Hakan Bıçakcı: A házigazda
Három alvó ember egymás mellett. Az égbolton szálló levegőtlen repülőgép kényelmetlen ülésein. Három barát. Én vagyok az ablak mellett ülő barát. A másik kettő egy szerelmespár. Emre és Melisa. Én egyedül vagyok, ők párban. Van köztünk még egy különbség. Én csak lehunytam a szemem. Ők alszanak.
1. rész
Ahogy meghallottam, hogy közeledik a stewardess az italokkal, előbb kinyitottam a szememet, majd a tálcámat. Nézelődtem, miközben kortyolgattam a papírpohárból a kávét, amit az alvó barátaim felett nyújtott át nekem. Előttem a hálóban az imént befejezett képregény lapult. Hálóba akadt Pókember… Mögötte a vészhelyzeti kártya. Kortyoltam egyet a kávéból, majd kivettem a kártyát. Képkockák sorban, időrendi sorrendben ábrázolja, mit kell tenni, ha a gép lezuhanna. Technikai szempontból ezt is értelmezhetjük képregénynek. A sárga mentőmellényes férfi és az oxigénmaszkos nő. A gép zuhanását pszichopata mosollyal fogadó páros változatlan kalandjai.
Melisa mocorogni kezd az ülésen, Emre vállára fordul. Az utazást négyen terveztük. Még hónapokkal ezelőtt egy grillezéskor, raki kíséretében. Emre, Melisa, én és Aslı. A volt kedvesem. Most valahol alattunk van. Amikor elhagyott, és egyedül maradtam, először lemondtam az utazási tervemről, de a jelenleg mellettem szundikáló pár erős unszolására beleegyeztem, hogy a nyomukban kullogjak. „Kiszellőzteted a fejed”– hajtogatták újra és újra. Ennek hallatán mindig megjelent lelki szemeim előtt a kép: Párizs járdáin szétloccsant agyam képe. Megittam az utolsó korty kávét, és felcsuktam a tálcát. A vészhelyzeti kártyát a képregény mögé gyömöszöltem. Hátradőltem, és becsuktam a szemem.
Megkezdtük a leszállást Párizsba. Útban vagyunk a szállásunk felé, amit Melisa az egyik airbnb oldalon foglalt. Egy hétre. Én inkább szállodában laktam volna. Szeretem a szállodákat. De nem az újfajtákat, hanem a legklasszikusabbakat. A társalgóban sárga fényekkel, szőnyeggel borított folyosókkal, fehér fürdőpapucsokkal, mini bárral, még ha nem is veszem igénybe, a szálloda emblémájával díszített jegyzetpapírokkal, az apró samponos üvegcsékkel, a pici szappanokkal… A kortársaim az airbnb szállásokat szeretik. Ennek az lehet a hátterében, hogy azt az illúziót kelti, mintha az adott városban élnél, elfeledkezel róla, hogy turista vagy. Mint amikor a gyerekek papás-mamást játszanak. Ez a mi házunk. Még ha csak egy hétre is.
Bőröndjeinket vonszolva megtaláltuk a házat. Az ajtóban állva felhívtuk a házigazdát. Megtudtuk, hogy a kulcsokat a szemközti csemegeüzletben vehetjük át. Bementünk a dermesztően hideg, állat- és sajtszagú csemegeüzletbe, mondtuk a házigazda nevét, és megkaptuk a kulcsot. Mintha egy nagyon egyszerű, de nagyon is valóságos videójátékban lettünk volna. Átmentünk a túloldalra, és bementünk a házba.
Régi, kétszintes komor lakás… Az egyik hálószoba az alsó szinten, a másik a felsőn. Előbb megnéztük a lentit. Aztán együtt felmentünk. Fent indokolatlanul hosszú folyosó, a folyosó végén pedig a másik háló, a szoba mellett pedig egy aprócska vécé. Pont a folyosó közepén még egy ajtó… Rajta felirat angolul: „Ez a szoba használaton kívül. Kérjük, ne nyissa ki az ajtót.” Pár másodpercig némán álltunk az ajtó előtt. Naná, hogy megpróbáltuk kinyitni. Be volt zárva. A bezárt ajtóval éppen szemközt egy kép lógott. Mintha rosszallóan nézett volna ránk. Egy kísérleti portré. Fehér alapon lefolyt fekete festékkel két álmos szem, egy nagy és görbe orr… Emre megszólalt: „Ez minden bizonnyal a házigazdánk. Üdvözletem, uram.” Végighaladtunk a folyosón, és beléptünk a hálóba. Ez a szoba még kisebb volt. „Majd én leszek itt, ti meg lent valahogy” – mondtam.
Kipakoltuk a holmijainkat, Emre és Melisa a lenti, én pedig a fenti szobában. Abban a pillanatban, amikor átöltöztem, és épp léptem volna ki a szobából, a tarkómnál felhangzott: „pszt, pszt”; összerezzentem. Majdnem szívinfarktust kaptam. A barátaim lent vannak. Hallom a hangjukat. Ki van mögöttem? Amikor hátrafordultam, megláttam a falon a légfrissítőt permetező önműködő műanyag készüléket. Ezzel megoldódott az iménti hang és a szobában lévő vanília illat rejtélye is. Kimentem a szobából, le a lépcsőn.
1.
Éjfélig várost nézünk, jócskán ittasan vonultunk vissza szobáinkba. Úgy hevertem az ágyon, mint egy hulla. Épp álomba merültem volna, amikor meghallottam a hangot: mintha valaki egy zárat fordított volna el; megdermedtem. Annak a szobának az ajtaja, ahol feküdtem, tárva-nyitva volt. A hang a folyosón lévő zárt ajtó felől jött. Ahol feküdtem, onnan jól láttam a folyosót. És a bezárt ajtó kinyílt. Visszafojtottam a lélegzetemet, és vártam. A korát nem lehetett megállapítani, de az egyértelmű, hogy egy férfi volt az a sötét valami, ami a kezében egy nagyobb képpel kilépett. A kezében lévő képet letette a földre, és kicserélte a falon lévővel. Felakasztotta az újat, a korábbival pedig visszatért a szobába. Becsukta az ajtót. Majd bezárta. A falon lévő légfrissítő kétszer pisszentett.
Reggel, amikor felébredtem, még mindig nem hittem el, amit láttam. Ami azonban még a látottaknál is furcsább volt, hogy a történtek ellenére el tudtam aludni. Ez a tény azt a lehetőséget erősítette, hogy bármily valóságosnak tűnt is, amit láttam, csak álom volt. Másképp nem történhetett, hogy ekkora ijedtség után a fal felé fordulok, és elalszom. Ez a gondolat, ha csak kicsit is, de megnyugtatott. Reszketve felkeltem, és felöltöztem. Megmosdottam, és elindultam lefelé. Ahogy a folyosón haladtam, rettegve pillantottam a képre, és a földbe gyökerezett a lábam. Más volt. Ugyanaz a portré, de mintha egy kicsit közelebbről ábrázolná az arcot. Vagy sötétebb lenne. A szemek sötétebbek, az orr sötétebb… Elzsibbadt a szám és az orrom. Eltöltött valami fullasztó borzongás.
Lementem, és elmeséltem a történteket a reggeliző barátaimnak. Ők sem találtak más magyarázatot, csak hogy álmodtam. Kértem, hogy jöjjenek fel. Megmutattam nekik az új képet. Biztosan állították, hogy nem változott. Én pedig biztos voltam benne, hogy korábban nem nézték meg annyira figyelmesen, mint én. Lefényképeztem a telefonommal a képet. Úgy néztek rám, mintha megőrültem volna. Távoztunk. Ez a távozás most jólesett.
2.
Reggel a szobát éppenhogy megvilágító napfényre ébredtem. Éjjel megismétlődött ugyanaz a hátborzongató eset. Ugyanabban a sorrendben és ugyanolyan módon. Biztos vagyok benne, hogy nem álom volt. Harminc éve álmodom, így meg tudom különböztetni az álmot a valóságtól. Legalábbis amikor utólag visszaidézem. Ám az, hogy elaludtam, összezavart. Egy ilyen eset után legalább két napig biztosan nem tudnék aludni.
Kipattantam az ágyból, és a folyosóra vetettem magam. A kép ismét más volt. Ez alkalommal jóval szembetűnőbb a különbség… Ráadásul a telefonomon lévő fotó jóvoltából teljesen biztos lehettem benne. Hol a telefon kijelzőjén lévő képet néztem, hol a velem szemközt lévőt. Hányingerem lett. A portré távoli és homályos lett, a kép körül vöröses-barnás árnyalat látszott.
Emre szerint nem megfelelően készítettem a fényképet, a kép eredetileg is ilyen volt. Melisa szerint azért van, mert ma reggel az idő napfényesebb, vagyis a folyosó erősebb fényt kap, így a vörös szín is észrevehetővé vált. Vitatkoztunk, veszekedtünk. Megvádoltak azzal, hogy tönkreteszem a nyaralást. Azt a napot külön töltöttük. Azonban estefelé beszéltünk telefonon, és találkoztunk a Saint Michelben lévő szökőkútnál. Kibékültünk. Reggelig iszogattunk. Nem akartam hazamenni, és felmenni abba a felső szinten lévő szobába. Egy óra múlva mégis kénytelen voltam felmenni.
3.
Ahogy az álom lehetősége szertefoszlott, a felső szinten alvás gondolata nyomasztóvá vált. Ha lett volna lent egy kanapé, biztosan arra kuporodtam volna, de nem volt. Ha nem szégyelltem volna, Emre és Melisa közé feküdtem volna. Akár egy gyerek a rémálom hatása alatt.
Az egész éjszaka elfogyasztott alkohol adta bátorsággal, enyhén szédülve mentem fel. Épp elaludtam volna, amikor felpattantam. Rájöttem, miért tudtam a látottak ellenére álomba merülni. A falon lévő légfrissítő készülék miatt. Minden alkalommal, amikor a folyosó közepén lévő ajtó kinyílt, és záródott, működésbe lépett. Bizonyára valami gázt permetez. A vanília illat csak álca. Az eredeti funkciója egész más. Amikor napközben legelőször észrevettem, éppen kijöttem a szobából. Bizonyára ezért nem volt rám hatással. Felkeltem, és ütlegelni kezdtem a műanyag készüléket. A földre dobtam, és eltapostam, akár egy bogarat.
Visszafeküdtem, és vártam. Valahogy nem múlt az idő. Az álmosságom szertefoszlott. A szívem a torkomban dobogott. Kezem-lábam megdermedt. A bezárt ajtó kinyílt. Kijött ugyanaz az a sötét valami. Kicserélte a képet. Visszament a szobába. Visszazárta az ajtót. Rettegve, meredten figyeltem. Ez alkalommal nem aludtam el. Volt értelme a sprayt darabokra törni. Vártam, vártam, aztán reszketve felkeltem, megnéztem a képet. Más volt. Jócskán sötétebb és vörösebb árnyalatú. Nevető- és sírógörcs kínzott egyszerre.
Fel kell ébresztenem Melisát és Emrét, és el kell mondanom nekik mindent. El kell mennünk innen, ebből a házból. Lementem. Bementem a szobájukba. Mindketten aludtak. És kacagva nevettek. Pár másodpercig kétségbeesetten figyeltem őket, a barátaimat, akik nevettek álmukban. De amikor belőlem is kitört a nevetés, magamhoz tértem. Megráztam őket, nem ébredtek fel. Tovább nevettek. Az ő falukon is volt egy spray. Összetörtem. Miközben darabokra törtem, ismét nevethetnékem támadt. Erőt vettem magamon. A szobának nem volt ablaka. Hogy kiszellőztessem a házat, a bejárati ajtóhoz futottam. Rajta felirat angolul: „Ez a szoba használaton kívül. Kérjük, ne nyissa ki az ajtót.” Pár másodpercig dermedten álltam az ajtó előtt. Aztán feszegettem, de nem nyílt. Attól, hogy a bejárati ajtó nem nyílt ki, a szó szoros értelmében pánikba estem. Fuldoklási roham tört rám. Lihegve kapaszkodtam felfelé. Jól sejtettem. A bezárt ajtón nem volt ott a figyelmeztetés. Elfordítottam a kilincset, az ajtó kinyílt.
Az ajtó mögötti jéghideg vörös sötétségben haladtam előre. Mintha a sötét valami követne. Alig észrevehetően lélegzés nesze hallatszik. Lépésről lépésre… Vagy én követem őt? Mintha bármelyik pillanatban megragadhatná a karomat vagy a hajamat egy sötétségből kinyúló csontos kéz. Gyorsítottam. A szemem előtt portrék végtelen sora bukkan fel, s szétfolyva átalakul. Ugyanabban a sorrendben… Folyton egymásba olvadva alakulnak át. Sötétedve és vörösödve távolodó, majd újra közeledő arc. Kicsit később nevetés visszaverődő hangját hallottam. Egymásba olvadóan. Hol távolodva, hol közeledve. Hol hangosabban, hol halkabban… Mintha egy véget nem érő alagútban lennék. Csak mentem és mentem. Amíg a fáradtságtól össze nem estem.
2. rész
„Megkezdtük a landolást Párizsban” – hallatszott a hangosbemondóból; felébredtem. Mindig ez van utazáskor. Az úton végig éber vagyok, ám az utolsó percben elalszom. Emre és Melisa is felébredt. Mozgolódni kezdtünk a helyünkön, és összeszedtük a holminkat.
A reptértől a házig képtelen voltam szabadulni az álom hatása alól. Nyugtalanság gyötört. Ahogy a ház ajtaján beléptünk, fellélegeztem. Köze sem volt az álombeli házhoz. Nem volt felső szint, sem bezárt ajtó, sem kép… Barátságos és világos lakás volt. Leraktuk a holminkat, és távoztunk.
Ebéd után elhatároztuk, hogy Párizs egyik jelentős kortárs művészeti galériájában megnézünk egy kiállítást. Vagyis inkább Melisa terelgetett bennünket oda. Korábban utánanézett interneten. Befejeztük a kávézást, és elindultunk.
A galériában vagyunk. Egymástól elszakadtunk, mindenki a saját feje után nézelődik. Ahogy komótosan járkáltam az egymásba kapcsolódó, fehér falú termek között, földbe gyökerezett a lábam. Négy kép volt előttem. Ugyanabban a sorrendben, egymás mellett. Fokozatosan közeledő és vörösödő portré. Szinte elállt a lélegzetem. Akkor megpillantottam a közvetlen mellettem lévő műanyag készüléket. Visszatartottam a lélegzetemet, és vártam. És ahogy vártam: működésbe lépett. „Pszt, pszt!”
A térdem egy szempillantás alatt megroggyant. A földre roskadtam.
Fordította: Biacsi Mónika
Biacsi Mónika a 2018-as Cédrus-pályázat közlésre kiválasztott műfordítója.
Illusztráció: Festmények egy galériában (pixabay.com)
Cimkék: cédrus, műfordítás, próza
