Vidéki Bianka: Ünnepély
Állok a kisvárosi általános iskola folyosóján, lent az udvaron a felsősök utoljára próbálják el az ünnepi műsort, egy valószínűtlenül pattanásos fiúnak beletörik a nyelve a totalitárius jellegű, despotikus rendszerbe. Sípol a mikrofon, félgőzzel süt a késő őszi nap, nagyapám óriásira nagyított fényképébe belekap a szél.
Az igazgató úr behív magához a tojásszagú irodába. Rakott burgonya készül a földszinti menzán, mentegetődzik. Rakott burgonya, így mondja, és marasztal az ünnepség utáni ebédre. El kell érjem a fél kettes vonatot, hazudom, aztán hagyom, hogy kínossá váljon a csönd.
Halszálka mintás kosztümkabátom hónalját lassan átitatja a veríték. Mindketten szeretnénk már másfél órával idősebbek lenni. Másfél óra múlva a Váza utcai iskolát hivatalosan is átkeresztelik Cinke Áron Általános Iskolának, és én nem fogom megakadályozni.
Egyikőnk se hozza szóba két nappal ezelőtti telefonhívásomat, amikor rá akartam beszélni az igazgató urat: inkább a város másik híres szülöttéről, Csorba Tóniról nevezzék el az iskolát.
Miután hazajött Buchenwaldból, Csorba Tóni bejárta a világot. Játszott V. Gusztáv svéd királynak és Arisztotelész Onassisnak is. Az ötvenes évek elején többször megpróbálták beszervezni. Külföldi utazásait többé nem engedélyezték, válaszul nem vállalt hazai fellépést sem. Esténként a vasútállomás melletti kocsmában hegedült, az ország minden részéből jöttek hallgatni.
A Váza utcai iskola azonban nem veszi fel Csorba Antal nevét. Az igazgató indulni készül a következő választásokon; egy ötvenhatos hőssel jobbak az esélyei, mint egy cigányprímással. Elég baj az neki, hogy én vagyok Cinke Áron egyetlen élő hozzátartozója.
Az éppen érkező polgármester úrnak viszont semmi kifogása ellenem. Míg azt tudakolja, milyen érzés egy nemzeti hős leszármazottjának lennem, végig a mellemet nézi. Kellemes meglepetés vagyok; nyilván elaggott rokonokra számított. Nem tudom, kibírom-e a mai napot.
Felszólnak telefonon, lassan kezdünk. Az igazgató úr még egyszer rákérdez, nem tartanám-e meg mégis a beszédemet. Reménykedve pillant a kezemben szorongatott piszkosfehér dossziéra. Nem is palástolja rosszallását, amikor elutasítom.
Közösen elénekeljük a Szózatot, szeretettel köszönt mindenkit az igazgató, beszédet mond a polgármester, szavalat, a ritmikus gimnasztika csapat tánca, történelmi áttekintés. Egy tank formájú bárányfelhőt figyelek a halványkék égbolton.
Felvételről szól az Egmont-nyitány, diszkréten kilépek a díszvendégeknek fenntartott első sorból, és a kovácsoltvas kapu felé oldalazok. Nem ismerek másik várost, ahol a temető ilyen közel lenne az iskolához. Mire a bejáratnál hervadt szegfűket árusító öregasszonyhoz érek, már egérhangú lány olvassa fel nagyapám életének főbb eseményeit: A Forradalmi Bizottmány élére áll. Október utolsó napján combon találja egy szovjet golyó. Ellenforradalmi tevékenységéért Cinke Áront 1957 szeptemberében halálra ítélik. A börtönből másfél év múlva szabadul, és rövidesen visszatér a kutatóintézetbe, bár korábbi főosztályvezetői pozícióját nem töltheti be egészen 1963-ig.
Ezerkilencszázhatvanhárom. Forgatom magamban az évszámot. Nagyapa barátai közül a többség csak ekkor szabadul. De a társakról most nem esik szó, végtére is nem róluk neveznek el iskolát.
Pedig egyszer, valakinek azt is el kéne mondania, hogy Paczai Gábor napra pontosan négy évvel szabadulása után, tisztázatlan körülmények között fullad a Tiszába. Hogy Szellágh Károly az egyetemre nem mehet vissza, építkezéseken dolgozik segédmunkásként, mellesleg alkoholista lesz. Egy főváros közeli speciális intézet lakójaként hal meg ezerkilencszázhetvenháromban. Hogy dr. Korlát Frigyes esztergályos ezzel szemben elég hosszú ideig él ahhoz, hogy Cinke Áron unokáját a térdén lovagoltassa vasárnaponként, az alkonyatba nyúló ultipartik alatt, és hogy később, már a kék útlevél birtokában, hármasban utazzanak Bécsbe.
Dr. Korlát Frigyes minden alkalommal, amikor Cinke Áron meggyszínű ezerhármas Ladája átgördül a határon, jelentőségteljesen letekeri az ablakot, hogy szívjon egy kis európai levegőt. Ott ülök hátul a műbőr ülésen, erre még én is tisztán emlékszem, nem kell a levéltári dossziéba néznem.
Azt viszont a három nappal ezelőtt kikért anyagokból tudom meg, hogy nyolcvanhat elején Frici bácsi Csorbáék fészerében nyomtat röpiratot. A rendőrség kivár, csak március tizennegyedikén éjjel tart Csorba Antalnál házkutatást. Amíg a fészert dúlják fel, ott áll maga Frici bácsi is, akit egy nadrágban rángattak el főtéri lakásából. Nagyapám legjobb barátja a fészerben kap hátsó fali infarktust. Mire a mentők kiérnek, halott.
Csorba Antalt felfüggesztett börtönbüntetésre ítélik. Az ötéves próbaidő még le sem jár, amikor Magyarországon az államszocializmust felváltja a demokrácia. Szabad külföldre utazni, szabad vállalkozni és szabad megismerni az állambiztonsági szervek irataiból a ránk és családtagjainkra vonatkozó adatokat. Vajon Tóni bácsinak el kellett mennie a Történeti Levéltárba? Vagy tudta anélkül is?
Nagyapám gránit sírkövét méteres átmérőjű, nemzetiszín koszorúk borítják, körötte az avarszagú földbe szurkálva az elsősök rajzórán készített, lukas közepű papírlobogói.
Csorba Tóni, a cigányprímás nagyapáméval szomszédos sírján a hagyományhű rokonok által minden vasárnap gondosan odakészített, félig se szívott szivarok és műanyag pohárkákba töltött konyakok sorakoznak.
Nem hoztam virágot, a temperával festett zászlók közül néhányat a barna szivarok és a karcos poharak mellé fektetek.
Kifelé menet a Madár fedőnevű ügynök jelentéseit a rozsdamarta konténerbe gyűröm. Az iskolaudvaron a kórus akkor kezd a Himnuszba.
Vidéki Bianka a 2018-as Cédrus-pályázat közlésre kiválasztott szerzője.
Illusztráció: Október 23-ikai ünnepség (szegedvaros.hu)
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Napút-köszöntők (8.) →
Móritz Mátyás: Ismeretlen fogalom →
