Molnár Réka: Enn
-1-
Az ablak mellett ült, fésülködött. Fehér ujjai körbefonták az ezüst hajkefe kecses nyelét. Az egyetlen tárgy volt ez, melyhez ragaszkodott. Dédanyai örökség. Rózsalevelek futottak rajta, bekerítve az egymásra boruló, nyíló-bimbódzó virágokat. Ha sokat nézegette, az összefonódó rózsák életre keltek, s táncosokat idéztek apró szobájába, kik párokba rendeződve, egymás mögött álltak, akár a törtezüst virágok, melyek most szégyenlősen bújtak meg kicsiny kezei között. És felhangzott a hegedűjáték, a fájdalmasan gyönyörű, mely hol vidámabban szólt, hol lélekből kiszakadva, ahogy zsidó művészek tudnak hegedűn játszani, miközben úgy érezte, éppenhogy csak létezik. Másfajta hangszert nem talált méltónak ilyen nemes és finom társasághoz. Aztán lassan mozgatni kezdte táncosnőinek lábait, akik kékbe, lilába, rózsaszínbe öltözötten egészen közel hajoltak partnerükhöz, hogy azt hihette volna a hirtelen betoppanó idegen, megannyi hajadon virágzásának egyetlen értelmét, saját szépségének és ragyogásának a partner szemében való visszatükröződését pillanthatja meg lopva, ahogyan magában gyönyörködik Saint-Exupery rózsája is, vagy ahogyan szívszakadva kívánja, hogy gyönyörködjenek benne. Így vágyakoznak ragyogni és elbűvölni évezredek óta a rózsák, és így vágyakoznak ragyogni és elbűvölni évezredek óta a nők is, és így fognak vágyakozni, ragyogni és elbűvölni, míg rózsa hajt a földön és míg leány érik nővé nap nap után. A rózsa és a nő más, mint a mezei vadvirágok, akik nem szorulnak különösebb gondoskodásra, akiknek elég a nap melege, éltető fénye, a megfelelő talaj és az ég aláhulló áldása. A rózsa és a nő más. Figyelmet igényelnek. És ragyogást. És valakit, akit elbűvölhetnek. Mintha létezésük egyetlen függvénye a másik tekintetében felvillanó igézet volna. Ha nincs bűvölet, ha nincs csodálat, ragyogás sincs, élet sincs. A rózsa lassan eldobálja szirmait, engedi, hogy kártevők rágják szárának zöldjét, a nő is elhervad, mint ama magára hagyott virág, elszürkül, mint a sárgák és barnák felejtette ősz.
Enn abbahagyta a fésülködést, hamarosan hat óra lesz, indulnia kell. Kihúzta a fiókot, melyben az ezüst hajkefét tartotta. Megszabadította a barna hajcsomótól, még egyszer végigpillantott rózsákkal díszített hátoldalán, egy minutumra újra felvillant előtte az egymáshoz hajoló táncosok sziluettje, majd óvatos, vigyázó mozdulattal helyezte vissza a vörös kendővel kibélelt fiókba féltőn szeretett használati tárgyát. Kulcsra zárta a fiókot, s a kulcsot az ablakpárkányon díszelgő virágcserép alá rejtette. Belepillantott a tükörbe, most először, mióta fésülködni kezdett. Egészen eddig egy darab papírt bámult maga előtt, az asztalon. Rajta határozott vonalú kézírás:
Ma este találkozni fogunk. Jöjjön 18 órára a Kazinczy utcába. A szökőkúton túl látni fog egy földszintes, régi házat. Az egyetlen földszintes, régi házat abban az utcában. Csengessen be.
“V”
Őrültség, gondolta Enn. És mégis, mégis megfésülködött, mégis kisminkelte magát, persze csak szolidan, ahogyan szokta, mégis felöltözött, csinosan öltözött fel, mégis el fog menni a találkozóra, mégis találkozik valakivel, akiről nem tud semmit azon kívül, hogy nevének kezdőbetűje “V”, már ha ez az egyetlen, titokzatos betű nevének kezdőbetűje lehet egyáltalán, és hogy határozott vonalú kézírása van. Már ha ő írta a levelet. “V”. Már ha idegen írta a levelet, és nem valamelyik barátnője játszadozik vele. Mint azon a felderengő, decemberi éjszakán, amikor először sétált egyedül haza úgy, hogy felette már a csillagos égbolt köszöntötte a lassan nyíló hajnalt. Amikor barátait, akikkel az elébb még vidáman társalgott, a mosdóból visszajövet sehol sem találta, csak Őt, akinek látványa és a látvány ígérte kettesben töltött pillanat annyira megrémítette, hogy egy odavetett, elfúló köszönés közepette vágódott ki a csípős, mínuszokba öltözött levegőre, átszaladt a téren, meg a következő utcán és az arra következőn is. Aztán elsírta magát, szagattón és fojtón, gyötörte saját félénksége és az abból fakadó szerencsétlensége, melyről azt hitte, felnőttként önként hagyja el őt. Nem így lett. Az évek elrepültek, a félénkség továbbra is ott ült szoknyája szegélyén, megosztva helyét az érzékenységgel és a zárkózottsággal. Pedig milyen szépen elrendezték akkor, hogy kettesben maradhasson Vele. A pillanat, mindig a pillanat. Egy szívdobogásba sűrített élet, hatalma akkora, akár a teremtő Istennek, ki minden egyes másodperc tovatűnésében újra és újra alkotja a világmindenséget. Megragadni a pillanatot, micsoda közhely, gondolta. Arra csak Isten lehet képes.
Enn tehát úgy vélte, legalábbis azzal nyugtatta az izgalomtól egyre szaporábbá váló szívverését, hogy valamelyik barátja írhatta a levelet, valószínűleg meg szeretnék lepni őt, hiszen hamarosan születésnapja lesz, egy hét múlva lesz a születésnapja egészen pontosan, amikor a szüleihez utazik Sopronba, tehát nem lesz itthon. Születésnapokat pedig soha nem hagynak megünnepeletlenül. Ha ma este nem csenget be a Kazinczy utcában álló földszintes, régi házba, az egyetlen földszintes és régi házba abban az utcában, akkor cserbenhagyja a barátait, akik biztosan sokat készültek arra, hogy meglepjék őt, és Enn a világért sem szeretné cserbenhagyni a barátait úgy, mint akkor este.
Tépelődései közepette még egyszer végigmérte magát, már az előszobai, egész alakos tükörben. Hosszú, hullámos, sötétbarna haját kiengedve hagyta, melytől kerekded arca megnyúlt kissé, nagy, barna szemét a sötét szemfesték még jobban kiemelte, és mandulaformára szabta át, telt, szép ívű ajkára némi halvány színű rúzst kent fel. Elégedett volt azzal, amit látott. Középmagas, karcsú termetű nő volt, különösen szerette a visszafogott, virágos mintázatú ruhadarabokat. Ma este fekete, egyszerű felsőrészt, hozzá térd alá érő, púder színű harangszoknyát választott. Kinyitotta az ajtót. Újabb pillanat. Döntő pillanat. És ettől fogva döntő lesz minden egyes elszálló időpillanat, minden egyes cipősarok-koptatta bizonytalan lépés, minden egyes izgalomtól felhevülő szívdobbanás, minden egyes messzeségben kirajzolódó lombkorona, minden egyes közelséggé olvadó látóhatár. És most, amikor megcsapta a lépcsőház dohos, áporodott levegője, és amikor a lépcsőfokok alászaladtak a mélységnek, hogy egy, kettő, három, négy, öt, hat, hét, nyolc, huszonöt, huszonhat, huszonhét, huszonnyolc, most, ahogyan nekifeszült a százéves, tömör fakapunak, hogy vállával rásegítve kitárja, most, most igazán tiszta színeiben látta maga előtt az életet. Egyetlen pillanatra. És a teremtő Isten ebben az egyetlen pillanatban is újraalkotta a világmindenséget.
-2-
Odakint nyár van. Tikkasztó idő. Izzadságtól csapzott. Fentről még mindig, ebben a késő délutáni órában is megállíthatatlanul zuhognak a napsugarak, alulról fűtenek az agyontaposott, piszkosszürke járdák, s arrébb, az út végében hullámzik a templomtorony. És emberek. Emberek mindenütt. Párafelhőt húznak maguk után. Parfümök és alant kókadó virágok bágyadt illata ez. Emberszag. Egy utcai fánksütöde és a nehéz, fáradt zsír émelyítő aromája. Cukrok. Vanília, fahéj, csokoládé, dió. Nevetés, halk csevej, kacaj, fülekbe suttogott titkok és vallomások, elsírt bánatok. Aszfaltra boruló koldus, ütemes pénzcsörrenés. Dudaszó. A sínen nyikorgó villamos hangja. És egy galamb szárnycsapásai. Majd Enn alakja: apró, bizonytalan lépések, emelkedő hajzuhatag, púderszín-látomás. Észrevétlen suhan a tömegben. Örök-tündér, zöld tükrű tóban alvó, mélység szülött. A városkép összefolyik előtte, hullámzik, kavarog. Egymásba olvadnak az arcok, a színek, a vonalak, a terek. Aztán eltűnnek ezek is. Nem marad más, csak egy pont, két párhuzamosan futó vonal között. Meg egy szökőkút. Egy lassan előtűnő háztető. Egy bejárati ajtó. És egy harang éles kongása. Az Enn által újrarajzolódó teret ismét birtokába veszi az idő: hat óra van.
Enn arra eszmél, hogy mereven bámulja a kilincset. Izzadságcsepp szalad végig a homlokán. Bal keze görcsösen szorítja a semmit. Aztán felemeli tekintetét, végignéz a házon, ahová az üzenet szerint meg kellett érkeznie. Ezernyolcszázas évekbeli, földszintes, az egyetlen földszintes, régi ház abban az utcában. Mindenfelé sokemeletes, modern épületek magasodnak, üvegekből, jellegtelenül, nincs bennük szépség, még akkor sincs, ha prizmaként szét is tudják szórni a fénysugarakat. Üvegtestük rádől az alacsony épületre. Az pedig tűri, egyebet úgysem tehet. Csoda, hogy még itt van. Oldalában három, elmerengő ablak, belülről súlyos függönyök takarják őket, csipkéből talán. Egykor jómódú polgárok lakhattak itt. A bejárat előtt kicsiny, gondozott virágoskert, néhány tujabokorral a járda mellett. Kopottas festésű, barna színű ajtó, névtábla nélkül, hangsúlyos kilinccsel. Jobboldalt fent ott a csengő. “Csengessen be” – áll a levélben. Becsengetett. Már látni vélte barátait, amint izgatottan fészkelődnek a belső tér titokzatos sötétjében, a súlyos csipkefüggönyök mögött, várva, hogy belépjen, hogy gyanakvó tekintetét körülhordozza a helyiségen, hogy tegyen egy-két bizonytalan lépést, hogy elejtsen egy-két határozatlan hahót, mint a filmekben a női főszereplők, akik végzetükbe rohannak, hogy a pillanatba sűrűsödött, feszült várakozást megtörje az ő felharsanó kacagásuk, a mindenhonnan előtűnő, vidám tekintetük és záporozzon a “Meglepetés!” harci kiáltása. Ő pedig eljátssza hogy meglepődött, meghatottan csókolja, és öleli őket, fogadja az ajándékokat, udvariasan megkérdezi, hogy miért pont ide szervezték az ünneplést, hogy kinek a háza ez egyáltalán, aztán sokáig beszélgetnek, míg végül kimerülten és elégedetten távoznak a fülledt éjszakába.
Senki sem nyitott ajtót.
Enn idegesen toporgott. Aztán még egyszer csöngetett. Várakozott. Úgy, ahogyan Sík Sándor várakozik verseiben, egy megbúvó ablakmélyedésben, vagy az ösvény tövében: “Szemedet egy pontra szegezvén”. Így szegezte ő is szemét arra az egyetlenegy pontra, a kilincsen hosszában átfutó, sötétlő karcolatra. Várakozott, mint a szirmait bontani készülő rózsa, mint a talpig díszbe öltözött elsőbálozó hajadon. Így várakozhatott Árpádházi Szent Erzsébet, rózsákkal a kötényében, amikor apja előtt állott, és így várakozhatott Dante is, mielőtt a Pokol mélyére szállt. És a pillanat, a döntő pillanat, a szívdobbanásba sűrített élet, a világmindenséget másodpercről-másodpercre újrateremtő isteni hatalom újfent kinyilvánította magát, ahogyan megnyilvánult a borrá változott vízben a Kánai menyegzőn, ahogyan megnyilvánult a rózsává változott ételben Erzsébet kosarában, ahogyan megnyilvánult a Pokolból feljövő Dante mosolygásra többé képtelen tekintetében, vagy ahogyan megnyilvánult most, Enn kilincset lenyomó jobb kezében. És az ajtó lassan kitárult.
A nő belépett a félhomályba burkolózó, szűkös előtérbe. Nem félt, nem volt ideges, iménti heves szívdobogása lecsillapodott, a várakozás keltette belső feszültséget felváltotta az őszinte kíváncsiság érzete. “V”-t kereste. A nyakába ugráló baráti társaság képzelet szülte alakjai helyét immár a Titokzatos foglalta el. “V”. Saját maga is meglepődött a hirtelen beállt változáson. Azután körülnézett a házban. Úgy álltak ott a bútorok és használati tárgyak, fehér leplekkel betakarva, mintha csak a nyári időszakra maradt volna egyedül ez az egyébként rokonszenvesnek tetsző otthon. Hányan lakhatnak itt? Hol lehetnek most? Kik ők egyáltalán? Vele szemben szélesre tárta karját a belső tér, nappalinak tűnő helyiség nyúlt el a falak között, egy-egy ajtóval két ellentétes oldalán. Az egészen halvány kékre kent falak csupaszak voltak, kivéve egy nagyalakú, faragott, aranyozott keretes tükröt, amely a jobb kéz felől lévő ajtó mellett lógott. Belenézett. Kezével megtapintotta a fába húzott barázdákat, az apró, kidomborodó leveleket, a sarkokban elhelyezett, masniformájú faragásokat. Aztán a tükörrel szemben állva megtapintotta arcát is, s szürkés koszcsíkot húzott halvány bőrére, mivel a kereten lévő por rátelepedett ujjainak végére. Tekintete mélabúsnak tetszett ebben az elfüggönyzés okozta derengésben, majd arcát hirtelen ezerféle alakra változónak látta. A mágikus tükör megelevenedett, az általa vetített képben egymást váltották a kirajzolódó és eltűnő nőalakok, a mitologikusak és a hétköznapiak, az isteniek és a halandók, a mennyeiek és az alvilágra tekintők, tündérek és boszorkányok, szüzek, prostituáltak, hajadonok, feleségek, szeretők. Királynék és királynők, akik támaszai voltak a nagy uralkodóknak, vagy éppen a saját maguk által kormányzott birodalmaiknak, harcos asszonyok és szíveket folytonos remegésben tartó múzsák, akik megteremtették a költészetet, és életre hívták a verseket, szentéletű szüzek, akik az isteni kegyelem és sajátos odafordulások és érzékenységük okán folytonosan bepillantást nyerhettek az égi magasságokba, hogy aztán egy látomásos éjjelen már soha többé ne térjenek vissza onnét. És ott voltak a rútak, a kígyótekergésbe öltözöttek, az önzők, a pénzsóvárak, a szexuális kéjelgések és a testiségek rabjai, a görnyedt hátúak, az állandóan a földfelszínt bámulók, a mesterien megtévesztő szirének, akik ragacsos mocsaraikba rántanak le minden gyengét, ki feljebbvalóra lenne érdemes. Mint évezredek feltoluló emlékezete és lelke, úgy tornyosultak a nőalakok ebben az egyetlen tükörben, mely hol méregzöldben játszott, mint a viharos tenger, hol pedig aranyba öltözött, mint a Nap, és Enn minden egyes felvillanó nőalakban saját arcát látta. Ő mindenekben és mindenek őbenne. Ebben az egyetlen tükörben. Mivé leszek, mivé lehetek? – nyilallt belé a kérdés, aztán hátat fordított a tükörnek, és lerogyott az egyik falhoz támasztott, letakart kanapéra. Kimerültnek és végtelenül fáradtnak érezte magát, és értelmetlennek a szituációt, az üzenetet, azt hogy most itt van, hogy eljött ebbe a házba, amelyről azt sem tudja, hogy kié, hogy fogalma sincsen, hol van tulajdonképpen, ahogy arra sem talált választ, hogy miért jött el, hogy ki az a “V”, és mit akarhat tőle. Lefeküdt, magára húzta a fehér lepedőt, aztán csendes sírás után lassan álomba merült.
-3-
Arra ébredt, hogy fázik, és a szobabelső teljes sötétségbe borult, csak az utcáról szűrődött be némi halovány lámpafény. Feltápászkodott a kanapéról, beletúrt összegubancolódott hajába, megigazította az alvástól felgyűrődött szoknyáját, aztán a táskájáért nyúlt. Elővette az óráját. Este tíz múlott. Naivnak és ostobának érezte magát. És átvertnek. Elhagyatottnak és magányosnak. Mint az a fiatal lány, akinek életében először tesz ígéretet a Szerelem, ám a légyottra már csak egymagában érkezik meg. Sértődötten és gyorsan eligazgatta a bútoron szétterülő, ráncokba formálódott fehér leplet, mintha titkot bízott volna rá, hogy pár órás szendergését őrizze meg némán, hogy semmi se árulja el, hogy itt járt, se egy barázda a takaró szövetében, se egy csík a tükörkereten alvó porban, se egy elhullajtott, árva hajszál vagy cipősaroktól félrecsúszott lábtörlő. Igazán nem akarta, hogy “V”, a Titokzatos, e mögött az egyetlen betű mögött megbúvó, képzelete által lassan testi formát öltő alak őrajta nevessen és gyermeki naivitásán, bizalmán és ártatlanságán. Aztán összeszedte holmiját, már éppen indulni akart, kilépni a csendes, nyári meleget felköhögő utcára, dühösen és csalódottan, amit összepréselt ajkai is jól mutattak és a jellegzetes, kettőzött ránc szemöldöke tövében, amikor észrevette, hogy a vele szemben lévő ajtó, a bejárattól balra álló, résnyire nyitva van. Biztos volt benne, hogy amikor belépett a házba, minden belső teret elválasztó ajtót csukva talált. A váratlan felfedezéstől hatalmasat dobbant szíve, gondolkodás nélkül, egy szempillantás alatt sietett át a szobán, miközben majdnem orra esett egy falhoz támaszkodó székben, majd nagy lendülettel benyitott a feketeségbe burkolózó szomszédos helyiségbe. Reflexszerűen kereste a villanykapcsolót, az sem érdekelte, ha elárulja magát, sőt, kívánta, hogy elárulja magát, hogy megláthassa “V”-t, és “V” is megláthassa őt, hogy tudassa, hogy itt járt, és komolyan vette üzenetét, hogy végre megláthassa azt, aki felől már egy álló hete gondolkodik, mert pontosan hét nappal ezelőtt találta az üzenetet a postaládájában. Kívánta, hogy lássa azt, aki miatt eljött ebbe a házba, az egyetlen régi és földszintes házba ebben az utcában, így szerezve meg neki az elégedettség örömét, és a megnyugvást saját magának. Miután sikerült fényt varázsolnia a sötétségbe, körbepillantott. Nagyobb méretű, tágas, régies konyha tárult fel előtte, hiányos bútorzattal, s duplaajtóval szemközti oldalán, mely a titokzatos lakóépület egy újabb szeletének megfejtésére kínált fel lehetőséget. Tőle pár lépésre nehéz, ósdi konyhaasztal terpeszkedett, rajta pár szál elszáradt virággal egy üvegvázában és egy borítékkal a bal sarokban. Enn kővé meredten állt az ajtóban, szemét arra az egy pontra szegezvén, arra az egyetlen borítékra, amely most egyszerre vonzotta, és taszította, amely egyszerre jelentett béklyót és szabadságot, metamorfózist, bánatot és örömöt, ürességet és teljességet, létbizonytalanságot és beteljesedést, mely úgy feküdt ott, azon a sötét és ormótlan asztalon, mint tömegsíron az árva, összetákolt kereszt, mementóként hirdetvén, hogy van megváltás, hogy minden egyes odahányt földréteg súlyának ellenére a Magasság az egyetlen vég nélküli, elérni érdemes végpont.
Kinyitotta a borítékot, előhúzta a benne rejtőző papirost.
“Holnap 16 órára jöjjön a Fenyvesi utcai templomkertbe. Látni fog egy fehérre festett, szépen faragott padot. Üljön le oda.
Ui: Gyönyörű, amikor alszik.”
“V”
Megremegett, a papírt az asztalra hajította. Átrohant a konyhán, kitárta a duplaajtót, villanyt gyújtott. Senki. Visszarohant a nappaliba, át a következő ajtón túlra, senki. Aztán feltépett egy újabb ajtót, majd egy rá következőt is. Senki. Átkutatott minden egyes sarkot és minden egyes zugot, kiszaladt a kertbe, és körbefutotta az épületet, és kirohant az utcára. Senki. Senki. Senki. Visszatámolygott a házba. Fényképeket akart. Emlékeket. Mozaikdarabkákat. Valami kézzelfoghatót róla. “V” “V” “V” visszhangzott fejében ez az egyre nyomasztóbbá és őrületesebbé és abszurdabbá váló egyetlen betű. Kihúzta a fiókokat, áttúrta őket. Kinyitotta a szekrényeket, ledobálta a porfogó lepleket, átnézte az alattuk lévő bútorokat. Üresek voltak mind, Enn pedig csalódott volt és rettenetesen álmos. “Holnap 16 órára jöjjön a Fenyvesi utcai templomkertbe” – ismételgette magában a levélben olvasott mondatot. Éjfél körül járt az idő, csüggedten összepakolt a nappaliban, visszament a konyhába, és táskájába süllyesztette a borítékot, majd halkan elhagyta a házat.
Otthonáig vezető útja kétségek között telt. Ittasnak érezte magát. Úgy támolygott hazafelé, mint a szembejövő, diszkóba igyekvő fiatalok, akiknek kezében ott villogott a szeszesüveg, s akik az olcsó alkohol fanyar illatát húzták maguk után. Lányok, elfolyt szemfestékkel, feltűnő színű rúzzsal, mint megannyi villódzó szemű démon, és mellettük a fiúk, mint hiénasereg, prédára várva keringték körbe őket. Olcsóvá lett világok felszínes ígéretei voltak ezek. Holnap reggel már a nevedre sem fogok emlékezni, mondták a szemek. Nem fog fájni az, ami az éjszakában történik, hízelgett a vodkásüveg a padka mellett. Játék, minden csak játék. Céltalanul egymásba futó, mámorba merülő éjszakák. Sekélyesség. Divat. — Ne engedd a kígyót a szíved felé kúszni! – kiabált oda kétségbeesetten Enn, maga sem tudta, hogy miért. Részegnek nézték, vagy bolondnak, mindegy volt ez akkor. Kinevették. Cigarettával kínálták, le akarták szólítani. Valaki ajánlkozott, hogy hazakíséri, még ott is alszik, ha kell. Persze másra is kapható, ha van rá igény. Otthagyta őket. Az utcát keretező fák figyelmeztetően bökdösték a tintaszínű eget. Óvatosságra intettek. Lassításra. Földirányban csüngő leveleik és égre meredő ágaik örökkön két világ közé voltak kifeszítve. Emlékezz Önmagadra! – zizegték a szélben. Emlékezz Önmagadra – ismételte Enn anélkül, hogy megértette volna az intést. És újra látta a tükröt megnyílni maga előtt, ott, a csendbe forduló utcában, benne a felvillanó női alakokat, a kígyótekergőket, a szépeket és csábítókat, a szerényeket és a félénkeket, Vénusz úszó kagylóhajóját és Dianát az íjjal és Sophiát Krisztus arca mögött, Évákat és Máriákat és Ráhábokat és Magdolnákat, Francescácat és Beatricéket, és a mindeniknél fényesebbet, az aranyba öltözöttet, kinek ragyogása egyszerre igézte, és vakította, vonzotta, és rémítette, ki úgy folyta át a látóhatárt, mintha egybeolvadt volna a Nappal, és uralta volna a mindenséget, ki egyedül csak egy, kiben ott van minden addig felbukkant női arc, míg végül ebben az egész jelenésben saját arcát látta felragyogni. Emlékezz Önmagadra! – ismételte újra a fáktól kapott figyelmeztetést. “Holnap 16 órára jöjjön a Fenyvesi utcai templomkertbe” – állt az ormótlan, sötét színű asztal bal sarkában talált levélben. Hazaért. Vállával belökte a kaput, felvonszolta magát mind a huszonnyolc lépcsőfokon, magára zárta lakásának ajtaját, és ruhástól befeküdt az ágyba. Azonnal elaludt. “Ui. Gyönyörű, amikor alszik”.
-4-
Lebegett. Sikítani szeretett volna, hogy leesik. Azután hosszú szálú fűvel telehintett mezőn találta magát, körötte nem volt más, csak a vakítóan fehér semmi, s a végtelennek tűnő, apró virágokkal tarkított mélyzöld mező. Meztelen lába óvatosan érintette a talajt. Pár lépésre tőle aprócska, göndör fürtös kislányt vett észre a fűben, kétségbeesett arccal keresett valamit. Segíteni akart neki, mellé guggolt, de a lányka ellökte magától. Méregtől eltorzult arccal állt vele szemben, és toporzékolt, vékonyka karjával folytonosan a messzeségbe mutatva. Enn nem értette őt. Csak a kislány hatalmasra tátott száját látta maga előtt, amely elnyelni készült a világot és egy elmosódott körvonalat a távolban, ahová a gyermek mutatóujja vezette tekintetét. Minden erejét összeszedve próbálta kifürkészni a messzi fehérségben megbúvó vonalakat, amelyek innen romos, oszlopokkal határolt épület sziluettjének tűntek. Nem tudott beszélni, hiába szeretett volna. Amikor meg akarta érinteni a gyermeket, a jelenés eltűnt. Egy ösvényt vett észre a fűben, egyenesen a romok felé tartott. Elindult rajta. Hamarosan egy tizenöt-tizenhat éves forma lány jött vele szemben talpig fehérbe öltözve, ránevetett, integetett neki, mutatta, hogy siessen, kövesse őt. Enn pedig futni próbált, de lábai mintha ólomból lettek volna, alig bírta vonszolni magát. Kétségbeesett, hogy szem elől téveszti a lányt, aki egy váratlan ugrással letért az ösvényről és beleolvadt a fehérségbe. Hátrahőkölt. Szarvastetem feküdt közvetlenül előtte, szájából cseppenként folyt el a felbugyogó, pirosló vér, fekete szeme üveges tekintettel meredt a semmibe. Enn sírt. Át akarta ölelni ezt a fenséges állatot. Fejét a szarvas mellkasára hajtotta, hozzásimult még meleg testéhez, kezét a nyaka köré fonta. Belesimított nehéz szőrébe. Így maradt pár percig mozdulatlanul, amikor halk énekszóra lett figyelmes, a kiskorában sokat hallott dallam szívéig hatolt, és jóleső, vigasztaló érzéssel töltötte el. Feltápászkodott. Továbbindult az ösvényen a hang és a romok irányába. Útját hervadó, fehér színű virágok kísérték, amelyek minden egyes megtett lépés után összecsukódva borultak a földre. Messzebb nők egy csoportja kézenfogva egymást kört alkotott, fehéret viseltek ők is, akár a ködbevesző hajadon, s úgy hajladoztak jobbra-balra ütemesen, mint ahogyan ifjú jegenyék törzsével játszik a szél. Énekeltek. Középütt valami hevert a földön, felváltva tapostak egyet rajta. Enn közeledésére abbahagyták az éneklést, és őrült kacagásba kezdtek, hisztérikusan verték magukat a földhöz, hajukat tépték, s azt a valamit, ott lent a földön, testükkel igyekeztek védeni a feléjük közeledő nő szeme elől. Enn letért az ösvényről, látni akarta, mit rejtegetnek előle. Az őrülten vihogó nők csoportosulása cseppet sem rémisztette, inkább komikusnak tűntek fel előtte. Néhány lépés után a talaj süllyedni kezdett a talpa alatt, szertefoszlott, mintha eltűnt volna belőle minden érzékelhető fizikalitás, átadva helyét az anyagtalan fehérségnek. Enn megijedvén a semmibe zuhanás lehetőségétől, két nagyobb ugrással ismét az ösvényen termett, miközben elfolyt körötte a zöld, és nem maradt más, csak a végtelennek tetsző, fehérszínű semmi, az egyenes futású ösvény, amin állt, és az ösvény végében kirajzolódó, egyre nagyobbnak tetsző romos épület. Elszántan indult tovább előre, a rom irányába, melynek tövében alakokat látott ácsorogni, s melytől válaszokat remélt a fejében kavargó, egyre sokasodó kérdéseire. Ahogyan közelebb és közelebb került, észrevette, hogy a romnak vélt messzeség nem is rom tulajdonképpen, hanem nagyon is tudatosan elrendezett oszlopok együttese, középütt egy négyszögletű, kőből faragott emelvénnyel, amely olyan volt, mint egy áldozati oltár, sűrű lépcsősor vezetett fel hozzá. Enn elindult volna felfelé a lépcsőn, de megállították. Az előbb még hisztérikusan vihogó nők állták el az útját, ujjukat szájuk elé téve intették csendességre. Az oltár előtt a göndör fürtös kisgyermek játszadozott, fehér virágszirmokat helyezett el a fektetett kőlapon, majd az egyik oszlop sarkába húzódott, és feszülten várakozott. Hamarosan az őt csendre intő nők is elindultak felfelé a lépcsőn, és kör alakban elfoglalták az emelvényt. Aztán megjelent a tizenöt-tizenhat éves forma hajadon is, aki nevetve szaladt elébe útjának kezdetén, és aki most gyengéden karonfogta, és felvezette a lépcsőn, majd az oltárral szembeállította. Aztán a nők dúdolni kezdték az ismerős dalt, miközben egyenként eltűntek az egyik vastagabb oszlop mögött, hogy aztán súlyos terhet cipelve térjenek vissza onnét, amelyet elhelyeztek a virágszirmokkal díszített kőlap közepén. Enn tágra nyílt szemmel meredt az oltárra, ahol saját magát látta hanyatt feküdni úgy, mint aki mély álomba merült. Gyönyörű, amikor alszik – suttogta a fülébe a kisgyermek. Aztán az egyikük fényes tőrt húzott elő ruhájának ujjából, és szíven döfte az alvó Enn alakját. Emlékezz Önmagadra! – kántálták a többiek az oltár előtt álló nő felé fordulva. Ekkor vakító fényesség támadt, újra felragyogott a tükörbéli asszony, ki egyedül csak egy, ki jelenlétével keresztülfolyta a fehér semmit, átitatta napszerűségével, magába olvasztott mindeneket, az oltárt, az oszlopokat, a kisgyermeket, a hajadont, a nőket, az ösvényt, a szarvas magányos tetemét, a földre hulló, kókadó fehér virágokat, aztán odaért Ennhez, körülfogta, simogatta, magához hívta, és Enn boldogan fogadta a hívást, és most, ebben az összeolvadásban megragadni vélte a pillanatot, amelyről korábban azt gondolta, arra csak Isten lehet képes, és amely túl van minden egyes földi keretek között elsuhanó másodpercen, percen és órán, amely mozdulatlanságában is állandóan változó, ahol nincsen más, csak Az van. Emlékezz Önmagadra! – hallotta visszhangozni még egyszer, utoljára. Aztán értelmét vesztette ez is. És a teremtő Isten ebben a pillanatban is újraalkotta a világmindenséget. Enn az aktusból már semmit sem érzékelt. Kívül került a változások körén.
-5-
Halk madárdal szűrődött be a fényárban úszó, apró szobába. Kint már javában élt a város, órákkal ezelőtt kitörölte az álmot sokezer szeméből, feltápászkodott, frissítőleg megrázta magát, s úgy szórta szét a hangyabolyként mozgó embertömeget, ahogyan rongyszőnyeg libbenése ereszti szélnek a fel-felcsillanó porszemeket. Enn még aludt, egyik lábát hanyagul átvetette a vékony, pillangómintás takarón, s arca azt a boldog, elégedett mosolygást tükrözte vissza, amely mesebeli hercegnőkön látható, amikor túlvilági álmaikat alusszák.
Néhány veréb ablakpárkányon ottfelejtett, hangos csivitelése végül ébredésre késztette őt, s a romok között töltött álombéli idő örök elvágyódásként írta be magát szívének legközepébe. Miután kinyitotta a szemét, hosszasan bámulta a plafont, az elmúlt nap és az elmúlt éjszaka történései jártak a fejében. És “V”. És a levél. És az álom. Összefüggést látott az egymást követő események és az álom tartalma között, ám egyelőre képtelen volt ráébredni valódi jelentésükre. Halvány sejtései voltak csupán, melyek képekként és érzésekként keringtek bensejében. Nem értette, miért nem látta “V”-t a fehérségben, a rom közelében, miért nem volt ott a sok-sok női alak között, egyáltalán miért csak nők népesítették be ezt a földöntúli, általa életre hívott világot, amikor gondolatai nagyrészt a titokzatos levélíró körül forgolódnak. Ágyában heverészve ismét testi formába öntötte “V”-t, arcot rajzolt neki, gesztusokat, illatokat, hangot. Érintéseket. Zöld szemet, mert el akart veszni egy zöld szemű férfi tekintetében, gyengéd karokat, amelyek szenvedélyesen tudják ölelni őt. Felruházta kivételes intelligenciával és spirituális nyitottsággal és érzékenységgel, benső szépséggel és nemességgel, mert úgy gondolta, a benső szépség nem csak a nők kiváltsága lehet. Beszélgetni akart vele, kommunikálni. Határozottan az volt a benyomása, ha mesélne neki az álmában történtekről, “V” nem nevetné ki őt, hanem pontosan tudná, miről beszél, megértené, és segítene megfejteni minden egyes látomásos alak vagy szín vagy történés valódi jelentését. Már abban is egészen biztos volt, hogy “V” olyan férfi, aki eddig soha nem remélt világokba tudja bevezetni őt. Vágyott rá fizikailag is, miközben vágyott arra is, hogy vigye magával, hogy követhesse őt, hogy láthassa amit ő lát, és tudhassa, amit ő tud, és abban is egészen biztos volt, hogy “V” tudja, ki az a napszerű, ragyogó asszony, akit látott a tükörben, és látott az utcán, vagy látott a romok között, aki magába olvaszt mindeneket, és akiben minden egészen egy, hogy a férfi jól ismeri őt, és ha egészen közelkerül “V”-hez, ha teljesen odaadja magát neki, akkor a napszerű ragyogás körülfolyja őt, magába olvasztja, míg végül saját arcát látja az ő arcában felragyogni, ahogyan látta a tükörben, vagy látta az utcán vagy a romok között, elhagyva minden földi fizikalitást, kívül kerülve a változások körén. Rémisztően hatottak rá gondolatai. Rémisztette, hogy ha teljes erejével, teljes lelkével és teljes elméjével beleveszik “V”-be, és rajta keresztül beleveszik a napba öltözött, ragyogó asszonyba, és beleveszik abba a mardosó elégedetlenségbe és hiányba, amelyet ébredése óta érzett, hogy ha beleveszik ebbe a gyötrő elvágyódásba és egyre fokozódó ürességbe, amelyet az álomban átéltek váltottak ki belőle, minden, ami a tegnapi napig fontos volt számára, egy pillanat alatt válik értéktelenné, megkérdőjelezhetővé és teljességgel közömbössé. Mintha az őt körülvevő világon túlról egy másik, egy teljesebb és valóságosabb világ adott volna hírt magáról, és ha enged ennek az eddig rejtőzködő világnak, ha enged hívásának, és a nyomába szegődik, hogy felkutassa, megtalálja, és elérje, onnantól nem akar majd mást, csak ezt a kettőt, ami igazában egy: “V”-t és a napba öltözött, ragyogó asszonyt. “V”-t már most is akarta. A napba öltözött asszonytól még tartott kissé. Nem értette, ki ő, nem értette az áldozatot. Nem értette, miért látta saját magát ott feküdni a hideg és nyirkos kövön, a fehér virágszirmok között. Nem értette, miért szúrták le egy tőrrel, ahogyan azt sem, kik voltak azok a nők, akik körülállták. Nem értette, miért látta magát kívülről, és miért nem halt meg akkor. Meg kell keresnie “V”-t, meg kell, hogy kérdezze őt erről. “Holnap 16 órára jöjjön a Fenyvesi utcai templomkertbe.” Most három óra múlott öt perccel. Sietnie kell.
Fürgén és eltökélten pattant fel az ágyból, levetette tegnapi, izzadt és gyűrött ruháját, majd beállt a zuhany alá. Engedte, hogy a langyos, zubogó víz hosszasan mossa felfelé tartott arcát, áztassa el dús, barna haját, csurogjon végig testén, bogozza ki összekuszálódott gondolatait, mint a csípős, füstszagú novemberi szél, amelybe annyira szeretett beleszagolni. Szerelem. Nem, nem akart szerelemre gondolni egy olyan férfi esetében, akivel még csak nem is találkozott, és aki mindössze önnön gondolatai által kelt életre, és lett arca, és lettek gesztusai, és lett illata, és lett hangja, és akiről nem tud egyebet, mint hogy leveleit “V” névvel írja alá, akinek egyre nagyobb eltökéltséggel követi utasításait, és akinek feltűnése teljes egészében felforgatni készül eddigi, langyos vízként csordogáló életét. Szerelem. Volt néhány az életében, nem voltak jelentősek, legalábbis olyan értelemben biztosan nem voltak azok, ahogyan most “V” készül azzá lenni. Nem értelmezték át az életét, nem adtak új jelentést ezerszer látott tárgyaknak és utcaképeknek, nem tették beszélővé a fákat, nem szólaltatták meg az antik formába öltözött tükröket, és nem idéztek elő elvágyódást keltő, mágikus álmokat. Nem adtak hírt a létezésről. Éltek csupán. Mint ahogyan csak élnek az egymásba folyó éjszakákban céltalanul ide-oda hömpölygő embertömegek, akik hangyabolyként kavarognak a nappalokban, esznek, isznak, közösülnek, és alusznak, mint ahogyan csak élnek a monoton, megfáradt dallamok egy huszadrangú zeneszerző kottafüzetében, vagy ahogyan csak élnek egy olyan festő képei, aki képtelen túllátni az elé táruló formák látszólagos valóságán. Enn túl akart hatolni az életen, létezni akart. Azt a másik világot akarta. És ehhez vagy “V”-n keresztül vezet az útja, vagy együtt vele.
Kiszállt a zuhany alól. Odakint, valahol a távolban megdörrent az ég. Kitárta az ablakot, megcsapta a beáramló, fülledt levegő esőt ígérő szaga. Remegett a város a közeledő vihar súlya alatt. Nagyjából fél óra, és ideér, saccolta Enn, miközben reménykedett abban, hogy a súlyos, sötét felhők arráb öntik el tengernyi terhüket. Mi lesz, ha “V” nem jön el a vihar miatt? Vagy eláztatja levelét az eső, vagy egyszerűen csak elfújja a szél? Nem, ez nem történhetik meg. Alig negyven perce maradt odaérni. Ennyi talán elég lesz, gondolta magában, és rohamtempóban öltözött fel. Farmerba bújt és egy fehér színű, lenge ingbe, a biztonság kedvéért pulóvert és esőkabátot is csomagolt, belehuppant kényelmes, futkosós cipőjébe, és kiviharzott az ajtón.
-6-
Versenyt futott az idővel, késésben volt. A busz, amely a megjelölt templomhoz egészen közel tette volna le, forgalmi okok miatt nagyon soká tűnt csak fel a kereszteződésben. Olyan volt ez a néhány perc a nő számára, akár az örökkévalóság, a rosszabbik fajtából. A kínzó és könyörtelen örökkévalóság, a méteres lángnyelvekkel és el nem múló, gyötrő fájdalmakkal. A busz éles nyikorgással fékezett be a megállóba, kitárta négy ajtaját, szabadon engedve terhét, felvevén az újat. Tíz megálló, huszonkét perc. Huszonhét perce volt, hogy négy órára odaérjen. Idegesen préselődött be az egyik sarokba, idegen testek nyomták magukat ruhájához, bőréhez, érezte szagukat, csatakos verítékük szagát, miközben odakint elhajított reklámszatyrokat sodort magával a szél, fenyegetően tépte a platánok ágait, fellibbentette a rövidre szabott, lenge szoknyákat, futásra késztette az ijedt gyermekeket. Haragosra vált az ég színe, sötét leplet vont a házak fölé, melyből az elektromosság úgy csapdosott alá a városra, mintha egy őrjöngő Zeusz rendezetlen, szanaszét hányt villámai lettek volna. Hamarosan esőcseppek öntötték el az ablakokat, Enn kétségbeesetten toporgott a sarokban. El fogja mosni az üzenetet a vihar, gondolta elkeseredetten. Már csak két megálló. Az ablaktörlő maximális sebességgel járt jobbra-balra, vízfüggöny keretezte a jármű üvegeit, növekvő pocsolyák terültek szét a lassan elnéptelenedő utakon. Teraszok megterített asztalairól csorgott alá a víz, szalvétáik magukat megadva oldódtak fel a nedvességben. Jobbra bőrig ázott fiatal pár nevetve ölelkezett, ők örülhettek egyedül a zivatarnak azokban a percekben. A következő megálló a Fenyvesi utca – hadarta a hangosbemondó. Enn előkapta táskájából az esőkabátját, határozottan utat tört magának a tömegben, majd ahogyan nyílt az ajtó, elsőként lépett ki a zuhogó esőbe. Három perce maradt. Futva tette meg a buszmegállótól a templomkertig vezető utat, miközben gondolkodás nélkül lépett bele a legnagyobb tócsákba is. Vékony vászoncipőjét teljesen átfolyta a víz, míg nadrágját bőrig áztatta a szakadó eső. Csapzott haja a homlokához tapadt. Hamarosan feltűnt előtte a templomkert körül végigvonuló, feketére festett kovácsoltvas kerítés, a mesterségesen kialakított, hosszanti tó, amelyen néha vadkacsákat is látni és a fák között megbúvó, vörös színű téglából épített, ég felé magasodó templomtorony. Enn lihegve ért a bejárathoz. Átvágtatott az épület előtt elterülő kavicsos ágyásokon, át a fűzfák határolta, eldugott ligeteken, míg meglátta a fehér padot, alatta mély foltban hömpölygött a földet ért eső. Négy órát kongatott a templomharang. Monszunként szakadt a víz odaföntről.
Nem tudta, mitévő legyen. Ott állt a padnál, miközben körötte ömlött, és ömlött az eső, nem látott borítékot, nem látott ott semmit és senkit, csak a millió és millió vízcsepp ütemes kopogását hallotta, amint leérkezve bucskáztak a földön és a leveleken. Nem volt ott egy árva lélek sem. Kétségbeesett. Nem fog eljönni, gondolta szomorúan. Aztán leült a szépen faragott, fehér padra, mert “V” ezt kérte tőle. Didergett. Elővette meleg pulóverét, amely eddig táskájában lapult, belebújt. Szorosabbra húzta esőkabátját. Milyen jól esnék neki, ha most váratlanul előbukkanna valamely fűz vagy tölgy mögül, leülne mellé, nem szólna egy árva szót sem, csak csendben magához ölelné, végigsimítana ázott haján, csókolná homlokát, szemét, ajkát, és engedné, hogy tenyerét két kezébe rejtse, hogy vele mehessen, hogy követhesse őt, hogy láthassa, amit ő lát, és tudhassa, amit ő tud, hogy új világokba vezesse be őt, ahol egy madár nem csak egyszerűen egy madarat jelent, ami születik, repül, él, és elhullik, ahol egy kő sem csak egyszerűen egy kő, ami kiszakad a nagyobból, aprózódik, és porként száll tova, ahol a Nap sem csak egyszerűen a nap és a Hold sem csak egyszerűen a hold, hanem mindaz, ami túl van a színeken, túl van a formákon, a hangokon, az illatokon, a mozdulatokon, a gondolatokon. Oda, ahol mindezek túl vannak az életen. “Emlékezz Önmagadra.” “Gyönyörű, amikor alszik.” És most, ott, a szépen faragott, fehér padon, 16 óra után hat perccel, a zuhogó eső áztatta csendben megérteni vélt valamit: hogy a nő útja a férfi útja, azé, akit szeret, de csak azt tudja szeretni, aki a feljebbvalóban is otthonosan mozog, aki képes arra, hogy más világokba vigye magával őt. Aki képes élővé varázsolni egy ódon tükröt, aki képes megértetni vele nőiségének esszenciáját, aki képes meglátni benne azt, hogy több lehet, mint Ráháb, több lehet, mint Éva, több lehet, mint Francesca, több lehet, mint Mária, aki képes meglátni benne a napba öltözött, ragyogó asszonyt, és képes arra, hogy eme benne szunnyadó őskép kivirágzása felé mozdítsa el őt. És ez az út teljes éntelenséget követel tőle. Vágyai immár “V” vágyai lettek. Megértette az áldozatot, a fehér szirmokkal telehintett oltáron, ahol kívülről látta meghalni magát. És megértette az elhullott szarvas tetemét, amelyet halálra mart a kígyó, a fehérség keretezte egyenes ösvényen, a kígyó, aki annak idején vesztét okozta az első Évának, és vesztét okozza azóta is Évák millióinak és millióinak a legutolsó tovaröppent óráig és percig, megértette, hogy ha akarja “V”-t, és akarja a napba öltözött, ragyogó asszonyt, akinek arcában látni kívánja a saját arcát felragyogni, előbb meg kell öletnie. Teljesen meg kell szabadulnia Enntől és “V”-nek kell adnia magát.
Iménti felismerése különös érzéssel töltötte el őt, amely egyszerre jelentett izgalmat és aggodalmat, örömöt és kétségbeesést. Örült, mert végre megértette az elmúlt napok különös történéseit, értelmet nyert számára “V” felbukkanása az életében, ahogyan értelmet nyertek levelei, vagy értelmet nyert az álom és a látomásai is. Ugyanakkor szomorú volt, és aggódott. Szomorú volt, mert “V” nincsen itt, se egy üzenete a szépen faragott, fehér pad mellett, pedig annyira várta, hogy beszélhessen vele. És aggódott. A férfi jelenléte nélkül hogyan fogja testileg, lelkileg és szellemileg teljesen odaadni magát neki? Hogyan fogja előcsalni magából a napba öltözött, ragyogó asszonyt, amely után olyannyira vágyakozik? Hogyan fogja ez a csodálatos, mindeneket átfolyó ragyogás magába fogadni őt? Kétségek között őrlődve gubbasztott a padon, észre sem vette, mennyire átfázott, és remeg. Közben lassan elállt az eső, az elvonuló, nehéz felhők az utolsó cseppeket préselték ki magukból, s mögöttük ismét napsugarak szántották az eget. Jólesett beszívnia az ázott föld illatát.
-7-
Merengésének gyors léptek zaja vetett véget, valaki sietve közeledett felé a kavicsos ösvényen. Odafordult. Egy fiatalember volt az, takarót és termoszt cipelt a hóna alatt, vigyorogva integetett Enn-nek. A padhoz érve ráköszönt, és meleg, kockás plédbe bugyolálta a didergő nőt. Forró teával kínálta, invitálta, hogy menjen vele a parókiára, öltözzön át száraz ruhába, a felesége hasonló méretet hord, bizonyosan találnának neki megfelelő nadrágot és cipőt. Enn udvariasan elutasította a szívélyes felajánlást, egyedül akart lenni. Idegesítette az egyfolytában mosolygó fiatalember fontoskodása, aki bizonyára a helyi lelkész lehet. Ekkor a férfi egy kisméretű, fehér borítékot húzott elő nadrágzsebéből, Enn kezébe nyomta, akinek a papír láttán hevesen kezdett verni a szíve. Kikapta a lelkész kezéből az üzenetet, majd kérdő és mohó tekintetét látva a férfi elmondta neki, hogy az ajtó előtt találta a levelet, amikor hazaért. Egy cetli is hevert mellette, utasítással a tetején: adja át a levelet a fehér, szépen faragott padon gubbasztó nőnek. Ha pár perccel később ér haza, bizonyosan elfújja a szél a levelet. Először viccnek gondolta az egészet, nem akart foglalkozni vele, hiszen ki ülne a templomkertben a kitörni készülő vihar idején, vagy a szakadó esőben, majd felesége unszolására mégis körülnézett, és meglátta Ennt, teljesen elázva itt, ahol az üzenet szerint lennie kellett. Gyorsan takarót és forró teát vett magához, úgy jött ki hozzá. Enn megköszönte a férfi kedvességét, sebtében összeszedelőzködött, kurtán elköszönt, és azzal a lendülettel faképnél hagyta a csodálkozó lelkészt.
Torkában dobogó szívvel vágott át a templomkerten, át a Fenyvesi utcán, meg sem állt a következő kereszteződésig, ahol egy közeli buszmegállóba húzódva elővette a levelet. Remegő kézzel bontotta fel a borítékot, előhúzta a papírost. Ez az üzenet hosszabb volt, mint a többi.
“Tudom, hogy sok kérdése van. A válaszokat először is Önnek kell megtalálnia. Amikor olvassa ezt a levelet, talán már rá is bukkant néhányra, ennek örülök. Továbbra is segíteni fogok magának. Az út, amelyre rálépett, nem lesz könnyű. Most még visszafordulhat, élheti tovább megszokott életét úgy, ahogyan nők milliói is teszik anélkül, hogy akár csak egyetlen perc erejéig tudatában lennének annak, hogy a puszta életen túl létezik valami más, valami több, amelybe Ön már bepillantást nyerhetett. Ha eljön az ideje, találkozni fogunk. Tudom, hogy erre vágyik, de ne rám vágyjon. Nem kínálok szerelmet olyan értelemben, ahogyan azt eddig megszokta. Többet kínálok annál: a lét teljességét, Önmagát. “Emlékezz Önmagadra” – hát nem ezt üzenték a fák? Nem ezt üzenték a nők az álmában? Ha el tudja fogadni azt, amit kaphat tőlem, jöjjön a Kazinczy utcai földszintes, régi házba. Várni fogok Önre.
“V”
Enn eltette a borítékot. Felállt a buszmegálló hideg, fémes ülőkéjéről, kiegyenesedett, felnézett a végtelen, halványkék égre, átsétált a kereszteződésen, és elindult a Kazinczy utca irányába. Háta mögött napszínben ragyogott a város.
Molnár Réka a 2018-as Cédrus-pályázat közlére kiválasztott szerzője.
Illusztráció: Rózsa a padon (pixabay.com)
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Napút-köszöntők (8.) →
Móritz Mátyás: Ismeretlen fogalom →
