Lukáts János: Életvonat – állomásokkal és kitérőkkel
(Szénási Ferenc: Berzsenyi koporsója. Novellák. Cédrus Művészeti Alapítvány, 2019)
Minden élet egy többé-kevésbé egyforma hosszú utazás: van eleje és van vége, közben állomások és kanyarok, izgalom és unalom. Mást látunk, ha jobbra, mást, ha balra tekintünk ki. Van, aki élvezi az utazást, van, aki végigalussza.
A vonat – alig érezzük – egyszer csak megindul. Pedig még nem is volt állomás, ez az elindulás helye. Vagy pontosabban: itt születik az utazás, az életút. Szénási Ferenc sok embert elhívott a maga szervezte utazásra: ismerőst, idegent, férfit, nőt, magához roppant hasonló emberfiát és tökéletesen másmilyent. Élőt és holtat. Egyetlen feltétel volt: az utazásban tessék teljes szívvel részt venni, elmondani aggályt és élményt, szamárságot hangoztatni és bölcs megállapításokat tenni. A menetidő száz év, vagyis: egy évszázad, a pontos neve: XX. század. Körülbelül… egy kicsit később indul, és az idei naptárlapig tart.
Első állomás a Senki szigete, innen indul mindenki. Úgy is hívják: múlt, emlékek, gyermekkor. A sziget első megszólalója a Szénási Ferencre roppantul hasonlító budapesti fiú, akit az a tizenkét nap tett felelős fiatalemberré: a rommá lőtt utcasarok, a telefonfülke, amely eltakarta a szovjet tank elől. Aztán a következő tizenöt év, amelyben perspektivikus belügyesek, okos besúgók pettyezik az életet, kecsegtetnek és fenyegetnek. Aztán a Szabadság-tér és a TV épület, a sokezres tömeg. Az első állomáson mintha a menetrendszer megváltozott volna … vagy az illúziója legalább.
A kötet címadó novellája hátborzongató, a címe is, a szemlélete is. A múlt, amely a még korábbi múltat üti arcon. A szovjet tiszt 1945 januárjában Niklán rendezi be hadiszállását. Berzsenyi Dániel sírboltjában a költő díszes érckoporsójára lel, megtetszik neki, kiürítteti, és magával hurcolja: ha elesne, abba temessék. Nagy szláv lélek. A történet végén – talán – ő az a tiszt, aki 1990-ben utolsónak hagyja el a megszállt Magyarországot.
A történelem – lám – utolérte az utazókat, de most háttérbe húzódik, helyét a fogyasztó-élvezkedő társadalom foglalja el, vagy egyszerűbben: az ügyeskedő. N.N. mester, a festő modellt keres új festményéhez. A modellfiú azonban pózol, a festő kínosan észleli a valóság és a művészi cél kiábrándító eltérését. A fiú fecseg, élete sztoriját kínálja a festőnek, a művész hátha „odahat” valahová, hogy az ő sztorija célba érjen. Utak és célok sajátos párhuzama, zűrzavara sejlik fel napi valóságként.
E kitérő után ismét felvillan-felsötétlik a múlt, a magyar történelem egyik legrövidebb, de legfenyegetőbb ideje: 1919 tavasza. „Jóska bátyám”, aki szívvel hitt a kommün mítoszában, majd fél évszázadon át dédelgette emlékét. Miközben a munkája után élő, feltörekvő parasztfiúból városi kőműves lett, családja tanítója és szellemi irányítója, aki végül „a mindig győztes mese helyett a mindig vesztes tragédiát” sugallja. 1956 után irtózni kezd a puha diktatúrától, „az értelmiség megdolgozásától”. Írja tovább feljegyzéseit, de már csak a saját lelkiismeretének, az íróasztalnak.
Szénási nagy képességekkel rendelkezik, hogy belehelyezkedjék (belebújjék) más ember bőrébe, életkorába, társadalmi helyzetébe, a szakmájába vagy hivatásába. Olyan hitellel teszi mindezt, hogy az olvasó a lexikonhoz (vagy az internethez) nyúl, hogy utánanézzen a leírtaknak. Pedig Szénási csak kortárs emberi történeteket ír!
Matthias Reibel igaz története egy hátrahagyott börtönnaplóban maradt az utókorra, a tettesekre és a „bérolvasó” börtönhatóságra. A diktatúrák Szénási Ferencnél mind a helyükre kerülnek, akármilyen színezetűek, és akárhogyan is követik egymást. A lelkiismeret nemigen tekint e téren (sem) fontossági sorrendre. Aminthogy a hátországiak, a börtönt nem ismerők, a háborút kívülről szemlélők is akként fejezik ki elutasításukat, hogy a romboló tüneteket, eszméket és személyeket elhárítani igyekeznek maguktól.
A lelkiismeret mozdulása vagy elhallgattatása munkál a Gyógymódok orvos-elbeszélésében is, az alkalmazott gyógymódokról, amelyeket az egészségügyi szükségszerűség, a személyiségi jog ugyanúgy irányít, mint a beteg családjának története, személyes akarata és emlékezete. Az orvos, aki nem alkalmaz érzéstelenítőt, akár az eutanáziára is hasonlít, – véli az ellenséges apák két fia egy nemzedékkel az apáik után (vagy kettővel). És talán felháborít, talán megsejtet valamit a zárómondat: „Szadizmussal gyógyítani egy mazochista beteget?”
Bizalom, titok, felelősség – ugyanezek a fogalmak irányítják a két régi barátot. Pap az egyik (Péter páter), vallani készül a másik (László fiam), a politikai bűncselekmény felderítése és a gyónási titok áll szemben egymással, vagy inkább nehezíti a lelkiismeret útját. Külföldön elhalt gyermeke temetésére csak úgy kap kiutazási engedélyt az édesanya (azokban az években), ha utána jelent a hatóságnak. „A hatóság az ilyen csapdahelyzetet nem engedi veszni”.
Mintha távolabb állna a magyar valóságtól a Tamás evangéliuma. Mintha… Görög nyelvű pergamenek közül került elő (a hitetlennek mondott) Tamás emlékezése Krisztusra és a keresztény előidőkre. A szöveg rávilágít szerzője szellemiségére, és Jézus ekként figyelmezteti az apostolt: „Neked a hit nem elég, Tamás, neked tudás kell”. Biztos, hogy ez az eset olyan távol esett tőlünk?
A csodavárás nem új keletű tevékenység, századunkban is egymást érik a csodák, és a csodák leleplezése – ugyebár. És a vágy, hogy a csodát megfejtsük, a csodatévőt sárba rántsuk. Triton sokáig bírta a víz-alatt-létet, percekig, akár tíz percig is. Csalás! – kiáltották rá, felé, utána, akik elmentek, hogy lássák Triton csodáját. Nem jöttek rá, Triton valóban bírta a víz alatt. Aztán egyszer megfulladt. Ugyanolyan rejtélyesen, ahogy élt, ahogy szembe szállt a vízzel. A csodatörésre várók hoppon maradtak…
A koedukáció bevezetése abban az iskolában korán kezdődött, már hetedikben. És csak a fél osztálynak. A többi gyerek a magához hasonló neművel együtt maradt még egy ideig. A maradtak fellázadtak, vadóc indulatokkal követeltek egyenlő elbánást, az igazgató örült a kísérlet sikerének. Próba volt ez, elmélet és gyakorlat vajon egyező eredményt hoz-e vagy különbözőt? Ha különbözőt, melyik a jó, melyik a rossz?
Szénási nagyon tud beszélni, nagyon tud beszéltetni. Mintha szakembere volna valamennyi tudomány nyelvének, szókincsének, frazeológiájának, amelyek terén a kötetben a novellák kibontakoznak. És a szavakat (a szókincs szavait) nagyon tudja a használók szájába adni. Némán töprengenek hősei és hangosan indokolnak, bölcsen érvelnek és balgán édelegnek. Szavai, szövegei olyan hitelesek, mintha színpadról szólnának (nem abszurd dráma színpadáról). A filozófiai háttérteremtésben, a morálbölcseletben különösen felkészült beszélő és beszéltető Szénási, akár egyetlen mondatai szállóige formájában hangzanak el, és rögződnek az olvasó emlékezetébe.
És végül a művészet, az örök sorshordozó, az örök hódító és meghódítandó. Angelika fiatalkori szerelme Marcell, a zeneszerző, időskori szerelme Gábor, Marcell fia, természetesen ő is zeneszerző. A bohém művészszerelem komoly házasság lesz mindkettőjükkel. Angéla kiérdemli és elnyeri életművészete pályadíjait.
A Kártyatársak asszony-novella, két barátnő habkönnyű története. A beszélő félti férjét a barátnőtől, ezért inkább a saját öccsét tuszkolja a barátnő karjaiba (karmaiba). Véletlen, kiszámíthatatlan? Mint a kártyában… szívkirálynő, tökfilkó.
A valóság nem mindig arra való, hogy meglessük és megjelenítsük – mondja az író, némiképp öntudatlanul. Ő azt hiszi, ráhangolja magát az alkotásra, pedig a tapasztalt valóságelemet addig alakítja, fordítja, tereli, amíg a saját (korábban alaktalan) elképzelése köszön vissza rá. Hát, kedves alkotók, kedves olvasók! Ennyit a valóság hiteléről, a tükrözésről, a hangulat és a környezet átható erejéről! Nem igaz, kérem, mondja az író, aki ezt (is) jobban tudja: A valóság valójában a hiány, tartalommal az én elgondolt szándékom teremt hozzá alakot!
A négykezes regényt is író találta ki, zugíró, szerencsevadász, kalandor. Ócska történetét az interneten írják tovább az olvasók, ők fejezik is be. Így az olvasó akaratlanul az író partnere lesz, a suta ötletet az író önti méltó formába, két ember – egy szerző. Baj akkor támad, ha a szerző (többnyire ő az idősebb!) meghal, ki lesz akkor a jogutód, ki zsebeli be a pénzt?
Az adakozók – vonja meg Szénási az életvonat utolsó kocsijában a riasztó mérleget, maguk az életvonat utasai, a kortársak, az olvasók, mindegy, hogyan nevezzük őket. Mi, ti, ők! Az elhunytakat nem eltemetni kell – javasolja –, hanem tárolni, és a jövőben tudományos célra (kutatásra, boncolásra) felhasználni. Tudományos alapanyag leszünk, lesztek, lesznek.
Nem könnyű olvasmány Szénási Ferenc novellás könyve, a tizenöt írás önállónak látszik, mégis, egy közös szemlélet füzérén mindegyik hozzáad valamit a többihez. Hol súlyosabbat, hol könnyedebbet, rémeset és groteszket. A múlt belejátszik (belemérgez) életünkbe, emlékeztet a nem feledhetőkre, és bemutatja test és lélek mérhetetlen gazdagságát, felszínességét és kútmélységét.
Ezek is érdekelhetik!
Kovács katáng Ferenc: Padkára hajt, hogy fölriadjunk →
Ádám Tamás: Halott madarak álmai →
Bene Adrián: A rálátás távlata →
