Suhai Pál: „in illo tempore” (Levélfa, 34.)
Levél Szondi Györgynek Hegyi Botos Attila verseskönyvéről
2018. október 16.
Kedves Gyuri! Óhajod parancs. Megfogalmazom. Hegyi Botos Attila most kezembe vett kötetének, az in illo temporénak hozzám aligha méltó dicséretét. A kafarnaumi százados példázatával mondom: „Uram, nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj!” Ő, HBA kötetével mégis megtette (a „gyalázatos”!). Te pedig, kedves Gyuri, szintén mindent megteszel. Túl azon is, hogy köteteket adsz ki, még istápolni is hajlandó vagy a szegény szerzőt. Még recenziók kerítőjének is beállsz. Otto Weininger műve, a Geschlecht und Character jut eszembe – hirtelen fordításomban: a Nemiség és jellem. Ebben a nő ilyen. Te persze nő véletlenül se vagy, de szereted összehozni az embereket és a dolgokat. S tudsz kétértelmű szavakat egy lélegzetre kifújni, mint ebben az esetben is az „Orom” betűsorával. Fölteszem, nem magyar karakterű gépről írtad, s intenciód szerinti jelentése: „öröm.” (Hadd örüljön szegény! – persze nem én, hanem a szerző.) Méltányolom nemes igyekezetedet – nekem már ennyi is elég lenne óhajodat parancsszámba venni. Látom azonban a szót betű szerinti jelentésében is: „orom.” Csúcs. Ilyennek tartom az in illo temporét – HBA csúcsteljesítményének. Máris. Kosztolányival szólva: „A pompa ez, részvéttelen, derült, magába-forduló tökéletesség.” Ennél többet aligha mondhatok róla, s nem is kívánok. De hogy hihető legyen, muszáj még néhány kijelentést tennem. Megismétlem a megismétlendőket (első benyomásom, igaznak kell lennie): „A legtisztább, legzamatosabb párlat.” Te persze azonnal valami jóféle pálinkára gondolsz, s még így sem jársz messze az igazságtól. De ha ehhez hozzáteszem, amit egykori szakmunkásképzős kollégám és barátom, Kelemen Péter kitűnő Kosztolányi-könyvében (Szimbolista versszerkezetek Kosztolányi első korszakában, Akadémiai K., 1981) olvasok, eme sejtelem tágabb összefüggést és mélyebb értelmet nyer. Voltaképpen elég is lenne, ha az eltűnt idő nyomába eredve csak őt idézném, mert annyira ide illő a száz évvel ezelőttiekre mért gondolatfutama. Nincs új a nap alatt! – de lehet, hogy mégis csak van? – ez később talán kiderül HBA barátunk kötetéről. („Barátunk”: a magam részéről jóformán ismeretlenül is ennek kell tekintenem, jóllehet eddig csak egyszer-kétszer láttam-hallottam őt a Nádor Teremben – persze már ezzel is fölhívta magára a figyelmemet, most azonban életre szólóan meg is tartotta.) De vissza Kelemenhez. Az avantgárd felé – A tudattalan mítosza című fejezetében a természetlírával kapcsolatban a következő megállapítást találom a romantika és a század eleji szimbolizmus szimbolizálási törekvéseinek különbségéről: „…míg a korábbi költészeti irányzatokban a természeti folyamat szimbolizálásának elsődleges értelme az ember életfolyamatával fennálló párhuzamban rejlett, addig nála [Kosztolányinál – SP] más elemekre tolódik a hangsúly. Legszembetűnőbb rögtön az, hogy milyen nagy szerepet tölt be a kultikus jelleg, a szertartásosság ezekben a versekben.” Itt meg is kell állnom, kedves Gyuri, mert az utóbbi kijelentés, noha szó szerint igaz HBA első kötetére, a rögnyi Égre, e mostani harmadikban alig találom nyomát. Nem mintha út közben elveszítette volna: maga a vers, a versegész (s mindjárt hozzátehetem: a kötetegész lett a kultusz tárgya és hordozója – s a költő esendő mindennapiságában is mintegy főpapja a lírai szertartásrendnek). Akinek van füle, hallja. S bár kezdetben Kosztolányi is tematikus egységű kötettervekben gondolkodott – gondoljunk csak A szegény kisgyermek panaszaira, a hieratikus vonás nem kötetegésze jellemzője. Az in illo tempore esetében azonban igen. Ez az a nóvum, amelyre az előbbiekben utaltam. De még tovább is kell mennem. HBA a modern és posztmodern ilyen-olyan kalandjai után, a hangsúlyozott hétköznapiság vízválasztóján átkelve lép a költészet oltára elé. S hogy miért mondom? Magamat idézem: „Más ablak más tájra másképpen tekint le.” A kontextus teljes kicserélődése után, még ha hasonló is kötetének világa a száz évvel ezelőtti költeményekéhez, más a húzása. Nem magától értetődő, sőt, a mai versek átlagával homlokegyenest ellenkező, azzal perben álló életszentség megnyilvánulása. Még sőtebb (Bokor Leventével szólva): versei „létberendezési tárgyak.” Nem is annyira az Élet, mint a Lét felől, onnan fúj ihlete. S most ismét hadd jöjjenek Kelemen doktor mondatai: „Túl vagyunk immár a romantikus kontempláció természetfelfogásán. Az évszakok váltakozó rendje nem hasonlat, metafora, szimbólum vagy allegória – kultikus tárgy, »szentség«. Valami sajátos homályú természetvallás: nem benne rejlik az Isten (mint a pantheista filozófiák képzelik), hanem maga nyer isteni szubsztanciát. Mintha a világ lényege sűrűsödne össze Természet és Idő e hatalmas mozdulataiban. Bármilyen keret fogja is körül e »természetfestő« verseket […]: a természetábrázolás lényege mindig az, hogy általa megsejtünk valamit a világ irracionális mélységeiből, olyan áhítatot érzünk, mintha az élet végső mozgatóit szemlélnénk.” És az in illo temporéval én is így. A természetábrázolás, a Kert! felszíni, egyébként nagyon megkapóan festett jelenségei alatt vagy mögött ebben az esetben is a szakralitás. Alatt vagy mögött, de még inkább benne! Itt véletlenül sem valamiféle „filozófiaként”. Figyeld meg, hogy’ csinálja! Magát a tárgyat adja a róla szóló reflexiók helyett. Kenyeres Zoltántól tanultam e finom kis distinkciót, s még a nagy Hegeltől is, aki ebben, a tárgynak való megfelelésben látta az eredetiség kritériumát és mibenlétét (Esztétika, Modor, stílus, eredetiség). Csak ha valaki erre képes, képes meghaladni a „puszta ötletek önkényéből álló” különcséget, mely, úgy látszik, Hegel óta legalábbis minden korszak versdömpingjére rányomja a bélyegét. De vissza a Kerthez! Muszáj „kerítéséről” is beszélni (ez másféle, mint a tiéd, Gyurikám!). A Kert kivételesen más mai költőnek is ihletadója. Németh István Péter Hortulus nosterét (Tapolca, 2012) említhetem, s vele kapcsolatban a szerzőnek címzett levélesszémet (Bábeli adottságok, Napkút, 2014). Belőle is a következőket (de mintha HBA-nak írnám): „Orbán Gyöngyi Ígéret kertje (Pro Philosophia – Polis, Kolozsvár, 1999) című, a dialógus poétikája felé tájékozódó irodalmi tanulmánykötetében találkozhattam a teremtett és a művelt (művelendő) világ fogalma közötti megkülönböztetéssel. E distinkciót bizony (lepődj meg!) a Te verseskötetedből is kiolvashatom. Jóformán e különbségtevésen épül mindaz, ami a kertről és mindenkori gazdájáról-gazdáiról állítható. Figyelj csak: »A kert minden emberi alkotás metaforája. Az ember elkülönít, kiemel egy kis szeletet a természetből, amelynek egyébként ő maga is része, elkeríti azt a tér többi részétől, feltöri, elegyengeti, beülteti, gondozza, egyszóval megműveli. A kert határa akkor is látszik, ha nincsen kerítés állítva: a rendezettség, a megműveltség maga mutatja a határt. A kert ezért nem egyszerűen csak megművelt földterület, hanem olyan hely (toposz), amely a művelés által van. A kert a természet megmunkálatlan részéhez [a »teremtett« világhoz – SP] viszonyítva az ember jelenlétét mutatja meg a maga létezésében: ahol kert van, ott ember is van, ott kultúra van.« Figyelemre méltó szavak, melyek világodat, köteted világát és világképét (is) jellemzik.” Tehát Attila barátunkét is. Ennyi elég is lenne. Ahhoz azonban, hogy a nem jellemzőt is észrevehessük, tovább kell idéznem a Németh István Péternek szóló „intelmekből”: „Az Édenhez azonban, erről se feledkezzünk meg, a bűnbeesés és a kiűzetés története is hozzátartozik. (Ez második megjegyzésem.) Te még, Pistám, az Édenkert fája alatt ülhetsz. A kiűzetés előtt? Ezt azonban a kötet minden idillikus mozzanata ellenére sem akarom állítani. Talán a leghelyesebb, ha így fogalmazok: egyszerre előtte és utána. Mert még fizikailag is benne, koros és beteg édesanyádat szerethetve és ápolhatva. És lelkileg is, a fönt elmondottak szerint. De már soha sem oly érintetlenül, hogy gyanútlan lehetnél a »külső« világot illetően. Roncsain már rég felhorzsolódtál, s gyanítom, naponta felhorzsolódsz. És mégis. És mégse. Akkor hát hogyan is? Legegyszerűbb, ha ezt mondom: földi Paradicsomodba (innen és túl minden történéseken) beűzetve.” Ez nagyon jól hangzik, és máig meggyőződésem, hogy NIP világára tökéletesen illik is, HBA-éra azonban nem. Mert noha ő is kiűzetés után, és mégis az Éden kertjében, de nem beűzetve. Be nem. HBA tudatosabb és szuverénebb lény ennél – ő maga lép be (oda). Most és éppen e kötetével. Annyira jól áll neki, hogy már előre sajnálom, hogy saját elhatározásából előbb vagy utóbb el kell hagynia e nekünk nyújtott édeni költést. Kívánnám: ne tegye! De meddig tartható e lábujjhegy? S ha csak séta lenne is: nem kívánkozna-kívánkoznánk-e más meghódítandókra is? Ennyit a „párlatról”, kedves Gyurikám. Maradt még mindig valami azonban első benyomásom magyarázatául. Ezt is írtam: „Énekek éneke”. A föntiekkel részben persze már igazoltam is az in illo tempore tájfestészetét. Széles alapozás, finom ecsetmunka, s mégis az ásó. A mélyre ásó! S milyen érdekes: a látható-láthatatlan keret néha itt-ott-amott levág valamennyit a képből (gyakran mondataiból is.) Annál értékesebb, mert fölfogjuk (én igen!), hogy e paradicsomi derű (szerenitás – írja magáról vagy nyilatkozza valahol), hogy e költészettel telített lét is az Édenből csak szeleteket tud kihasítani. De ne tovább! Legyen elég ennyi: HBA-nak sikerült a csoda, az immanens magjába belepréselnie a transzcendens paradox növéstervét. Profánnál is profánabb korunk új Bibliájában méltó helye kell legyen – valahol a salamoni bölcsességi könyvek közelében. Ezzel végeztem is. Mielőtt búcsúra fognám azonban, hadd másoljak még ide, illusztrációul a föntiekre (az ő briliáns kézírásához képest sajnos csak betűveréssel) – szemléltetésül, de saját gyönyörűségemre is egy teljes HBA-verset. Ezzel búcsúzom:
Zsoltár
Az ég az én tengerem.
Partjain lakom.
Itt virradnak rám
a reggelek,
itt borulnak rám
az alkonyok.
Egyszerre közeli,
egyszerre távoli,
ami történik
s ami mégsem:
s mind izgatott csoda,
ismerős,
szerelmes talány.
Kibomlok s zárulok
minden ölelésben,
zuhanok, emelkedem
egyetlen lélegzetben:
ahogy kinyitja,
úgy hunyja
le szemét
bennem a világ.
Hegyi Botos Attila: in illo tempore (Cédrus Művészeti Alapítvány, 2018)
Illusztráció: Tintatoll
Ezek is érdekelhetik!
Suhai Pál: Aki jobb önmagánál (Levélfa, 40.) →
Hangosírás (Levélfa, 39.) →
Meg lehet-e javítani a magyar könyvterjesztést? (Levélfa, 38.) →
