Isztray Botond: Bizonyos tekintetben ötven év
1.
Ez még mind semmi.
Mao-Ce–tung elfoglalta Kínát, a koreai háború kitört, két évvel később a békét megkötötték, Sztálin meghalt, Beriját kivégezték, a Szuezi-csatornától az angolokat elűzték, Tibetet lerohanták és a nép felét kiirtották, Hammarskjöld főtitkárt repülőgépével lelőtték, Kína megtámadta Indiát, a kubai forradalom kitört, az afrikai népek önállóvá lettek, Kennedy elnököt meggyilkolták, Algír független köztársaság lett. Akármelyiket el lehet hagyni és hozzá tenni Kongót, vagy az űrhajót, mindenki ott van, ahol van.
Később a valóság utolsó nyoma is eltűnt, csak a történet maradt meg.
És ez még mind semmi: a vakító mediterrán napsütésben a rakpart kövén fekszik egy embernek tűnő lény. Ő Mirabel. Összehányta és összepisálta magát. Eme idilli pillanat igen alkalmas, hogy a két világcsavargó összetalálkozzon és emlékezzen a múltra. Visszaemlékeznek a Csincsajantanban eltöltött szép napokra, azon belül is ama jeles, világtörténelmi pillanatra, amikor a huszonegyes barakk leégett. Csak úgy, vagy felgyújtották? De van-e olyan egyszerű lélek, aki nincs tisztában a huszonegyes pusztulásának jelentőségével? Ekörül forog minden. Elkezdődött a lopás, rablás, hazudozás, kifosztás, s mindenekfölött a Vizsgálat, mindenféle eljárások ideje. Mindenki bemártott mindenkit, s bizony senkise az, aminek látszik. Na de Mirabel! Ő ül és szónokol e szegényes karnevál közepén. Ő a zseniális transzgresszív teológus, őrült pojáca, szabad világcsavargó. Emlékeznek az ő szavaira. Számos tirádáinak némelyikére.
Ez a valami nem valami, hanem semmi. Kiterjedés nélküli semmi és üresség . Ez a nincs. A nehézség azonban nem ez, hanem a következő: itt van ez a nehéz, tömör és kemény realitás, ami a világ, ami bennünket megvéd és betakar és jóízű, amiben olyan elégedettek vagyunk, és mindez bármilyen szilárd és biztos, emellett a nemlétező üresség mellett egyszerűen nem számít. Miért? Mert mindaz, ami életünkben lényeges, az ez a nulla. Ebből a nullából merítünk erőt olyan fogalmakhoz, mint igazság és erkölcs és tisztesség és lélek és szellem és Isten és morál és nemesség és becsület és értelem. Mindahhoz, ami nem található sehol. Ami nem úgy látszik, mintha nem lenne, hanem ténylegesen nincs. Ez az, ami határtalanul hatalmasabb, mint a materiális világegyetem. Elismerem, hogy a dolog így nemcsak paradox. Ez, kérem szépen, nonszensz. Képzelje el, itt a megfogható és látható biztos anyagiság kellős közepén az ember egyszerre csak fölfedezi, hogy ennél a megfoghatatlan nincs mennyivel több. Sőt. Aki nem akar felborulni, az önmagát a nincsre helyezi. Az a gyanúm, hogy ezeknek az ökonomistáknak, akik az anyagi világot az egyetlen realitásnak tartják, igazuk van, tényleg az egyetlen. De biztos vagyok abban, hogy a dolog itt ezzel az anyagi világgal, svindli. Rendkívül keserves svindli. Mert a koszt és a kvártély ezen a nemlétező semmin megbukik. Otthonom nem itt van, hanem a kiterjedés nélküli ürességben.
Nos, Mirabel valóban fölöttébb sokat beszél, s mi másról is, ez a nőfaló, mint e világ szépségéről Csincsajantan szépeiről, a nőkről. Mondhatom. A fürdősnőről sokat mesélt. Házasságelméletét mondta el. A fürdősnő mindig akart valamit, még terhessége ideje alatt is. Van róla elméletem, de azt majd máskor mondom el. Persze, hogy mit akart, azt maga sem tudta, én sem tudtam, még a gondnok, még a levelek sem tudták. A kellemetlen az volt, hogy azt a valamit, amit akart, tőlem, vagyis a férjtől követelte. Abban a hiszemben volt, hogy valamit tőle megvonnak és eldugnak és megtagadnak. Az is, hogy az ember kénytelen volt szüntelenül napközben is azzal törődni, mi az ördög lehet az, amit tőle kívánnak. Az első fázisban bájolgott, csacsogott és csicsergett, fenekét mutogatta, már amennyire tudott kedves is volt, bár a nők kedvessége, hagyjuk. Ha most nem kapta meg, már pedig hogyan kapta volna meg, hiszen sejtelme sem volt arról, amit akart, elkezdett firnyákolni, nyöszörgött, ingerült lett, pityergett és panaszkodott. Ha még ekkor sem kapta meg, elkezdődött az alvilág felidézése. Vádaskodott, rikácsolt, sértegetett. Hosszú házas gyakorlatom alatt úgy tapasztaltam, ha a nő bájologni kezd, tüstént elmegyek hazulról, mert ezzel a másik két fázist elkerülöm vagy legalábbis elhalasztom. Így történt, hogy házasságom alatt az idő túlnyomó részét házon kívül kellett töltenem. Nos persze, amit maguk bizonyára nem tudnak: az állatvilágban mindig a nőstény a domináns. S ó, egyszerű lelkek, bizonyára az animalitás három aranyszabályát sem ismerik. Fölér a Tízparancsolattal: Légy mindig éhes! Légy mindig dühös! Sose felejtsd el az első két szabályt! És bizonyára nem hallottak a szemét értékláncának az öröklét gyűrűjévé záródó ívéről: a kaka transzmutálásáról pitává. Na igen! Szőttesek, szőnyegek, függönyök, bepöcse, kipöcse, imput, autput, megy ez! A fürdősnő bizony tud valamit. Ugye világos?
Mire is jutott a két kalandor? Összezárva lenni önmagával. Viszont ha elkezdi önmagát keresztül- kasul hazudni, elkezd büdösödni. Ezt a világot azért építették fel így, nehogy a bűzt érezni lehessen. Gondolkoztam rajta, legjobb lenne, ha az ember önmagát gyökerestől ki tudná tépni. Erre viszont nincs lehetőség. Legfeljebb az öngyilkosság, a leghülyébbek menedéke. Ki az, akit megrövidítettek? Aki a fazékból eszi a levest. Az itteni világot az jellemzi, hogy másról mindent megtudok, magamról semmit. A halottat az jellemzi, hogy önmagáról mindent megtud, másról semmit. – Úgy beszél, mintha meghalt és visszatért volna.
A képsorozatban az utolsó, betű és szám nélkül, a bolond. A bolond igen, betű és szám nélkül, ahogy ez az igazi bolondhoz illik, az utolsó, mint aki a játékon kívül áll, aki nem számít, csak éppen úgy meg kellett említeni, a teljesség kedvéért, mert itt van, letagadhatatlanul itt van. A beavatás tudása az, hogy az emberi lélek, amikor a sors összes lehetséges birodalmainak útját végigjárta, megérkezik a nullához, a betű- és számnélküliséghez, a játékon kívüli ponthoz, ahhoz, akinek az egészhez csak annyi köze van, hogy nevet rajta. Miért áll a beavatás csúcsán a bolond? Miért nincs jele, nincs száma, nincs betűje? Miért áll játékon kívül és mégis, mégis, miért a legerősebb, erősebb, mint a király, vagy a sors, vagy a halál? Mert a beavatásnak bolond- fokát, a huszonkettediket, csak az az ember éri el, aki nem fél többé. Ez a tárgytalan nézés, ami a melankóliára oly jellemző, nem lát semmit, vagyis éppen a semmit látja. A bolond és melankólia együtt lakik. Míg Isten fenn él az égben, a világon senki se lássa. S az álarc alatt ott van a melankólia, mint a derű tüze és tápláléka. Jób tragédiája, hogy nem tudott Arlequin lenni, mikor mindene elveszett, felállni és az országúton fütyörészve elindulni.
Ilyeneket, ilyeneket is mond Hamvas Béla. Persze az én dramaturgiai közreműködésemmel, mely dramaturgia segítségével a Hamvas -i életműből egy nagy misztériumjátékot lehetne komponálni. Hamvas Béláról természetesen számtalan tudós értekezést, monográfiát lehetne írni, de az ilyen törekvések nem érintenék a lényeget. Az ilyesmihez csak egy tudós kell, és az mindig akad. Hamvas Béla életművét nem érdemes elemezni, nem érdemes utánozni, Hamvas Bélát folytatni kell. Életműve hatalmas bio-gráfia, vagyis életét írja művé végtelen változatosságban, és lenyűgözően monoton egységben, miként a tenger hullámai rajzolják föl a tenger arculatát. Csak azt írja, amit tapasztal (bio-gráfia). Ez adja az életmű hitelességét. A mű pedig az életen való folytonos munkálkodás, törekvés a normális ember realizálására. Az életmű nem más, mint folytonos recitálása önmagának. Loszevet parafrazálva szavakba öntött személyes történet. Csodás történet. Nála mágus és bolond nem -kettő. Nem varázstalanít, hanem kilép az elvarázsoltságból, és a létezés nulla pontjának bázisán szabadon játszik. Persze mindez az egyszerre diabolikus és szimbolikus történelmi térben játszódik, a megtört és ébredő én terében. Az emberrel történnek dolgok. Röviden: megszületik, él és meghal. De eme diabolikus színpadon az egybevetés drámája zajlik, az őstörténet. Az őstörténet: teremtés, bukás, megváltás, kinyilatkoztatás. Távolodás, szakítás, visszatérő ébredés. De mindez az auktorban, a szerzőben, általa s benne történik. S egyszersmind a személyiség – egyéniség polaritásának mezején, az egyéniség állandó dimenziónövekedésével. Mígnem elérkezünk a tökéletes szünetben a tökéletes szüntelenhez.
Hamvas Béla egyhelyt leírja utópiáját. S ennek az utópiának van helye a lélek felső régióiban és a szellemben. Így beszél erről: a bölcsek és a szép nők országa. Ezek a kedvemre való teljes tudatú emberek. A teljes tudatot viszont a legszívesebben azokkal a szavakkal határoznám meg, hogy az minden pillanatában örökkévalóságra kötelez. Az élet győzelme, ha sikerül többet és nagyobbat teremtenie mint önmaga. Ez az életnél magasabb és gazdagabb a szellem és a szépség. Az egyetlen, ami előtt a teljes tudatú férfi meghódol, a szépség, és az egyetlen, ami előtt a teljes tudatú nő meghódol, a szellem. A szellem hódolatát gyengédségnek hívják, a szépség hódolatát odaadásnak. Dicsőítem azt, ami kemény, mint a gyémántkristály, és megfoghatatlan, mint a jázminillat.
S, hogy még tisztábban lássunk, forduljunk segítségért Tábor Bélához: „Eckhart mester: „Ami valaki mással történik, akár rossz, akár jó, olyan legyen számodra, mintha veled történne.” A regény, a dráma és minden cselekményes műfaj értelme, jelentősége identifikációs – vagyis nárcisztikus egocentrizmusomat transzcendáló – érzékenység megnyitása. Ennek a műfajnak a térszemlélete a döntő: minden idegen teret, részteret beleold az én terembe, megszünteti az idegen sors kategóriáját: egységesít. Ez a regény, a dráma, az eposz vallásos funkciója.
Identifikáció: megnyílás az egyetlen lélek, az egyetlen tér felé. („Lebontás”) Szabó Lajos ugyanezt írja az erósz – alimentáció – identifikáció hármassággal, mert ez a megnyílás: táplálkozás az egyetlen lélekből, egyetlen térből. És a lebontás az én –birtok nárcisztikus görcsének feloldása: erósz.
A személyiség az egyetlen tér, a közösség (létközösség) jelenléte bennünk. És ugyanez így is fogalmazható: jelenlétünk az egyetlen térben, egyetlen lélekben, létközösségben. „
Hamvas Béla nem művész, szépíró, nem filozófus. Nincs helye a tárgyiasított testbe gravitáló lélek sivatagi fecsegésében, nincs köze a szürke ötven árnyalatához, nem épít ideológiákat, sőt világképe sincs. A személyesség és az énmámor (a személy belső ellenállása) hierarchikus feszültségterében áll, örökké ébredő ébresztő.
2.
Sokat gondolok a rikkancsra. Múlt század nyolcvanas éveinek közepe, Budapest, Vörösmarty tér. Szabálytalan körben szaladgált föl-alá (az Esti Hírlapot árulta.) S ütemesen el-elbődült: „már megint nem történt semmi!” S akkor mintha egy megfoghatatlan pillanatra megalvadt volna minden. A már akkoriban is igen pörgős provinciális „világváros” népe, akik még ugyan nem túl kreatív és innovatív eszközökkel, már keményen gyúrtak az egyre szabadabb, egyre privátibb új időkre, (habár ne legyünk igazságtalanok, a háttérben már működtek a posztmodern kapitalizmus kifinomult technikái) egy pillanatra hökkenten megállt. Vajon mi történt a lelkekben? Arra gondoltak talán, hogy a giccs idő ringlispíl körhintája már sohasem fog leállni, avagy éppen arra, hogy az idő egyszer csak megdermed? S a megdermedt idő összeomlik, felfalja magát, és egy beláthatatlan térben eltűnnek a dolgaik? Akárhogy is, az este híradója fenomenálisan fogyott.
Bizonyos tekintetben Hamvas Béla ötven éve halott. Bizonyos tekintetben megjósolható, ebben az évben ötvenedszer fog meghalni. Mert Hamvas Béla nem bor brand, nem túlsúlyos poéták, széplelkek pezsgőzésének nemtő szelleme, nem a vörös oroszlánok mászolygásának tárgya, Hamvas Béla nem spirituális rántottleves. S főleg nem egy politikai intézet címerállata (ő, aki az újkori reálpolitika machiavellizmusától undorodott a legjobban). Hamvas Béla életművét az úgynevezett magyar intelligencia máig nem recipiálta, nem fogadta be, ezzel érzékenységének, szellemének tágasságát pontosan kijelölte. Ha egy közösség a benne s valamiképpen általa született tágabb dimenziót elfojtja, súlyosan traumatizálja magát, vagy eme elfojtás a traumatizáltság szimptómája. Vajon meddig éljük még Hamvas Béla halálát? Bizonyos tekintetben Hamvas Béla halálának ötvenedik évfordulóján egyetlen kérdést kell föltenni, mit fojtanak el Magyarországon és kik is a tudatos vagy tudattalan elkövetők?
A kérdés körüljárásához talán jó alapot nyújt a 2010- ben írt Ugyanis Hamvas Béla című esszém története (jegyezzem meg, az írás a Napút szerkesztőinek nagyvonalúsága nélkül máig nem jelent volna meg Magyarországon). Történt, hogy Pethő Bertalan konferenciát szervezett a posztmodern magyarországi alakulásáról. Felkérésére írtam a fenti esszét. Mivel úgy volt, hogy az előadásokból könyv készül, az írásról úgynevezett lektori jelentések készültek. Eme jelentések végső soron finoman eltanácsolták az írás közlését. Ráismertem a kánon működésére. Ugyanaz a bolsevista kánon, amelyet immár alakváltozott formában az újbeszél cenzorainál is felismerhetünk: elhallgatni, nevetségessé tenni, rágalmazni, likvidálni. Nos, ez a fordulat megihletett, s Pethő Bertalannak címzett levélformában megpróbáltam a dolgok állásáról számot adni. Bizonyos értelemben hét év!
Egy viccel kezdem. Az ötvenes években a cigányprímás gondol egy nagyot: jó lenne bizony belépni a Pártba. Meg is jelenik a Bizottság előtt. Kérdezik így, kérdezik úgy, vizsgálják innét, vizsgálják onnét. Végül megkérdezik: játszott-e annak idején a nyilasoknak? A cigány megsemmisülten kinyögi – igen. No, persze kirúgják. Otthon az asszonynak elmeséli a történteket. Az asszony méltatlankodik. Miért vallottad be a nyilasokat? Mit tehettem volna, mondja a prímás, ott ültek mind a Bizottságban. Persze ezt karcosabban, rosszkedvűbben is meglehet fogalmazni. Helyettem László András már megtette. „Volt rendszerváltozás, bár inkább rendszer –módosulásról beszélnék, de a r r ó l, h o g y m e g v á l t o z o t t v o l n a a r e n d s z e r , s z ó s e m l e h e t.
Jelenleg p o s z t k o m m u n i s t a rendszerben élünk. Ez nem csupán azt jelenti, hogy egy kommunista berendezkedés után élünk, hanem azt, hogy a kommunista berendezkedés után, egy kommunizmustól áthatott rendszerben vagyunk. A szovjet típusú bolsevisztiko –kommunisztikus berendezkedés Kelet- Európában megszűnt, de a posztkommunizmus nem tekinthető megszűntnek, és némelyekben sajátos vonzódás él a „klasszikus” és „orthodox” kommunizmus iránt…
A bolsevisták nyílt tombolása véget ért, de ugyanazok az erők uralkodnak, amelyek a bolsevizmust létrehozták.”
Mindazonáltal e precíz meghatározásnál is tovább lehet lépni. Globálrezon van. Plátoni hasonlattal élve a gyomor hatalomra került, s rendesen maga alá gyűrte a szívet és az elmét. Ekkor lett Drake kapitány, a kalóz Sir Drake. A kommunizmus és a fasizmus a helyzetet korrigálni akarta, de lépéseit a gyomor felől tette meg, s így megrontotta az elmét és a szívet. Az elme és a szív beleroskadt a gyomorba, és még a gyomor is elvesztette viszonyítási pontjait. Megkezdődött az üres vágyak gátlástalan generálásának kora. Ebben a világban igazságosságról avagy igazságtalanságról beszélni teljesen értelmetlen. És nehogy már keletről megváltást reméljünk. A Nap Napnyugatot megjárván, Éjszakai Napként tér vissza hozzánk. Csak a pillanatban nyílnak meg a tér dimenziói. A pillanat fiai az idő urai. Egyébként a jelenidő a feledés múltjával és a jövő reménytelenségével telítődik, a tér tömítődik: megképződik a tömegember. Aki soha nem fogja megérteni, hogy alulról csak Bábelt lehet építeni, alapozni és építeni csak felülről lehet. S a tömegember felejtés – reménytelenség terében valljuk be, tökéletesen mindegy, hogy a társadalom színpadán új bort akarnak régi tömlőkbe szuszakolni, avagy óbort új tömlőkbe.
Más. 1983-ban jelent meg S. K. szerkesztésében a H ér a k l e i t o s z m ú z s á i v a g y a t e r m é s z e t r ő l című kötet. A könyv lényegében a Stemma kör által 1936-ban kiadott munka reprintje lett volna. Lett volna, de adjuk át a szót S.-nek: „Hamvas Béla tanulmányát (Hérakleitosz helye az európai szellemiségben) a jelen kiadásból elhagytam. A tanulmány nem a Stemma műhelyben készült, és szerzőjének nem önálló, saját Hérakleitosz –értelmezését tartalmazza: gazdag, ám szeszélyesen és lazán válogatott gyűjteménye Nietzsche és a George – kör némely, az antikvitásra vonatkozó gondolatainak.” A Szakértővel Hamvas Béla már régesrég számolt és leszámolt. Nietzschét idézi: A tudomány „teljes egészében a középszerű ember világához tartozik”. „ A tudományos tudás alapjában a polgári társadalom világszemlélete és magatartása van. A tudomány az utilitarisztikus b o u r g e o i s- ból nő ki. A polgárság érdek –ideológiája. „Az igaz és abszolút tudományos szabadság – írja Scheler – nem a tudományos szellem autonóm erejéből fakadt, hanem társadalmi tényezők határozzák meg.””A kapitalizált tudás, a tudós, mint ismeret –tőkés és felszentelt szakember, a polgári társadalom jelensége. Fő jellemvonása a h y b r i s s c i n t i f i c a . „ „ A döntő szó a hozzáértőé. Mi ez a hozzáértés? A szakvélemény.” Hamvas Béla igen korán szembekerült Faust kései ivadékaival. Akik saját pusztulásukat is bamba vigyorral konstatálják. Ó míly boldog óra! Ők az Emberiség Templomának, az Örök Béke Birodalmának konstruktőrei, vagyis filantróp egoisták, az animális humanizmus szentimentális bajnokai, akiknek hirtelen felindulásból elkövetett jótettei embermilliók nyomorúságát okozzák.
Hamvas Bélára mindig is mint a magyar szellem mélyéből született, sokak botránkozását kiváltó nagy jelképre, szimbólumra tekintettem. De mikor válhat valaki- valami szimbólummá, mikor lép működésbe a jelentőségteljes utalás? Tábor Bélát idézem:
„A rendszeren (rendszereken) belüli megválaszolhatatlan kérdés: a negatív forma. Csak körülírható. A vallásokban a mítosz, a kultusz, a rítus. A mítosz is, a rítus is szimbolikus, mindkettő a „rendszeren” belüli megválaszolhatatlan kérdés negatív formaként jelentkező válaszát írja körül. Az a szimbólum, amelynek exegézise a mítosz egy közösség világképének (megismerési rendszerének ) növekedésére emlékeztető, az a szimbólum, amelynek exegézise a rítus (a kultusz) a közösség világképének (megismerési és cselekvési illetve etikai rendszerének ) fedezetét jelentő autoritás születésére emlékeztető”. „ A szimbólum egy világkép növekedésére, illetve születésére emlékeztet.”
Továbbá: „Az igazság differencia specifikája az autoritás, és konkrétabban: az autoritások hierarchiája. Ez a hierarchia egyben az igazság hagyománya. Maga a közösség egyébként már maga is autoritások hierarchiája; aki minden hierarchián kívül marad, kirekesztette magát minden közösségből: megszólíthatatlan és megszólításra képtelen.” Az a magyar intelligencia, amely Hamvas Bélát kirekeszti, egyszersmind magát rekeszti ki a Tábor Béla által körülírt világ tágasságából.
Tehát egy világkép születése, növekedése, illetve az értük jótálló autoritásé, ami a rendszerre feltett kérdésből születik. Egyszerre egy közösség, és a közösség igazságáért jótálló autoritás születése. Egyszerre személyes és közösségi tett, illetve a személy és közösség konstituálódása. Az így értelmezett mítosz olyan testetöltés, amelyben az adó, az adás és az adott, vagy a megnyilatkozás, a megnyilatkozó és a megnyilatkozott egy. Minden adott egyszersmind feladott.
Ám létezik egy rendszer, amely princípiumára vonatkozó kérdést nem ismer el: a racionalizmus rendszere. A modern mítosza ez a rendszer. A modernnek ez a racionális mítosza generálja immár vagy háromszáz éve a (liberális tömeg) demokráciát, a kapitalizmust, a fasizmust, a kommunizmust és a posztmodernet. És ebből fakad a mainstream fecsegésáradat (természetesen időnként átcsapva inverzébe az irracionalitásba; a kérdezősködésbe), amely bármifajta ellenvéleményt elfojt.
Ugyanakkor mélyen egyetértek Alekszej Loszevvel, aki – miközben gondosan megkülönbözteti a tudományt és a mítoszt – azt mondja, hogy a tudományt nemcsak hogy állandóan kíséri a mitológia, hanem reálisan táplálkozik is belőle, amennyiben belőle meríti kiinduló intuícióit. Úgy szokott lenni, hogy a bizonyítható és a következtethető a bizonyíthatatlanon és nyilvánvalón alapszik. Newton mechanikája például a nihilizmus mitológiájára épül (egynemű és végtelen tér); Kant filozófiája racionalista –szubjektivista és elkülönülő individualista mitológia; a fejlődés eszméje a szociális nihilizmus mitológiája stb. A tiszta, teljességgel elvont tudomány a számtani és logikai törvényszerűségek rendszere lenne, amelyben mindent elemésztene a radikális experimentalizmushoz kapcsolódó matematikai absztrakció tüze, vagyis a puszta jelenségek regisztrálása.
Tehát az újkor a létezés privatizációjának gyehennájában ég. A rendszerek posztulátumainak elvi kielégíthetetlensége a rendszerek egyre gyorsuló összeomlásához vezet. Ezt a kort szimbolikusan a Mammon korának lehet nevezni. Ebben az istenben is három személy lakozik; Szabó Lajos szavaival: a hazugság, erőszak, kizsákmányolás; avagy a feminizmus, infantilizmus, kriminalizmus. Külön felhívnám a figyelmet a modern gondolkodás artemiszien zárt, terméketlen, testetlenítő feminizmusára. Lásd a mindent uraló praxis szó etimológiai egybeesését a szanszkrit prakriti terminussal. A prakriti (praxis) a mindent uraló passzív aktivitás.
Hamvas Béla (és persze nemcsak ő) mindezt észlelve egész életével szembeszegült a Mammonnal (a kérdezhetetlen racionalizmus őrületével, a privatizált lét közösségtelenségével, ahol az Aranyborjúban mindenki saját kincsét imádja), és műveivel és életével folytonosan kérdezte és kérdőre vonta a kort. Tudta, Nietzschével ellentétben, hogy Isten nem halott. Tudta: Isten nem- létező –nem –nemlétező, és ez minden identifikáció magva. Felismerte, hogy a nyugati világban a relígió (szó szerint értve) fixálódott a heteronóm teizmusban, a feltétlennek, mint hozzánk képest teljesen másnak a tiszteletében. Innen aztán könnyedén levezethető a mindenféle „törvényeknek” önmagát alárendelő gondolkodás, a szimbólum szétesése allegóriára és mechanikára, a mindenkori bináris kódban történő eltesttelenedés, az élettel szembeni ressentiment.
Hamvas Béla elutasítja a radikális immanentizmust és leleplezi a Mammont, mint a nemlétező mással kötött szerződés életprofitját. A fentiek talán arra is rávilágítottak, hogy a közeg nem determinál. Nem kell a környezet és tetteink között hidat építenünk. Az influenzások között nem lesz mindenki influenzás, a pestisesek között nem lesz mindenki pestises, a hülyék között nem lesz mindenki hülye. Bár tagadhatatlan:” A hülyék látványa elszomorít.” G. Avila. Ha van merszünk kilépni eszméink ketrecéből, ha van merszünk életünk urai lenni, akkor semmifajta közeg nem tehet világ bolondjává. Mindezt el lehet engedni, mindez nem kell. „A nem kell hatalma jó” – mondja Dógen mester.
A következőkben még két kérdéssel kell foglalkozni, mintegy ráadásképpen. Egyrészt a számunkra éppen aktuális Mammon mesterkedéseivel, másrészt a helyes nyelvhasználattal, vagyis a nevek helyes használatával, a nevek kiigazításával. A terep földerítése fontos: segít megérteni, hogy a tőke, munkaerő, szolgáltatások etc. „szabad” áramlása mellett miért kapott léket az eszmék szabad áramlása, s miért vált Hamvas Béla és a hozzá hasonló elmék legfeljebb rezervátum látványossággá.
Európa elveszőben, mert alapító értékeit elárulta és leköpte és elviccelte, nemzeteinek éltető nedveit pedig pénzre váltotta. A minőségtől a mennyiség felé való zuhanás immár megállíthatatlannak látszik.
Közel egy évszázada rója Európa utcáit Joyce Ulyssesének egyik félnótás hőse, Mr. Breen. Rosszat álmodott éjjel. Lidércnyomás. Zöld disznó jön föl a lépcsőn. És ezek után reggel kapott egy levelet. A levélben csak ennyi állt: Camp és Petz. Kampec. Mr. Breen bolyong Európa utcáin és pert akar indítani tízezer fontra.
Kampec. A kilencvenes évek közepe táján, amikor Magyarország népének jelentős része a puha és okos hatalom emlőin csüggött, (ó, örök nőiség, mint a legsunyibb hatalmi technika) s régi új időknek mérgező mitológiáit szívta magába, Moszkvában Vlagyimír Bukovszkíj írt egy könyvet „A moszkvai per” címmel. A meglehetősen hosszú könyv végén – amelyben a szerző sok mindennel számolt és leszámolt – Bukovszkíj az akkori Nyugat szellemi – társadalmi állapotáról ejt néhány szót. Még ma is fölöttébb tanulságos egy más mentalitás tükrében rátekinteni a liberálkapitalizmusra.
„Az utópisták következetesen elzárkóznak attól, hogy figyelembe vegyék az emberi természetet, álmaikat ezért erőszak nélkül sohasem vihetik át az életbe, s az eredmény a meghirdetett célokkal mindig is ellentétes lesz. Alapvető hibájuk, hogy végletesen tudományellenes és antihumánus fogalmuk van az emberekről, mint valami alkalmazkodó lényről, amelyet „kedvező” szociális körülmények közt „tökéletessé” lehet alakítani. Következésképp nem vállalják azokat a legfontosabb, alapvető intézményeket, amelyek civilizációnk ezeréves történelme során, mint az emberi természet alaptulajdonságainak tükröződései alakultak ki. A magántulajdon, a család, a vallás, a nemzet együttvéve és külön- külön is az utolsó kétszáz év alatt a támadások állandó célpontja lett, ami óhatatlanul szörnyűséges következményeket von maga után.”
„Tulajdonképpen már kétszáz esztendeje, hogy az önproklamáló, a hatalomra vágyó elit, a kényszerítés módszerével cselekvő utópisták háborút viselnek a s z e m é l y i s é g és annak jogai, méltósága és szuverenitása ellen. A kommunizmus egyszerűen az ő törekvéseik legkövetkezetesebb kifejezője, kudarca magát az utópia koncepcióját diszkreditálhatta és kellett volna diszkreditálnia, hasonlóan ahhoz, ahogy a nácizmus összeomlása diszkreditálta a fajelmélet fogalmát.”
„Ellenkezőleg, alighogy a hatalmas, mindent felhabzsoló kommunista utópia a szemünk láttára kilehelte a lelkét, nyomban – mintegy az utópistáink életében keletkezett űrt betöltendő – az apró- cseprő utópiák megszámlálhatatlan sokasága lépett a helyébe.”
„”Zöldekké” meg „kékekké” (golubój=kék=homoszexuális) kell válnunk, de a bőr színeit nem különböztetjük meg. Követelik tőlünk a nemek közötti különbségek elvetését, ugyanakkor azt parancsolják, hogy nőneműnek tartsuk a Mindenható Urat. A dohányzás a legsúlyosabb bűncselekmények közé tartozik, akkor persze, ha nem marihuánát szív az ember.”
„Ózonlyuk; a dohányzásmentes társadalomért. „Itt tapintatosan bánnak az utasokkal. Kérjük, ne dohányozzon” stb.”
„Képzeljük el, ha a kékkel is!”
„Valóban halhatatlan George Orwell: amíg az utópistáké a hatalom, s azt erőszakkal gyakorolják, némelyik állat mindig „egyenlőbb” lesz, mint a többi.”
„Az igazság annak kedvez, aki hangosabban ordít.”
„Mindaz, amiről szó volt, csupán a korlátlan hatalom megszerzésének eszköze, s arra kell, hogy ránk kényszerítsék akaratukat, rendelkezzenek velünk, szétzúzzák egyéniségünket, aminek némelyik, ősrégi, már feledésbe merült írás szerint emberi lélek volt a neve.”
„És bármennyire elkeserítő is, azt kell feltételeznünk, hogy értelmetlen volt minden erőfeszítésünk, minden áldozatunk.”
Az orwelli elitek több évszázados kártevése ellen lépett fel Hamvas Béla, az általuk véghez vitt létrontás ellen. Többek között ezért nevezem őt a közösség emberének. Hogyan képződtek meg a földi Jeruzsálem eme bajnokai? Miért borít be mindent az ész szörnyű álma, a totalitárius egalitarianizmus? Miért járja be a világot a demokratikus kapitalizmus kísértete?
A régi zsidó írásmagyarázat szerint Isten egyik neve a Hely. Isten a világnak a Helye, de a világ nem Isten helye. Ennek a fordítottjával állunk szemben. Isten nem a világ helye, de a világ Isten helye. Ekként a feltételes relatív világ autopoetikus tökéletességre ítéltetett. A világ mint olyan egységes lett, tehát vigasztalanul megkettőződött. A világ helyének melyik helye, ahol a mi újkori istenünk lakozik?
Sum quia est esse – mondták valaha. Ez a tökéletesen tudható és hihető bizonyosság sötétedett el. Ego és sum az individualista és szubjektivista Descartes- i mítosz és annak permutációi az a világ, amely isten helyévé vált. A kétely abszurd színházában a gondolkodó szubsztancia a főszereplő. Végül pedig eme világ nagy csomópontja, origója – az agy.
Mindezen fejlemények csak a relígió racionalizálásából eredhetnek. Az eredendő vallásosság ott racionalizálódik, ahol az ember már nem ura projekcióinak, és a teljesen Más Isten képzete megalkottatik. Ez az emberi élet identifikációs processzusának elakadása, fixálódása. A teljesen Mástól félni kell, valamilyen egyezségre kell jutni vele. A félelmet szüntető egyezség garanciája csak a Más valamiféle – csoportos vagy egyéni – privatizációja lehet. A bűntudat humanizmussá változik: az ember embernek képmása (klónja) és új istenének – az embernek mint olyannak, – parancsára új és új rendszereket alkot. Kérdezni nem szabad. Eléggé borzalmas, de v a l a m i / v a l a k i folyvást kicsusszan a hálón. Az ember örök háborúban áll a természettel, a kozmosszal, a másik emberrel, önmagával. És győzelemre semmi esély. Ezért kell várni a földre eljövendő Messiást. Lett légyen az bármi és bárki. Ez hát szerintem az utópia és az utópia terroristáinak forrásvidéke.
Ám az elmondottak hogyan, kiknek a segélyével válhattak evidenciává az egész újkori Nyugaton (világon)? Azok által, akik nem urai önmaguknak, akiknek egzisztenciája d ö n t ő e n dolgoktól függő. Akiknek lételeme a fenyegetettség, az állandó aggodalmaskodás, a panasz. Ezek pedig a mindenkori városlakók, a dolgokat, eszközöket készítők, azokkal kereskedők. Valamint a mindenkori értelmiség: a mentális dolgokkal bajmolódók. Mindazok, akik állandóan kalkulálnak. Ha ők kerülnek uralomra, akkor az ész hideg háborúja s egyszersmind a v é g s ő megoldás utópiája az összeomlásig prolongálva van.
Az elmondottak fényében könnyen belátható, hogy a legkevésbé sem érdekel a polgár. A polgár voltaképpen hatalomra jutása pillanatában elveszítette rendi státuszát, és bürokratikus -; vagyoni kategóriává vált. Az a polgár, akinek pénze van, az a nagypolgár, akinek nagy pénze van. Egyebekben még van a munkavállalók amorf rabszolga tömege. Egy kövér rabszolgára száz sovány rabszolga jut. Nem véletlen, hogy Magyarország vezető pártja a polgárosodást mostanság (jelszóként) nem nagyon erőlteti. Már fentebb meg kellett volna jegyeznem, hogy az 1990 – 2010 fémjelezte korszakot a „tiszta” utópia eszközölte átverésnek tartom. Bár az utópia köde némileg oszlani látszik, de ne feledkezzünk meg a forrásokról és a mesterekről. És nem lehet nem látni a b o b o k , a b o h é m b u r z s o á k nyomulását, a globálnyikok csemetéinek mindenütt feltűnő, komputerizált pofázmányát. Az elszánt demokratikus harcot (szinte vizionáljuk a kanti kategórikus imperatívuszt) a gyomornak a bél elleni harcát – ár- érték, dolgozz –élvezz lobogói alatt csakis a jó és gonosz tengelyén.
Politikus avagy apolitikus attitűdöt kialakítani csak metapolitikai alapon lehet. Ha az állam (politika) nyilvános közösségiség, akkor a közösség meg nem nyilvánuló, rejtett állam, politika. A rejtett itt azt jelenti, hogy a nyelv, a múlt, az értékek szövedéke folyamatosan megújuló szimbólumok jelezte – rejtett titokként húzódik meg a nyilvános társadalmiság mögött. A közösség titok és forrás. E titokzatos forrás élete, a belőle és bele meríthetőség/ merültség nélkül a közélet cirkusz.
Szelei Istvánnal szólva a forrás lényege a folyamatosság táplálásában rejlik. Egy forrást nem lehet teljesen felfogni anélkül, hogy a folyamatosság meg ne szűnne. A forrás megértése lényegében egyet jelentene az attól való elszakadással. A forrás tehát soha nem definiálható pontosan, hisz akkor elvesztené tisztaságát – tehát érinthetetlenségét. A nép szuverenitása csak akkor biztosított, ha a nép kapcsolatban van az őt fenntartó forrással. A népszuverenitás önmagában mit sem ér, hisz az állandósággal (a titokkal) való kapcsolat nélkül törvényszerűen önmaga felszámolásába kezd. Így válik a demokrácia önmaga karikatúrájává.
A nagy csinnadrattával kihirdetett „gazdasági világválság” óta egyre inkább úgy érzem, hogy a világ Nyugatján (hazánkban is) a források kiapadóban. És egyre több a kútmérgező, a zűrzavarnak elkötelezett. A közbeszéd mantrái dermesztőbb unalmat sugároznak, mint a Kádár – kor híradói, amelyekben a munkahőse ember a munkahőse géppel vállvetve termelt. Fenntartható fejlődés (pszichopata álom), megújuló energiák, monetáris politika, államadósság, szerkezeti reformok, munkaalapú társadalom, államkötvény piac, árfolyam ingadozás, spekulatív tőke, centrum és periféria, távmunka, reálgazdaság, hitel, PPP konstrukció, közbeszerzés, hűtlen kezelés, hanyag kezelés, felzárkózás, befektetési alapok, Tőzsde, költségvetési egyensúly, ikerdeficit stb. És ebben az országban a magyar emberek tréningeken innoválnak. Ez nem emberi világ. Itt már a sivatag is műanyagból van. Mindenünnen az Idegen hideg tekintete vizslat. És senki sem meri kibökni Hesse nyomán: Uraim, az üveggyöngyjátéknak vége!
Egyetértek azzal, hogy a techno –evolúciós fejlődés hullámai az embert önmagát elpusztító csúcsragadozói pozícióba röpítették. Csupán három dolog segíthetne rajtunk, a hagyomány, a közösség és az áldozat.
Ám hol vagyunk ettől. Az új –régi kapitalizmus (ráadásul az újrakeresztelkedő keresztények szószával leöntve) most tárja szemünk elé a politikai kapitalizmus, a barbár kommunizmus eredetét és lényegét. Minden pillanatban halljuk egy elakadt lemez sercegését, csodálhatjuk a bárgyú retro és az émelyítő epigonizmus végvidékét.
A bal és jobboldali liberalizmus progresszív tengerében „polgár” és csőcselék egybefolyik. A Tőzsdén halódó spermiumok hiphopjában gyönyörködhetünk. Itt a Sors neve Carry Trader. És a katarzishoz segítő hős neve: (szegény, nyomorult) Breivik.
A diabolikus látásban megképződött történelem íve kirajzolódik. Madách Imrével szólva: Az enyém, az enyém csinosítása, majd bohém kiruccanás az űrbe, s végül a lehangolóan ronda Éva, és még a fóka is kevés. Spenglernek igaza lehet: közeleg a cézárok uralma, és a vér mint valós csereeszköz újra megjelenik.
Lelki szemeimmel szinte látni vélem, ahogy eme katarzisban újjászülető emberi halmaz individuumai összegyűlnek a Világ Nyugatján egy bölcs diskurzus erejéig. És új társadalmi szerződést kötnek (a természetjog alapján természetesen) privatizált (Euró –Atlanti(?) –Német?) –Római Birodalom létrehozása érdekében. Vidáman forog a mókuskerék: hitel –(bővített) termelés – profit – bank – hitelkamat etc. = fejlődés. És nő, csak nő a degenerált, merőben kvantitatív pénz a degenerált, kvantitatív emberek kezében. Homlokukon felirat: he is a success. Valóban: szamár a végállomás.
Az Alapító Atyák, a Próféták – a Heine megadta sorrendben – cinkosan ránk mosolyognak: Richelieu, Robespierre, no és Rotschild. Hallgassuk Heinét: „Az értékpapírok rendszere azt a szabadságot adja… az embereknek, hogy oda költözzenek, ahová csak kívánnak, bárhol meg tudnak élni – anélkül, hogy dolgoznának – a kötvények kamataiból, vagyis a mozgatható vagyonukból, így egy helyre gyűlnek, és ők alkotják a fővárosok valódi erejét.” A hit(el)t, a bizalmat, (fides) nagyra hízott véglények, arctalan számok adják a minőségi (!) anyaghalmazként kezelt embereknek. A sokszorozódás és a zuhanás megállíthatatlan. Magyarország (esetleges) jövője valóban attól függ, hogy megtalálja –e az optimális távolságot ettől az Európától.
Mondjuk magunk elé T. S. Eliot sorait az Átokföldjé-ből :
„Szárazon izzadsz lábad a homokban
Ha volna legalább víz a sziklák között
Holt hegység szuvas fogú száj, mely köpni képtelen
Itt állni nem lehet s feküdni ülni sem
Még csöndesség sincs a hegyekben
Csak szárazdörgés nem hoz esőt
Még magányosság sincs a hegyekben
Csak zord vörös arcok vicsorognak
Vályogkunyhók ajtajában
Ha volna víz
Data Dajadhvam Damjata.
(Adj, érezz együtt, irányíts.)
Santih santih santih
(A béke, mely meghaladja a megértést.)”
Ne legyünk önteltek: nem a világ végét, csupán egy világ végét éljük.
A nyelv helyes használatáról azért érdemes beszélni, mert a Mammon világa megalkotta saját szervetlen nyelvét. Alapfeltétele az, hogy a nyelvi jelek önkényesek, s ezért nyelv és világkép között nincs és nem is lehet kapcsolat. Eltekintve attól, hogy a nyelvi jelek önkényesek állítás hipotézis, a lexikológiailag determinált, izolált, szabályok által kanalizált nyelvhasználat az absztrakció sivár szenvedélyéről tanúskodik. Eljárásunk során egy meghatározottságot kivonunk eredeti összefüggéseiből, s ebben az elvonatkoztatottságban vesszük szemügyre. A többi tag csupán másodlagosként lesz eltűrve. A kifejezésben egyetlen mozzanat sem viselkedhet fennálló fenn – nemállásként. Világkép, hang, jelentés, mondat és írás széthullanak, illetve egymáshoz láncolt egymásnak idegen elemek. Valójában az egymáshoz rendelés szabálya beszél. Aki nem rendezkedik be eme játszótéren, az némaságra van kárhoztatva. Helyette beszél a szabály és megmondja, ki ő.
Ezen az alapon virágzott ki a poco (PC) és a scico (tud. korrekt) beszéd. És itt a végéhez érkezik az ember önmagától való elidegenedése: önnön elmeszüleményei uralják.
Ironikusnak tűnhet, hogy éppen Fung Yu-Lan – nak a kínai filozófiáról írt könyvének passzusai mutatnak, mutathatnak rá egy másfajta nyelvhasználatra. Egyébként már Konfuciusz megmondta: ha felkérnék egy fejedelemség kormányzására, a legfontosabb feladatának a nevek kiigazítását tartaná. „A fejedelem legyen fejedelem, az alattvaló legyen alattvaló, az apa legyen apa, a fiú legyen fiú.”
Fung Yu- Lan Northropot idézi, aki szerint a fogalmaknak két fő típusa létezik. Az egyikbe tartoznak, amelyekre intuíció révén teszünk szert, a másikba pedig azok, amelyekhez posztulátumokon keresztül jutunk el. Az intuíció révén megragadott fogalom – írja Northrop – olyasvalamit jelöl, amelynek teljes jelentése azonnal felfogható. Ilyen értelemben a „kék”, mint általunk érzékelt szín intuíció révén alkotott fogalom…A posztulátumok útján megismert fogalom jelentését annak a következtetéseken alapuló elméletnek a posztulátumai határozzák meg, amelyben az adott fogalom szerepel. Az elektromágneses elméletben a hullámhossz alapján meghatározott „kék” ez utóbbi kategóriába esik.
Az intuitív fogalmak három fajtáját különbözteti meg: a megkülönböztetett esztétikai kontinuum fogalmát; a nem megkülönböztetett vagy nem meghatározott esztétikai kontinuum fogalmát; valamint a megkülönböztetés fogalmát. A taoizmusban például a határozatlannak sokféleképpen intuitív fogalma előtérben marad.
Fung Yu–Lan azt írja, hogy amikor egy kínai az európai bölcselet tanulmányozásába kezd, nagyon hamar meglepetés éri. Nem érti, hogy a görögök a végtelent és a nem –létezőt alacsonyabb rendűnek tartották, mint a végest és a létezőt. A kínai filozófiában ez éppen fordítva van. Ennek oka az, hogy a véges és a lét megkülönböztetett, míg a végtelen és a nem –lét nem megkülönböztetett; vagyis az utóbbi feltétlensége alapozza meg, teszi lehetővé az előbbi feltételességét.
Hogy is mondja D.T. Suzuki? „Egy végesnek tartott, az alany és tárgy dichotomikus világába tartozó tárgyat a pradnyá a végtelenség szemszögéből észlel. Az intellektus közli velünk a tárgy végességét, a pradnyá azonban ellentmond. Ontológiai szempontból ez azt jelenti, hogy minden véges tárgy vagy lény csak azért létezhet, mert alapjukat képezi a végtelen, vagy hogy a tárgyak relatív, ezért korlátozott módon vannak elhelyezve a végtelen mezején, amely nélkül nem lenne horgonyuk.” Ennyit a zen „metafizikájáról”.
Érdekes egyébként, hogy a kínai filozófus a posztulátumokon keresztül kapott analitikus fogalmakat, illetve azok megalkotását, azok túlsúlyát a görögök eredendően kereskedő-nép mivoltához köti. A kereskedők mindenekelőtt absztrakt számokkal dolgoznak, s csak utána a konkrét dolgokkal, amelyeket a számok tükrében azonosítanak. A nem kereskedőnek azonban a dolog azonnali megértésére kell törekednie. Az esztétikai kontinuumban nincs határvonal, megismerő és megismert egyetlen egységet alkot. ( Milyen bölcsek voltak a régi kínaiak, tudták, hogy szükség van szatócsokra, na de közfeladatra!)
Ellenvetésképpen persze felvethető, hogy más idők, más civilizációk érvelését használom. Az ilyen ellenvetés az ember ideinek és tereinek lényegi nem folytonosságának, lefordíthatatlanságának állításán alapszik. Ez elfogadhatatlan. Idézhetnék természetesen a „földalatti Európa” (értem alatta az intellektus racionalizálásának ellenlépését megtevőket, azokat, akik a rációt intellektualizálták) számos szerzőjétől is. Megelégszem René Guénon néhány gondolatára való utalással.
A filozófusok nem használhatnak mást, mint szavakat, és a szavak önmagukban nem mások, mint szimbólumok. Így tehát, még ha öntudatlanul is, a filozófia az, ami belép a szimbolizmus területére, nem pedig fordítva. A filozófia, mint mindaz, ami a nyelv szokványos formáiban fejeződik ki, lényegében analítikus, ellenben a szimbolizmus lényegében szintetikus. A nyelvi forma definíció szerint „diszkurzív”, akárcsak az emberi ész. A voltaképpeni szimbolizmus valójában „intuitív”.
A szimbolizmus és az intellektuális intuíció terében a nevek kiigazítása megtörténik. Mindez korántsem az ész értékének vitatása, amennyiben nem próbálja túllépni saját területét, de ez az érték, miként ez a terület is csak relatív lehet; azonkívül maga a ratió szó eredetileg nem „relatiót” jelentett-e? A szimbolizmus lényegi funkciója, hogy „felfoghatóvá” tegye a kifejezhetetlent, hogy támasztékról gondoskodjon, ami az intellektuális intuíció számára effektíve lehetővé teszi, hogy megragadja azt. Az ész illetéktelen túlterjeszkedése következtében a filozófia (józan ész=kendőzetlen középszerűség) és az ú.n. „konkrét materializmus” büszkén mutatkozik be „szabadgondolkozóként” s közben fogalma sincs arról, hogy ez mennyire ironikus, hiszen csupán rabszolgája a kor összes közkedvelt előítéletének.
Meggyőződésem, hogy az ember szellemi nívója arra a kérdésre adott válaszától függ, amit akkor kell adnia, amikor megkérdeztetik tőle: kit látsz a tükörben? Ha azt válaszolja – a tükörképére mutatva – ez vagyok én: elveszett. Ez az a pillanat, amikor a létét odaáldozza a merő életnek, és élmények, átélések labirintusába téved. Tükörképe átláthatatlan, rendezhetetlen, rendezendő és mindig széteső illúzióvilágot nyit meg. Az ember ebben a világban elvarázsolt. Itt valóban igazolást nyerhet a nyelvi jelek önkényességére vonatkozó hipotézis. A tükörkép- gondolat, vagy tükrözött gondolat az igazi gondolkodás halott produktuma. A tükörképpel azonosulva az ember vehikulumok számtalan sokaságához köti magát, végeláthatatlan, ám véges tükörvilágban bolyong. M. Scaligero mondja: ”A gondolkozó gondolkozás tehát secundum quid, valami szerint, nem önmaga szerint.” Holott a gondolkozás színvonala, tisztasága, a lény méltósága a vehikulumok felszámolásától függ. Ez az a világ, ahol az embert mohó vágy, csillapíthatatlan szomj hajtja; szövi, majd halálba bontja élete szövetét. Mert a szimbólum vágy az után, amik vagyunk, s a vágy szimbóluma annak, amik vagyunk. De a tükörkép (minden bonyodalmával) nem az, ami vagyunk, hanem szimulakrum. A vágy pedig, ha a vágyódó nem is tud róla, a halál vágya.
A csak reflektív (egyszersmind öntudatos) gondolkodásban képződik meg (rögzített szubcentrumként) az individuum s annak folyományai: ész, naturalizmus, relativitás, pragmatizmus és a rendszer(ek). És itt tételeződik, mivel az individuum rendszereinek posztulátumai szükségszerűen teljesíthetetlenek, a heteronóm teizmus mindent kívülről elrendező Istene, és korrelátuma, az öntevékeny (kvalitatív) anyag.
De az ember válaszolhat akként is – tántoríthatatlanul a „ki vagyok én” kérdés bázisán maradva -, hogy nem vagyok a tükörkép. Ekkor reflektív énje elé és mögé kerül, s ebben a kerülésben magához ér. Én vagyok – nem vagyok. A tükrözés struktúrája a gondolat alakzatok intervallumában átalakul. A tükröző, a tükrözés, a tükrözött egymásba játszik. A tükörkép a tükrözőből (aki a tükör) vetül ki és benne van. Varázslat ez, de a lét varázslata. A megnyilvánulatlan magába foglalja és megjeleníti a formákat, miként a csend a hangot. Minden a figyelőn tükröződik és benne van, de a figyelő mindezekben nincs sehol. Mik az alakzatok, a tükrözöttek? Ez ugyanaz a kérdés, hogy mi a tenger hulláma, mi a levegőég felhője? Benned jönnek, mennek és szűnnek meg. De miért van tükrözés, megnyilvánulás, úgymond teremtés? A kérdés rossz. Itt nincsenek okok. Csak. A világ oktalan varázslat és játék. Innen nézve minden vágy és szimbólum az el- és visszatérés alakzata: az én vagyok körülírása.
Ez a valódi fenomenológiai redukció és dekonstrukció. Mindezért nem tud senki valódi élményeiről számot adni. A valódi élmény ugyanis, bármilyen bonyodalomban, az én vagyok, ám a tükörkép mögé kerülő „én vagyok” pillanatában nincsen semmi referense, a semmi a referense. Ez minőségi meghatározhatatlanság és Minden igenlése.
Tévedések elkerülése végett le kell szögeznünk, hogy az „én vagyok” a létezők felől nézve már a létezők háttere, a létezők lehetőségei mint magvak, a dinamizált posszibilitások már önnön receptivitásukba szóródnak. De a megismerés nem ismerheti meg azt, ami maga a megismerés. A kereső az, amit keres. Az „én vagyok” is már az én játéka, játék az énben. Sri Nisszargadatta Maharádzs szavaival „Ez, ami van, túl van az értelem határain. Az értelem csak a tárgyiasultat és a jelenségszerűt, a jelenlétet vagy a hiányt foghatja fel. Pl. ami vagyok, az nem jelenlét vagy hiány. A jelenlét jelenlétének hiánya, a hiány jelenlétének hiánya vagyok „Én”!”
3.
„Minden civilizációban van egy fok, amit a spiritualitás minimumának lehet nevezni, és minden jel arra vall, hogy ez a minimum minden civilizációban ugyanaz. Termékeny élet csak ezen felül lehetséges. Ha az ember a fagypontot eléri, életét nem szellemi erők irányítják, hanem pszeudo –spirituális kényszerek, amelyeket a gyengeelméjűek, a serdületlenek, a primitívek, a pszichopaták lélektanából ismerünk.” Hamvas Béla.
Elérkeztünk, pontosabban visszaérkeztünk az eleve feltett kérdéshez: A Hamvas Béla jelképben kit/mit fojt el, nem fogad be Magyarországon az ilyesmire önmagukat feljogosítottnak vélt felkentek többsége, ki/mi, aki elfojt, elutasít. A kérdésre, bár közvetetten, a választ már voltaképpen megadtam. De legyünk közvetlenek és precízek.
Hamvas Béla önmagát nem tudta elidegeníteni se művésszé se filozófussá, sőt az erkölcs bajnokává sem. Hamvas Béla egyszerűen csupán normális ember akart lenni. (Habár érdemes eltűnődni, hogy életének utolsó tizenhat éve, a segédmunkási lét manapság szinte a viccelődő anekdotázás tárgya, milyen jópofa raktáros volt ez a Béla bácsi. Bélám, a garast bizony le kellett volna rakni. S ellenpontként vegyük elő az l957- 64 közötti évkönyveket, s tűnődjünk el azon, hogy kik fogadtak el magas állami kitüntetéseket a vérben tocsogó rezsimtől? Hogy miként is viselkedett az ún. magyar írótársadalom 1957-ben? Akinek van lelkiismerete, beláthatja, hogy a létezés keresztútjain a szellem emberének nem azt kell tennie, amit lehet, hanem azt, amit kell.)
Hamvas Béla normális akart lenni egy őrült világban. Hamvas Béla belépett az Ősök nagy csarnokába. Az Ősök nagy csarnokába pedig csupán az léphet be, aki onnan érkezett. Hamvas Béla az ősök egyike. Ám valójában nincsenek ősök, csak Ős van. Hasonlóan az egyetlen Naphoz, amely különböző tájak és idők prizmatikus fénytöréseiben más és más arcot mutat, és sok-sok napnak tűnik. Az ősök között éppúgy nincs ellentmondás, miként az egyetlen Nap különböző arculatai között.
Ki az Ős? Az Ős az, aki a létezés felől nézve az életet adja. Az Ős a kezdet. A princípium és az uralom, ahogy Ady mondja, az elsőség jósága. A kezdet a kezdettelenben és a kezdettelentől van, miként a megnyilvánulás a megnyilvánulatlanban és a megnyilvánulatlantól. Itt az ember a feltétlen intuitív tapasztalatáig érkezik. S voltaképpen ez az egyetlen közvetlen tapasztalat vagy valós tudás. De még a közvetlen tudás „ez” –jében is egy megmutatkozás van, a térfeletti tér, a köz megnyilvánulása, ami által megnyittatik a megkülönböztetés és egyesítés, a diabolikus és szimbolikus dimenzió világa. E végső és valójában egyetlen tapasztalatot szat- csitt- anandának nevezték, ami a tudatos lét mindent megelőző öröme. És van- e más lét, mint tudatos lét? De a kezdettelennel, megnyilvánulatlannal, mint láttuk még egy dimenzió nyílt meg: a meghatározhatatlan és végtelen dimenziója. Az egyetemes áthatás tere.
Ez az ember ősi hagyománya, minden időkben a közvetlen tapasztalat. Itt nyer értelmet az a népnyelvi fordulat, hogy a dolgot magát nézzed! A közvetlen tapasztalatból következtetések adódnak, és az emberi emlékezet romlása miatt dokumentumok születnek, a szent könyvek. A szent könyvek (és bármely írás) az Ősre utal és az Őshöz utasít.
Tehát kimondhatjuk, hogy Hamvas Béla elfojtása és elutasítása az Ős elutasítása.
A fentebb elmondottak árnyaltabb megértéséhez kukkantsunk bele egy röpke pillanatra az Ősök nagy csarnokába. Idézzünk fel két utalást és utasítást:
„A Tao, melyről szavak alkothatók, nem az örök Tao.
A név, amely kimondható, nem örök név.
Megnevezhetetlenként: Ég és Föld kezdete.
Megnevezhetőként: a Tízezer létforma anyja.
Ezért csak az tapasztalhatja a titokzatos lényeget, aki nem vágyakozik.
Akinek szemléletét a sóvárgás elhomályosítja, csak a testetöltéseket
és a határokat (a peremet) látja.
Pedig mindkettő gyökere közös, csak a nevük különböző.
Egységük: a mysterium Sötétsége.
A legmélyebb rejtély mélye: minden titkok kapuja.”
Lao –Tze: Tao Te Ching: Budapest 2017. Padányi Gulyás Gábor interpretációjában.
„Kezdetben ez /a világegyetem/ csak a Brahman volt. Csak önmagát (átman) ismerte: ”Én Brahman vagyok.” Ettől lett egész. Az istenek közül is, aki ráébredt erre, egésszé vált; ugyanígy a risik közül és az emberek közül is. Ezt meglátva kezdte Vámadéva risi így a himnuszát: „Manuvá lettem és a Nappá (szúrja)…” Ma is ha valaki ráébred arra, hogy „én Brahman vagyok”, az ezzé az egésszé válik. Még az istenek sem akadályozhatják meg ezt, hiszen az ő /legbensőbb/ Önmagukká (átman) válik. Amikor az ember egy másik istent imád, azt gondolva, hogy „ő az egyik, és én vagyok a másik”, nincs igazi tudása. Mint az embernek a háziállatok, olyan ő az isteneknek.”
Brihadaranjaka Upanisad. Fórizs László fordítása.
Íme a misztérium önmagamban. Ahogy a kínaiak mondják: csodálatos lét és valódi nemlét. A Korán nagy mondását parafrazálva: nincs megismerés, csak a Megismerés.
Ez a Megismerés megismerhetetlen, nem tárgyi és tematizáló megismerés, habár eredete és tere minden minőségnek. Benne az abszolút, a feltétlen íze uralkodik, azé az abszolúté, amely mindennek elengedése, az elengedés elengedése is, és így teljes és végleges.
A közvetlen tételezése (s mi más eme öntételezés, mint szellem), a közel tételezi a távolt, és a közel és távol drámai, ám komplementer terében képződik meg az élet közvetítő játéka. A nagyobb világosság kedvéért idézzük A. K. Coomaraswamy-t:
„Miközben a megvalósítónak túl kell jutnia a Megnyilvánulton (Napon) /amit a „Napon túlra” való átkelés jelképez/, hogy elérje a Nem- megnyilvánultat (Sötétséget /legfelsőbb értelmében felfogva/), a Személy és a végcél a Nem- megnyilvánulton is túli; nem ért az út végére, amíg meg nem ismerte Őt /Átmát/ mint megnyilvánultat és Nem- megnyilvánultat (vyaktavyaktah).”
Íme a sugárzó lét forrásvidéke.
Persze, mindezeket hallva egy úgymond hétköznapian józan ember megkérdezheti, mi hasznom mindebből? A válasz természetesen egyszerű: semmi. Hamvas Béla az Ős szellemiségét megidézve a létezés más, magasabb szintjeit nyitotta meg, amikben lehet nem hinni, amiket lehet nem ismerni. De hétköznapi emberünket mégis tűnődésre buzdítanám, az én minél tágabb térben rendezkedik be, helyezi középpontját, annál szabadabb. Az átfogóbb térből nagyobb jóindulat, megértés, szeretet, igazságosság sugárzik. Semmi nem vész el, és még a hasznosság is aufheben.
László András szerint a történelemre való rálátással (a történelem az a hely, ahol az emberrel megtörténnek dolgok, ahol minden mintegy kívülről adódik a számára) két másik perspektíva is megnyílik: a történelemfelettiség és a történelem alattiság. Mindhárom esetben a differenciáló és integráló erők egyensúlyáról vagy egyensúlytalanságáról van szó. A mérték a történelemfelettiségben adott. László András egy hierarchikusan tagolt rendet vázol föl: „„Igazi metafizikai tradicionalitás ; Igazi vallás (religio); Igazi vallás (konfesszió); Igazi kultúra; Igazi civilizáció.” A religio (v.ö. latin re –ligare= „összekötni”, „visszakötni”) a vallás befelé, a metafizikum irányába forduló arculata, míg a konfesszió (v.ö. latin confessio= megvallás) a vallás kifelé, a kultúra irányába forduló arculata.” (Ez a négyesség, mert valójában négyességről van szó, tökéletesen megfeleltethető a négy tudatállapotnak, a héber Kabala négy világának, a négy kasztnak, a négy világkorszaknak.)
E mérték elvesztésével a szétszóródás erői megerősödnek, majd hatalomra jutnak. A diabolikus kizárólagosságra jut, s a folyamat végén maga is érdektelenné válik. A történelem alattiság éhes szellemeinek fantazmagóriái töltik be az ember világát. A tudás univerzális, absztrakt tárggyá válik; a vallás helyén, ahogy Hamvas Béla mondja, megjelenik a vallásos bestia, a minden erőszak alapját képező bürokratikus lélekvezetés; a religio elviselhetetlen érzelgősség, a konfesszió a világról szóló diktatórikus vallomás, a kultúra döglött álom, a civilizáció a robotizált majommá váló ember paródiája egyre dermedtebb és dermesztőbb fantáziák sorjázása.
Most érkeztünk el az utolsó kérdéshez: ki, mi fojt el? A lokálisan adható válasz lehangolóan egyszerű: a Kánon. De a kánon önmagában érdektelen. Ki alkotta a kánont? A második Világháború után Magyarország a történelem alattiság pöcegödrébe zuhant. Brutális és aljas nemzetközi erők segedelmével a kommunizmus került hatalomra. A maradék rend nyomai is elpusztultak. És a pöcegödörből előjöttek a senkik. Belőlük keletkezett az új „elit”. Frusztrált senkikből, akiknek nem maradt vagy nem is volt a biologikum és a lélek alsó régióin kívüli tapasztalatuk, akik életük hiábavalóságát megtapasztalva mohó és gátlástalan ragadozóvá váltak. És még a „becsületesebbek” is megfeledkeztek József Attila megfellebbezhetetlen igazáról: „A macska nem foghat kint is és bent is egeret.”A társadalom különböző rétegeiből verbuválódott társaság , ezek a kultur-impexesek úgymond, „elégtételt” követeltek vagy kompenzációra törekedtek. Az ő lelkükben visszhangzott a senkik (semmik) vagyunk, minden leszünk. Ám a senkiből nem lesz valaki. Nos, ők alkották a kánont. És ez a kánon még bizonyos tekintetben most is él, hiszen kommunizmus, és a neoliberális kapitalizmus halódó kísértete között eddig rejtett rokoni szálak sejlenek fel. Mintha ugyanazon az érzékenyítő tréningen vettek volna részt. Persze e homogén massza osztódásnak indult, különböző nevű gettók és algettók alakultak ki, volt itt dekonstrukció és rekonstrukció, ama tudatlanság terében, amely azt képzeli, hogy a létezés konstrukció. Folyt és folyik eme egymást tételező gettók perpatvara, de ez csak egy családi viszálykodás. A lényeg megmaradt, a folyamatos destrukció. A túlnyomórészt eme vámpírok uralta szellemvilágban Hamvas Bélának nincs helye.
A fentebb leírt események hajnalán immár több mint hetven éve Hamvas Béla maga is feltette a kérdést: Ki a tettes? Ki az, aki elfojt és elutasít? Ki az, akinek arcán gúnyos fintor jelenik meg, ha ezt hallja: éljetek vidáman, és haljatok meg csendesen! És Hamvas rátalált a tettes szimbolikus alakjára, Channanra, a nyugdíjas, háttérbe húzódó főpapra, a vallásos bestia első alakjára. A vallásos bestiára, akinek külön bejárata van Istenhez, aki exkluzív egyetemen megtanulta a létezést, és jaj annak a létezőnek, aki nem felel meg a megtanultaknak. Ő az, aki diktátort kiált, ha nem ő diktál. Ez a bürokratikus lélekvezető –lélekvesztő minden, emberek feletti hatalmaskodás és erőszak inspirálója. Az ami biztos prófétája. Ahogy Hamvas Béla mondja, az örök jólértesült, s akinek első kérdése: ez és ez a jelen pillanatban szolgálja –e az érdekeinket? Az érdekkonstellációk hatalmának összehangoló mágusa. Minden egóutazás nagy szervezője, az identitásprotézisek főmérnöke.
De adjuk át a szót Hamvas Bélának: „a valódi hatalmasok mindig láthatatlanok: azok, akiknek már nincsen szükségük hatalmi pozícióra, mert valamennyi fölött állnak és befolyásukat valamennyire kiterjesztve minden pozíciót egy- egy szervnek tekintenek – amelyet embereikkel megszállatnak s így embereik által gyakorolják hatalmi tevékenységüket… Ő a nagy lebeszélő, ő az, aki a szenvedélyeket félre tudja vezetni – még az ellenkező irányba is: egyetlen ujjmozdulattal. Channan „békés” – mindenekfölött békés, csaknem „békeszerető” ember. Ő az állatszelídítő, a tüzes vasvessző, az ostor, a szöges korbács feltalálója, a feltalálója az inkvizíció minden eszközének, az akasztófának, a máglyának, a keresztnek is… mindig és minden körülmények között ragaszkodott a „békéhez” – az ő békéjéhez, ahol minden óvatosan le van takarva és nem szabad beszélni arról, ami a takaró alatt van. Channan érti egyedül, hogyan lehet megadni a szabadságot mindenkinek, de elvenni az alkalmat arra, hogy a szabadságot gyakorolni lehessen. Innen érthető az angol világuralom channanizmusa. Channan kezében válik a politika a par excellence becstelenség gyakorlatává…”
Channan alakja szóródott a történelembe, számtalan alteregója van: pápák, bíborosok, püspökök, a protestáns püspökök is, miniszterek, bankvezérek, iparmágnások, a Habsburgok, Hohenzollernek, Bourbonok, Rotschildok, Astorok és Rockefellerek, a praktikus idealisták és materialisták végeláthatatlan serege. Mivel Channan komplementere a plankton, eme történet végén a bolondokháza udvarán ott ül meztelenül Marianne, az örök jakobinus lotyó. Ótvaros bőrét vakargatja, a látványosság nézői röhögnek, Marianne folyvást maga elé motyogja, liberté, liberté, liberté… Channan az Antikrisztus. Létének egyetlen vonatkozási pontja Jézus Krisztus, cselekvésének egyetlen mozgatórugója a Jézus Krisztus elleni gyűlölet. De bármiféle téves értelmezés elkerülése végett világos és egyértelmű választ kell adnunk arra, hogy ki Jézus Krisztus? Erre a hiteles válasz csak ezotérikus lehet. F. Schuon nyomán azt kell mondani, hogy Krisztus az univerzális ember, Jézus az individualizált Isten. A kettő egyben. Ennek legszebb és legmélyebb szimbóluma Jézus színeváltozása. Az a spirituális hagyomány, amely Jézus Krisztus ilyetén értelmezését nem fogadja el nem spirituális hagyomány. Összefoglalva: a tettes az, aki az univerzális ember s egyszersmind individuális Isten egysége ellen tör.
Bizonyos tekintetben immár végére értünk a huszonegyes barakk lényegének, létezésének, múltjának, jelenének és jövőjének leírásának. Egy megjegyzés még ide kívánkozik: az Ugyanis Hamvas Béla írásomat egy súlyosan téves és tiszteletlen mondattal fejeztem be. Feltételeztem, hogy Hamvas Béla megfelejtkezett ama japán mondásról, mely szerint minden nap jó nap. Nem. Hamvas Béla tudja, és így tudja: minden nap jó nap lehet. Rajtad múlik! Ez a nap te magad vagy.
Illusztráció: A bolond, Tarot-kártya (szepo.com)
Ezek is érdekelhetik!
Peter Sloterdijk: Foucault (részlet) →
Merza József: Akiket a történelem szele megcsapott →
Peter Sloterdijk: Jean-Paul Sartre →
