtem (előtte hosszú törlés) a gyönyörű kilátásban. Legalább igyekeztem gyönyörködni, mert mióta a Rózsahegyen (2) laktunk, annyiszor hallottam a vendégeket a háziakkal a gyönyörű kilátásról beszélni, hogy magam is szemügyre akartam venni. Én bizony semmi különöset sem láttam, csak kisebb-nagyobb hegyeket szőlőkkel, fákkal, imitt-amott épületekkel. Ebből állt az egész. Hogy ebben mi szép lehet, nem tudtam kitalálni. Épen ezen törtem a fejemet, mikor kis gazdáim rám akadtak. Híttak, csalogattak, hiába, (törlés) a fülemet se billentettem, daczosan ülve maradtam. Ők sem vették tréfának a dolgot, fölkaptak s bevittek. Szörnyen féltem, hogy majd megbüntetnek, de azt mondták: most az egyszer nem bántanak. Hanem folytonos felvigyázat alatt tartottak. De azért mégis sokszor kifogtam rajtok, egyszer különösen rájok ijesztettem. Mindnyájan sétálni mentek s engem is elvittek magokkal, a piac közepén szépen elsompolyogtam, s ott hagytam őket. Volt keresés! kis gazdáim anyja könnybelábadt szemekkel kérdezősködött fűtül, fától, ha nem láttak-e? Az volt a szerencséjök, hogy épen uzsonna ideje volt, s hogy hogy nem? e napon különös jó étvágyam volt, s oly élénken jutott eszembe az a jó cukros kávé mit ilyen tájban kapni szoktam, hogy szinte éreztem az illatát. Mikor már nagy szomorúan haza felé ballagtak, farkcsóválva s engesztelő nyöszörgéssel utánok futottam. De csakhamar megbántam, mert kis gazdáim anyja ingerülten felkapott, s ámbár karján vitt haza, de egész úton a legkíméletlenebb szemrehányásokkal illetett.
Hanem azért nemsokára ismét kiszöktem, s ismerettséget kötöttem egy szomszédbeli gyönyörű nagy és délceg házőrző ebbel. Tekintélyes nagy állat volt, nemcsak termetre nézve, de hivatalánál fogva is. Egy pompás nyári lak, valóságos kastély, terjedelmes nagy kerttel együtt volt felügyeletére bizva. Ha bármily udvariasan igyekezett is a belépő idegenektől kilétök felől kérdezősködni, a miként kötelessége hozta magával, — ugatására meghökkenve húzódott vissza mindenki a kapuból. Nem is eresztett be addig senkit, míg a háziak közöl valaki értésére nem adá Mylordnak, hogy az illetőt bebocsáthatja.
Már első látásra rögtön megtetszettem neki. Tisztességes házassági ajánlatot tön, de bár néha éreztem, hogy nem oly magányos életre vagyunk alkotva, a családi gondok s vesződségektőli félelem által ösztönöztetve, megtisztelő ajánlatát vissza utasítám. Hogy egészen őszinte legyek, megvallani a családi büszkeség is tartóztatott vissza, végre is fejedelmi ivadék vagyok, s „noblesse oblige” (3) a mint mondani szokták.
(1) OSZK Fond VII/200.
(2) Ma Rózsadombnak hívják.
(3) Magyarul latinból: a nemesség kötelez.
Az angyal.
(Andersen meséje.)
„Valahányszor jó gyermek hal meg, mindannyiszor istennek egy angyala száll le érte a földre; karjaiba veszi a holt gyermeket, kiterjeszti nagy fehér szárnyait, mindazon helyek fölött elszáll vele, melyeket a gyermek szeretett, s egy csomó virágot szed, mit az istenhez visz föl, hogy ott még szebben virúljanak, mint a földön. A jó isten mindegy közt ég felé vivén egy holt gyermeket; s a gyermek mintegy álmában hallá mindezt; s elszálltak szülőföldének mindazon helyei fölött, hol a gyermek életében játszadozott, és gyönyörű kerteken mentek keresztül.
— Melyik virágot vigyük el és ültessük a mennyországba? kérdé az angyal.
Egy gyönyörű, szép rózsabokor volt ott, de egy gonosz kéz eltörte szárát, úgy, hogy valamennyi ága, tele félig kinyílt bimbókkal, köröskörül hervadtan, elszáradva feküdt körülötte.
— Szegény rózsabokor! — mondá a gyermek. Vedd öt magadhoz, hogy ott fenn istennél ismét virúlhasson! S az angyal fölvevé a rózsabokrot és megcsókolá értté a gyermeket, mire az félig főlnyitá szemeit. Szakasztottak a dús pompavirágokból, de a megvetett vaj virágot s a vad árvácskát is magukkal vivék.
— Most már van virágunk! — mondá a gyermek, s az angyal intett, de még nem szállt föl istenhez. Ej volt, egészen csöndes; a nagy városban maradtak, a keskeny utcák egyikében lebegtek, hol egész rakás szalma, hamú és szemét feküdt; éppen hurcolkodás napja volt. Tányércserepek, gypszdarabok, rongyok és ócska kalapok hevertek ott szerteszéjjel, mi mind nem igen kellemes látvány lehetett.. S az angyal e zagyvalék közepeit egy virágcserép töredékeire mutatott, s egy abból kiesett göröngyre, melyet egy nagy száraz, elhányt mezei virág gyökerei tartottak össze.
— Ezt magunkkal visszük! — mondá az angyal. — Majd elbeszélem neked miért, mig tovább szállunk! És tovább szálltak s az angyal im ezt beszélte:
— Ott lenn, a keskeny utcában, az alacsony pincében, lakott egy szegény beteg fiú; gyermekkorától fekvő beteg volt; csak mikor legegésségesebb volt, tudott két mankón a kis szobácskában párszor föl s alá sétálgatni; mindössze is csak ennyit bírt. Nyáron néhányszor a pincegádorig hatottak félórára a nap sugarai, és a mint ilyenkor a szegény fiú ott ült s a napon melegedett és vékony ujjain keresztül, melyeket arca elé tartott, látá a piros vért, ilyenkor azt mondák: „Na, ma künn volt!“ — Csak annyit ismert az erdő felséges tavaszi zöldjéből, hogy a szomszéd fia az első bükkfa-ágat neki hozá, ezt feje fölött tartá, s aztán álmodá, hogy bükkfák alatt van, hol a nap süt s a madarak énekelnek. Egy tavaszi napon a szomszéd fiú mezei virágokat is hozott neki s ezek között egy történetesen gyökerestől volt; ezt tehát cserépbe ültették és közel az ágyhoz az ablakba tették. S a virág szerencsés kézzel volt ültetve: felnőtt, új ágakat hajtott és minden évben virágzott. A szegény fiúnak leggyönyörűbb kertjévé lett s egyetlen kincse a világon; öntözte és ápolta, és gondja volt rá, hogy minden napsúgár, mely az alacsony ablakon lehatott,az utósóig érje azt; s a virág még álmaiba is szövődött, mert hiszen ő értté virágzott az, értté illatozott és az ö szemeit gyönyörködteté; feléje fordúlt halálakor is, mikor őt az úr magához vette. Egy évig volt már istennél; egy évig állt a virág elfeledve az ablakban és elszáradt, tehát hurcolkodáskor kivetették az utcára a szemét közé. S ez az a virág, a szegény elszáradt virág, melyet a többivel együtt bokrétánkba tettünk, mert ez a virág több örömet szerzett, mint a királyné kertjében a leggyönyörűbb virág!
— De honnét tudod te mindezt ? — kérdé a gyermek, kit az angyal az ég felé vitt.
— Tudom, — mondá az angyal, mert én magam voltam a beteg fiú, ki mankókkal járt! Jól ismerem az én virágomat!
És a gyermek egészen főlnyitá szemeit s az angyalnak gyönyörű, vidám arcába nézett; s e pillanatban a menyben voltak, hol öröm és vigasság volt. És az isten szivéhez szoritá a holt gyermeket, s ennek szárnyai nőttek, mint, a másik angyalnak, és kézenfogva repült azzal. És valamennyi virágot szivéhez szorita az isten; de a szegény elszáradt mezei virágot megcsókolta; s ez hangot kapott és mind az angyalokkal énekelt, kik az istent körül lebegték, némelyek egészen közel, mások ezek körül nagy körben, mindig messzebb, messzebb, egész a végtelenségig; de mind egyformán boldogan. És mindnyájan énekeltek ök: kicsinyek és nagyok, a jó, áldott gyermek s a szegény mezei virág, mely elszáradva feküdt ott a szemétre hányva, a hurcolkodási piszok között, a keskeny, sötét utcában.
Szendrey Julia.
Rövid elemzések
Az Irénke című rövid novella egy gyermek elvesztéséről szól. A szerző, ekkor már Horvát Árpádné Szendrey Júlia a természet viharával szimbolizálja egy gyermek halálát. Erről azonban, amint az remek retorikai érzékre vall, a mű kezdetekor még nem tudunk. A vihar fákat csavar ki, és minden zöldet elpusztít, akárcsak a fájdalom a szívben, aminek hónapokra van szüksége ahhoz, hogy csituljon. A tavaszi halál könnyebb, mint a téli, hiszen már nyílnak a virágok, amiket elültethetünk szerettünk sírjára. Az egyes és a többes szám váltakozik az állítmányok esetében, ami azt mutatja, hogy a szerző az általánosítás és az egyetlen szomorú élmény között ingadozik.
Az utolsó bekezdésben elárulja Szendrey az olvasónak, hogy sajnos egy téli halálról/temetésről van szó valójában, és hogy az érintett Irénke: „te kis elszállt angyal, te parányi leszakasztott virágszál”.
Ha belepillantunk az írónő életrajzába, megtudhatjuk, hogy volt egy néhány napos korában meghalt leánykája, Viola, aki 1857. július 2-án született. Tehát e novella keletkezése után két évvel. Az élmény tehát nem lehetett személyes.
A kis Morzsa kutyácska önéletirata. Az elbeszélés szerkezete érdekes, a narrátor a Morzsa kutya bőrébe bújt szerző. Pontosan megfelel tehát az önéletrajznak. A főszereplő elégedett önmagával, megtalálta élete célját. Ezt Szendrey egy jópofa allegóriával fejezi ki: úgy él a kutya, mint egy virág, ami cserépben él, és senki nem kérdezi meg tőle, hogy honnan jött. Említsük meg a név elterjedtségét is. Ezek szerint már a XIX. században is népszerű volt a Morzsa név. Hadd idézzem a közköltészeti sort: “Ezután is jó légy Morzsa! / Kedvet ne kapj a tyúkhusra!” stb.
Érdekes a következő jelenet az elbeszélésben: a kutya és a gazdái viszonya. Úgy tartja a közvélemény, hogy a kutyának csak egy gazdája van. Ezt nem biztos, hogy Szendrey Júlia tudta. Itt két fiú tölti be a gazda szerepét, és még ott vagy az anyjuk is.
Fontos az önéletrajzban a származás kérdése. Morzsa büszke arra, hogy királyi származék, manapság, illetőleg a XIX. században inkább a nemesi származást használták. Bár lehet, hogy az utóbbi egy fokozattal lentebb van. Ugyancsak érdekes a párválasztás problémája. Látott Morzsa egy neki való ebet, de a „házasságkötés” mégsem történt meg, mert a fejedelmi származása miatt úgy gondolta, hogy nem kíván felelősséget vállalni egy kisebb ranggal bíró társért.
Az angyal (Andersentől). Az Andersen meséket, amiket Szendrey Júlia fordított, kötetben is megjelentették. Ez azonban kimaradt közülük, csak az írónő halála után jelent megy a Fővárosi Lapokban 1868. december 13-án. Andersent, aki egyébként többször is járt Magyarországon Szendrey németből fordította. A mese címe Der Engel. Ha összeolvassuk a fordítást (a második kiadásról van szó) az eredeti német szöveggel, kiderül, hogy az írónő szó szerint fordította Andersent, ami kiváló német tudásra vall. A szóban forgó mese szerkezete kettős történet. Az egyik főszereplő az angyal, aki egykor maga is egy kisfiú volt, aki gyermekkorában halt meg, ezért lett belőle angyal. Ugyanez az esemény még egyszer megtörténik Andersen meséjében, hiszen ezzel, a második gyermek halálával kezdődik az elbeszélés. Halála után az égbe jut, és az angyal elmeséli neki saját életét. Mindkét sztoriból tanulhatnak a gyerekek, hiszen ez a mese lényege. A mese ugyanakkor megszépíti a valóságot, az igazságot ráérnek megtudni a gyerekek, amikor már felnőttek lesznek.
Illusztráció: Szendrey Júlia
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Napút-köszöntők (8.) →
Móritz Mátyás: Ismeretlen fogalom →
