Kövesdi Veronika: Parttalan, Patt
Parttalan
Hány szőlőszem fér bele a szádba egyszerre. Ezt versenyeztük egy közhelyesen kockás pléden valahol Siófok és Sóstó között a parton. Akkor még nem szorongtam.
Felpattantam és a kisebb fulladásokra legyintve háromszor fordultam körbe mezítláb, a kihűlő füvön, karokkal magasan a meleg szélben, fűzfák hajolgattak a pillanat előtt. Nyertem. Úgy néztél, mint aki leejtett valami egészen aprót, ékszerkapcsot, fél pár kontaktlencsét vagy tollhegyet egy hosszú vonatúton.
Még akkor sem szorongtam, amikor bólogattál, hogy igazam van, és olyan az ég, mintha valaki a palettán maradt festékből elképzelés nélkül csepegtetne az ecsetes tálba, és a vörösbe fúló rózsaszín tényleg sosemvolt naplementét kecsegtet a sima tó tetején, de most már jobb lesz mennünk. A hajamba ráztad a pléd száraz gyomjait. A karomra húztam a kék-fehér csíkos frizbit, amit egyszer már elhagytunk korábban, egy kerítés mögött valahol, és sokáig sajnáltad a drótba akadt bálnamintás nadrágot, tudom. Túl nagyot lendítettem rajta.
Szorongani akkor kezdtem, amikor a hűvös ujjaimmal egyenest fésültem a hátadon szőkére világosodott szőrszálak közé, és te nem szóltál hazáig. A papucs és a murva ütközésének alapjára nyikorgott a kezedben félig leeresztett úszómatrac, amire énekelni kezdtem, de te nem fordultál hátra. Nem fordultál hátra még a műanyag hűtőtáska földet érésére sem. Még jó, hogy már nem volt benne semmi.
Patt
– A fiatalkori bölcsességnél nincs rosszabb – nyilatkozza a mellettem lévő asztalnál két hatvanas kalapban, bajuszban – harminc alatt semmit se tudnak ezek!
Előrehajolok, hogy jól halljanak, amikor kikérem magamnak a dolgot, de csak a levegővételig jutok, nem nagyon van érvem az ellenkezőjére. Mindenesetre a szándék látványos volt, mert először az egyik, majd egy peckes hamuzás után a másik is rám néz. A csillogóra viaszozott bajszú nyíló ajkaira olyan hangosat nyelek, hogy megremeg a levegő. Ő F-et formáz a szájával, erre megint megremeg a levegő, pedig nem is nyeltem.
– Gyere Józsi, esni fog mindjárt! – mondja a kevésbé fényes arcszőrzetű, a másik kolléga összecsapja az újságját a hóna alatt, és feláll. Le nem venné a szemét rólam, én meg sajnálkozó pillantásokat vetek rá, hogy lemaradtam az F-fel kezdődő bölcsességről. Szókratész és bajtársa, Arisztotelész épphogy eltűnt a Lövőház utca végében, máris szakadni kezd.
Hirtelen annyira vizes lesz minden, hogy a pincér kislány fehér vászoncipőjének orrán keresztül ki tudom venni a piros zokniját.
– Málnaszörpöt – mondom a kissé türelmetlen és halványan zsaroló kérdésre, hogy hozhat-e még valamit. Bólintással nyugtáz, majd bokáig süllyed a székem melletti óceánban. Kihullámzik a teste a képből, és ahogy szentségelve lesétál a Kétszerbár lépcsőjén, újból csodás perspektívát nyit a Lövőház utcára. Az ereszek, teraszok és kapualjak alatt szorítja egymást ki-be a budai oldal krémje. Mindig valaki mást nyomnak víz alá, mintha nem ázna el úgyis az összes előbb vagy utóbb.
Az egyik kapualjnál egy teknősbéka-zöld kosztümös, jól megtermett hölgy helyért furakszik. A kampós esernyő tökéletes társa a műveletben. A kipécézett lánynak két választása van, vagy megteszi, amit a tisztes hölgy nonverbális udvariassággal kíván, vagy mozdulatlanul tűri tovább a fanyél határozott simogatását. A harc heve szótlan, de szembeötlő, a zöld kosztüm tulajdonosa teljes megelégedettséggel hátat vet a száraz kapunak, amit a lány egyértelmű kiszorulása és a szomszédos kávézó dugig tömött teraszára való kecses beesése követ.
Elindul a két tepsifejű gyerekkel ülő pár asztaláig, akik fikarcnyi empátiát sem mutatva egyszerűen kijjebb tolják a széküket, határozottan szélre kényszerítve őt. Azt, hogy ki lökte meg a tartórudat, nem tudom, mindenesetre az előteret teljes egészében lefedő Mackókuckó feliratú vászontetőn összegyűlt több vödörnyi víz a lány nyakába zuhan. A piros ballonkabát sötétvörösre vált, megdöbbenés ül ki a jó negyvenfős közönségen, a tepsifejű gyerekek hangos nevetésben törnek ki, ő pedig megmerevedett gerinccel lassan, az életről egy szempillantás alatt lemondva felemeli a fejét.
Édes jó anyám otthon a konyhában, hát ez a lány a Patt Eszter!
És az a baj, hogy a Patt Eszter a Mackókuckó teraszán, csuromvizesen most egyenesen a szemembe néz.
Lefagyok. Tisztán hallom a teli csatornák szenvedését. Megérkezik a málnaszörpöm, szánalmasan leheveredik az asztalomra a kávéscsésze mellé, és elkezdi bámulni az üres széket velem szemben. Félve pillantok az Eszterre, aki messziről kiszúrta ezt a nyomorúságosan idilli kompozíciót a színes esernyős, narancsszeletes pohárral, a tökéletesen száraz ülőhellyel előttem és hát… velem.
Nincs más hátra, mint biccenteni. Szóval biccentek.
Lassan sétál felém, így végiggondolok mindent, amit tudok. Amit azóta tudok, hogy nem láttam. Mármint ő engem. Az üvegbe tartó fény beesési szögét. A nyomáskülönbséget vihar előtt. A város szagát párás időben, az üres körutat hajnalban. A pesti bérházak csillárjait. A padkák számát és helyét, amikbe belerúgtam. A fát a szigeten, ahol ültem, amikor nem jött. A déli pályaudvar plafonjának csattanását a vállamon.
Köszön. Rég látott. Leül.
Minden valaha volt bölcsességem a szája görbületében várja, hogy elfelejtsék.
Illusztráció: Isolation (dr.kenny.com)
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Napút-köszöntők (8.) →
Móritz Mátyás: Ismeretlen fogalom →
