2650 – Bakó Fegya, Norman Károly, Pozsgai Zsolt, Szabó Palócz Attila
Hatodik adagját közöljük (november 13. után) a “kétezer-hatszázötveneknek”. Mi fán is terem ez a fura fogalom? A rovatleírás röviden kulcsot ad. A hónapok múlásával szerét ejtjük majd a további szerzések közlésének.
Bakó Fegya: Anna-melódiák
https://www.youtube.com/watch?v=OgAzqlIcs4k
Összenyitott szobák. Az egyikben zongora. Rávilágít a nap. A másikban ágy. Közöttük az ajtó sarkig tárva. A hangszer előtt öregedő szakállas férfi. Az ágyon a negyven éve asszonya haldoklik. Megvolt már minden. Ijedelem, orvosok, műtét, remények, gyógyszerek, összeomlás, kuruzslók. Már pap is járt nála. Talán mind a ketten ugyanarra gondolnak: csak legyen már vége!
Már mindent megbeszéltek. És annyi, de annyi mindent kéne még megosztani! A férfi napok óta versenyzett a morfiummal: zongorázott. Már mindent eljátszott, amit valaha komponált. Volt, hogy a hátában érezte az asszonya mosolyát. Most átmegy hozzá. Megkérdi, kér-e valamit. Válasz nincsen. A nő szájához viszi a poharat. Megbiccenti. A száj két oldalán állnak össze a csöppek. Óvatos törlés a zsebkendővel. Ahogy föláll, megreccsen az ágy. Recseg a parketta is. Akárha kiabálna. Még sosem hallotta ezt a hangot. Vajon Ő hallja-e?
Visszaül a zongorához. Ujjropogtatás. Mint a jégeső az ablakpárkányon. Lenyomja a halkító pedált. Kiabál a fém a filcen. Óvatosan D-dúrt fog. Aztán kicsit lejjebb csúszik a kéz: h-moll. Bólint. Barátkozik a hangnemmel. Bal ökle a combján. Jobbja elindul. Óvatoskodik a dallam, már hallja is a hegedűt. Nem jajong. Csak szomorú. Van-e néma muzsika? Olyan ez a zongora-ének, mintha újra és újra ismételne valamit. Megtiltott zokogás. A váll nem rázkódik. A száj is mozdulatlan. Észre sem veszi, már a bal keze is a klaviatúrán. Lassan ballag a másik után. Végtelen vonulás ígérkezik. „Már sok.” Hát elindít valami fájdalmas mosolyt. Lassú novemberi eső. A nap már a felhő szélén. Látszik is, meg nem is. Inkább nem. Fölkapja a fejét. Át kéne menni Hozzá. De már másutt jár. Érzi, eltalálta a sírást. Hát megismétli. Fejben szerkeszt: „Nagyon szép zokogás. Kifejező. Pontos.” És most az ujjai közül föltör a fájdalom. De Anna ennél többet érdemel. Ide kevés lesz a brácsa. Itt egy csellónak kell sírnia! Egynek és nagyon, s nem hosszan. Röviden, megismételve. Ahogy a siratóasszonyok hajdan Nelahozevesben. De hosszú volt onnan az út… Immár együtt a három motívum. Eljátssza újra. Memorizálja. Kész. Fut a másik szobába az ágyhoz. Anna egyenletesen lélegzik. Mintha kicsit mosolyogna. Reméli. Nézi a haldoklót. Jár az agya: AABBAACCAA . . . Vissza a zongorához. Most a C-vel kezdi. Azzal fejeződik be minden. Vagy csak véget ér. Abbamarad. Megszűnik. Eszébe jut a Prágai nagyorgona. El is veti menten. Annak a zúgásnak nincsenek pasztell színei. Márpedig… Most örül, hogy nem sok iskolát járt. Borzalmas volna szavakkal bíbelődni. Ujjaiban most a harmadik rész. Eljátssza még egyszer. Majd még egyszer, s eljátssza végül. Szinte a ritmusra szipog. Peregnek a könnyei. Ez így kibírhatatlan! Hát visszatér az első motívumhoz, amelyikkel kezdte. Most, hogy újra játssza-hallja, derűsnek, már- már kellemkedőnek találja. Hát belefog újra. Valami villanás: a végére a második dallam kell! És természetesen kétszer. Akkor újra! Elölről végig! Immár a bal kezére figyel. Újra a kezdet, és a második melódia végül. Kétszer. Zárásul egy csöndes futam a mély regisztereken. Kész. Anna! Anna? Anna.
Norman Károly: Napút
Kinek az útja a Napút? Összetett szó, egyben, mert benne rejtőzik egy birtokos rag. Elrejti a birtokost is. Mi, önmagunkkal eltelt emberi lények, szép tavunk Aranyhídjain mélázva sem lelünk rá azonnal.
Felidézzük Fazekas Mihályt, az 1826. évi Debreceni Magyar Kalendáriomból: “A véghetetlen mindenség nyargalja-é körül napról-napra a mi 5400 mértföldnyi kerületű Földünket; vagy ez hömpölyödik addig egyet? és vajjon ugyanazon mindenség fordul-é egyet esztendőnként, vagy a Föld kerüli addig körül a Napot? az arról való elmélkedést hagyjuk máskorra… …Annyi bizonyos, hogy a Nap tavaszkezdettől fogva nyárkezdetig naponként feljebb-feljebb láttatik járni észak felé, attólfogva lejjebb-lejjebb dél felé, egész télkezdetig: ezt a szélességet az ég derekán keresztül méltán nevezhetjük tehát Napútnak (Ecliptica)… …Minthogy pedig a Nap ezen tetsző útját 12 hónap alatt végzi el, a Napút 12 egyenlő részre osztódott, és mindegyik részen egy-egy csillagzat szerkesztetett öszve… …Ezeket közönségesen Égi Jegyeknek nevezik (Signa Zodiaci v. Eclipticae), lehet Napút Jegyeinek is nevezni.”
Óh, már ez is: az Állatövnek, ha valóban az Ekliptika síkjának éggömbi metszete, nem egy tucat, hanem tizenhárom csillagképe vagyon: a Kígyótartót (Ophiucust) is metszi.
Csontváry Kosztka Tivadart nálánál hatalmasabb erők szólították meg felülről, amint az Önéletrajzából is tudható: “Te leszel a világ legnagyobb napút festője, nagyobb Raffaelnél”. Plein air, festészet a szabad levegőn. Örökre magyarítva. Erős kifejezés, többeket megragadott. Szigethy Gábor, az Önéletrajz előszavában, lenyűgözve Csontváry napútjának ragyogó színeitől: a festő “megteremtette Napút boldog birodalmát, Tarajkát, Taorminát, Baalbeket”. Itt, a Földön.
Pedig a Napút, a rejtett birtokos rag tanúsága szerint, a Napé. Utazó a tudós: fölrajzolja a Világegyetem járatlan útjait, hogy azután azokon már bárki végigmehessen. A Nap útját is, amelyen az Időben halad, föltérképezése szinte kész, bejárása – itt, a Földön – jórészt még előttünk van. Az Örökkévalóság helyébe, ami az Istené volt, a végtelenig tartó változás fizikája lépett, amely Kelvinnel a szűk tudás végességébe torkollt; ha a Nap kőszénből volna, hatezer év alatt, rég elfogyott volna az energiája. Ám, ahogy ma tudjuk, milliárd évek állnak még előtte.
Nagy hidrogénfelhők húzódtak össze, és kigyúltak, elindult a Nagy Fúziós Reaktor a nehezebb elemek felé, amint az ennek okán Nobel-díjas, a csillagok életútján járó Hans Bethe asztrofizikus leírta. (Igen, azt is, hogy hidrogénbombákban meggyújtható a Nap tüze; de – Einsteinnel együtt – szót is emelt ellene, hogy a Nap igazi útjába álljanak.) Aztán, a napsütésben, létrejött az élet, s benne mi is, s élünk, míg útja végén, fölfuvalkodva, föl nem perzsel bennünket; bár a hírünket elektromágneses hullámok viszik szerte, a Nagy Világmindenségbe.
Ez tehát a Nap útja. Útja-e vajon más csillagoknak is, hogy energiájuk sugárzó özönével, elméken és szíveken keresztül világítsanak a végtelen sötétségbe, hogy kihunytukkal mégis tovább éljenek, s velük az elmék és szívek?
Pozsgai Zsolt: A Napút festője
Izgalmas találkozásra készülök. Holnap bevetem magam egy kis házba, ahonnan jól látni, hogyan kanyarog a Duna – és várom Őt. Talán megjön, talán elmarad. Jó lenne, ha jönne, előkészítettem mindent. A Napút festőjét várom, Csontváry Kosztka Tivadart, 1919-es állapotában. Szülővárosom kért meg, írnék róla drámát. Nem kellett sokat győzködni. Pécsi vagyok, és valami ismeretlen okból Pécsre került a Csontváry-gyűjtemény, gyermekként ingyen beengedtek a hatalmas termekbe, a hatalmas képek elé, és bámultam a vásznat. A furcsa, egyedi festékkel készült képeket. Beléjük szívódtam olyannyira, hogy írói magamban is gyakran találom jeleit. Jelenlétét. Alakjainak furcsa árnyékait, gerinchajlatokat, lélek-ívben feszülő női testeket. Írtam már róla, elő is adták, film is lett belőle, de az a kamasz Csontváry, aki szabadságharcot akart kirobbantani a szülővárosában, majdnem úgy is lett. Nagyapa megjött az 1849-es megtorlások elől elbújni a pajtában, itt találkozik vele a szabadságvágyó kisember. De most más lesz. Most, ha megjön végre, ha belép végre az ajtón, akkor 1919-es önmagáról kell beszélni. 1902-ben a pesti Urániában bemutatták az egyik első magyar filmecskét. Isadora Duncan táncol a filmen. Oda gyűltek a kíváncsiskodók, részben a merész öltözékben táncoló, híres táncosnő – részben a technikai csoda miatt. Mozogni fog valaki a vásznon! Isadora Duncan is ott volt a bemutatón. És Csontváry is. Akkoriban kezdett festegetni a szorgos patikus. Talán egymás mellett ültek. Talán nem. Találkoztak. Vagy nem találkoztak. Csak látta őt Tivadar, vagy talán hosszan beszélgettek, esetleg vacsoráztak is együtt valamit, vagy több is történt. Ilyen távolról nehéz megállapítani. Valami biztosan volt, mert később a világhírű táncosnő még kétszer kérte a patikus Csontváryt, küldene abból az izomlazító krémből, ami egyszer jót tett a lábának, ott, Pesten. Amit kimutattak szorgos műértők: hogy az 1902-es találkozástól kezdve a Napút Festője szinte minden, több alakos képén ott volt Isadora. Felismerhető módon. Sőt, a SZERELMES TALÁLKOZÁS című kép két alakja ők. Elképzelt találkozás? Megtörtént? Ott, a kép eredeti helyszínén? Egy norvég fjordnál? Merthogy az a háttér. Mikor jártak ketten a fjordoknál? Járhattak egyáltalán? Titokban? Vagy a fjord, mint háttér csak egy korabeli festett, színes képeslap, amit Csontváry olyan szívesen használt olykor-olykor? Mindegy is. A dráma négyszereplős lesz, az biztos, Pécs mellett, a pécsbányatelepi kórházban, annak kertjében fog játszódni. Egy korabeli mecénás oda küldte a festőt, ebbe a szanatóriumba gyógyulni. Felkeresheti őt Isadora? Miért ne? Kell neki a csodatevő krém. Vele jöhet írónő barátja, akivel testi-lelki szerelemben élnek? Jöhet, ráér. És ott lehet még Jeszenyin, aki halálosan szerelmes volt szintén a táncosnőbe, követte bárhová, és közben ontotta a vodka illatú verseket? Ott is lesznek mind. Most már csak itt ülök a kis alkalmi alkotóházban, és várom a Napút Festőjét, hogy elmondja, mit gondol minderről. Most már abba is hagyom ezt a kis írást, mert látom jönni felfelé.
A Napúton jön nehezen, lihegve. Hozta Isten, mester!
Szabó Palócz Attila: Fénylő sorsokban
mindig a derű hoz új képzetet napjaink útjába,
s ilyenkor a torz kételyek, mint a fecskemadár, rajban szállnak el,
kergetőzve, akár az égi árnyak,
úgy vetülnek tompán elnyúlt homályba,
falakra karcolt vázlatos formákba,
mintha fekete krétával írnák fel a sors nagykönyvébe,
vagy a történelem ítélőszékének jegyzőkönyvébe a szavakat,
hogy lomha szemünk csak lustán követi röptüknek vonatát;
a mi pályánk is ily cikázó, ily cirkalmas talán…
napra Nap
és
Napra nap…
mi egymásba vegyül
valahol a prés alatt, cefrés hordó rejtekében, zuhatag aljában
(az érkezési oldalon…) a mélyben,
megbúvó patakként, árkok csücskén, tárnák szegletében,
ott a földmaghoz immár oly közel,
páraként vagy folyékony halmazállapotban…
mondhatni: legbelül;
oly irgalmatlan közelnyire…
kilélegezhetetlenül…
az apatermészet meg laterna magicát játszik velünk,
hogy megtévessze érzékeink…
csakhogy ügyetlen kézzel olykor kiejti markából a bűvös lámpását…
s ilyenkor a sors elborul,
mintha köszvény vagy övsömör gyötörné
mélatag
a visszáját tükrözi az útra a napnak…
mintha a derű keltette képzetek rajzolódnának
így a tudatunk legbelső rejtett ösvényeire, égnének a retinákba,
az egybefonódó sorsok úgy fénylenek.
a rajzolat sebességét utolérni képtelen szapora szóban veszik el a lélek,
akárha egy fricska volna csak a létezés,
a nap az útnak ellent nem áll,
s mantraként motyogjuk titkos szegletekben a papnak a gyónást…
s bőven lesz majd mondanivalónk…
duzzasztógát épült a lelkemben,
szamárlétrajárás közben szinte fel sem tűnt,
hogyan emelkednek a masszív falak a vérerekben,
viharos szél kopogtatta az ajtót,
ahogy lüktetett a zaj a fülben,
a trombiták vérző, idegtépő zajára…
trombitaszó vagy sziréna volt az,
annyira mérhetetlenül mindegy is ma már,
összességében a vész jelezve – s ez a lényeg,
így tartjuk ujjunk a kor…
ennek a kornak a pulzusán
kételyűző gyors derű,
mint valami bódító nedű
nyakalni kész kezekbe futván,
a sors lesz az, mi megosztja így velünk a jussát,
nyomtatott, vérrel írt, kőbe vésett, elnagyoltan tohonya,
elmaszatolt vagy kapkodó, dőltbetűs,
szépen rajzolt, gyerekes, olykor meg szinte már macskakaparásszerű
sorokat pásztázva olvassa ki belőlünk a jövendőt,
a múlthoz társítja az eljövőt…
s lesz majd bizony, mi tagadhatatlan,
lesz benne olyan is, ami miatt ma már erkölcsi bizonyítványt sem kaphatunk,
lesz benne méla, s ott lészen az undor, mert felsejlik majd köziben
a hit – presztízs – szeretet
holmi különös fénytörésben,
simítasz majd bajnokot, etetsz kutyát,
sorban állsz, messzeségbe vágysz,
miközben leveted a csuhát…
lesz némi irgalom is tekintetedben talán…
ahogy rám veted tüzes pillantásod,
elemet cserélsz, vírusokat irtasz, fertőzést kezelsz,
köhögést csillapítasz…
röhögést csillapítasz…
már csak egy beteged inhalál,
de sejti ő is, hogy hamarosan a lavór felett éri el
őt is a kínhalál…
és mit látsz ott az alagút végén…
miféle friss képzet ez…
fénypontok rajzolják ki lépteink nyomát,
katonás sorokat mímelve a létezés peremén,
az utat, amelyet a napban járunk,
és amikor lépteink így kijelölt pontjai egybeolvadnak,
sorsunk fénylik ott a túlvégen,
holmi aranymetszésféleképpen…
Illusztráció: 2650 – táblakép
Ezek is érdekelhetik!
2650 – Nemere István, Virágh László →
2650 – Demény Péter, Pusztay János →
2650 – Lackfi János, Kerékgyártó György →
