Merza József: Közjáték, avagy a fonál újrafelvétele
Időről-időre elhatározom, hogy naplót vezetek. Sajnos, felbuzdulásaim rövid életűek, a teendők halaszthatatlansága, a fáradtság rámtelepedése megakadályozza az események leírását, s a késő esti órákban már a következő napot kell előkészítenem, a múlt megörökítése másodlagossá válik. Talán ha az asztalomon állna egy füzet, vagy ott lenne a fiókjában, s addig nem térnék nyugovóra, amíg be nem írtam pár sort — talán ez segítene. Nehezebb eloltani az asztali lámpát, ha mellette áll a könyv, amivel zárni kell a napot. Átérezhetném azt is, hogy a jó napló az esti lelkiismeretvizsgálat egyik eszköze. Nem illik eloltani a fényt addig, amíg át nem gondoltuk, mi történt a világosság óráiban. Egy esemény becsületes bejegyzése értékelés és ítélet nemcsak mások, hanem önmagunk fölött is… A jó napló tehát mindenképpen tartalmaz olyan részleteket, amelyeket csak magam számára jegyzek le. Ezért — sajnos — nem tudom az asztal közepén hagyni a naplómat, asztalfiókom pedig nincs.
Gyenge védekezés, magam is belátom.
Pedig a napok elszállnak, s magukkal viszik a tapasztalás darabjait. Aki megszokta, hogy odafigyeljen a dolgokra, szereti újra átgondolni őket, emlékezőképessége is van, az megőriz valamit abból, amit fontosnak gondol, vagy ami nagy hatással volt rá. Magam is szeretek visszaemlékezni, hogy hasznosítsam a már átélt történések, helyzetek tanulságait. Vannak kedvenc, gyakorta idézett tanácsaim, megállapításaim. Mégis meglepődöm, amikor végigfutok a legvázlatosabb feljegyzéseimen. Mennyi megszívlelendő tanulság, mennyi feledésbe merült részlet! A mai valóság csírái! A gyorsan átfutott napok eseményei tömörödnek, s együttesen néha új értelmet nyernek. Az akkor jellegtelennek, üresnek látszó órákban utólag nagyon fontossá vált valóságok gyökereznek. Régi, de számomra halálomig lényeges — mert velem történt — események, beszélgetések, meglátások sora, s mindez egy az idővel együtt változó “hajdani fiatalember” értékelő szavainak kíséretében. Az idő törvénye alá vetett ember egyik nagy kísérlete: megfogni az elfutó idő legalább egy fonalát, nézegetni, újból és újból végigélni, szembesülni vele, hatni hagyni magunkra — miközben az igazi idő már messze odébb jár, de úgy érezzük, hogy míg sodor magával, sikerült valamit ellopni tőle, valamit, ami a miénk, amit nem tudott nyomtalanul eltörölni, aminek megmentésével jobban tudjuk majd élni a jövőt.
Ez a naplóírás értelme. Megragadni a jelent, hogy amikor már múlttá vált, felhasználhassuk a jövő számára. S ha már valaki nem író alkat, legalább évente egyszer fogalmazza meg magának, hogyan élt, hogyan látja a világot, emberekkel, eszményekkel együtt. Számomra ezt jelentik az évenkénti lelkigyakorlatos elmélkedések. Lehet, hogy egyszer másképpen lesz, lehet, hogy egyszer majd lesz bátorságom — ha erkölcsi alapom nem is túl sok — arra, hogy kemény követelményeket állítsak az engem hallgató barátaim elé. Most inkább bemutatni és leírni szeretném azt, amit tapasztaltam, amit láttam, amit tapasztalok és látok. Mindezt azért, hogy kedvet csináljak nektek is az effajta szemlélődésre, helyzet-meghatározásra. Kérhetünk segítséget másoktól, de az embernek saját magának kell tudnia, hol áll, honnan indult, mi segítette vagy gátolta az előrejutásban. Teendőink megállapításában kérhetünk tanácsot, felhasználhatjuk mások élményeit, jó gondolatait, de a sajátos elemzés, a ránk szabott feladat megkeresése miránk tartozik. Ettől lesz “munkás” egy lelkigyakorlat, ettől kapnak tartalmat az együttlét csendes órái.
Az ilyen elbeszélés demokratikusabb, mint a merő moralizálás. Aki elbeszél, az kevésbé képzeli magát társai fölé, inkább olyannak véli önmagát, mint aki egy a többiek közül, s most rajta a sor, hogy beszéljen életéről, tapasztalatairól. Várja is a reflexiókat, kész elismerni, hogy eddig jutott és nem tovább. Azt gondolja, hogy a közös munka érdekében elég bemutatni az őt foglalkoztató gondolatokat, elmondani, hogyan élnek azok benne. Hallgatói, s egyben munkatársai együtt fognak dolgozni vele, s megteremtik a maguk látását és válaszát az előhozott témában. A látások és válaszok egymásra hatása pedig mindnyájunkat segít és előrevisz.
Bátorság és jóakarat — mondom. Bátorság, mivel gyakorta gondoljuk azt, hogy üres a kezünk, semmi érdemlegeset nem tudunk adni másoknak. Magam is szenvedek attól a gondolattól, hogy mindaz, amit eddig elmondtam, csupán közhely, másutt és mástól sokkal tartalmasabban és szebben tudomásul vehető. Nyomaszt a súly, hogy a munkával töltött napok estéin csak egészen közönséges, átlagos megállapítások születhetnek, s kit érdekelnek ezek egyáltalán. Talán már ti is unjátok ezt a nehézkes forgolódást és kívánjátok: bárcsak hallanátok valami szépet, igazat, lelkesítőt, valami nagyhatású indítást, ami az első pillanattól kezdve sodorna minket Isten útjain. Sajnos, nekem sokat kell járni-kelni, nyugtalankodni, amíg leírom az első mondatot. Sokszor elfog a bátortalanság, nehéz összeszednem magam. Pedig tudom, hiszen éppen az előbb beszéltem róla, hogy holnap már tanulságos lesz az, ami ma tartalmatlannak látszik, holnap érdekes lesz az, ami ma unalmas, holnap fontos lesz, ami ma lényegtelennek tűnik. Egy hívő a jövő században majd dokumentumnak fogja tekinteni gátlásos nekifutásaimat, s észre fogja venni, mennyire elüt az effajta elmélkedés stílusa a jámborság korábbi formáitól. Javamra-e vagy káromra, nem tudom. Egyben azonban biztos vagyok: arra törekszem, hogy hűségesen számoljak be élményeimről.
Laikus vagyok, aki egyszerre tévedt be a teológiába és az irodalomba. Aki nem maradt meg szakmája biztonságos vizein, hanem átmerészkedett olyan mezőkre is, ahol nincs tulajdonlevele. Felette veszedelmes dolog, magával hordozza a dilettantizmus, a sarlatánság, az eretnekség, a kontárság vélt vagy valóságos tényét. Nincs más védelmem, mint a becsületesség. Nem adhat más bátorságot, csak a lelkiismeretem meggyőződése. Azaz, hogy nem írok le olyat, amit ne gondolnék szívemből jött gondolatnak. De azt leírom, mert “meghajlok a nekem szegzett nyomós érv előtt, hogy aki össze tud hozni valamennyire is épkézláb mondatokat, tartsa kötelességének számot adni arról, amit az emberiség történetének e legpusztítóbb — de csodálatraméltó vívmányokat is teremtő — századában maga körül látott”.
A kisemberek észrevételei és bölcsességei kicsinyek. Hajlamosak vagyunk lebecsülni őket. Pedig az integrálás művészete megtanított minket arra, hogy a látszólag egyforma “végtelen kicsinyek” összegzése jelentékeny és jellegzetes eredményekre vezet. Becsülnünk kell a mindennapok apró jelentéktelenségeit, nehezen vagy akadozva összeállított mondatainkat, mert egy élet munkája ezekből a napi semmiségekből formálja meg arcképünket, életrajzunkat. Elég, ha nagyjából másodpercenként egyet ver a szív. Egy életen át, egyformán. Már megvan az alap ahhoz, hogy jellem, példakép születhessen. Elég, ha naponta elmondom: bár alig tettem valamit, de Istenért akartam tenni. Elég, ha naponta átgondolom, hol állok. Egyik napról a másikra nem is látszik semmi változás. A nap fáradtsága nagyobbnak látszik, mint a nap eredménye. Mégis minden nap meghatározza a holnapot, s ezernyi holnap már új korszakba vezet.
Az új korszak új emberei, új generációi számára én hozom a múlt tapasztalatát. Vannak dolgok, amiket már csak én tudok, s ha el nem mondom, elvész a jövő nemzedék számára. A fiatalság ugyan szabadon akarja meghatározni önmagát, de ismeretanyagából nem hiányozhatnak elődei élményei. Az élet továbbadása nemcsak biológiai, hanem szellemi feladat is. Hozom hát én is a magam tudását, hogy szélesebb és igazabb legyen az az alap, amire az új világ épül. Hozom a szemléletemet és problémáimat, amelyek esetleg egyre kevésbé lesznek az új nemzedékek problémái, de mégis csak van haszna annak, ha megnézzük: mire jut az ember negyven év alatt. Átélem de Lubac élményét, aki látja, hogy a fiatalok többsége “számára a II. Vatikáni Zsinat eseménye már elvész a múlt ködében, de egy ilyen öreg megfigyelő” mint ő, tudja, hogy életük mégis abból táplálkozik. A mai fiatal vallási élményét gyakorta meghatározzák a jelenlegi lelkiségi irányzatok: a pünkösdi mozgalom, a focolare, a neokatekumenátus, a taizéi szellemiség, a családi találkozás módszere – sorolhatnám tovább is -, de jó, ha minden zsinat után született magyar fiatal megtudja, hogy az ő gitáros barátkozásai, zarándoklásai arra a címkével meg nem jelölt küzdelemre épülhetnek, amely itt, ebben az országban folyt a hit megmentéséért a születése előtti húsz évben. Amikor nemhogy zarándokolni nem mertek az emberek, de a legjobbak is enyhe gyomorremegéssel igyekeztek befelé a napfényes utcáról a templomok jótékonyan elrejtő félhomályába. Jó, ha megtudják, mivel akarják is tudni, mutatják ezt a körünkben is olvasható visszaemlékezések sikerei. Jó, ha megtudják, hogy világosabban láthassanak, célratörőbben dolgozhassanak, s megmeneküljenek a felületesség múló, néha a kiábrándulásba, leállásba vezető csapdáitól. S miközben elmondom, miként már korábban is elmondtam, a mögöttem álló évtizedek által meghatározott módon megérlelt gondolataimat, szándékom egybecseng a 70. zsoltár szerzőjének óhajával. Mit is kívánhat az ember, amikor lassan túljut élete delén, s megkezdi eredményekkel vagy inkább sikertelenségekkel tarkított pályafutása utolsó harmadát? Hűség és bölcsesség tekintetében oly kevésre jutottam, tisztán látom, hogy sok mindenben elmulasztottam legelemibb kötelességeimet. Nincs mivel dicsekednem, az egyetlen, amire büszke lehetek, hogy az irgalmas Istenben hittem, Általa akartam látni és cselekedni. Elmondom ezért az ősi fohászt:
…én Uram, bízom tebenned,
És egyre-egyre énekellek.
Igazságodat számlálgassa szájam,
És üdvösségedet mindenkoron,
Mert kegyelmeid számát nem tudom.
Elkezdem, ó Mindenható, hatalmas tetteid:
Egyedül Téged, a te igazságod
Elmélkedem, magasztalom.
Isten, Te oktatsz ifjúságom óta,
Csodáid máig hirdetem azóta.
Ne hagyj el, Isten, vénkoromra sem,
És amikor megszürkül a fejem,
Míg el nem hirdetem az ifjú sarj előtt
Igazságod és győzelmes erőd.
Átgondolom az életemet, hogy hirdethessem Isten nagyságát úgy, amint megláthattam. Továbbgondolom az életemet, hogy beszámolhassak arról, mit segített Isten meglátnom. S ha van valaki köztetek, aki nem jött kész tervekkel, még nem határozta el, mit is akar tenni, fontolja meg ma este: mi lenne, ha megírná, elgondolná, elimádkozná az életét? Esetleg úgy, ahogy el sem mondaná. Milyen erőket fedezne fel, mit látna: milyen nagy áramlások hajtották Isten vizein?
Meg kellene kezdenünk életünk regényét, üdvösségünk történetét. Valahogy így: Istenem, megszülettem erre a világra 1932-ben, Országod számára pedig 1942-ben, 1951-ben és 1963-65 körül. Szüleim…
(1985)
Illusztráció: Kállay Kotász Zoltán fényképfelvétele (2019)
Ezek is érdekelhetik!
Peter Sloterdijk: Foucault (részlet) →
Merza József: Akiket a történelem szele megcsapott →
Peter Sloterdijk: Jean-Paul Sartre →
