Kispéter István: (Hüvelyi kalandok folytatóul)
Szerelem az útban, szerelmem az úrban, magamra hagyjál, el ne eresszél, megmarasszál, eltemessél, kelessz magadhoz, kemencéd alá fekszem, megnyugszom, egy forró szavad gyomromba szalad, erős, zamatos pálinka ölel. Ott kezdődik ez a mese, ahogy a Mátyás megteremtésével helyet kap a nap alatt. Apja-anyja meddő mátkapár, mind nekik a nátha már, a torokgyík, a himlő, a tüdőre és a termékenyítő szervekre menő bajok is, nekik a hazugság is már jó lett, ekkor megjött a gonosz ábrázat a ház udvarán, mindenféle szelíd, ételváró jószág rettenetire, jött a néne, aztán segített ezeknek. Egyszer, rá erre pár napra jött is a Mátyás gyerek, cirógatva anyuka szeméremlukát kifele, szabadra, csoda lett a család, új remény született, megvigasztalóul a meddőbe maradásukat. Mi legyen a sorsa ennek a csöppnyiségnek, ennek a reménytelen kicsiségnek, neki minden távolság sokkal nagyobb, mint a normál embereknek, de például sokkal kevesebb étel kell neki, meg ital, meg ruházkodás, meg sokkal kisebb is lesz majd a párja, a nőnemében kiválasztandó kedvesének, aki még most nem is tud semmit sem a Mátyásról, de még magáról sem. Egyszer volt, valahol kell legyen, gondolta a néne-anyó, ha már neki épületes eseménytörténet nem jutott, legyen drámai hatásfokú elbeszélhetősége egy pár hüvelyi pirinyónak. Elrejti most a Mátyást anyukájába, legyen itt is duhajos vigadalom, meg valahol egészen máshol bedolgozza a lánypárját ennek, valaki egész másba. Aztán hogyan lesz nekik a boldogulás meg, arról kalandolok. Volt, valahol kellett legyen, adjad a társam a számba, tiszta cipővel tiszta szobába, Tisza vize viszi szőkeségét, Duna partja mossa combja, háta hátha fordul tőlem el, homloka valaha bújja a vállam, balatoni ezer kígyó szigete a menedék, előled a sziszegésbe szaladok, és ott talállak, mint a meredek szájjal szélbe kiáltó megváltó, nem csodálkozom, te vagy az ostorom, menekíts magadhoz Matyim. Mert jön a Mátyás sebbel, marasztal marokkal és lobbal, hason kúszik hatalmas talpak alatt, veszi az irányt a lánynak, araszolja magát magának, éri a tükör, fejezi a harag, felezi a romlott gondolat, mert csak az igaz szalad, szép dalia, harcra termett szép paripa, segíts meg. Mert hozza a Matyi a paripán a tudása fájának gyökerit, nyújtotta nagyra, harcoló szerszámit csücsöríti kemény magra fel, sarjad a veszedelem mindjárt, amit ez a fiú most magával hoz. Ereszti rá az ellenségre, mert való, hogy van ellenség, mert van szabadítandó, mert szabadító harsonája Matyi most a szenvedésben magukra hagyottak marokba fullasztani tervezett kórusának, de itt van a lánypár, itt a kedves asszony, akire a vágyszer kell hasson, a törpehasonlóság kéjes hüvelybelátása közel. És repül a fönti szabadra tárt egekből alá maga mocsarába Mátyás, és szabadít, és feloldozást hoz, kihasít és mérleget, és mérő rudat kerít a házhoz, megállja lábait rajtuk és megy a lányhoz, mert párban jobban mellé tehetősebb egy se. Az is felismeri benne, páros léte ide vezette, és innen tovább. De elébb még nincs boldogság, mert mondom Matyi kalandjait mindenneműen, hogy jutott a kívánthoz, mert nem siet a mese előre, úgyis csak hiányt hoz a vége, mert lesz kettejük léte szürreális osztódás, falatás és játék. Megyek látni, vakságomból mezsgyét csinálni. Ígérem, nem járom a meredeket, össze nem szedek szemeteket, mindig megmosom a kezeimet, ha hull a vér, ha kell az étek. Nem lesz ebben semmi vétek, Matyim ne menj, mondaná hiába, se anyja, se apja nem tehet felőle, nem érhet le hozzá az ész sem, nem okuk ők, a Matyihoz semmi köz nem férhet, és semmi érdem tőlük. Bocsátják előre, mintha jó gondolatuk volna, menj, fiam, szemed elé, vedd lábaid orrod felé, felfordulj, az égre másszál, ne maradj ilyen kis nádszál, vékony töpörödött, kicsi gyerekünk, mivelünk maradj. Arra irányul a gyerek, veszi mozdulatát a harang szívének, a fonó hasának, a csillagok bevárnak, elég, míg a véged kivégez. Mert olyan nagy a távol, a picinek meg nem világol hétmérföldes csizma szára, belebújna, de minek, neki meg nem tett senki meg semmit, elébe nem rak a táv, maga mögé tudott méterek izzadó ölén a só mar. Kimered száján a sóhaj, hogy merre, meddig, mi az ábra, mért akart a nagyvilágba menni ő bele. Parány bogarak, földi csúszó lények viszik fantasztikusan a Matyit előre, mint akkor, mikor tudja, mi a cél. Máskor meg felmászik, csak egy szekér halad, ásít rajta kocsis paraszt, apró fiú most fenn maraszt a lelassítható idő, mi a sebességünkből kinő. El is jut a szomszédos országba, ott is van a palota, kitárja, benne meg a mátka bezárva, dzsal oda. Úgy kívánja, mintha tudná, pedig csak érzi, hogy neki ez a jány megéri, vigye, szabadítsa meg el innen, távolabb egy hely se nincsen, mint a te ölelő-maroló karod, ugye, te is csak ezt akarod, ad ide a forró ajakaidnak tüzesedett nyitányát, hadd vákumozzam és ömlengjem te szádba bele, hogy mi fán, hát gyere. És jön vele, mert ez meseszerű, arcuk a nevetéstől csupa ragya-derű, gödreikben az árnyék megáll és leül, elfárad, mégse menekül, adja át magát, mint a fekete epe, mert ki az a hős, aki mer és van helye maga alatt. Csak üríteni marad erő, és enni, a test ellen étvágytalan lenni. De a két pici élet, nem így méri fel nekik a jussot, a bért a végzet, hanem egészen más. Mert mire jó, mire kereshető, mire feledhető, mire a hirtelen felcsattanó mosolyszerű emléke a gyerekségnek, mert ez egyik pindurkának se volt meg, hirtelen nyurgultak, mint kit varázslat mételyez, és akkor meg már jöttek is a kalandok egyszerre, majd a végre az egészen más.
Illusztráció: Női akt (pixabay.com)
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Napút-köszöntők (8.) →
Móritz Mátyás: Ismeretlen fogalom →
