Péteriné Jencski Erzsébet: Bakonyi német népmonda (gyűjtés)
Hová tegyem?
Dudar és Oszlop között folyik egy patak. Azon a patakon egy kis híd ível át.
Ez alatt a híd alatt valaki mindig kísértett éjszakánként.
Valaki mindig azt kiabálta: – Hová tegyem hát? Hová tegyem hát?
Igen, aki elment a híd mellett, félni kezdett, hogy ki vagy mi lehet a híd alatt.
Ha odamentek, hogy megnézzék, ki az, senkit nem találtak, egy árva lélek sem volt ott.
Ha kijöttek a híd alól, amaz ismét kiabálni kezdett.
Egyszer egy oszlopi ember elment a zirci vásárba.
Elszórakozott az ismerőseivel estig a vásártéri kocsmában.
Akkor az órájára nézett, mennyi lehet az idő, és csodálkozva látta, hogy már 11 óra van, késő éjszaka.
– Tizenegykor már muszáj haza indulnom – mondta ivócimboráinak. De azért félt egy kicsit a híd felé menni, hallott ő is a kísértetről, tartott tőle…
Mi lesz vele, ha ez a kísérteties hang őt is megkiabálja, hogy „Hát hová tegyem? Na, hová tegyem?” (Azt gondolta, valaki ott elbújt, és az kiabál, ijesztgeti az arra járókat.)
Hát, ahogy odaért a hídhoz, hallja ám a kiabálást:
– Hová tegyem? Hová tegyem?
Uramisten! Így akar engem megijeszteni valaki!
A kapatos, borgőzös ember, az oszlopi, ezt válaszolta:
– Te boldogtalan, hát tedd oda, ahonnan elvetted!
Ám akkor előjött a híd alól valaki, rövidnadrág volt rajta és vékony ing, pedig tél volt, éppen nagy hó itt, a Bakonyban.
Ez az ember egy ekét cipelt a hátán.
Mit gondoltok, hová vitte?
Hát a szőlőhegyre!
És letette a tőkék közé egy barázdába.
Hiszen onnan lopta el, oda tette újra vissza.
Hát az az ember, az oszlopi, aki ezt látta, elment a szőlősgazdához. Bekopogott az ablakon.
– Te, komám, kelj fel, és gyere velem! Mutatok neked valamit a te szőlődben.
– Mit? Kit? Ki lehet ott?
– Csak gyere, megmutatom.
Kimentek a szőlőbe és ott találtak egy ekét, amiben egy szemernyi vas, egy árva szeg sem volt. Csak fából volt, csupán csak fából.
Egy réges-régi, igazi /vaskor előtti/ faeke volt.
Ezzel kínozták az állatokat, sok igavonó állat az ilyen megerőltetésbe pusztult bele, mert faekével szántani igen nehéz munka volt embernek, állatnak egyaránt.
Hát a mi emberünknek az volt a büntetése, hogy addig kísértsen halála után itt a Földön, amíg jóvá nem teszi a vétkét, a lopást.
(Gondoljátok jól meg, mit tesztek, emberek!)
(1969. Jásd)
Illusztráció: c.pxhere.com
Cimkék: próza, tizennegyedmagunkban
