Magén István: Harc a berberekkel
Vizsgálati célból mérőműszereket építettek beléjük, a hajuk puha bozótját lenyírták, a fejüket levékonyították, szétmeredő füleik közé processzorokat ültettek. Szökellésekkel érték el a tábort, és látták a zugokat és bozótokat, melyeket menedéknek gondoltak. Ám nem azok voltak, hanem inkább rosszhangulatú lények támadásai. Az utcán két őr egy foglyot kísért. Elsőként Somfai ugrott elő. Érezte a sivatagból fúvó meleg áramlatokat, melyek a déli napsütés izzasztó forróságából adtak ízelítőt. Látni akarta, ahogy gúnyos éllel visszanéznek. A repülők kioldották bombáikat, és kísérletképpen az emberekre szórták. Voltak közöttük asszonyok is, akik a szakadékba zuhantak. Előbújt a borzalom és magányt árasztott.
Sortüzek szakították meg a sötétséget. A kísérleti repülőgépek fennakadtak a fenyőfákon, az emberek pedig fegyver és lőszer híján felkelés szervezésébe kezdtek.
Ez abból állt, hogy mindenféle útkereső próbálkozásoknak vetették alá őket, függetlenül néhányuk hisztérikus üvöltözésétől. Nem szóltak hozzá semmihez, csak keresték a jelentősebb alkalmakat. Pár lépést tettek a szakadék széle felé.
A szívükbe ólomtetraetilt öntöttek és csavarokat csavartak. Az aktív zónákban embereket centrifugáztak, kiszűrték belőlük a vizet, a csontjaikat hajtórudakká alakították. A teljesítmény fokozása érdekében munkaközösségeket hoztak létre, a rádió adó-vevőket használhatóvá tették. A munkaközösségek tagjai egymás felett, a hajtótér sarkai felé mágneses energiát fújó örvénylésben úsztak.
Somfai emberei ördögi rajzolatok formájában folytak szét a kövezeten, de ebben a formában is felismerhetőek maradtak. Csak rövid robbanások törték meg a sivatag némaságát, női katonák lépései koppantak. Somfai minden női lényben ugyanazt kereste: a magánéletet, a ruha alatt feszülő bőrt, a csontokon domborodó izmokat, csupa olyasmit, melyekkel szembetalálkozik az ember az utcán. Megrohanták Somfait az izzadtságtól csöpögő katonalányok.
Az eredmények igazolták a tételek helyességét. A körülmény, hogy a gyakorlati kérdések kutatása megszakadt, az elmélet helyességét támasztotta alá. Somfai bebörtönözte a nőket. A telt idomú, látszólag minden formai finomságot nélkülöző asszonyokat szerette, speciális vonásaikat felrajzolta, álláspontja szerint ez a jogi megítélés szempontjából vált szükségessé.
Somfai kapta a folyamatosan működő lendítőkereket. Rákötözték a nyakára, elvarrták a hegeket, a lendítőkerék pörgött, forgott, és menthetetlenül előre jelezte a katonák elragadtatásait. Somfai a pörgéstől elvesztette az egyensúlyát. Elképzelte, hogy mi lenne, ha egyszer csak észrevenné magát, egy katonaasszonnyal lovagolna a szakadék felett, és a ló egy óvatlan pillanatban felszaladna a második emeletre. Az asszony egyre csak bosszankodna, amiért ilyen csekély magasságban repülnek, Somfai azonban vastag ponyvát terítene rá, és élvezné tágas ölelését.
A katonanő izgalomban tartotta. Később kiderült, hogy képtelen bármire is visszaemlékezni. A legtöbben nem arra emlékeznek, ami történt. Összecsuklott, és kiszáradt torokkal gurult a nevetéstől. Önmagával kapcsolatban valami betegségről mesélt, amit a nagymamájától kapott el, meg az is a nagymamájától, meg amaz is…
Somfai a Föld körül keringett mesterséges pályán. Ez jelentős fordulópont volt Somfai életében, hiszen a gondolkodása már-már megszűnt. Megállapította, hogy a szabad gondolkodás saját önfenntartását sérti.
Saját erőszakosságában bízva segíteni akart egy katonalánynak. Emelvény szélén állt, és vérvörös pillantással nézte az összesereglő embereket. Meghitt viszonyba került egy katonaasszonnyal és a lányával, akik szárnyakért szaladgáltak, hogy angyalokká válhassanak. Beszédstílusukhoz különösen illett a délutánba nyúló káromkodás, szavaiktól elsötétültek az ablakok, a háztetők cserepei elszürkültek. Valamelyikük időnként felemelte a szoknyáját, és azt kiáltozta: “Nem bírom már!”
A berberek fedélzeti fegyverekkel védekeztek. Somfai spórolásképpen, önkényesen lőszereket tartott vissza. A repülőgépek fordulatszáma következtében a légtér kitágult, a tér elgörbült, a légifolyosók környékén féreglyukak keletkeztek. A felhők között fecsegő madarak fehér lepedőkkel ijesztgették egymást, csiripeltek, és a szárnyaikkal simogatták a katonalányokat, majd tarka színű, aprócska mesterséges holdakat tojtak.
Somfai csak nehezen tartotta a csúcsmagasságot és az irányt. Figyelembe véve a számokat, a földönkívüliek közösségébe való bejutást a természet törvényei akadályozták. Somfairól úgy pattantak le a golyók, mint a gombok. Magas volt és mosolygott, mint az apja, akit a berberek fogságba cipeltek, megláncolták, ütötték és rugdosták, mintha jó ismerősök lettek volna. Emlékezett a nagyapjára is, aki egy alagsorban lakott, és azt mesélte, hogy egyszer meztelenül látta az anyját. Éppen támadtak a berberek, a túlparton nappal felengedett a jég, de éjszaka ismét fagyott. Somfai nagyapja még kisfiú volt, és becsukta a szemét. Az anyja meztelen, hosszú, feszes csípője kerek volt, mint egy gumilabda.
A berberek összezavarodtak, felkavarta őket a lelkesedés. Dupla szárnyú, önvezérlő repülőgépekkel támadtak. Amikor a dupla fedelű repülők becsapódtak, és a darabjaik szétrepültek, a berberek többsége még mindig bízott a győzelemben. A dédszüleikre gondoltak, akik hősök voltak. Bizonyos esetekben az ő szemükkel láttak, és elfecsérelt időnek tartottak minden órát, amelyik harc nélkül telt. Gyakran látták magukat álmaikban, amint töredezett kőlépcsőkön botorkálnak. Arra is gondoltak, hogy az égbolt hűsítő kékjében jókat úszkálhatnának.
Az emberek összefogódzva vonultak és kacarásztak. Véres ellenségeket lepleztek le, csókolództak velük, simogatták őket. Somfainak az az érzése támadt, mintha közvetlen, szinte már-már szexuális érintkezésbe léptek volna velük. Várta a gyengéd találkozásokat, különösen nőkkel, akik néha összeverekedtek, álcázták magukat, hogy érzelmeiket palástolják.
A berberek, legyen bármilyen meleg, szívesen öltöztek nyakig. Színes rongydarabokat lobogtattak, és Somfai katonáinak az volt a benyomása, hogy nem azt látják, amit néznek, és hogy titkos tájakon kalandozik a képzeletük. Álig felfegyverkeztek, még a gallérjukon is gépfegyverek lógtak. Rakétákat lőttek ki tevehátról. Az állatok a beléjük fúródó repeszdaraboktól sikoltoztak, habzott a szájuk és az alakváltoztatást gyakorolták. Felrepültek, összekapaszkodtak, pilótának öltöztek, és berber, angol és magyar keveréknyelven ordítoztak. Egyetlen egyszer sem sikerült eltalálniuk az ellenséget. Fegyvereiket erődítményeik meredek falába akasztották, és amikor az ellenség megrohamozta őket, hazudtak, hogy előnyösebb pozícióban védekezhessenek. Különös rítust műveltek. Betegségük csak tévedés volt, látszat, halvány mosoly. Lelkiismeret furdalás gyötörte őket, ami a védekezés pillanatában nevetségesen hatott.
Somfai a katonáinak eligazítást tartott. Felnevetett, amikor előhozták az atombombát. Nem tudott egyebet, mint azt, hogy az is természetes, ha az ember csendben marad, mert érzi, hogy elfáradt, és hogy bizonyos kényszerképzetektől nem szabadulhat többé.
Illusztráció: a szerző grafikája
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Napút-köszöntők (8.) →
Móritz Mátyás: Ismeretlen fogalom →
