Doncsev Toso: Bluetooth nélkül, Időidomár, Halotti beszéd
“Nemzeti ünnepünk, március 15-e alkalmából kiemelkedő színvonalú munkájáért Magyar Érdemrend Lovagkereszt polgári tagozat kitüntetésben részesült”
Doncsev Toso író, műfordító
Gratulálunk folyóiratunk Napút-díjas konzulens barátjának! (A szerkesztőség)
Bluetooth nélkül
Szeptember végén még nyílnak a völgyben a kerti virágok, még zöldell a nyárfa az ablak előtt, de egyre kevesebb szerelmes pár andalog a parkokban és egyre kevesebben futnak a fák között fülükben bluetooth-szal vagy lógó, libegő zsinórral. Hűvösödik az idő, bár még kellemesen melenget a lenyugvó nap a lombok között a liget csendjében. Velem szemben termetes férfi lépdel, indulatosan magyaráz, sőt kissé haragosan gesztikulál. Mindkét keze üres, egyik fülében sincs bluetooth. Technikai felszereléseket nélkülöző mezei futóbolond tart felém. Külseje tiszteletet parancsol, kitérek előle. Ritka látvány egyre őrültebb korunkban, hogy valaki tébolyát nem leplezi drága, elektromos kütyükkel, hanem szabadon kürtöli világgá fékezhetetlen felháborodását.
Időidomár
Négy vagy öt éves lehettem, amikor érdeklődni kezdtem az idő természete, mibenléte iránt. Szüntelenül nyaggattam a szüleimet, hogy magyarázzák el végre valahára érthetően, miként múlik, telik az idő és egyáltalán mi is az, amit annak nevezünk. Magyarázták a nappalt és az estét, a nap járását az égen, a ketyegő faliórát és az emberek korát, de egyre megfoghatatlanabbá vált előttem a mindnyájunkat, a mindent uraló, megállíthatatlan, megzabolázhatatlan, láthatatlan idő. A házunk szomszédságában már réges-rég működött egy órásbolt, Szántó úr műhelye. Gyakran besettenkedtem hozzá és fél délelőttönként üldögéltem a kuncsaftok számára fenntartott tonettszékek egyikén. Kalimpáltam a lábammal az érces hangú, ódon ingaórák ütemére. A mester, akit magamban időidomárnak hívtam, azt hitte, hogy a szakmája, a bonyolult szerkezetek javítása érdekel. Én pedig azt reméltem, hogy egyszer végre ott, a mérőeszközök sűrűjében megpillanthatom ezt a sejtelmes, mindenütt jelenlévő, mindent mozgató csodát, magát az időt.
Hosszú évek óta nem jártam arra, de a napokban arra tévedtem és örömmel fedeztem fel, hogy a bolt egykori hatalmas cégére, egy méteres zsebóra még mindig mutatja a műhely helyét. Beléptem kora gyermekkorom egykori szentélyébe. A velem egyívású mester, meglepetésemre, emlékezett hajdanvolt elődjére és kollégájára, Szántó úrra. Egy pillanatra megállt az idő és helyére zökkent, látni véltem.
Halotti beszéd
A mai világi búcsúztató köszönő viszonyban sincs a hajdani halotti beszéddel (“Látjátok feleim szümtükkel, mik vogymuk, isa, por és hamu vogymuk”), inkább születésnapi köszöntőre emlékeztet, ahol a főszereplő, vagyis az elhunyt, természetszerűleg felmagasztosul. Csupán a beszéd végéről marad el az éljenzés és a dübörgő taps. A halottat gyalázni csak évek múltán szokás, a gyűlölt politikust is megilleti legalább halála óráján a néma gyász. Persze, a társadalmi temetések szónokai is, nemcsak a papok, Isten szolgái utalhatnának az e világi hívságok mulandó és talmi mivoltára, de nem teszik valamilyen hamis, kegyeleti megfontolás miatt. Így válnak tökéletes állampolgárrá és emberré az elhalálozottak. Úgy látszik elvárjuk és többre becsüljük a hiteltelen dicséretet az őszinte és igaz beszédnél. Lehet, hogy ha a hulla hallaná, még örülne is, hogy végre valahára egyszer az életben, igaz, hogy csak temetése napján, nemcsak bírálják és szidják, hanem csupa jót szólnak róla. Az oly kései elismerés is kellemetes érzés.
Illusztráció: Doncsev Toso
Cimkék: hírek, tizennegyedmagunkban
