Suhai Pál: Belül is vannak még védendő pozíciók (Levélfa, 33.)
Levél Szondi Györgynek
2019. március 23.
Kedves Gyuri! Érzésem szerint nem fogjuk tudni kikerülni a könyvterjesztés témáját. Tegnap bementem a Libri Rákóczi úti könyvesboltjába, s keresetlen egyszerűséggel (nagyétkű, de naiv olvasóként!) kikerestettem néhány nevet. Önlexikonodból vettem példáimat. Az általam felsorolt negyven kortárs szerző közül a Libri (ha nem is az egyetlen hazai könyvterjesztőnk, de összehasonlíthatatlanul a legnagyobb) – a Libri listáján egyáltalán nem szerepelnek a következők: Babics Imre, Bokor Levente, Búzás Huba, Hegyi Botos Attila, Orosz István, Pálfi Ágnes, Péntek Imre, Serfőző Simon, Sumonyi Zoltán, Szabó Ferenc, Toót-Holló Tamás, Tóth Éva, Várady Szabolcs, Vári Fábián László. (Azt hiszem, tökéletes ábécé.) Negyvenből tizennégy általam, általam is nagyra becsült szerző, másik tizenkilenc raktáron – csak ismerősnek (!). Rád bízom, milyen arány ez. De mintha nem is léteznének e kimaradtak. (Ördögi kör: őket nem veszik át, mert nem veszik, s nem veszik, mert nem veszik át.) Ebben az esetben hogy’ jutnak el az olvasóig? Válaszoljak? Valahogy. Valahogy csak eljutnak! S látom a mindentudón mosolygó, a hitetlen legyintést. Hadd ne minősítsem. Mintha nem a kultúra munkásairól lenne szó. Kultúránkéról, amelyet az országhatáron kerítés véd, s amelyet, ha nem védené, építenünk kellene. De itt belül is vannak még jócskán védendő pozíciók. S kik védjék, ha az építők maguk nem? Ez utóbbiról meglepő kijelentést hallottam a napokban az M5 kulturális műsorában. Egyik irodalmi intézményünk vezetője mondá: Az írók? Tülekednek. Marakodnak a koncért. Folyik a létharc – de ezt már én teszem hozzá. Azonban valamit, fontosat, ő is hozzátett még. A kiválasztás szempontjának a művet kell tekinteni. Az persze továbbra is nyitott kérdés, hogy s mint lesz a marakodásból teljesítmény és kiválasztás. Könnyebb esetnek az előbbit tekintem. Elég a Jóistenre mutatnom. Tervei és eszközei kifürkészhetetlenek: kezében az alantas is. Hatalmában áll pl., hogy a nekem kevéssé szimpatikus atkák aduját játssza ki az élet nagy körforgásának biztosítására. (Balogh János nevét tán ismered.) A hatalmi játszmákkal azonban ő se bír. Mert igaz ugyan, hogy egy töredezett irodalmi életnek és kánonnak vannak, lehetnek előnyei is: ha idegen tőlem az egyik képe és (legyünk jóhiszeműek) értékrendje, állhatok egy másik zászlaja alá. (Vagy magam vigyem.) De mi történjék, ha egyesek számára e zászló, Kosztolányival szólva, csak bot és vászon? Nem folytatom – elég nagy baj, de most nem erről beszélünk. S mert van nagyobb is. Elemi. Ennél is nagyobbnak a könyvterjesztés anomáliáit látom, a könyvterjesztését, melyben a kiválasztást pőre profitérdekek motiválják – az irodalmi élet mozgásaitól (s a vele nem feltétlenül párban járó értéktől) többé-kevésbé függetlenül. Beszerzési Osztály vagy Osztályok merő haszonelvűsége. Az Adam Smith-i láthatatlan kéz, mely egyeseket egyenesen az égbe, másokat a pokolba röpít. Lássuk meg végre ennek ideológiáktól és pártállásoktól független, részben független természetét. (Részben, hiszen ez sem steril – mindenféle nyomások kívülről-belülről őt is érik, s főleg, amiről Polányi Károlyban (A nagy átalakulásban) olvashattam: kényes e kéz – elsorvadna a létére irányuló intenció nélkül.) Ilyet persze a mai világ embere dehogy is akarna – én se. Működési feltételeit azonban, harminc év után végre, szabályozni kellene. Mert e mechanizmus emésztőgödre nemcsak egyes szerencsétleneket, de a magyar kultúra egészét is fenyegeti. (Hogy miért? Rövid a dal: működésének elvileg érték-semleges – érték-közömbös volta miatt.) Egy értékek mellett elkötelezett kormányzat azonban, ha következetes akar lenni önmagához, nem nézhet közömbösen eme értékközömbösségre. Éppen ide akarok kilyukadni. Hogy tegyen végre már valamit, ha semmi másért, hát azért, hogy írók és kiadók közösen összeverejtékezett művei formájában állami támogatások (bizony: állami támogatások!) ne csússzanak a fönt emlegetett emésztőgödörbe. S az írói kar? Morog, és mégis hallgat. Vajon miért? Elvárja, hogy etessék? A monopoltőke világában? Magukra valamicskét is adó közgazdasági egyetemeken ma már külön tanszék a lobbizásé. Ki kell járni. Ki kell járnunk, kedves írótársaim ennek az iskoláját is. Persze ez egyedül nem megy. Ehhez szóba kell, tudnunk kell szóba állni egymással. Már csak azért is, mert értelmiséginek, mióta s ha létezik (ha egyáltalán!), feladata ez – a párbeszéd, s ez is: a mintaadás. Ha mi nem adjuk, mint vehetnék tőlünk – mondjak egy példát?: a politikusok. Ne mosolyogjunk hát, és ne is legyintgessünk. Amíg ki nem járjuk magunknak, nem lesz – és ne is legyen! – könyvterjesztésünk. Főjünk meg a saját levünkben: eme ízletes húslevesben. Befejezésül még egy szót, Gyurikám (lehet, hogy kettő lesz belőle). Bibó. Bibó István. „A demokráciát mindenkor ki kell követelni.” Én finomabban és rövidebben szeretném: kérnünk kell. „Kérjetek és adatik néktek. Mert aki kér, mind kap; és aki keres, talál; és a zörgetőnek megnyittatik. Avagy ki az az ember közületek, aki, ha az ő fia kenyeret kér tőle, követ ád néki? És ha halat kér, vajon kígyót ád-e néki? (Máté, 7:7–10.) S legvégül, de még mindig ennek jegyében, botcsinálta korifeusként s újabb idézettel (bár szabadon): „Nekem a kérés nem szégyen, adjon úgy is, ha én kérem.” A mi mennyei Atyánk! Válaszod várva és barátsággal: Pali
Ui.: Hogy mit s hogyan is adjon? Erről nem beszéltem. De létezik észszerű: ép eszű megoldás. Tudom és borítékolom.
Illusztráció: Könyvek Bábele
Ezek is érdekelhetik!
Suhai Pál: Aki jobb önmagánál (Levélfa, 40.) →
Hangosírás (Levélfa, 39.) →
Meg lehet-e javítani a magyar könyvterjesztést? (Levélfa, 38.) →
