„Seregélyestől a Ménesi útig”: Szondi György életút-interjúja a 70 éves Jankovics Józseffel
Eltelt hét évtized. Életutadon melyek voltak a sorsalakító pontok, melyek legfontosabb döntéseid? Kísért-e küzdelem és kísért-e nagy csalódás az évtizedek során valamely életterületeden?
Több ilyen sorsfordító döntésem is volt a hosszú évtizedek során. De az események nagyrészt tőlem függetlenül alakultak, más szóval valaki mindig jóindulatú kezébe vette életem alakítását. Vagyis pályafutásom irányítását olyan tanárok, nevelők védő–óvó törekvései határozták meg, akik nemcsak átsegítettek az előttem feltornyosuló akadályok leküzdésén, hanem jellemükkel, morális tartásukkal, kitűnő szakmai felkészültségükkel példát is mutattak: óriási élmény volt egy falusi, a világról mit sem tudó kamasz és érett, tudós hölgyek, urak összetalálkozása a kis- és nagyvárosi értelmiségi lét boncasztalán. Ahol én voltam az élve boncolt, akiből, az ő fáradságos beavatkozásuk nyomán — szerintük eléggé képlékeny matéria lévén — legalábbis valamennyire (a társadalom részére is) hasznos vagy használható figura kelt fel fél évtized múltán, az említett, nem túl vonzó metafora, az életet és a teljes pusztulást is meghatározó műtárgyról. A páciens könnyen adta magát, s hazudnék, ha tagadnám, hogy örömére és élvezetére is szolgált a procedúra.
Az első meghatározó döntésem az volt, hogy szüleim egyetértését is élvezve szülőfalumból, Seregélyesről a mintegy 15 kilométerre fekvő Székesfehérvárra, a Teleki Blanka Gimnáziumba jelentkeztem, angol—magyar tagozatra. Ami már akkor is heti hat angolórát jelentett! Kis idő múltán, és sok „diplomáciai” tárgyalást (néhány házinyúl bánta a kárát!) követően sikerült a József Attila Gimnázium kollégiumába beférkőznöm, amelynek nagyrészt általunk is alakított szellemisége jelentősen meghatározta érdeklődési köröm és tevékenységi terepem határait. Én a kimenőidőt, míg a társaim a Fő utcán való flangálással, csajozással töltötték a napi másfél-két órákat, a kollégium háta mögötti Megyei Könyvtár folyóirat-olvasójában töltöttem, nagy falánksággal dúltam az aktuális irodalmi lapokat, a klasszikus és modern szépirodalmi köteteket. Mire a szegedi egyetemre mentem, nagyjából tisztában voltam a korszak aktuális szerzőinek ha nem is műveivel, de legalább a nevével. Pechemre az egyetemi felvételin a Tanácsköztársaság irodalmát húztam, illetve dehogy is húztam, kaptam, amiről szinte egyetlen, bármi töredékes szövegemlékem sem rémlett, s Tóth Árpádról, Kassákról és a plakátművészetről rebegtem valamit, de a vizsgáztatók felülemelkedtek a kötelező szegedi poszt-sztálinista attitűdön, s azonnalra felvettek, megúsztam az egy évi „előképzést”, nem kellett a diáktársaim, persze már hahotázás és élvezkedés közben megidézett rettenetes katonai élményeiben sem részesülnöm. S máig nem értem, miért nem kellett az egyetem elvégzése után sem bevonulnom a kötelező fél éves továbbképzésre, s miért kellett valamikor, pár évvel később, amikor már bőven a Kortársnál dolgoztam, „aktív” tartalékosként bevonulnom több hónapra a Hős utcába (amelyet akkor még „katonás rend” vett körül), s amelyet elhagyva nagy kacagások közepette mesélhettem immár én is az elképesztőnél elképesztőbb, lényeg, hogy észszerűtlen legyen, történeteket a szocialista hadviselés mindennapjaiból. (Szakirodalomként lásd Garaczi Laci könyvét.) Ahol a tisztek is értetlenkedve néztek rám, miként lehetek és tartalékos, ha katona sem voltam; mindenesetre, ha már ott vagyok, öltözzek be nyugodtan, s mint kiderült, úriszabónál utoljára 5 éves koromban járván, amikor nagyanyámtól az első igazi, férfiöltönyömet kaptam, azt sem tudtam, hogy a nadrágszíj-csatnak és a férfitagnak bal oldalt a helye. Ezt én ugyan könnyedén teljesítettem, de ma sem tudom elképzelni, hogy miket kellett kiállniuk azoknak, akik más pozícióban érezték magukat komfortosan. Ugyanakkor főtisztjeink tevékenységemet illető kommentjeiből ugyanazt tudhattam meg, mint otthon apáméból: tök alkalmatlan vagyok a gyakorlati, a „katonás” életre és munkára, jobb, ha elbújok valahol, és titokban olvasok, bármit, csak ne nyúljak semmihez, ami fegyverre emlékeztet, és ölni lehet vele. Mert attól az egytől féltek: nehogy „esemény” legyen a laktanyában. Hát egy idő után már nem is okoztam nekik problémát, mert mi, öregek, néhányan a ruharaktár feltornyozott pufajkáin ittuk a civil alkalmazott által, akit a kapuőrség sosem vizsgált meg, behozott pálinkákat és kísérőként, már csak a couleur locale miatt is, Kőbányai világost iszogattunk ebédig, s időnként kedvenc mondásunkkal nyugtatgattuk egymást jogos és magasztos elvonultságunk igazolásául: „Öreg rája nem rakéta.” Ennyit az én katonai történeteim kezdetéről.
A székesfehérvári Teleki Blanka Gimnázium melletti döntésemnek volt egy óriási hozadéka. Az addig jó hírű lánygimnázium kezdésünk évében (1963) vált koedukálttá, mi, fiúk voltunk az élet császárai, csak a többség, közte én is, nem tudta még ezt megélni. A felsős és a kezdő lányok egyaránt hirtelen érzékenyítve lettek a beállt változásokra: gyorsan szaporodtak a diákszerelmek, amivel a tanároknak új típusú problémák kezelésére kellett berendezkedniük. S nem bizonyultak eléggé határozottnak. Illetve és inkább: örültek, ha bimbózó kapcsolatokat megértőleg és jóindulatúlag támogathattak.
De igazi szerencsénk az volt, hogy angol és magyartanárunk, egyben osztályfőnökünk is egy fiatal pályakezdő lett, Géher István — nevét ugyan Gehernek írta és Géhernek ejtette, az osztályt azonban feldühítette a külvilág, mert mindenki Geherként említette, s rávettük, hogy írja a nevét rendesen Géhernek, annak legalább van értelme, amit meg is tett, mert ezt választotta művésznevéül — személyében, aki naponta járt (a város másik jó nevű középiskolájában, a József Attila Gimnáziumban tanító feleségével, az örökké mosolygó Marika nénivel együtt) vonattal Pestről. Már akkor bedolgozott az Európa Könyvkiadóba, kiváló fordító lett belőle (főleg a rettenetesen nehéz Faulknert vette több évtizedre munkába), hamarosan elhagyott bennünket, sajnos; ám az ELTE-n az egyik legjobb magyar Shakespeare-szakértővé vált, sok pályakezdő fordító került ki Eötvös Collegum-i fordítói szemináriumaiból. Kapcsolatát élete végéig megtartotta tanítványaival. Beszélte az ifjúság nyelvét, az irodalomhoz teljesen modern szemlélettel közelített, a tankönyvet sutba vághattuk, az angolt pedig a legmodernebb módszerekkel tanította. Az első hónapban már színjátszókört szervezett, nem könnyebb szerzőt választva, mint Garcia Lorcát. Felolvasópróbáinak műelemzései a műfaj ragyogó gyöngyszemei voltak, s ámulva bámultunk: így is lehet irodalomhoz nyúlni, nem csupán az alkotások politikai, szociológiai összefüggéseit hangsúlyozni, ilyen rejtett dolgok is megbújnak az egyszerűnek tűnő szövegek mögött? Tobzódtunk a felismerések mámorában. Természetesen rögvest többen is megpróbálkoztunk kisebb versek és prózák írásával, én a városban megjelenő Fejér megyei hírlapnak küldözgettem életképeket a gimnázium életéből, mivel titkos szándékom szerint újságírónak készültem. (Erről az elhatározásomról mindjárt letettem, amidőn az egyetem első évfolyamán már kiderült számomra, hogy én nem az élettel, hanem az irodalommal szeretnék foglalkozni.) Géher óriási elánnal és empátiával vetette magát a nevelésbe is, az osztályból igazi közösséget szervezett, hatalmas országjáró kirándulásokkal, s esti szerenádokkal lányok ablaka alatt. Eszményképe a kalokagathia (az erkölcsi jó és a szép együttese) lehetett, és tehetsége volt vadabb társaink peripatetikus megszelídítésére is. Angol mintára tejes-teás klubdélutánokat tartott, ahol a karácsonyi mistletoe alatt a fiúk-lányok puszit is adhattak egymásnak, ha sikerült a másik nemet tánc közben észrevétlenül bevonszolni a tanár úr által beszerzett fagyöngykoszorú alá. A párhuzamos osztály zenekara pedig már beatzenét is szolgáltatott, a Szabad Európa Teenager Partyja nyomán, igaz, halandzsa angollal, Beatles-éket, Rolling Stonest. Hatalmas szerelmek és életre szóló „férfi”-barátságok szövődtek; én szerencsésnek vallhatom magam, mert Kunos István spori, leendő biológia és testneveléstanár, zenei talentum, beat zenész és spirituálé-énekes, fél évszázada Pécsen a Kossuth-díjas Tillai Aurél vezette kórus tenor tagja, ha kell, szólistája, akivel a III. osztályú Alba Regia ificsapatában is együtt rúgtuk a labdát. S többekkel hétvégi kocsmakörútra is együtt jártunk, a betegszobán közös naplót írtunk társaink szórakoztatására, s mit tesz isten, az éjszakai hálótermi hokiversenyeken is fej-fej mellett végeztünk. (Immár idősebb fejjel, sokat töprengtem azon, hogy kapcsolatunknak voltak-e homoerotikus felhangjai, de nem tudok még csak egyetlen gesztust sem felidézni, azon kívül, hogy egyszer, nagy elkeseredésünkben a hóba vágtuk egymást vastag télikabátban, és jólesett a harc egymás ellen, különben is mindketten hótt szerelmesek voltunk, lányba s reménytelenül.) Még több mint hat évtized múltán is tartjuk a kapcsolatot Pécs és Budapest között. Igaz, mindkettőnket ki is rúgtak a kollégiumból, de engem, ártatlan voltom miatt, az Ányos Pál és Virág Benedek mellképével fémjelzett kolesz közfelháborodása visszavétetett… (A focicsapatunknak Ercsibe kellett menni bajnoki meccset játszani, de csak 10-en voltak, s a nagyon szűk Fő utcai cisztercita épület elé odatolatott a farmotoros Ikarusz, hogy baj van, menjek velük, s hiába mondtam, hogy az igazgató eltiltott az utazástól, s edzőnk, Imre bácsi is beszélni akart a dirivel, de őt nem tudtuk előkeríteni, én pedig a köz javára döntöttem, s a kifejezett tiltás ellenére, a társas gépkocsira pattantam, A kollégiumi társak utcára néző ablakokból megeresztett hatalmas „Hurrááá”-jától kísérten. Végül is a riválissal szemben a saját pályáján döntetlent vívtunk ki. Hősies, önfeláldozó, a kollektíva érdekében végzett bátor akcióm még aznap este megkapta meg nem érdemelt büntetését. Gyerek kirúgva, szülők behíva, igazgatói döntés diáknyomásra visszavonva, de koleszdíj radikálisan felemelve.) Mi történt volna még, ha már akkor olvastuk is volna Ottlikot! Sajnos, nem is hallottunk róla.
Az előbbihez hasonlóan kedvező eredményt hozott második, bár nagyon kalandos kimenetelű önálló döntésem is. Semmi anekdot. Az tudniillik, hogy tovább tanulni nem Budapestre, hanem Szegedre jelentkeztem, a József Attila Tudományegyetem magyar—angol szakára. Az igazat megvallva nem volt bátorságom az ELTE-t megpályázni, joggal tartottam a több generációs értelmiségi múlttal és komoly otthoni könyvtárral, hosszú külföldi kiküldetéseken megszerzett nyelvtudással rendelkező, nagyvilági(nak képzelt) vetélytársakkal felvenni a versenyt. Gondoltam, a munkás (kéményseprő, majd bányász) apám, s a dinnyéslány anyám között létrejött munkás—paraszt-szövetség kiváló ajánlólevél a (akkor még nem így hívtuk, de így működött) polpotista kultúrpolitikát gyakorló Csongrád megyei pártkorifeusok előtt is. Akik, mint ez Magyarországon oly gyakori, akkor sem sokat törődtek az egyetem autonómiájával. Megtapasztalhattuk, jobb esetben is virultak még a sztálinista hagyományok.
Elhatározásomat legott tett követte volna, ha az akkori osztályfőnököm nem törte volna le szárba szökkenő ügybuzgalmamat: a felvételi papírjaimat nem tudja továbbítani a hírös város nekem oly vonzó nevű univerzitására, mert a tárgyévben nem hirdették meg a magyar—angol szakot, próbálkozzam Pesttel vagy Debrecennel.
Telefonálok kétségbe esve és villámgyorsan Géhernek Budára, hogy mi a teendő, hiszen én éppen tőle hallottam, hogy lesz Szegeden a nekem kellő szakpárosítás, megnyugtat, ne csüggedjek. Ő egyértelműen értesült Hankiss Elemértől, aki ott tanít. Nyugodtan mondjam meg az ofőnek, hogy küldje el a paksamétát, mert nem megy hiába. De az ofő nem és nem, nem teheti, ha egyszer nincs hivatalosan meghirdetve. Mit csináljak, mit csináljak? Géher megbeszéli Hankissal, hogy feljövök hozzá az akkor még Irodalomtörténetinek nevezett intézetbe, ahol dolgozik, a Ménesi úton, az Eötvös Collegium épületében. Irtóztató kínok között, lángoló fejjel valahogy bemerészkedem a szentélybe, az intézet folyosójára. Ahol laza, mintha csak kvaterkázó, cigarettázó, kávézgató férfiak s nők, óriási tudású emberek dumálnak, rám figyelmet sem vetve. Egyiküket inamba szállt bátorsággal megszólítom, aki bekiált az egyik szobába: „Elemér, téged keresnek!”, s kijön egy markáns arcú, kicsit hadaró, de rendkívül szimpatikus és kedves ember, aki midőn megérti nagy nehezen, hogy ki vagyok, s mit is akarok, persze Géher neve a kulcs, rögtön magával ragad, s kimegyünk a Ménesi útra, az épület elé, s mint aki alaposan érintett a dologban, fel-alá sétálva röviden felvázolja a helyzetet: azért nem hirdették meg, mert helyi erők gyerekeivel akarták feltölteni a létszámot. Megnyugtat, hogy természetesen indítják az általam vágyott szakpárt, adjam be nyugodtan, a címzett majd tudja kezelni a dolgokat. Hálásan megköszönöm biztatását is, és vágtatok Kelenföldre, elérem a következő gyorsot Fehérvárra, s egyenest az osztályfőnök elé igyekszem, immár felszabadult lélekkel. Ám ő (magyartanárom is), változatlanul ellenáll, azt sem tudja, ki az a Hankiss, s köti az ebet a karóhoz, ha nincs meghirdetve, nem tudja beadni. Be kell ismernem, formálisan igaza is van. Viszont kitalálja, hogy írjak a kar dékánjának, s ő küldjön hivatalos értesítést a szak indításáról. S akkor postázza a kérelmemet. Honnan az istenből találjam ki, hogy mi a neve a dékánnak? Teljes a kétségbeesés, végül is tulajdonnév nélkül a BTK dékánjának címezem az érdeklődő levelet. Szerencsére tanultuk, hogyan kell hivatalos levél esetében eljárni. Nehezen múló pár nap után valóban kapok egy stencilezett levelet, melyben — végre megtudtam a címzett nevét, nem is volt ismeretlen — a kiváló germanista és szótárkészítő Halász Előd dékán arról értesít, hogy valóban indítanak magyar—angol szakot Szegeden, de kérik, „hogy ezt ne terjesszem”. Olyan későn volt már, hogy nem is volt kinek. És ez még csak a kezdet volt… S aztán mi lett a vége? Harminc év múltán ugyanazon Ménesi úti kollégiumi folyosó egyik intézeti szobájában adatott meg nekem is dolgoznom, ahol Hankiss Elemérrel először találkoztam, s némi zavarral és szégyenpírral az arcomon az épület előtt sétálgatva raboltam idejét. Mitagadás, nagy elégtétel volt ez nekem. S Géher István ekkor már költőként is elhíresülve, ugyanazon épület egy másik szárnyának ugyanazon folyosóján tartotta a legkiválóbb egyetemisták által közkedvelt angol fordítói szemináriumait. Sőt, amikor a Széchenyi Professzori Ösztöndíjat elnyertem, nekem is munkahelyem lett egy időre a sok-sok kiváló tudóst felnevelő, s őket a „szabadon szolgál a szellem” jelszavával a tudományos és oktatói pályára bocsátó jeles műhely, az Eötvös Collegium. Külön örömömre szolgál, hogy az ő diákjai közül többen felvették az én óráimat is; ifjú hölgykoszorú, akikkel közösen egy 17—18. századi költő, az irodalmi kánonból szinte teljesen kiesett Gyöngyösi István Rózsakoszorú című versfordítását sajtó alá rendeztük és megjelentettük.
Egyenes volt a szakmai utad? Példaképeidről, mestereidről kérdezlek.
Nehéz, de töretlen. Akinek jó tanárok, emberséges mesterek, nagy céhbeli tudással rendelkező idősebb kollégák jutnak osztályrészül, annak a hosszú útra szánt lova gyémántpatkót visel. Különben elbukik.
Óriási szerencsém volt ebben is. Géhert követően mindig a legjobb, legnemesebb emberekre találtam rá, úgy, hogy valójában ők találtak rám. Még csak azt sem mondhatnám, hogy jókor voltam jó helyen. Szorgalmas, igyekvő és érdeklődő, megbízható voltam, szükség esetén a tanulást sem rühelltem, mint Jónás a prófétaságot, és kezdetben nem tűntem ki különösképpen semmivel. Szürkének szürke voltam, de eminenciásnak egyáltalán nem éreztem magam… Olcsó ruházatomon nem volt semmi extravagáns. Soha nem akartam a történések centrumába kerülni, de valahogy mégis, előbb-utóbb oda jutottam. Utólag látom, hogy közös fényképeinken vagy leghátul, takarva, vagy valahol a szélen álltam. Megtaláltak viszont a tanárok és a feladatok, s e kapcsolatból hamarosan a mester és tanítvány viszony alakult ki. Első évfolyamos régi magyar irodalmi szemináriumunkon a rettenetes vadember vagy némi irodalmi allúzióval, „vadkan, dúvad”-ként számon tartott Kovács Sándor Ivánt — aki végül is elsőként állított irodalomtörténészi röppályára, látott el sok munkával, s közölte életem első komoly publikációját a Tiszatájban (melynek kritikai rovatát szerkesztette akkor) — például legelső megszólalásommal, egy 6-8 perces korreferátummal hódítottam meg, Bethlen Miklós erdélyi önéletíró szépírói jellegzetességeit előszámlálva. Tanárom nagy pozőr volt, tudta, hogy kell bánni az emberekkel. Amint elmondtam korreferátumomat, éppen véget ért az óra. Azzal fejezte be mondandóját, hogy bizony, Bethlen Miklós önéletírása körül még sok megoldatlan kérdés van, s kiment a tanteremből, becsukva maga mögött az ajtót. Kisvártatva azonban benyitott, s rám mutatva azt mondta: „Majd maga talán megoldja őket.” S újra behúzta maga mögött, immár véglegesen az ajtót. Mindenki elhűlve nézett rám. Rajtam csak pár pillanattal később futott végig annak a felismerése, hogy engem itt, úgymond, kiválasztottak. Fantasztikus, egyben letaglózó érzés volt. Legalábbis engem egy életre eljegyzett az önéletíró erdélyi kancellárral. Két nappal később már ott is voltam, ahogy mi hívtuk, de ő is szerette használni neve rövidítését, KSI-nél, s munkára jelentkeztem. Őt hamarosan elvitték Budapestre, a Kortárs főszerkesztőjének, s várt, amíg én lediplomáztam, azonnal magához hívott olvasószerkesztőnek. Rendkívül sokat tanultam tőle filológusként és szerkesztőként egyaránt, sajnálom, hogy a Kortársnál eltöltött kezdeti gyönyörű idők után kapcsolatunk megromlott, mert nem tudta elviselni, hogy harmincéves korom körül igyekeztem saját irodalomértékelő szempontjaimat érvényre juttatni.
Példaképeim között persze azért ő is ott van a két másik szegedivel, Keserű Bálinttal és Ilia Mihállyal együtt (de megemlítem még Csetri Lajost és Tamás Attilát is). Ők a magyar szakon, míg az angolon Hankiss Elemér és Szegedy-Maszák Mihály volt az, aki a sok, többnyire vidéki, vagy a Pestre nem kellő, nem túlságosan művelt, nem is nagyon érdeklődő egyetemista számára igyekeztek nagy elánnal egy új univerzumot feltárni, s nyelvi otthonról hozottaikat pallérozni.
Az irodalom története iránti igényes, kutatói viszony — hogyan alakult ki ez az elkötelezettség?
Ebben is azonnal segítségemre sietett a két oktatóm, két csodálatos pedagógus, két fantasztikus önátadó ember, Keserű Bálint és Ilia Mihály. Előbbinél a régi magyar irodalom- és eszmetörténetet lehetett elsajátítani, utóbbinál a kortárs magyar irodalom iránti érdeklődésemet tudtam kielégíteni. Volt azonban mindkettőjüknek egy nagyon fontos közös vonása: a határon túli és a határokon belüli magyar irodalom egységben látása és láttatása. Ha az erdélyi régi magyar irodalomra vonatkozó problémákat próbáltam megoldani, akkor Keserű Bálint a hatalmas tudású kolozsvári Jakó Zsigmond történész professzorhoz, kiváló írás- és könyvtörténészhez küldött — mit küldött, először maga kalauzolt egy éjszakai vonatozással, éjjel 3-4 közötti érkezve az alvó kincses városba, s reggel hatig egy szálloda halljában való közös virrasztással, hogy hétkor már Jakó Zsigmondné forró teájától melegedjünk át — el. Ha meg a korabeli fiatal erdélyi irodalom friss termésének, az első-második Forrás-nemzedék műveinek akartam közelébe jutni, akkor Ilia Mihály jelezte a maga nyílt vagy titkos útján Kántor Lajosnak, Láng Gusztávnak vagy éppen Sepsiszentgyörgyre Veress Dánielnek, hogy egy fiú bekopogtat majd hozzájuk, vegyék védőszárnyaik alá. Természetesen mindig volt valami nekik szánt folyóirat- vagy könyvküldemény, melyek után erősen szimatoltak a román határőrök. Ne feledjük, mindez 1968 és 1970 között történt, nem kis kockázatot vállaltak az ottani pártfogók sem. De a Keserű és az Ilia név mindenütt garantálta a szíves fogadtatást. Láng Gusztávéknál egész éjszakai szilvapálinkázás közepette ismerkedtem az akkor nagyon újító szellemiségű, de jelentős és jogos öntudattal rendelkező Páskándi Gézával. Kántor Lajossal az első találkozásom kicsit hűvösre sikeredett: a Tiszatájba írtam Móricz-kismonográfiájáról, s valamit, fiatal voltam és bohó, kifogásoltam nála. Ennek ő láthatólag nem örült. S hogy milyen nagy egyéniség, arra kb. 40 év múlva jöttem rá, amikor egy könyvében teljesen váratlanul azt olvasom, hogy: „Igaza volt annak a fiatal kritikusnak, JJ-nek” ebben és ebben a kérdésben. Hát, ilyennel ugyan többször is találkoztam (bocs!), de nem majd egy fél század múltán! Különben már nem sokkal az esemény után erősen összebarátkoztunk, náluk is többször megszálltam a fehér kakasos szobában. Szentgyörgyön pedig többször is járván egymás után, Farkas Árpáddal, Király Lászlóval, Magyari Lajossal, Czegő Zoltánnal, Bogdán Lászlóval ismerkedtem meg, Csiki Laci áttelepülését pedig Zalán Tibor és Katona Imre József rádiós szerkesztő dramaturg barátaimmal fizikailag is elősegítettük később. Korondon a Páll testvérekkel ismerkedtem össze, akik ízléses és finoman festett bokályokkal is megleptek, és még sorolhatnám a számomra oly jelentős új hangú írókat-költőket. Erdélyben akkor új hang, egy erős magyarság-tudat szökkent szárba általuk. Ilia Mihály számon is kérte peregrinációm hozadékát, már ő szerkesztvén a Tiszatájat, többször is felkért, hogy ismertessem könyveiket a lapban. Később, immár egy nemzetközi tudományos társaság főtitkáraként volt alkalmam személyesen is megismerkedni a diaszpórában élő magyar írókkal, költőkkel, irodalomtörténészekkel (Anglia, Svédország, Kanada, USA), akiknél ugyancsak az egész magyar szellemi körrel levelező Ilia Mihály neve volt az a kulcs, amely hatására nem a szocializmus hű kiküldöttjét látták bennem. Londonban Cs. Szabó László meleg hangon dedikált könyvet, Czigány Lóránt vett védőszárnyai alá, mint naplója is mutatja, Uppsalában például az akkor éppen ott megtelepedett, s roppant depressziótól szenvedő Domonkos István munkakedvét sikerült felcsiholnom, amikor a borok mellé olyat is hallott tőlem, miközben avantgárd képei fölött is elidőztünk, hogy milyen jelentős hatása érlelődött be az idő tájt (1986) Kormányeltörésben című versének és kötetének, vagy hogy a mi korosztályunk simára hallgatta saját megzenésítésű művei előadásának hanglemezét. De ugyanígy történt Montreálban és Torontóban a lelki ráhatás a Karinthy-követő Zend Róbertre vagy az Arkánum-szerkesztő és a magyar próza megújításában oly fontos és felszabadító szerepet betöltő Kemenes Géfin Lászlóra. Ilia Miska tanácsára meglátogattam a fő-fő könyvtáros és multikulturális bibliográfus Miska Jánost is, akiben az akkor éppen elzáródott szépírói és a tanulmányírói vénát sikerült megnyitnom, s olyan tudományos értékű információkat tárt a világ elé a kanadai magyar irodalomról, amelyeket csak ő tudott, bibliográfiai érdeklődésére támaszkodva, begyűjteni. Ugyanakkor újra nekifogott a szépírásnak és végül is komoly életművet alakított ki, immár itthon megjelentetve.
Keserű Bálinthoz is különösen fontos személyi szálak kötöttek. Hamarosan átvállalt Kovács Sándor Ivántól, s beavatott a magyar és az európai szellemi érintkezés ismeretlen, rejtett szálainak kutatásába és kibogozásába, amely feladatra ő több évtizedes pedagógus és tudományszervező munkássága során fiatal kutatók tucatjait bocsátotta szárnyra, s szerzett nekik munkahelyeket a magyar írásbeli hagyomány kutatásának legfontosabb bázisain, egyetemeken, könyvtárakban és levéltárakban. Ő valamiképpen szellemi atyámmá is vált. Azonos kollégiumi épületben lakván sokszor folytattunk éjszakába nyúló peripatetikus továbbképzést a tombolóan illatozó hársak alatt a Tisza-parton.
Egy ilyen alkalommal született meg a harmadik sorsalakító döntésem is. A hársak „akkor is épp szerettek”, s engem már mint biztosan az ő tanszékére kerülő tanársegédet hívott sétára, a tervek és közös munkák összehangolására. Ám én, máig sem bántam meg, de azóta is rágja a lelkemet a kín, hogy a jótevőm kezére ütöttem. Aznap kaptam meg ugyanis Kovács Sándor Iván levelezőlapját, 1972 nyarán, benne a Kortárs olvasószerkesztői feladatának ellátására szóló felkérést. Döbbenet és végtelen öröm. Egyrészt részt vehetek az ország egyik előkelő irodalmi folyóiratának előkészítő munkálataiban, másrészt foglalkozhatom legújabb érdeklődési körömmel, a fiatal irodalommal. Az utóbbi időkben már a Tiszatájban írtam is a faltörő kosként felbukkanó legújabb generációról, vagy ha nem írtam is, de az ő kritikai védelmüket szántam az előttem megnyíló új, fővárosi korszakom fő tevékenységének. Máig is szuper elismerésem Keserű Bálintnak, hogy egy kárhoztató szó nélkül elengedett, sőt még vigasztalt is, hogy mivel Bethlen Miklós leveleit gyűjtöm össze, valójában kényelmesebb lesz helyben lakva az Országos Levéltárban kutatnom, s nem kell Szegedről állandóan felutaznom. Szerintem ő is jól járt e döntésemmel, mert az én kiszemelt helyemre odavihette egyetemi csoporttársamat és jó barátomat, Balázs Mihályt, aki nálam ezerszer alkalmasabb munkatársnak bizonyult annak a rendkívül mély, alapos és sok erőfeszítéssel végzett, nagy kutatói tudást, judíciumot és végtelen szorgalmat igénylő területnek a feltárására és kiadására, amely a magyarországi és az erdélyi unitarizmus ismert és ismeretlen szövegeit értelmezte és helyezte nemzetközi kontextusba, amit elődeink ismeretek híján még nem tehettek meg, ők kiadták azokat. Vagyis folytatta Keserű Bálint korábbi kutatásait, sőt azóta már ő is útjára bocsátotta saját tanítványait. Tehát minden érintett win-win helyzetbe jutott a döntésem eredményeként, de leginkább én (nem is beszélve a Műszaki Egyetemen tanuló menyasszonyomról), mert végre Budapestre költözhettem, ahol végre, 1966 óta először, legálisan is együtt lakhattam és élhettem vele! S nem kellett kollégiumi vendégszobákban, lepusztult szállodákban a portások megvesztegetésével vagy becsapásával, a szobatársak moziba delegálásával megszervezni találkozóinkat; vagy éppen a ma már a roncstelepen nyugvó kiérdemesült, de akkor még fényes dáma Szőke Tisza hotelhajón szállást foglalni. Mostanában afféle diszkóhajónak mondanánk, de őfelsége a parthoz kikötve volt csodálatunk tárgya, főleg nekem, mert nem tudtam a menyasszonyom kajütjéig eljutni soha…
Szegedhez köt még egy, a jövőmet meghatározó fontos élményem is. Klaniczay Tibor, leendő új mesterem és pártfogóm, az MTA Irodalomtudományi Intézetének akkori igazgatóhelyettese, a régi magyaros szakma teljhatalmú, de jó szándékú ura éjjel kettőkor a Tisza-hídon szólított magához, amint éppen egy még nyitott (voltak már ilyen bárok) szórakozóhelyre igyekeztünk a konferencia hölgy résztvevőinek az újszegedi szállásukon történő elhelyezését (sikeresen) megkísérlő akciónkról hazafelé térve. Keserű Bálinttól tudta, hogy milyen változások történtek az életemben, s addigi gyér publikációs tevékenységem ismeretében felajánlotta, hogy szeretne odavenni az intézetbe. De ez csak 1978-ban valósulhatott meg, amikor Varga Imre, a Régi Magyar Költők Tára 17. századi sorozatának szorgos sajtó alá rendezője nyugdíjba ment. Vagyis sok víz folyt le addig a szőke Tiszán, s a régiek szerint ugyancsak szőke Dunán is, amíg e szentélybe immár dolgozóként saját jogon is beléphettem, s addig még kanyargós, de remek utat tehettem meg a modern magyar irodalom útvesztőiben.
A Kortárstól való önálló kezdeményezésű, de közös megegyezéssel zárult, ám mégis kínos és nagyon sajnálatos elválásom (1972 nyara) délutánján röpke levelet kaptam a Széchenyi utca 1. számú épület (ahol fölöttünk egy emelettel az ÉS szerkesztősége is működött, Nagy László közreműködésével) ugyanazon földszinti folyosóján működő Nagyvilág főszerkesztői szobájából, a Nagyvilág felett regnáló Kéry Lászlótól pár sort, hogy ők éppen olvasószerkesztő-hiányban szenvednek, nem volna-e kedvem náluk megvigasztalódni. Megszorultságomban éppen jókor jött az ajánlat, s akkor a talán a Kortársnál még nagyobb szellemi izgalmakkal szolgáló Nagyvilágnál jelentkeztem munkára. Mindketten meg voltunk elégedve az üzletkötéssel. Fantasztikus emberekkel dolgozhattam együtt, az egyes nyelvterületek legkiválóbb ismerőivel és fordítóival: a főszerkesztőn kívül Kardos Lászlóval (Pándi Pál apjával), az előző főszerkesztővel, a titokzatosan tragikus véget ért Elbert Jánossal, az anglista Kada Júliával, a spanyol és portugál, valamint az akkor éppen betörő Dél-Amerika-i irodalom szerkesztőjével, Csuday Csabával, a különös, távolságtartóan előkelő germanista Walkó Györggyel. Csak az volt roppant kínos, hogy minden nap KSI szerkesztőségi szobája előtt kellett elosonnom, arról nem is beszélve, hogy neki meg az én új otthonom előtt, sőt, a folyosó végén volt a közös toalett is, ahova szükségleteimet inkább visszatartva, csak ritkásan merészkedtem be.
Nagy szellemi sistergés folyt a szűk szerkesztőségben, a korszak, a 1975—76-os évek tartalomjegyzékeit érdemes fellapozni, milyen, a magyar irodalomra is jelentős hatást gyakorolt idegen nyelvű műveket közöltünk akkor, kongeniális átültetésekben.
Nem sokat lubickoltam ebben a szellemi fürdőben, mert alig fél év után lejött az ÉS-szerkesztőségéből, ahol a fejünk felett dolgozott, Veress Miklós, a kiváló fiatal költő, aki bül-bül szavú énekével azonnal elcsábított az éppen akkor beindult KISZ-folyóirat, a Mozgó Világ olvasószerkesztőjének, amely posztot két-három számon át Lengyel Péter, ugyancsak kiváló idősebb ifjú író töltött be, de valamin összekülönböztek, s a hiperérzékeny Lengyel Péter búcsút mondott az indulás folyamatában sok gonddal küszködő lapnak és az ugyancsak hiperérzékeny Veress Miklósnak. Mivel a kissé procc belvilágú Nagyvilágnál az én falusi gyökereim kissé hangsúlyosan kilátszottak, örömmel mondtam igent a kezdő főszerkesztőnek, akivel pár év előtt azonos kollégiumi épületben laktunk a Tisza-parton, s ráadásul a Szegedi Egyetem című egyetemi lapban írtam is első kötetéről. A kémia tehát pozitív volt, s nem is bántuk meg összeszövetkezésünket, mint ahogy én sem az ezt elősegítő döntésemet.
A Mozgó Világ ideális terep volt az új irodalmi, képzőművészeti, társadalomtudományi, egyáltalán, szellemi törekvések felszínre hozásához és közönséghez való eljuttatásához. A főszerkesztő mellett olyan kiváló, a pályakezdésen már éppen túl levő, tehát a gyakorlati életben már megtapasztalt szerkesztők, irodalmiak és művészetiek kezdték el a munkát, akik szakmáik kiválóságai voltak, és az új jelenségekre, új művészeti programokkal induló, kísérletező szellemiségű írókra és költőkre, festőkre és filmesekre, társadalmi mozgásokra és eszmékre roppant érzékenyen reagáltak. Egy új, s ami a magyar sajtó történetében a szocialista érában még nem létezett, generációs folyóiratot akartak szerkeszteni. A szerkesztők közül Veress Miklós foglalkozott a költészettel, Kulin Ferenc volt a főszerkesztő-helyettese, az óriási pedagógiai talentummal és türelemmel megáldott Szabados Árpád az avantgárd indíttatású összművészeti alkotásokkal, Mészáros Tamás a színházzal és a filmmel, Alexa Károly törődött a fiatal prózaírókkal és Berkovits György főleg a szociográfiai természetű írásokkal. Ők mind hatalmasat és up to date szellemiségű, modern, kortársi anyagú, nyílt, sokféle irányultságú folyóiratot alkottak, amely nem szakadt el a magyar történelmi hagyományok őrzésétől és továbbfejlesztésétől sem. Számos új művészt indítottunk el pályájukon. A baj csak az volt, hogy mindezt a KISZ (Kommunista Ifjúsági Szövetség) Központi Bizottsága lapjaként kellett megjelentetni. Ez némi diszkrepanciát hozott a szerkesztés menetébe. Számos problémát sikerült Veress Miklósnak, főleg a KISZ-nél egy fokozattal magasabban dolgozó Agárdi Péter segítségével elsimítania, de nem is egyszer előfordult, hogy a már betördelt anyagban kellett változtatásokat, szövegcseréket végrehajtani. Meg az elején mi sem nagyon cibálgattuk az oroszlán bajuszát. A legkirívóbb esemény volt, amikor Tar Sándornak az NDK-ban dolgozó magyar vendégmunkások elképesztő, barbár életviszonyairól és szellemiségéről, embertelen durvaságairól szóló szenzációs szociográfiájának ítéltük meg a folyóirat ASZÚ-díját, sajnos, csak egy üveggel, de aztán, a későbbi átadáskor még kerítettünk másféle italokat a megünnepléséhez, mivel a szöveg közlését megakadályozta az állítólag nem létező cenzúra. Azt már csak én, a vén emlékező fűzöm hozzá keserűen a kései időkből, hogy azt a Berkovits Györgyöt, aki karddal-puskával küzdött Tar szociográfiájának megjelenéséért, a III/III-as megbízóitól kapott feladatából kifolyólag éppen Tarnak kellett megfigyelnie és róla jelentést írnia. S ő még kicsit túl is buzogta feladata teljesítését… A zseniális író halálában nem kevés szerepe lehetett a jogos önmarcangolásnak.
Néhány szám megszerkesztésében közreműködvén, 1978. január elsejével, Veress Miklós nem kis bánatára, elbúcsúztam a Mozgó Világ Böszörményi úti szerkesztőségétől, ahol pedig nagyon jól éreztem magam, s Klaniczay Tibor Tisza-hídon tett ígéretének megfelelően, reszkető inakkal, de boldogan, s már azért valamivel bátrabban nyomtam le az Irodalomtudományi Intézet kilincsét. Ahol aztán közel négy évtizeden át éreztem jól magam: addig megkezdett munkáimat befejezhettem, majd a Régi Magyar Költők Tára 17. századi sorozatába rendeztem sajtó alá kötetet, később, a kiváló filosz Stoll Béla nyugalomba vonulásakor a sorozat szerkesztése is a nyakamba szakadt. Ugyanígy jártam a Humanizmus és Reformáció sorozat szerkesztésével is, csak ott Klaniczay Tibortól örököltem meg a feladatot. Az intézet légköre erősen emlékeztetett a házban elhelyezett Eötvös Collegium hajdan volt szabad szellemiségére, s ez nem volt véletlen, mert vezetőink közül többen ott végezték egyetemi tanulmányaikat, főleg annak jó emlékű könyvtárszobáiban halmozták fel hatalmas tudásukat, a háború alatt gyertyafénynél is, ha más világító eszköz nem akadt. Modern szerzetesek — már a tanulmányaikat illetően… A szakma számos hírességére leltem ott, egyesek politikai okok miatt nem mehettek egyetemi nyilvánosság elé, mint Vásárhelyi Miklós, a gentleman sajtótörténész és nagyszerű ember, másokat a jó szerencse küldte ide, ám azt a nem könnyű feladatot kapták, hogy írják meg a szocialista világnézetű, nem polgárias tulajdonságokkal rendelkező új magyar irodalomtörténetet. Kemény harcokat folytattak a pártközpont kontrollra kijelölt funkcionárius irodalomtörténészeivel, az egyetemeken dolgozó Király Istvánnal és Pándi Pállal, akik Aczél Györgyhöz voltak egyenesen bekötve. Klaniczay ügyes diplomáciai játékkal elérte, hogy az ideológiailag — látszólag — kevésbé terhelt középkor, reneszánsz és barokk kötetek még, mutatis mutandis, ma is elég jól használhatók, beleszámítva persze, hogy 1964 óta azért történtek fontos vizsgálódások és születtek új eredmények, amelyek ráncokat róttak az 1-2. kötet címlapjára is.
Az intézet ranglétráját végigjárva előbb a Reneszánsz Osztály vezetőjeként léptem Klaniczay nyomdokaiba, s a barátaim-státusú kollégáim segítségével sikerült megőriznünk az osztály tevékenységében mindazt, amit Klaniczay a maga szervező zsenijével létrehozott. Legfőbb érdemünk abban rejlett, hogy a reneszánszkutatók univerzuma az ő kiesése után is majdnem azonos szinten tudott maradni, a radikálisan megváltozott, de előnyünkre nemigen szolgáló viszonyok közepette is. Mert az intézet felszámolására és az emberek elbocsátására és konkrét témákra való visszaszerződtetésére, azaz a rossz emlékű „keretintézet” nevű elmeháborodottság létrehozására; a diktatúra már akkor is meglelte hazáját, de még erőtlen volt terve végrehajtására. Tempora (non) mutantur.
Ezt a „muszáj-herkulesi” pozíciómat is megőrizvén, hogy teljes legyen a nyomor, Szörényi László intézetigazgatói stallumba jutván maga mellé szólított igazgatóhelyettesnek, s ide nekem az oroszlánt is, elvállaltam azt is. Olyan sikeres ciklusokat töltöttünk jókedvben bőséggel együtt, hogy minden évi központi értékelésünk a csúcsponton volt, én élveztem Laci bizalmát és barátságát, sőt tőlem telhetően viszonoztam is. Az eredményes munka ellenére — új időknek új dalai —, koncepciós gazdasági eljárás nyomán 28 milliós tartozást varrtak a nyakunkba, a gazdasági vezetőnk elmenekült a számonkérés elől, s mi ketten hiába tiltakoztunk, kezdetben friss ágaink elsárgultak-lekonyultak, örültünk, hogy nem heréltek ki bennünket, az intézet új vezetőséget kapott. Szerintem ez a vérfrissítés csak jót okozott! Ám kis idő elteltével kiderült, hogy a tartozás nem volt több 8 milliónál, ami lassúdadon 4-re csökkent, s végül, búcsúzásunk után kb. öt évvel megtudtuk, hogy csak tréfa volt az egész; az új vezetés megértésének köszönhetően nem szenvedtünk megaláztatást, idegdúcaink megroppanását, kollégáink előbb cinkos, majd egyre inkább gyanakvó tekintetét — eddigre már elhitték, hogy mi zúdítottuk a nyakukba a 28 millás tartozást — nehezebb volt elviselni. Igaz ugyan, hogy az elkobzott suskát már nem adták vissza, de örültünk annak is, hogy nem kamatos kamattal kellett visszafizetni az el nem lopott pénzt. Így éltünk Árkádiában.
1979-től kezdődően az Intézet mellett is kinyílt előttem a világ. Klaniczay Tibor már a ’60-as évek közepén (!) elkezdte az Akadémián egy olyan nemzetközi magyarságtudományi társaság szervezését, amely összefogná, politikai előítéletek nélkül működve számon tartaná, és kapcsolatot létesítene az egész világon egyetemi szinten dolgozó, magyar kurzusokat tartó és/vagy kutatásokat végző tudósokkal és intézményekkel, akik/amelyek eddig bármiféle okok miatt nem tartottak hivatalos kapcsolatot a hungarológiai/magyarságtudományi szervezetekkel. Sem a magyarországi centrummal, sem egymással, sem a perifériákon élő, esetleg magányos szakemberekkel. A magyarságtudományi kutatásokat (akkor, a „szomszéd népek érzékenységére” való tekintettel ezt a kategóriát nevén sem lehetett nevezni), intézményeinket és munkásságunkat is ezért nemzetközi magyar filológiainak vagy hungarológiainak neveztük, de retardált elnevezésünkhöz képest is nagyon jól éreztük magunkat benne. Tisztában voltunk küldetésünk fontosságával, azzal, hogy pl. a hispanisztikához és a germanisztikához hasonlatosan mi is megteremtettük a magyarság irodalmával, nyelvével, néprajzával és zenéjével, s burkoltabban, de a történelmével is kapcsolatos nemzetközi képviseletét és kutatását, vagyis létrehoztuk a nemzetközi magyarságtudományt. Ehhez sikerült megszerezni az akadémiai támogatást is, amely közömbösítette a tematikával kapcsolatos párt- és BM-ellenérzéseket is. (Mert azért ez két cég volt!) Jó húsz évvel később a Nemzetközi Magyar Filológiai Társaság elnevezés legálisan átadhatta helyét a Nemzetközi Magyarságtudományi Társaságnak. Azóta is ezt a nemzetközi tudományos társaságot tarthatjuk az egyetlen nemzetközileg elismert interdiszciplináris szervezetnek, amely az egész világon egyedül élvezi azt a tudományos elfogadottságot, amelynek a nemzetközi tudományos társaságok eleget tesznek.
Béládi Miklós főtitkárhelyettes idő előtti halálával, 1983, a Klaniczay Tibor főtitkári mandátumának lejártával, illetve halálával, 1992, ennek a nemzetközi tudományos szervezetnek, a magyarságtudomány, más néven a hungarológia nemzetközi képviseletének feladata is az én vállamra háramlott 1991 és 2011 között. Előbb főtitkárhelyettesi, majd főtitkári pozícióba kerültem. Én csak álltam, és bámultam, hogy ez velem megtörténhetett. S a miértek okát keresgéltem, gondolom, mások is, magamat ezekre a feladatokra abszolúte méltatlannak ítélve, minden bizonnyal mások is, az előrejutásban Arany János „pechszériája” járt az eszemben. Mindenesetre az ő pótlásukkal olyan kínos helyzetbe jutottam, amiből csak vesztesként kerülhettem ki. Főleg Klaniczay Tiborral szemben, hiszen az én tevékenységemet mindenki az ő zseniális szakmai és szervezői képességeihez hasonlította, s ez eleve eldöntötte az esélyeimet. De olyan meggyőzően beszélt rá, hogy én vagyok alkalmas az ő helyettesítésére, a Reneszánsz Osztály vezetésének esetében halála előtt kb. egy héttel, hogy nem pozícióvágytól, hanem az ő helyzetének megkönnyítésétől vezéreltetve fogadtam el, mint tettem azt egy évvel korábban is, amikor a Nemzetközi Magyar Filológiai Társaság főtitkárságát is elvállaltam. Akkor is nagyon beteg volt már, de hősiesen viselte szenvedéseit.
A Társasághoz fűzött még, és szerkesztői énemnek is jót tett, hogy nem kellett elszakadnom korábbi kedves tevékenységemtől. Béládi Miklós felelős szerkesztő irányításával megjelentettük a NMFT bulletinjét, a Hungarológiai Értesítőt, melynek én vezettem a recenziós rovatát, majd Béládi halála után átvettem a felelős szerkesztőséget; évente 2-300 könyvismertetést közöltünk, a világ magyar vonatkozású tudományos kiadványainak ismertetését végeztük el, s juttattuk el a bibliográfiákkal (magyar irodalom-, nyelv-, néprajz-, zenetörténet) kb. 800 tagunkhoz, a külföldi tanszékekre és a világ nagy könyvtáraiba. A kisebbségi sorban és a diaszpórában élő magyar kutatóknak és a nem magyar anyanyelvű külföldi magyarságkutatóknak egyaránt fontos információkat juttatván el ezzel, s megteremtettük általa a máshol élő, azonos témával foglalkozó kutatók hálózatának személyes kapcsolatfelvételét is. Később tagja lettem a Szegedy-Maszák Mihály által szerkesztett angol nyelvű tudományos folyóirat, a Hungarian Studies szerkesztőbizottságának.
Reneszánsz irodalom és Babits Mihály – jelentős az időtáv. Filológusi munkád könnyen köti össze e két „munkaterepet”?
Mint az a fentiekből is kiderülhetett, ha nem akartam is Németh László módjára a magyar szellemi élet „organizátora” lenni, de vágytam rá, hogy a pártállami viszonyok között elősegítsem egy tiszta, ideológiamentes, esztétikai és történeti értékeken alapuló modern irodalomfelfogás kimunkálását. Ám én nem annyira elméleti — hiszen az én gyakorlati filológiai-textológiai működésemmel párhuzamosan kezdtek egyre nagyobb teret nyerni a modern magyar irodalomelméleti iskola/iskolák — terepen mozogtam, hanem a levéltári kutatásokra is épülő textológiai alapú szövegkiadásokra koncentráltam. Vissza a forrásokhoz, hirdettük mi is. Már kapizsgáltam ugyan a strukturalizmus eredményeit, sőt örültem is konkrét tényalapú elemzéseinek, de nem hittem a „szerző halálában”, hittem viszont abban, hogy ha feltárom Bethlen Miklós 17. századi önéletíró erdélyi kancellár leveleit, azzal bizonyos mértékig cáfolhatom az őt „hiteltelenséggel” vádoló történészeket, s a fikciótól a valóság felé vezetem a kancellár lúdtollát. Visszaigazolom az általa írtakat, vagy jelzem azok kimaradását. Ma már természetesen én sem így látom a fiction-nonfiction viszonyát, de ebben a témában csak az utolsó negyven évben jutottak el hozzánk azok az elméleti irányok, amelyek az ilyen típusú szövegek olvasásmintáit kijelölték. Igyekeztem utódaimtól valamit én is elsajátítani. Máig hálás vagyok, egészen pontosan lúdbőrzöm Szegedy-Maszák Mihálynak akkor mondott szavaira, amikor 1987-ben átadtam neki a Bethlen Miklós levelei című, kritikai kiadású, betűhív két kötetet, és szabadkoztam, hogy hozzájuk képest én csak ennyire vagyok képes, a rá jellemző örök értékrelativizmussal váratlanul azt mondta: „Öregem, ez megmarad, míg a mi különféle iskoláink rég eltűnnek a süllyesztőben.”
Tehát jól érezted meg, a reneszánsz, Babits (aki eleve egy reneszánsz jelenség) és a tegnapelőtti-tegnapi-mai irodalom vizsgálata bennem összeér, ám főleg filológiai-textológia munkaanyagként. És természetesen: élvezeti cikként. S a mai irodalmat már nincs is fizikai erőm követni. Pedig azt hiszem, nagyon jó terméskorszakban élünk. Sok új, feltörekvő fiatal. Nők is, férfiak is. Rettenetes viszont, hogy nincs már Esterházynk, Petrink, s pár nap óta Tandorink sincs. Három, korszakmeghatározó egyéniségünk. Örülhetünk, hogy velük együtt élhettünk.
Babits Mihályt egyébként imádom, minden nyíltan vállalt vagy felrótt gyengesége ellenére is. Esszéi és tanulmányai válogatott újrakiadására is azért vállalkoztam Mátis Lívia, a Kortárs Kiadó vezetője radikális ösztökélésére, mert úgy éreztem, jöjjön már valaki, mert végre Babitsnak is igazságot kellene szolgáltatni, kiigazítani helytelenül, néha csonkolva megjelent modern edicióit is, s jöjjenek el a kritikai kiadásai, megírva hozzájuk a közel száz éve hiányzó jegyzeteket, és leszállítva őt az alá rakott elefántcsonttoronyból, ahol ő kényszerűen feszeng, s amihez neki genetikusan nem volt semmi köze. Hiszen ha politikusnak kellett lennie, akkor nem restellt harcba szállni. S lássuk meg a tudatos, elszánt politikust is. Szerencsére ezek a munkálatok beindultak végre, s levelezése és egyes regényeinek tudományos igényű megjelentetése már jó úton halad.
Hasonló programot felvállalva szálltam be a ’80-as évek modern irodalmat védő-terjesztő küzdelmeibe. Mint intézeti embernek volt is némi hátországom hozzá. A Fiatal Írók József Attila Körének a fennálló hatalommal való azonos célú törekvései alapján sikerült elérnie, hogy önálló füzetsorozatot jelentessen meg, amelynek kiadására az ÁVH-ás múlttal rendelkező Kardos György igazgatása alatt álló Magvető Könyvkiadó kapott engedélyt a felettes szervektől. Tudtuk tehát, hogy nagy fejsze vág belénk… És úgy is lett. De végül is a kiadói koncepciójára büszke és hiú Kardos elvtárs, úgy tűnt felt, bizakodó kedvvel elvállalta a feladatot, mi pedig, nyeretlen kétévesek (azaz harmincadik évünkhöz közeliek), azt hittük, hogy nem fog túljárni az eszünkön, és reménykedtünk, hogy mi viszont igen az övén. Haj, Bercsényi, haj, Rákóczi! A Kör megválasztott egy szerkesztőbizottságot, hogy életüket és vérüket is ránk bízzák, mi is megesküdtünk, hogy mi ugyanazzal szolgáljuk őket. Ez volt a 20. századvégi vérszerződés. A szerkesztőbizottság az alábbiakból állt: Borsi-Kálmán Béla, Elek István, Jankovics József, Kulcsár Szabó Ernő, Parti Nagy Lajos, Pócs Péter technikai szerkesztő. A Kiadót Vilmon Gyula képviselte. Elnöknek valami érthetetlen oknál fogva engem választottak meg. Nagy elánnal vetettük magunkat a munkába, 1982-ben három kötettel is jelentkeztünk. Áttörésnek számított a Kulcsár Szabó Ernő és Zalán Tibor által összeállított VER(S)ZIÓK, Formák és kísérletek a legújabb magyar lírában című kötet, mely az előző évtizedben, részben a párizsi Magyar Műhely anyagai által is ösztökélt betű- és képversek, formabontó struktúrák antológiája. Nem is volt komolyabb vita Kardos igazgató elvtárssal, csak a megegyezésünk után kihagyatta Géczi János meztelen női portré-átiratát. Ezért súlyos levélváltást követően azzal maszatolta el gyáván a dolgot, hogy ő placetet adott ugyan, de valamelyik ostoba kollégája végül is kifelejtette beletenni. Géczi önálló kötetéért, a Magyarország egyik legfőbb tabutémáját érintő Vadnarancsok című, a homoszexualitás létezését bizonyító kötetért ugyancsak meg kellett vele birkóznunk. Közel harminc könyvet jelentettünk meg az eredeti szerkesztőbizottsági felállásban, köztük Nádas Péter máshol közölhetetlen drámáit, Esterházy Péter opera-szövegkönyvét, már akkor Daisy-címmel, mely név oly fontos lesz műveiben, Mészáros Sándor szociografikus írását, Garaczi László első kötetét többek között.
És tanítványaid? Büszke vagy rájuk bizonyosan.
Én nem annyira a tanításra, hanem a kutatásra igyekeztem koncentrálni tudományos pályafutásom során. Ám legelső, még a szegedi tanárkezdő koromból nagyon jó szívvel gondolok későbbi intézeti kollégámra, a cseh és a kelet-európai irodalmak kiváló szakértőjére, Berkes Tamásra, Halasi Zoltán kitűnő József Attila-díjas költőre és remek fordítóra. Amikor az ELTE Régi magyar irodalmi tanszékén óraadó tanár voltam, Békés Pali, akkor már fiatal író tűnt ki virgonc szellemességével, sajnos, nagyon korán meghalt. Máig tartom viszont a szakmai kapcsolatot két, nagyjából hasonló gondok miatt kissé késve beérő, de a filológiai munkásság mellett annál nagyobb elkötelezettséggel és a magyar eszme- és irodalomtörténetet, vallástörténetet sok ismeretlen, és nem Magyarországon fellelhető fontos szöveggel gazdagító két volt szegedi tanítványommal, Hoffman Gizellával és Bujtás Lászlóval, szívet melengető érzésekkel gondolok kitartó munkásságukra a nem könnyű terepen. Az Eötvös Collegium-i kis filológiai szemináriumom tagjaira nemcsak azért emlékszem máig tartó megbecsüléssel, mert kitartottak mellettem a számukra elég idegen régi magyar vers sajtó alá rendezésében, hanem főleg azért, mert mindannyian a mai magyar kulturális-oktatási élet fontos egyéniségei lettek. Szlukovényi Kata (költő, több egyetemen is tanár, szerkesztő, irodalomtörténész), Fisli Éva (költő, muzeológus, kiváló fotótörténész), Ruttkay Veron (ELTE angol tanszéke, irodalomtörténész), Miklós Ágnes Kata (regényíró, főiskolai tanár, irodalomtörténész), Szakács Emese (színházi rendező, ideiglenes pályaelhagyó). Ennyi tanítvány, ha ők is vállalnak, nekem elég is. Nemcsak munkájukra, emberségükre, mélységes humanizmusukra is kiváló érdemjegyet kaptak tőlem.
A család, az indulást vagy a háttérerőt adó: szüleid, mai családod?
A (kis)kamaszkorom legszebb nyaraira emlékszem. Szegények voltunk, de szüleink a tőlük telhető legjobb körülményeket igyekeztek biztosítani. Anyai nagyapámék a dinnyetermesztéséről híres Heves megyei Csányból származtak Seregélyesre. Igyekeztek meghonosítani itt is a magukkal hozott növénytermesztési ismereteket, a dinnye körüli teendők művészetté fejlesztett, harmonikusan végzett teendőit hozzáigazítva az időjárás parancsuralmához. Márciustól augusztus végéig a falutól 6-8 kilométerre kaptak a tsz-től egy darabka földet, ahol bemutathatták művészetüket. Nomád életmód, földbe mélyített, de nyáron kellemesen hűvös kunyhókban, ásott kút, tapasztott kemence a nagyon finom kenyerek és cipók sütéséhez (gyerekeknek mindig kiscipó), még kisnyulat is hoztak kapáláskor, mint a Családi körben, a melegágyak készítése a palánták számára. Utána irtóztató sok munka a növények védelmében, széltől is óvni, s amikor már méretes alakot öltenek, kutyákkal őrizni éjszaka a nyulak rágása ellen. Apámat többször elkísértem ilyen éjszakai kalandra, a fényszennyezés nélküli milliárd csillag fénye alatt, az izgalom és félelem érzése a környezet minden moccanása miatt. Mert éjszaka, távol a civilizációtól minden hang hallatlanul felerősödik, titokzatossá válik; egy élénk fantáziájú 6-8 éves kisfiú, aki apai nagyanyjának a fekete kakasról verejtékező félelmet keltő rémmeséitől retteg, melyektől csak egyetemista koromban tudtam megszabadulni, amikor Vörösmarty egyik novellájában fellélegezve megtaláltam a történet forrását! Addig járjak bár erdőn-mezőn, kukoricaföld keskeny gyalogútján, ahol az éles levelek maguktól is megvágják az embert, s fütyül a szél, a baracskai börtönből éppen tegnapelőtt szökött meg két gyilkos, biztos itt akarnak ruhát szerezni az átöltözéshez…, menj ki fiam, hozzál be vizet, s te a kút vize vödörtől okozta ráncolódásán a falu végén kútba ugrott leány arcvonásait véled felismerni… Rohansz be a vödörrel, nagy részét a lábadra locskolod… Örülsz, hogy végre bent vagy, nem a szellemek, hanem az emberek világában. Otthon nemigen volt könyvünk, még Biblia sem volt, csak egy recens vacak (Stoll Béla kifejezése) imakönyv; nekem általában csak mesekönyveket vettek, még később is, Grimmek, Benedek Elek, Illyés Gyula 77-je, ezek sem voltak szívvidámító olvasmányok, talán még Benedek apó. Szerencsére a falu egyszobányi könyvtárából mázsaszámra lehetett hazahordani a köteteket. Hetedikes koromban azonban fordulat állt be olvasási szokásaimban. Apám Várpalotáról, ahol a bányában dolgozott, egy bőrkötésű, négykötetes Csehov-összest hozott haza, a már a kötése miatt is egzotikus szépségű és finom tapintású könyvegyüttes megmutatta számomra, mi is az igazi szépirodalom, elhatároztam, hogy én mindig ilyenekkel akarok foglalkozni!
Anyámat, apámat meztelenül nem láttam, magam is szégyenlősen takartam el jelentéktelen férfiasságom minden külső jelét, a teknőben való fürdetéskor.
Két könyv is volt, melyek meghatározók voltak szexuális neveltetésemre nézve. Azok is eldugva a kíváncsiskodó gyermeki tekintet elől. Amikor anyámék nem voltak otthon, elkezdtem kutatni a szemem elől elrejtett titkos dolgok után, legyenek azok bármik is. A fehérneműs szekrény legfelső polcán így bukkantam két könyvre. Az egyik a később elhíresült Hirschler nevű orvos kék fedelű nemi felvilágosító könyve volt, amelyből jelentősen önfelvilágosítottam önmagam. Sőt, amit nem nagyon javasolt, tehát tilos volt, azt ki is próbálgattam. Nem is volt az olyan rossz, hogy ennyire tiltsanak tőle… Ifjú kollégáimmal siettem is a titkot közölni. A másik még izgalmasabbnak tűnt, a címét a váratlanul felbukkanó látvány miatt el is felejtettem: a vége felé meztelen nők szaladtak szögesdrótok között, mintha az életükért szaladtak volna… Szegények, épp azért futottak. Pedig szépek voltak. Akkor láttam először felső és alsó ruha nélküli nőt. Nem állítom, hogy nem nézegettem gyakran őket, főleg, ha még a másik könyv közléseivel össze is kapcsoltam a látványt.
Azt hiszem, anyám ezt a módszert elfogadta nemi jártasságom csiszolgatására. Többször szóvá is tette, úgy by the way, hogy valaki mindig összekuszálja a fehérneműk elvágólagos (ezt a jelzőt katonaságnál tanultam ugyan) rendjét… Én csak lapultam…, de tudta, hogy én is tudom, hogy ő tudja. Végül ez is egyfajta szótlan vérszerződés volt kettőnk között. Remélem, mi a szüleink nevelési „módszer”-éből okulva, sokkal körültekintőbben járultunk hozzá két okos és szép lányunk életre való felkészítéséhez. Legalábbis abból kiindulva, hogy Boglárka neurológus főorvosként, Petra pedig HR igazgatóként találta meg helyét a világban. Bár életem nagy és szomorú fiaskójának tartom, hogy egy vegyészmérnöki és irodalomtörténészi életút vége felé sem tudtunk az ő fészekrakásukhoz hozzájárulni.
A hat évvel később született öcsém, Sándor hozott még némi örömet az életembe. Eleinte ugyan nagyon utáltam, mert míg az udvarunkon a szomszéd gyerekek (!) nagy hangzavarral, őrülten fociztak, én nem tudtam elaltatni a vánnyadt kölyköt. De eljött a mi időnk is, amikor napról napra kettesben fociztunk, apám halót font az általa szépen kialakított kis kapunkra, s napestig oda lőttük a gólokat, úgy megtanítottam focizni, hogy meg sem állt a Videotonig, majd a Debrecenig, Siófokig, s vissza Debrecenig, ahol most a Focisuliban edző, s éri el srácaival a jobbnál jobb eredményeket. Akinek még mondanak ezek a nevek valamit, Nyilasival és Törőcsikkel egy időben volt ifiválogatott, én még láttam őket együtt játszani.
Pár évvel ezelőtt felmentem a Wikipédiára, ahol a Seregélyes címszónál Münnich Ferenc és egy sztahanovista munkás volt feltüntetve mint a falu híres szülöttei, meg a két Jankovics fiú!
Van-e olyan idézet, amelyik jól fogalmazza meg életsummádat? Követsz-e benső ars poeticát?
Igen, volt egy ars poeticám. Igyekeztem mindig olyan szerzőkkel foglalkozni, akik szerintem nem kapták meg az őket megillető elismerést, magyarul szólván kiestek a kánonból, vagy hamis hírüket költötték, vagy téves híreket (fake news), cselekedeteket fűztek nevükhöz. Sajnos, a magyar irodalomban sok ilyen volt, hagytam még másoknak is eleget. Akiket én felvállaltam, egyedül vagy munkatársak segítségével, az az erős szubjektivizmussal megvádolt önéletíró Bethlen Miklós volt, vagy a régi magyar irodalmi kánonból politikai és/vagy vallási /vagy bármi okokból még a 20. század közepén is kiakolbólított költő, Gyöngyösi István egész életművének kiadása (az állandó munkatárssal, Nyerges Judittal és az utolsó, a levelezéskötetet még Tusor Péter történésszel), vagy az állítólagos szexuális mássága miatt mellőzött Ányos Pál meghurcolásának, verseinek és ismeretlen prózájának sajtó alá rendezése (Schiller Erzsébet irodalomtörténésszel), de ilyen volt a 17. századi prédikátor Vörösmarti Mihály kálvinista prédikátor is, akit azért állítottunk kisebb pellengérre Nyerges Judittal, mert katolikus vallásra való áttéréséről írt vallomásában füllentett kicsinyég.
Három-négy idézetet mottóként magam elé tűztem szorgoskodó életem folyamán: nem tudom, hogy valamelyiket sikerült volna-e igazán megvalósítanom. Először még laza voltam, s kínálkozott is az Omnia sponte fluant (kb. És minden lágyan ellebeg), aztán elkezdtem alámerülni a múlt mélységes kútjába, de az „én, én, én”-ig nem jutottam el soha, majd Párizs városának jelmondatát frekventáltam, Fluctuat, nec mergitur (hánykolódik ugyan a hajó a habokon, de nem merül el ), aztán, immár fejem sokszor betörve, úgy döntöttem, hogy Gnóthi szeauton (Ismerd meg tenmagadat). Lehet, hogy fordítva, épp ezzel kellett volna kezdeni? Mindenesetre a 6. évtized végén a szakma három díjjal is jutalmazta tevékenységemet. Nekem ítélte a régi magyar irodalom egyik legfontosabb, Klaniczay Tiborról elnevezett díját, s a Móricz Zsigmond Társaság kitüntetett a Móricz Zsigmond-díjjal, végül elnyertem a Magyar Tudományos Akadémia főtitkárának elismerését tudományos munkásságomért. Ez sem kevés, mert belegondoltam, ha másfél évszázaddal korábban éltem volna, Arany Jánostól vehettem volna át ezt az elismerést.
Az írásbeli kérdezz-felelek a Napút „hetvenesek évkönyve” számára készült (Hetvenhét jeles hetvenes – 2019/1), de ott csak – terjedelmi okokból – két kérdés-válasz jelent meg.
Illusztráció: Jankovics József
Cimkék: beszélgetés, interjú
