Mezei Attila: Miska
Misi naphosszat a gyalupad körül és alatta tevékenykedett, a forgácsból kiválogatta a teljesen összeperdülőket, és csövecskéket, bástyákat épített belőlük. Néha csak szaglászott, minden fának más az illata, a szilt szerette, a csert utálta. Még szoknyában volt, minden apró fiú így kezdte. Ahogy nőtt, megismerte a szerszámokat, a sok gyalut, szorítókat, vésőket, a ráspolyt, fűrészeket, vonókést, körzőt. „Mikus, asztalos leszel, mint az apád”, minden ismerős ezt mondogatta. Az is akart lenni, úgy kellett elzavarni a műhelyből. „Menj, nézd meg a jégvágókat”, borzolta össze haját az anyja. Vagy húsz gyerek bámulta a férfiakat, akik a patak jegéből vágtak, feszegettek fel nagy darabokat, és rakták egy szalmával bélelt kocsira, ami a kocsma jégvermébe hordta őket. Pénzt nem kaptak érte, de reggel egy pohár eperpálinkát ihattak, azután bort. Eleinte jobbat, később olyan borvirágosat, hogy szét kellett fújni a pohárban. Akkorra már mindegy volt, mindenki lerészegedett. A gyerekek álmélkodva néztek, nem mintha otthon még nem láttak volna ilyet, de sok pocsolyarészeget először láttak együtt.
Pápai Pisti egy évvel volt fiatalabb Misinél, a patakot úgy ismerte, mint az általában retkes tenyerét. Tudta, hol mély, hol lehet kosárral jól halászni, fogott már rákokat is, hagyta karjára tekeredni a siklókat. Ott, a jégvágásnál barátkoztak össze. Utána sokszor járták együtt a partot, az erdő szélét. Már tavaszodott, a Dobos-kútnál találtak apró, piros csészeforma gombácskákat, isten tácsérkáját. Pisti azonnal haza akarta vinni, megmutatni az Édesnek, így hívta az anyját. Rángatta volna Miskát is, de ő még maradt, hátha ő is talál. A gyerek a malom zsilipjénél mászott át, megcsúszott, az új molnárné estefelé találta meg a kerék előtti terelőnél. Két nap múlva eltemették. Pápai vincellér volt az Arnold-szőlőben, a gazda megengedte, hogy ne töltsék ki a szerződött időt, mert az asszony kezdett megtébolyodni. Elmentek, soha többet nem látta őket senki, a kis sírt a Miskáék gondozták vagy hatvan évig utána. Stranczinger Mihályt az élete végéig marta, hogy nem ment a barátjával akkor.
Vakufnál a repülő csinált egy kört, és lőtte a szakaszt, páran golyót kaptak, páran dermedten álltak, az újoncok összecsinálták magukat. Miska látta a földön fekvő Gáspár Gyurit, aki remegő kezével a szemét takarta, hogy ne lássa az újra közeledő duplaszárnyút, odarohant, megmarkolta a zubbonyt, és egy kőrakás mögé rántotta a még gyerek, tizenhét éves katonát. A gép elment, a kölyök attól kezdve el nem mozdult mellőle, ő pedig megfogadta, hogy hazaviszi. A kaszás a Monte Grappán járt legközelebb hozzájuk, a taljánok az árkukba dobták a latrinát, bokáig álltak az ürülékben. Miskát vad düh szállta meg, először tüzelt, mint a veszedelem, de már hetek óta lövöldözték egymást minden eredmény nélkül. Csönd lett és émelyítő bűz. „Menjünk fel hozzájuk, ha sötét lesz!”, öklendezte valamelyik a hatból. Amikor a felső homokzsákot lerántotta, egy végtelen riadt arcot látott a holdfényben, az ásó éle a szájától a bal szeméig kinyitotta; összeomlott. A többiek a másik hárommal szuronyokkal végeztek. Kitüntetést kaptak, pedig csak nem szerettek szarban ácsorogni!
Velük volt a Bognár János is, Mencshely, ez állt a ládáján. Amikor a Miskának ki kellett menni szétnézni – a tisztek így hívták a felderítést, ami valójában pár órás séta volt kézen fogva a halállal –, mindig a Gáspárt és őt vitte. „Visszajövünk, de csak én beszélek, ha a félelemtől dúdolni, vagy fütyülni kezdtek, kiverem a fogaitokat!”, ez volt a parancs. Egyszer még foglyot is ejtettek, egy eltévedt bakát, akkor a Gáspár nem volt ott, az olaszt Ribecchininek, vagy valami effélének hívták. A fedezékben kikérdezték, de csak a nevét és az alakulata számát tudta, az utóbbi nem is volt valódi. Az egyik, foglyokat is szállító vonat elvitte Magyarországra.
Bognár kovács volt, tehetős család, cséplőgép-tulajdonosok, nem részük volt benne, hanem egy egész gép. Amikor vége lesz a háborúnak, ha túléli, házat építenek egy olyan helyen, ahonnan látszik a Balaton, és a Miska csinálhatja majd az ajtókat, ablakokat, padlókat és bútorokat. „Adná az isten”, morfondírozta, legalább egy évig nem csak ágydeszkákat kellene leszabni, fejőszéket eszkábálni, zsalugátert javítani. Először persze túl kell élni!
Az utolsó vonattal ment haza, a Vadas és egy orvos azt akarta, hogy maradjon, és segítsen rendet tartani. A vonaton mégis volt egy gyilkosság. Későn ért haza, az apja örömében sírt, az anyja csak ölelte. A műhelyben csend volt, annyi munka sem volt, mint előtte, ott volt a felhalmozott, bekásztázott, letakart fenyő anyag, állt benne a pénz. A békekötés után hirtelen ára lett, nem lehetett anyaghoz jutni, nem volt honnan fenyőt hozatni. Miska nem engedte eladni: „Kell a balatoni házhoz!”. Az apja úgy aludt el minden este, hogy holnap megmondja: „Álmokat kergetsz, fiam!”
Jött egy sürgöny az állomásra, és másnap megérkezett a Bognár és egy mérnök, az öreg Nyers hozta őket a vasútról fogattal. A mérnöknek a műhelyt látva először kételyei voltak, de amikor a száraz, jó minőségű anyagot megvizsgálta, megnyugodott. Mondtak egy árat, ami éppen négyszerese volt a Miska által elképzeltnek. Viszont helyszíni szerelést kértek, és fizetik a szállítást, de ezt helyben kéretik megszervezni, legkésőbb hat hónap múlva. Áldomásnak annyi otellót ittak, hogy egy napot késett a hazautazás, a mérnököt pedig csaknem feltámasztani kellett.
Miska fogadott egy segítséget. Müller János Zentán, a tiszai nagy malomban kitanulta a molnárságot, a náluk eddig dolgozó vándormolnár, András, új helyet indult keresni. Elszegődött erre a fél évre az asztaloshoz, a famunkákhoz értett, a szerszámokat nagyjából ismerte, a malmokban is akadt mindig fúrni-faragni való. Itt naphosszat gyalult, vagy egyengetett a ropánttal, vagy simított. Csendes volt, nem ivott, a háborúban az orosz fronton harcolt, saját bevallása szerint nem sokon múlott, hogy nem lett belőle kommunista, de ennél többet erről nem mondott. Naponta a patakban fürdött, estefelé amikor ballagott lefelé, nyakán a törölközőjével, Miska anyja behúzta a konyhai függönyt, „Nem vagyok kíváncsi a fehér seggére!”
Fél év múlva a Gáspár intézte a vagont, egy napig állt a melléken, amíg berakodtak, egy hét múlva már a Miska és a segéd állította, támasztotta, illesztette az ajtókat, ablakokat, csavarozta a párnafákat, lambériák szerelőléceit. Reggeltől estig, csak néha néztek le az addig sosem látott Balatonra.
Bognárék egy másik házat béreltek addig, míg a saját el nem készül. Mencshelyen már eladtak mindent, házat, műhelyt, a földek egy részét, csak a cséplőgépek (már kettő) maradtak. A tópart és az állomás közelében már pirosan pislákolt a János új, itteni kovácsműhelye, két legény és egy pöttöm inas püfölte a sok korláthoz, kerítéshez való vasat. A bérelt házban még egy cselédlány is akadt, akit János anyja még Mencshelyen a fészerben vágott le a kötélről egy éppen a kezébe akadó sarlóval. A megesett lányt nem zavarták el, de a kisfiú a lelencbe került Pápára. Vele hordatták fel az ebédet a Miskáéknak az új házhoz, két hét múlva, vasárnap délután már lementek a partra sétálni. Miska megfogta a kezét, a lány megcsókolta a véső és gyalu gyötörte mancsokat. Amikor Bognáréktól megkérdezte, hogy mi lenne, ha a ház elkészülte után vinné a lányt, a volt katonatárs a hátára csapott, és röhögni kezdett: ”Látott már meztelenül? Itt marad, ha meglát!”
Jött felfelé az ebéd, látszott az úton messziről, Miska elküldte a segédet borért: ”Csak akkor gyere be, ha kopácsolást hallasz!” A fiatalember vigyorogva elindult, az ajtóból még visszaszólt, hogy a nagyobbik ágyat javasolná, de gyorsan elinalt, mert látta Miska kezében a vésőbunkót. Nem a hellyel volt a baj a nagyobbik ágyon, az isten nemcsak széles vállakkal, lapátnyi tenyerekkel ajándékozta meg az asztalost, hanem még valamivel. Az ámuló asszony csak többedik próbálkozásra tudta hasznát venni ennek a túlzott ajándéknak, de aztán már igencsak nem bánta.
A ház elkészült, sárgára festették. Éppen a fügéket ültették, amikor Miskáék megérkeztek a lelencből kihozott kisfiúval. A segéd elszegődött Bálványosra egy kis vízimalomba, ők meg jöttek haza. Itthon az apja morgott egy kicsit,”Tehenet hoztál, borjával!” Akkor maradt tátva szája, amikor a fia lerakta az asztalra a „balatoni pénzt”, és közölte: „Van másik borjú is, de még belül!”
A margaréták mellé ilyen és ehhez hasonló virágokat is tett Miska a kis Pápai Pista sírjára a következő fél évszázadban.
Mezei Attila a 2018-as Cédrus-pályázat közlésre kiválasztott szerzője.
Illusztráció: Asztalos gyaluval (pixabay.com)
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Napút-köszöntők (8.) →
Móritz Mátyás: Ismeretlen fogalom →
