Zalán Tibor: Levélféle Tamási Orosz János postaládájába
(Tamási Orosz János: Áthatol a Van, Cédrus Művészeti Alapítvány, 2018)
Kedves János, Drága Ember,
régen találkoztunk, és látod, most sem
fogunk, mert én éppen külföldön vagyok, de ha nem lennék, akkor ágyban feküdnék, mert valami vírus gyötör lázzal és fejfájással De nem kell nekünk találkoznunk ahhoz, hogy tudjunk egymásról, hogy érezzük egymást! Szép a könyved, így a számítógép monitorján szemlélve is, remek versek vannak benne, kiválóak Kunhegyesi Ferenc festményei; az egész kötet szerzői, szerkesztői és kiadói gondosságra utal.
Háttal állsz a képen, amelyet beletettél magadról, valaminek/valakinek integetsz, talán a tengernek, talán a végtelennek, talán a halálnak, talán az ifjúságnak, talán az időnek, talán a semminek. Nem tudom, vagy nem akarom kitalálni. Szomorú kép, maradjunk ennyiben. És mégis, van benne, körülötte, az integető ember és a tenger fölött valami megmagyarázhatatlan derű. Talán a megbölcsülés – és az értelmezett, elfogadott sors derűje!
Kicsit megijesztesz a könyv elején föltalálható rengeteg talán-nal, ami az olvasatomban nem a bizonytalanság rögzítése költői szavakkal és képekkel, sokkal inkább a bizonyosságé. Az ember akkor bátor bizonytalannak mutatkozni, ha már fölmérte az összes lehetőségét. A talán a lehetőség és a lehetséges magyarázat keresése, föltalálása egyben.
Allúziók, idézetek,utalások során keresztül halad a világodban utazó hajós, ami akár posztmodern színezetbe is vonhatná a verseket és a szerzői szándékot, de nem lenne igaz. Akár drágakövek foglalatban, megteremted az általad – a sorsodnak és létezésednek – fontosnak tetsző fölemlítéseknek a méltó környezetét, a Tamási Orosz János-féle elmozdításukat adod egyben, körülírod magaddal a megidézett nagy elődöket, akár, másutt, a szentség szavait.
De a sok homály és a sok csönd megint csak elijeszt. Én magam is ezen a keskeny, reménytelen mezsgyén egyensúlyozom régóta, de a magam billegdélése nem ijeszt, másoké annál inkább. Homályba lép, aki látni akar, mondanám, és tudom, hogy már ezt is tudod; és érzem, hogy számvetés ez a gyűjtemény. Még nem a búcsú, de a búcsúzás fontosságával és időszerűségével tisztában lévő ember, alkotó számvetése. Az életét átküzdő ember folyamatos hoppon maradása. Homályban ülni már mindörökké s nem törődni talmi csillogással / ez igen ez volna – jó. mivégre / állok itt; mivégre nézem terített / asztalok fölött a zsíros ujjak / manővereit!? „Lázár vagyok a csókok lakomáján” – kiált fel méltatlankodva Edmond Rostand remekművében Cyrano de Bergerac. Hát nem erről van, volt, lesz szó, amíg az ember, a művész a maga útján halad, és nem köti a szánkóját bármiféle hatalmak, hatalommal bírók hintaja után?
Nem kellett volna így lennie / de mégis így kellett / így kellett lennie, írod valahol, és figyelmeztetlek, János, a dolgok csak egyféleképpen rendeződhetnek, történhetnek meg az idő és tér fogságában, az időbe vetett ember emberi létidejében. Hogy minek kellett volna megtörténnie, az tudjuk. Ahogy azt is, hogy mi történt. Az emlék elmozdíthatatlan, mint a papírra tintával felskiccelt sorok, a van mindaddig az ember lényege, míg a volt-ban nem kénytelen magát (fel)számolni. Annyi mindennek nem kellett volna így lennie, a sorsunkban annyi törés van, így utólag végig nézve magunkon, annyi átverés és megcsalatás, tévedés és eltévedés, hogy beleborzong az önnön sorsán végigpásztázó, emlékező ember. Hogy mit rontottunk el? Mindent. Vagy majdnem mindent. És hány hét a világ, te bolond? Kétszer nem lehet ugyanabba a folyóba lépni, így kétszer átélni sem lehet ugyanazt a történést, léttapasztalatot. De keseregni fölötte, igen, azt kell, a hiábavalóság, az emberi lét hiábavalóságának fölismerése, annak rögzítése, igenis alkotói feladat.
No, azért a humorral, a kedves mindenségre kacsintással sem állsz hadilábon, az ilyen telitalálatokban, mint a csillagkapuba nyesett hold. Ennek nagyon tudok örülni!
Paradoxonjaid szelídek, bár azokban is van egyfajta kesernyés mosoly, a búcsúzás édes keseríze van bennük, mert azért, valld be te is, János, szeretjük néha jobban sajnálni/sajnáltatni magunkat a kelleténél, és igen megsértődnénk, ha komolyan vennék mások azt, főleg azok, akiknek adresszálva van az üzenet, amit üzenünk: őrizd emlékem és felejts el!
Bennem alázat és szelíd erő, írod, és jól látod, e kettő nem zárja ki egymást, az alázat szelíd erőt feltételez, a szelíd erő kellő alázatot élet és mű felé, felett.
De megint a kiúttalanság, a jövőtlenség, és megint a lemondás, a parttalan bánat! Lehet, törvényszerű, hogy nekünk ez jutott. Nem arctalan, elveszett nemzedék vagyunk, lettünk, már belátom. Emberileg, művészileg, s lehet, fölöslegesek is… elvégeztettél szépre – – – – – már / öregebb lettél önmagadnál. ez jó / pihenhetsz befagyott tóként / pirkadatlan /már nekünk a holnap – írod valahol, a végső örömök és végső megmérettetések partján vesztegelve, hol magány a magánnyal párt alkot. Nem bizonygatom, hogy mennyire igazad van. Mert ugyanezt érzem… És a pirkadatlan holnap szintagmában a tragikus felhangokkal bíró pirkadatlan jelző-neologizmus megborzongat!
Nézd, János, A márvány irgalmatlan, központozás nélküli szabad zuhataga, vagy a Karácsonyi triptichon a sok pontosvesszőjével, vagy a Miatyánkat „feldolgozó” nagy istenes, hitet tevő versek – az Így legyen és a Szikláinkon szavak szilánkjai, a Keresztnek szilánkjai, a Szikár kaddis hitetlenekért, a Zsoltár háromegy hangra vagy a Véset – önmagukban is egy-egy külön elemzést, külön tanulmányt igényelnének; ahogy a szerzőjük viszonya is a valláshoz, a teológiához, a metafizikához. Nem perlekedsz az istennel, hanem kérsz tőle, abbéli belátással, hogy a mai kort, világot már csak az istenbe vetett hit mentheti meg; vagy mentheti fel. Mitől, vagy mi alól? A költő feladata nem a válaszadás, hanem a kérdésfeltétel. És te felteszed a kérdéseidet, és bár sugallod a válaszokat, valójában nem fogalmazod meg őket. Ez a költészet lényege, és megfejthetetlen titka.
nem igazán szeretnék már élni
de meghalni sem sietnék Uram
a kettő között lennék szívesen
csak nézném Kerted hogyan hull
zuhan áldatlan dzsungelek vad
ölelésébe miként lesz a magból
érctelen kő
avagy:
versnyi hazát
csak ennyit adjatok
s én megteremtem benne
házamat
egy sornyi hazát
hol megbújhatok őrizve
néhány álmomat
egy szót adjatok csak
szónyi hazát
tisztát igazat szépet
határtalant – vajon tudatos-e itt a madáchi lázadó Lucifer talpalatnyi földjére utalás, mondd csak, János! Kaphatsz versnyi, egy sornyi hazát, házat teremthetsz benne, hol megbújhatsz az álmaiddal, de az egyetlen szónyi hazával bajban leszel. Sok haza van, mindenkinek más – mindenkinek egyetlen egy, ha akarod szónyi, amellyel megkísérti a határtalant. De a határtalanban szét is szóródunk, barátom, akár az életben, akár a halálban. Érctelen kő lesz a magból, érctelen emlék belőlünk. De addig valóban ne akarj meghalni, addig csak akarj élni, írni, Isten kertjében vendégeskedő halandóként, míg az át nem zuhan, hull, az áldatlan dzsungelek vad ölelésébe. Mert ott akkor, ott már nem sok dolgunk marad!
Ne haragudj, indulnom kell tovább! Sajnálom, hogy most nem tudok többet írni, és hogy nem lehetek ott az ünnepeden, a könyved ünnepén.
Ölellek a régi barátsággal, erőt a világhoz, sok erőt magadhoz!
Zalán Tibor
Ezek is érdekelhetik!
Kovács katáng Ferenc: Padkára hajt, hogy fölriadjunk →
Ádám Tamás: Halott madarak álmai →
Bene Adrián: A rálátás távlata →
