Annelies Verbeke: Lola
Lola gyakran ment biciklizni, és egyre tovább maradt távol. Családtagjai szerint a házassági problémák és a munkanélküliség késztette erre. Ő maga nem akarta ilyen messze keresni a magyarázatot. Csak úgy biciklizett. Elég izmos lába volt.
Persze előfordult, hogy útközben kevésbé kellemes dolgokra gondolt. Gyakran eszébe jutott, milyen sokáig várat magára minden, amire vágyik. Az egyetlen megoldás, amit erre ki tudott találni, hogy kevesebb dologra vágyakozik. Valószínűleg jobb lenne, ha csak egyetlen dologra korlátozná a vágyait. Választani próbált a jó házasság és az érdekes munka között, de valójában mindkettőt túlságosan lényegtelennek találta ahhoz, hogy teljes mértékben rá összpontosítson. A férje így is, úgy is elhagyja, és ha dolgoznék, nem mehetne biciklizni a nap legszebb óráiban. Nem szerette a művészetet, nem űzött versenysportokat. A pénz és az elismerés éppígy nem érdekelte. Talán ezért fogta el életében először heves vágy egy lelki társ iránt.
Gyakran megállt a város szélén elterülő hatalmas mező szélén. Szerette nézni a legelésző teheneket, bár a kérődzés folyamatába nem akart mélyebben belegondolkodni. Egy friss tavaszi napon egy férfit talált a szögesdrót mellett. Bertnek hívták, és úgy tíz évvel lehetett idősebb nála.
– Úgy látszik, nagyon szereted a teheneket – mondta Bert.
Lola vállat vont, és mereven bámult maga elé. Úgy érezte, hogy a férfi túl közel lépett hozzá. Körmével lekapart egy kis mohát a facölöpről, ami az elektromos kerítést tartotta a helyén.
– Hallottál a Heck testvérekről? – kérdezte Bert.
Lola megrázta a fejét. Nem ismert túl sok embert.
– Ők tenyésztették ki a Heck-marhát. A mai napig a legjobban sikerült kísérlet egy olyan fajta létrehozására, amely az őstulokra hasonlít. Az őstulok ugyanis már a középkorban kihalt.
Úgy tűnt, mintha a férfi jó benyomást akart volna tenni rá. Lola észrevette, hogy többé-kevésbé előre betanulta a beszélgetést kezdő mondatokat. Lehet, hogy Bert már többször is látta őt itt álldogálni a legelő mellett.
– Egész évben kint lehet tartani őket, kevés gondozást igényelnek.
Lola érezte, hogy a férfi az arcát pásztázza.
– Gazdálkodással foglalkozom – mondta Bert. – Az enyémek ezek az állatok. Meg a föld is.
Lola alig észrevehetően bólintott. Egy darabig csak egy madár riadt csivitelését lehetett hallani.
– A Heck-marhák kevesebb metángázt is bocsátanak ki – mondta Bert. – Jobb a környezetnek.
– Azt ott hogy hívják? – kérdezte Lola, egy fiatal bikára mutatva, amely éppen dühösen rázta a fejét, hogy elhessegesse a legyeket. Az volt a kedvence.
Bert elhallgatott.
– Nem igazán van neve. Kitalálhatsz neki egyet, ha akarsz.
– Lola – mondta Lola.
– De hát ez egy bika!
Lola vállat vont, és a bikát bámulta. Bert zavartan felnevetett.
– Na jó – mondta. – Legyen a bika neve Lola. És téged hogy hívnak?
– Lola – mondta Lola.
Bert úgy vélte, hogy ezt könnyű lesz megjegyeznie.
Lola úgy érezte, hogy Lola igazán megérti őt. Legalábbis úgy nézett rá. Olyan gyakran látogatta meg a bikát, ahogy csak tudta. Ha Bert nem volt ott, Lola hosszabb ideig maradt a legelőnél, néha mesélt magáról és Lucről, a férjéről is, aki egykor a munkatársa volt, és aztán feleségül kérte őt. Ő pedig csak bólintott, és várta, mi történik. Három év után Luc válni akart. Azt mondta, nem bírja többé elviselni felesége hallgatagságát. Amikor megkérdezte, hogy Lola beleegyezik-e a válásba, ő csak a fejét rázta. Nem tudta, mit lehetne még hozzáfűzni.
Párosujjú patás druszájának hosszú szempillákkal keretezett együttérző tekintete mélyen meghatotta Lolát. A bika rázta a fejét. Lola megértette, hogy semmit sem kell neki megmagyaráznia. Hogy az mindent tud a válásokról, és róla magáról is. Elég volt belenéznie az állat hatalmas, kerek szemébe. Minden látogatás után egyre jobban érezte magát. Mintha valaki végre bekapcsolta volna a fűtést.
Az anyja és Luc, akik mindig is egy húron pendültek Lola dolgait illetően, úgy értelmezték a Lolát megszálló nyugalmat, hogy a lány egyre távolabb kerül tőlük. Amikor a szülői házban, mint minden szerda este, a spárgakrém-levest kanalazták, az anyja és Luc néhány percig figyelte Lolát. Aztán sokatmondó pillantást váltottak egymással.
– Még mindig sokat biciklizik? – tudakolta Lola anyja.
– Állandóan – válaszolta Luc. – Naponta legföljebb egy órát látom.
– És még mindig el akarsz válni?
– Igen – sóhajtotta Luc. – De azt sem akar.
– Tudod, hogy itt mindig szívesen látunk téged.
– Jövök is. Ilyen levest senki más nem tud főzni.
Lola anyja éles hangon felnevetett. Lopva rápillantottak Lolára, majd egymásra mosolyogtak.
Lola sosem vett részt ismétlődő beszélgetéseikben. Már nem is figyelt oda rájuk. Lolára gondolt. Az eső dobolt a veranda tetején. Lola biztosan az istállóban van.
– Mindig furcsa volt – mondta az anyja. – Előfordult, hogy napokig nem szólalt meg. Azt hittük, hogy majd egy férfi változtat ezen, de sajnos nem.
Aztán elhallgattak, mert Lola apja is leült az asztalhoz. Néha rájuk kiabált, hogy fogják már be a szájukat. Mindig megtették, amit kért, mert szívbeteg volt.
Szép volt a nyár. Bert röviden bemutatta Lolát az új Heck-marháinak. Testes, zömök üszők voltak, és kisajátították maguknak a legelő egy részét. Ott legelésztek mind az öten. Néha ellenséges pillantásokat vetettek a többi marhára.
– Gyönyörű állatok – mondta Bert. – És te hogy vagy?
Lola mosolygott, és széttárta a karját, amikor Lola futva megindult felé. Ahogy szokott, most is hozott neki egy kis zellert. A bika a zöldség köré kunkorította bíborszínű nyelvét, és hosszasan rágcsálta, míg Lola ujjai az orrát simogatták.
Amikor Bert nem volt ott, Lola néha bemászott a kerítésen. Megállt a kedvence mellett, hogy ő se egyedül álldogáljon. A Heck-marhák érkezése óta ugyanis kissé elszigetelődött a többiektől. Néha hozott magával egy durva sörtéjű kefét, amivel hosszasan simogatta az állat hátát. Mindig hálás pillantásokat kapott ezért. Lola és Lola néha féktelenül nyargalászott együtt a réten, és előfordult, hogy bőgtek is közben. A Heck-marhák egyre nyugtalanabbak lettek ettől. Amikor Lola hazaindult, Lola követte őt a villanypásztorig. Ott maradt, míg barátnője átmászott a kerítésen, és biciklijével el nem tűnt a szeme elől a kanyarban. Néha Lola integetett még, Lola pedig bólingatott a fejével.
Amikor az első őszi zivatarok mocsárrá változtatták a földutakat, Luc végleg elhagyta Lolát. Anyósa segített neki becsomagolni. Rendre utasította a lányát, amikor ő is segíteni akart.
– Hagyd csak – mondta. – És egy darabig ne gyere vacsorázni, mert a szomszédok pletykálnak a válásról. Várj, amíg kicsit elcsöndesednek a dolgok.
– Azt hinné az ember, hogy legalább most mond valamit, amikor utoljára látjuk egymást – mondta Luc. – Végül is három és fél évig osztottunk meg egymással ágyat-asztalt.
– Hát, kutyából nem lesz szalonna – mondta Lola anyja.
Vártak még egy kicsit, hátha Lola is mond valamit. Amikor leült az ablakhoz, azok ketten folytatták a csomagolást. Lola udvariasságból megvárta, amíg elkészülnek. Azután felvette a csizmáját és egy zellerszárat dugott drapp esőkabátjának zsebébe.
Ahogy számított rá, a sárban nem tudott a legelőig biciklizni. A silónak támasztotta a biciklit, és az utolsó útszakaszt gyalog tette meg.
Lola nem jött oda hozzá. Akkor sem, amikor szólította. A hátsó felével Lola irányába fordulva állt, és soványabbnak tűnt, mint máskor. Mintha reszketett volna. Lola is reszketni kezdett, amikor átmászott a kerítésen, és az állat felé indult.
Két kézzel felemelte barátja fejét. Szemében szinte túlvilági szomorúságot látott. Pánikszerűen, de figyelmesen megvizsgálta a bikát. Kezét a szája elé kapva hosszasan bámult az állat hasára. A két hátsó láb között jól látható hiány tátongott. Bert szörnyűségesen elbánt vele. Az állat már nem osztozott nevén a csillagképpel, és rettentően gyötrődött emiatt. Lola megpróbálta pillantásával megnyugtatni Lolát, az ökröt, hogy számára ez nem lényeges. Az állat szégyenlősen elfordult, majd az elektromos kerítés felé indult. Ott megállt, fejével a kerítésnél, míg Lola egy deszkadarabbal el nem kergette a tízezer voltos áramütésektől. Mindketten szívettépően bőgni kezdtek.
Amikor Bert odarohant hozzá, Lola még szorosabban fogta kezében a fadarabot, és a férfi arca felé ütött vele.
– Nyugtalanok voltak miatta a Heck-marháim! – kiáltotta Bert.
A deszka lengetésétől Lola elveszítette az egyensúlyát. A nedves fűbe esett, és ott maradt fekve. Látta, amint Lola fásultan ismét az elektromos kerítés felé indul, és tudta, hogy ennek már nem lesz jó vége. Bert letérdelt mellé, és megpróbálta felsegíteni. Lola megrúgta.
– Nem tudtam, hogy ennyire a szívedre veszed majd – mondta Bert. – De hát még mindig szép állat. Az ökrök lassabban növekednek, mint a bikák, de szebb és finomabb lesz a húsuk.
Ezt nem kellett volna mondania. Egy nappal később leégett a gazdasága, és az ökrei közül is elloptak egyet. Mivel ő maga is hajszál híján a tűzbe veszett, életében először pszichiátriai segítséget kellett igénybe vennie.
Névtelen bejelentés érkezett egy nőtől, aki azt állította, hogy egy ökröt látott a lánya kertjében. Amikor azonban a rendőrség csöngetett Lolánál, a kert üres volt. A rendőrök nem igazán tudták elképzelni, hogy a gyanúsítottnak sikerült volna elrejtenie az állatot a lakásában. Bár türelmesek és kedvesek voltak, nem jutottak ötről hatra. Lola hallgatott, amíg békén nem hagyták.
Fordította Mátis Viola
Mátis Viola a 2018-as Cédrus-pályázat közlésre kiválasztott szerzője.
Illusztráció: Őstulok-szerű szarvasmarha (unikornis.hu)
Cimkék: cédrus, műfordítás, próza
