Kispéter István: (Úrból lennél, úrrá vágyol)
Volt egyszer, hol nem, hol erre, hol arra, itt, ott, egy király, a legkisebb fiát megölte, a többi elment világba, háromfelé szelídülő dűlőúton kétfelé szakadtak, ledöfött bicsakjuk már régóta rozsdával futott. A banya bukik maga punája alá, tóvá válik, fürdeti a testvérek egyikjét, felfrissíti, magához szelídíti, magába megemészti, hasába beleérti, erejét kicseréli, szerszámait elveszíti, fullad a katona, bukik a habba fölébe ágasul a nem is igazi tó, vissza a bukát, nesze te kisfiam, így jár, aki elindul. Kiereszti a sárkány szájiból, buzgóságát elhajítja nagyon igen messzi, távol, a másik testvér nem is sejti, pedig ott ficereg a mindent tudó kardja az oldalán, meg mindenféle ördögfiktól meglovasított jószerszám. Hol is a sokszor annyi lábú, gebéből parázstól-főnix ló, nem is találkozik a fiatalemberrel, még otthon ül a jászolban, csontjai már egymást érik, nem marasztja senki se hosszú útra indulástól, a király se, a neje se, a szolgák se, se a tanácsadók, se a bolondok, se a lovagok, se a nép egésze, hiába van, átok minden napjukon az átoktalanság. Mert csapódik, érkezik már, igen messze elhajítja, a sárkány sok fejével utánanéz, mik a hírek a buzija nyoma mögött, elébe mi tér, mi el nem térül, puszta mezőn királylegény, neki bérül ki ad. Mert megszállani se nincsen ideje, se nem hogy munkát vállaljon, mégoly alantasat, hogy belőle kiderülhessen, hogy benne királyi vér folyjék, buzgány bele, nagy haragja nincsen. A fiúnak meg szólása nincsen, lova nincsen, testvéri nincsen, kardja van, varázsa szemének, szája szép íve, nevetése, fogai szabálytalan szépét nem mutatja meg, egy fejércseléd se vet rá ragasztó szemet, egy királylány se veti magából ki minden csúszómászó férgét, békájit, kígyaját, nem dobja, kagylóját nem cseréli be erősen fénylő kardért lelkesülve. Mert a buzga hatalmas gány közelg, nem is lehet ellene állani, mintha csodás elem volna, fékezhetetlen attribútum, mire nincsen felelete a legénynek. Így megy ez, ahogy kiindult a királyatya kapuján, ahogy nem volt nagy üdvözlő menet, siserehad nem kérte csókjait, lánymellek nem adták maguk pihenni kezét, markolni fogait, cibbant majd másokat, gondolta végre, csak el ebből minél hamarább, lehessen visszatérni annak jó érzésével és megváltozatlan undorával. Azóta semmi, előtte, utána, összeférni hogy lehetne egymással, a királyfi magával meg nem tér, arcával a béke meg nem fér, viharos szél a szája, monszunnal veszi erejét elő kezei, lába közét járja őserdei felleges moraj, párás ügetés, emésztő légcsap-ágy. Sárkány billogozója érkezik vehemenciával, pusztító rendben, ahogy van, sárkányé ő, ura parancsolja, ura adja a zuhanásnak, a vágtának útjait ki más ismerné, a sárkány a löket, a hajtó ereje gőzöli a levegőegeket, megfeszíti a pillanatokban a hegeket, szakítja az éjjelből a meleget, eléri a fiúkirályt. Mátrixba illő a jelenethiány, úgy repül neki tele bele, mint akit jól eltalálnak, bogarat csapó halkulattal, teljesen szétszabja, nem marad belőle senki, elveszíti életének szüzességét és megkóstolja magát a másvilágokba. Nevet nagy hanggal a sárkányfiú, mert meg nem is látta, de már tudja, mi lesz belőle, érzi, hogy ennek így a rendje, halni kell az éltetőnek erejéből, élni megint, mert a legkisebb királyfiúnak feltámasztása meglegyen, hogy mégis csak nem jár annyi fej annak a tüzesszájúnak, aki nem nevet utoljára, mert mind megjárja végül. Míg a sárkány vissza, szerszáma is tudja helyét, addig a legkisebbik, ifjoncságban legmaradibb a koporsóban, már elnyelte az anyagyomor, emésztgetik, rágogatják a kis földbéli humuszoldó erőszakok, a gebe lovacs meg a karámban soha nem azt kapja, amit kér. Megérdemli most a segítséget, láncainak csodás szakadásit, vánszorgását az oda készített parázs felé, de a habzsolás már tényleg az ő dolga, mutáció évmillióinak csökkenése pár pillanatban, beleáll sok kinőtt új lábaiba ez a táltos paripa, felrepül a magasokba, egekbe szédülne is, akit a hátán a vitt. Mocsarak környezte kis szigetre veszi az irányt. Madárfülből kikunyerálja a füvet meg a vizet, ami kell, viszi, adja, keni, mossa, forranak a sebei, össze a bőre, vissza a levegő, belelép a lába a posványba, mert szerencse ennek a legkisebbik gyerkőcnek, hogy ilyen a táltos ló, kalandéhes, vánszorgó vitéz állat. Ha meg kell, megoldja a bánat kötelékeit, bár csak időre, legyen a vége megint drámaiság, de uccu neki most. Hullából múló mámor, csontból-bőrből húsburján, együtt készen, hogy bezárják majd a mese végét. De hogy visszakanyarodik a bibircsókos ragya-arcú vénséges vén szerencse, hogy öreganyámnak szólítottam, mert. A közepes királyfiú, nyanya-tóba fulladva persze nem is mondhatta üdvözletit, mert ez nem engedte meg neki az időt rá, de feltesszük most. Aggyiste’ öreganyám, mondja archaizálva, nyelve nyelvét torka alába, mintha közben tele lenne szája falatokkal dugogálva, mutálja, zöngedzi tájilag a banyafülbe, belefut a sok muzsikadallam, érteni, felfogni ezt hogy akarjam, internetálom, úgy, hogy ez a mafla jószág nem köszöntött, kellő illem nem hagyta el mogorva szabású száját, na most. Nincs szerencséd, kisapám, ezt a beszédet nem érti még az isten hiper szuperre akupunktúrált kagylata se, hát meg én, hogy magyarázzam a tiéd. Nincs cseréje az információnak, nem teljesítetted a meserend szerint való dolgaid, most akkor is meg kell pusztítsalak erőtlen, csenevészre merevedett karjaimnak csoda-hajlékával, fojtom nyakadon ereid büszke falaiban csörgő bátor-balga véred, magadba visszaréved, nem lesz több napod ez ég alatt semmire se nem. Így is veszíthette volna el a találkozását a médium királykölyök a vénebbnél vénebbel szemben, de hát maradjunk a korábban vázolt tóbucskázós esemény folytatásánál, mert a bucska-tó-banya bekebelezi ilyenformán az egészet, a gyerek mindene belemegy a hasába és ekkor hogyan tengeti maradék hátratartott életit a nőcsúfság, arról rövid leszek. Kis hajléka banyaságú, hosszú orra nekibámul, beledugja ki és vissza, neki volt rég hasznos férje, vitte házát napból éjbe, hozta a vagyont, látta a rendet a kezei után, de ez a férjemura özvegységet okozott ez asszonyállat fejére, bolondult magára ez hamar, boldogságtól így hagyatva, gonosz csavar az életsorsban, isteneket eztán tagadva zavar meg minden útjába sodort vándor flótást. Hát így a királygyerek is természetesen hasonlóan járt, jön a paripalovas legkisöccse látójául bizony (a lova, derék soklábú, torzonborz, fehér arany szerszámú, beszélő jószág, aki mindent tud, neveti az utolsót). Banyaintézés folyamatban. Erős iramban érkezik a ló, vasa lovasa oldalán feszeng már a vérre várva, banyó érzi sorsának végbe fordulását, hogy közelg, érzi, kiferdült élete utolsó emberemésztésébe hiba esett. Kicsi kardom rozsda-volt hasadon öreganyánk vérét folyasd, kerekítsd ki beleit lábaim elé, bucskázzon ki fivérem színeink elé, kerekedjen éliensorsa világosba, jöhessen velünk azon nyomban utánam, mondja némi szabattal e kisebb. Lova hahota rázta háttal áll, nézi a kardos jelenetet, asszonyállatnak kiteríttetését, otthonának feltöretését, csúfságainak, kotyvasztványainak, varázsszerszámainak felszámoltatását, írmagjának kard általi fékevesztett belefeketülését az életösztön utolsó szikrájának elhamvadásába, végső elelegyedését, megpihenését, megnyugodását benne a földnek a zárjai alatt. Pattan kardja bőrhelyébe, ugrik ifjak ló nyergébe, útnak iránya sárkánynak buzája. Mert hogy el ne veszítsem a legidős királypajtást, buzogányáldozat, sokfejűnek kacsalábú héttornyában, annak is a 366. szobájában alszik, szerszáma mellette fekszik, és úgy alszik, úgy feküdt le tegnap este, úgy fogyasztotta el a nála rab királylány készítette vacsoráját, úgy ment vadászni, úgy lőtte nyilát. Tudta, meg kell lennie ennek, mert az utolsó nevetés nem az övé. Hétfeje hányszor félt, ha múltnak kútja mély, belehal, ki beleél, tűzszavának víz a vége, sok fejének kardra hányva lesz a vére, ha már ez a királyfiak kívánsága. Ébred hát tiszta reggelre, asszonykája belevénülve a mosogatásba, a takarításba, a 365 szobának a törölgetésébe, porszívózásába, viledázza, szidolozza, nyalja, köpi, alázza térdeit parkettakeménynek. Rutin ráncolja karjának vonatát, bőrének alakot ad a tegnapból mát rekesztő, arcának babaságát megfutja a dorga és a dicsér. Volt és jövő agyának gondja, jelenre nem hajlandó, idő régen volt merész, rabolta sárkánya, unalma hussant, vitte alvilágba, dunnába huppant teste melege, hogy várta máris, legyen múltból pezsgető majális, jöjjön az újabb szabadító, unalomfosztó rendetlenség szívének, szájának, pucájának. De abba már a nektár beledermedt, hajába a dér már egyre beleér, és mindegy már a szándék. Maradt neki a sztoikus és aktív jelen, napról napra él. Ismerlek, kezdte a sárkány, mondta volna tovább a szakrális monológot, már anyád-apád közös gondolatja voltatok, tudtam, találkozunk és a megbirok a szomszédos szérűn fejeimnek hullásával leszen. De ideje nem is lett hozzá, szótlanságba buggyantotta a királyfiak gyülekezete, kész lett a fejetlenség, és érkezvén a vén királylány csak letudta a szükségeseket, ura fejeit rakta össze, fedte lapuval, gyújtotta hegyre a lángot, szította a tüzet, mi belőle már bűz lett, és végül, bezárva és megemésztve palotáját, csatlakozott a három fiatal fiúhoz, de hogy minek, maga sem tudta. Leginkább maradt volna helyben, kastélyba árván maradva nézné, holnapjai hogyan kerülik ki őt, és ekkor megesett rajta a leghősi királylegény buzogányból újravált szíve. Ezt fel is szabadította két tesója egyből a legbüdösebb állattal való leszámolás után, lett neki is élők-halók vize-füve. Térnek fordulnak, merre is kellene, van-e még kastély, mit meg kell szabadíts. Van is kettő, benne a királylányok szintén nem akarnak kikerülni a sárkánybiztonságból, de mi haszna, mindegyik dolgát helyre teszik a legények. Sárkányfejek ott vannak, ahol a sárkánylábak, sárkányköröm nem növekszik, lángfúvatás nem hallatszik, alvilági bölcsességük kitudódik a felvilágba, hogy nem ők a végső nevetők, mert ki az. Hazafelé kalandostul, vénlányostul, táltostul, kardostul, boszorkavarázstul, sárkabuzgásul, egészen a királyatyjuk palotája elé. Állítottak mindjárt volna akkora nagy lakodalmat, hogy a vége elért egészen a billentyűzetem végéig, ha mégis más utat nem vett volna a mesélőkedv. Mert út közben a legkisebb gyerek paripafüggetlen arra a döntésre jutott, neki nem kell a három rút, szebbnél okosabb királykisasszony egyike se, hagyta őket bátyjainak. Az idősebb felfogadott kettőt is közülük, lett neki két felesége, ott éltek mind a ketten az öregnél, a saját kastélyaikat meg kiadták bérbe. A fiatalság meg ment a városba kurvalányok utcájába, kiszemelt egyet és kikérdezte belőle a sóhajtásokat, belekértőzött a lábai bokrába, legelészni, tépegetni, zsibbasztani. Ölelték egymást, míg lett nekik számos kis gyerekük, azok szaladtak mind, amerre hallott, míg a táltos paripa feledésbe nem merült teljesen. Gondolta is akkor, ha már őt kihagyták az eredményes befejezésből, ő ennek ellene vétózza magát. A boszorka és a sárkány vegyítéséből megalkotta azt a lényt, amit a történet befogadni képtelenné lett, és önmagába visszafordulva kikötött a maga elejében. Hol volt, nem volt, itt is, ott is, három királygyerek közül a legkisebbet agyonütötte az édesapja, a többi meg világgá meni lábait, ha meg nem menti őket tőle a gyors sors.
Illusztráció: Kállay Kotász Zoltán fényképfelvétele (2017)
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Napút-köszöntők (8.) →
Móritz Mátyás: Ismeretlen fogalom →
