2650 – Ószabó István, Stanczik-Starecz Ervin, Tallér Edina, Ürmös Attila
Ötödik adagját közöljük (november 13. után) a “kétezer-hatszázötveneknek”. Mi fán is terem ez a fura fogalom? A rovatleírás röviden kulcsot ad. A hónapok múlásával szerét ejtjük majd a további szerzések közlésének.
Ószabó István
[A TENGER]
Ó, azok a sárba tipró, megalázó lelepleződések!
Istenem! Azok a megszégyenülések!
A pribék egészen közel hajolt s az arcomba vigyorgott: magának — mondta –, magának nem is volna joga itt lenni. Csak azért van itt, mert azt, hogy maga egy „szabad” ember, tulajdonképpen nem tudja semmivel igazolni. Maga csak kitalálta magának ezt a szabadságot. Azt hiszi, ugyanolyan „szabad”, mint akik közt nap mint nap elvegyül.
Nem tudtam választ adni soha arra a kérdésre, mi a foglalkozásom. Az a gyűjtőszó ugyanis (mindig és mindenütt, ahol valami számít) korrekcióra szorult. Ha véletlenül azt mondtam, költő (amit magunkról soha nem mondhatunk ki), értetlenül néztek rám: „na jó, de azon kívül mit csinálsz?”
Mióta írok, azóta él bennem a félelem attól, hogy bármikor olyan kutyaszorítóba juthatok, amikor ezekre a kérdésekre kénytelen leszek valamit konkrétan mondani. Zavartan magyarázkodni kezdek, és (mint fiatalkoromban annyiszor!) elönt a szégyen.
Ha megrázkódtat a földi világ, a költőre gondolok mindig, akinek zöld volt a tenger. Zöld, nekem is. A NAP fényében megégett lepke: úgy hamvadt porrá e tenger vize itt. Forró porként torkollott bele minden ÚT. Zöld volt a tenger, igen. Ide, erre a részben megmaradt országra korlátozódott „szabad” mozgásterem. A föld volt a tenger. Egyenes hullámai a vetéssávok, a csupán színárnyalat különbségű végeláthatatlan csíkok, vonalak… Ez volt a tenger, ez a tisztás, ez az áldozóhely, e jelenidejű túlvilág. Nem az enyém ez a tenger sem, de viszonyom megszentelt, bensőséges vele. Jövök, ő vár. A vonatfülkében elkapok egy mondatot, s elgondolkodom: mi mindent kellett itt ahhoz is megtapasztalnom, hogy belegondoljak a mondat értelmébe, és hogy pontosan megértsem. Nézek kifelé, s egyszer csak a szavak, mint adott ígéret, hirtelen a saját szavaimként visszhangzanak felém: a legdrágábbat, amit bármiből valaha is szőttek, azt öltöttem magamra. Szenny nem érheti. Benne nem vétkezhetek. Úgy kaptam, mint amihez gazdagságban, szépségben mérhető, de közelálló sincs, amiből nincs még egy.
A tenger felé zakatolás pillanatra meg nem szakadó ritmusú zenéjéről pedig, ami egyszerre létesült elzsongatóan különös dallammá a kinti zajokból és a lélek hangjaiból… Erről már tényleg nem tudok semmit se mondani. Az álom zenéje ez, amit elszenderedve is magamban hallok, s tudom, hogy bennük, akik velem utaznak, mindez ugyanolyan, mint bennem. Most is mikor emlékezem, valami mély lelki közösséget érzek azokkal a valaha körülöttem ülő emberekkel, akik, mint én, a vonattal hazafelé tartottak.
Stanczik-Starecz Ervin
NAPUTAZÁS
Szerencsére tanultam kozmogóniát, csillagászatot és kozmológiát. Vagy mindez szerencsétlenség? Ki tudja?
Egy peremvárosi metrón robogunk galaxisunk legszélén, a Tejúton.
Napunk, ez a közepes sárga csillag a naprendszerrel együtt 265 millió év alatt jut el az indulási állomástól a célállomásig, s közben láthatja az örökéletű ember, bár még szárazföldi élet sem létezett a Földön, csillagvárosát, mely csupán egyetlen galaxis, mégis 100 milliárd nap izzik benne. Épp annyi, ahány neuron él az agyunkban.
Minden idegsejtünk egy Nap, s mindegyiknek más az útja.
Az Út végtelen, mégis elvégzi dolgát, aki rákerül, elviszi céljáig. Ha minden 2650 évben áll meg metrónk egy ismeretlen megállóban: egy ismeretlen költőnél, írónál, pszichológusnál, akkor 1 millió évenként találkozunk művész-tudós skribáló emberrel, plazmával, géles, glikolos teremtménnyel, aki magas tudatszervezettségre jutott, s őrült szenvedélyként leírja, amit gondol, amit lát, amit hall, amit képzel, amit sugallnak neki. Vagy már sok millió kreatúra rájött az írás ostoba mivoltára? Netán odáig fejlesztette, hogy amit gondol, az manifesztálódik? Semmit nem tudunk, pedig Nap-motoros metrónkkal több ezer millió éve száguldunk.
Ki vezeti a szerelvényt, melyben magányosan, árván, töprengve, beszélgetve és okoskodva ücsörgünk? Vagy csak némán nézünk ki az ablakon, ahol narancs és lila gázfelhők terjengenek; fekete lyukak örvénylenek, üstökösök rajzolják tele hosszú csóvájukkal a feneketlen sötétséget ismeretlen jelekkel.
Az egyik fiatal férfi éppen költeményt írt a szeme előtt felkelő kettős Napról, az emberről, a végtelenről, az élet és a halál egymásba tűnéséről, amikor ősz aggastyán, a jegykezelő jelent meg az ajtóban.
– Jegyeket, bérleteket kérem – mondta.
Amíg a férfi a jegyét keresgélte, így szólt hozzá a kalauz:
– Te csupa olyan dolgokról írsz, amit soha nem fejthetsz meg a metrón.
Ekkor a férfit nagy fényesség vette körül, tűzgömb, melyből villámok törtek elő. A tűz belsejében szárnyas emberszerű alakok keringtek. Bár két szemük volt, teljesen körbeláttak. A vénséges jegyellenőr így szólt a férfihoz: „Emberfia, add ide írásodat, s edd meg ezt a tekercset, melyre róttad soraidat.” Az utas kinyitotta száját, s az agg ember megetette vele saját irományát.
– Emészd meg az egész tekercset, hogy járja át egész tested, lelked, s akkor látni fogsz Napról, emberről, végtelenről, életről és halálról.
A férfi megette, s a keserű papír mézízűvé vált. Meglátta a földi és égi igazságot. Hálásan meghajtotta fejét az ellenőr előtt. Hófehér lett a haja, a szakálla, görnyedt a háta, s aszott a teste.
– A nyelvedet most a szájpadlásodhoz ragasztom, s néma leszel. Nincs már szükséged szavakra. Nehézkesek és pontatlanok. Új megállóba érkezel nemsokára. Ott nincs rájuk szükség. De a többit már nem én mondom meg. Az agg hirtelen eltűnt.
Egy 7 év körüli fiúcska lépett be jegyellenőri uniformisban:
– Hagyják kérem a jegyeket és a bérleteket. Nincs már rájuk szükség. Amit kimondanának, úgyis halljuk, ha szótlanok. A test a következő megállótól kezdve kívánság nélküli.
A léleknek csupán egyszerűség és szeretet kell…
Tallér Edina
Nem tér vissza
(regényrészlet)
Üres a ház. Együtt építettük régen. Az erdőben, a folyó mentén, mint a mesékben, élt egy ember, ő volt a barátom. Utoljára tizenhat éves koromban láttam, nagyon régen, novemberben, az egyik szombaton. Üzenetet írtam neki a hóba. Szia, itt voltam, gyere haza, nagyon várlak. Folyton üzeneteket hagytam neki, beleírtam a homokba, a hóba, ráfirkáltam a párás ablakra, éjjelente a mutatóujjammal a hátára rajzoltam, hogy szeretlek.
Most városban élek. Enyém a legmagasabb ház. Én vagyok itt legközelebb a Naphoz. Hajnalban ébredek. Minden reggel fél négykor, pontosan ugyanúgy, mint régen, semmi sem változott, annyi csak, hogy egyedül. Így alakult az életem. Nem kell ébresztő, magamtól kelek, beállítom az agyamat és úgy az agyam ébreszt. Nem szállok ki azonnal az ágyból, először meditálok, ahogy anyámtól tanultam régen. Elképzelem, hogy ott vagyok, ahol a legjobban szeretnék lenni, mondjuk a falumban vagy ott, ahol majd meggyógyulok, meggyógyul minden, egy erdőben, egy nagyon magas hegy csúcsán, a világ tetején, a Naphoz közel. Vagy épp megyek az úton, oda. Elképzelem, hogy bárhol vagyok, csak nem itt. Ha nincs elképzelésem arról, hol szeretnék lenni, egy üres imát mormolok. Anyám szerint, ha elég sokszor ismételsz egy imát, megtelik a kívánságoddal, így kell megtölteni élettel az üres könyörgéseket. A legnagyobb vágyam, hogy minden a helyére kerüljön.
Az igazi nevem Anna, de azt nem szeretem, túl normális, senkit sem érdekel, csak a falumban hívnak így. A városban inkább a másik nevem használom. Azért ezt, mert anyám mondta, hogy egy görög istennőt is így hívnak, akinek az a feladata, hogy kivezesse az eltévedt gyerekeket a sötétségből a fényre. Egy istennő jobb, mint egy Anna. Eileithüia a nevem. Sokkal többet ér. Ez különleges, szép és varázslatos, az emberek az ilyet szeretik, engem is szeretnek, nem tudják kimondani a nevem, nem tudják megjegyezni sem. Megfoghatatlan vagyok, kimondhatatlan vagyok, különleges vagyok. Sztár vagyok. Minden pénzt megérek. Ha én kellek nekik, felhívnak, és azt mondják: „a fura nevű nő kell nekem”. Én vagyok a fura nevű nő, a legkeresettebb jósnő az országban.
Enyém ez a ház is, ez a nagyon magas ház, a legmagasabb a városban, én építtettem, minden oldaláról visszatükröződik a Nap, fémből és üvegből van, éjjel-nappal tündököl. Itt élek, itt dolgozom, itt kelek, itt fekszem. Reggel, ébredés után nem kelek ki azonnal az ágyból, hanem újra és újra ismétlem a kedvenc imám. Jön a Nap és megy a Nap és visszatér. Jön a Hold és megy a Hold és visszatér. Jön az ember és megy az ember és térjen vissza.
Ürmös Attila
Jeges tenger dédapa
Északnak indultunk. Nordkapp volt a cél, Európa legészakibb szárazföldi pontja, felkapott turistahely, Eldorádó a Jeges tenger partján.
Kåfjord városka kikötőjéhez közeledve eltűntek a fák, a komphajón hosszú lapp kávéval melegedtünk, én is kaptam pár kortyot. A Magerøya sziget északi végében aztán eltűnt a Nap és az út, jött a meglepetés, hogy Nordkapp nem falu vagy város, nincsenek házak, csak egy betonbunkerre emlékeztető Hotel, lakossága pedig a személyzet, amely az étteremben, a postaboltban és a szállodában dolgozik. A legtöbb utazó a kopár földre verte fel a sátrát. Tábortűzhöz gallyat gyűjteni reménytelen. A zord időt csak a szürkésfehér zuzmók közt kígyózó gyökerek élik túl. Formájukat mintha Giger festette volna. Zegzugos rendszerük több helyen kapaszkodik a köves talajba, mélyre nem fúródnak, mert a nyári nap csak a felszínt melegíti, alatta a föld fagyos. Szánalmasan nézett ki a gyökérkupac, amikor meggyújtottuk. Gyorsan elégett, közben a sátorlapokat gyűrte, cibálta a szél. Anya bekapcsolta a magnót, fél óra üvöltő szél. Reggelre minden poros lett. Köhögve pakoltunk, menekültünk, a Citroën motorja harákolt, szállingózni kezdett a hó.
Visszafelé Adri nagynéninél megálltunk Stockholmban, felvettük Annikát, aki velünk utazott Egerbe, a nagyszüleihez. Unokatestvérem, öt évvel idősebb nálam, már komoly barátja van, úgy hívják, Kalle, rendőr a srác. Kalle és Anka! Ezzel viccelődtek Stockholmban, mert Kalle Anka svédül Donald kacsát jelent. Ahogy ült mellettem az autóban, éreztem a lelket bizsergető, izgalmas “idősebb lány”-kisugárzást. Óceán ez egy tízéves fiúnak, úszni, merülni, elveszni lehet benne, aztán levegő után kapkodni, és azt hazudni, hogy az Abba a kedvenc zenekarod, a nyálas popslágereivel, mert azt gondolod, ha elárulod a féltve őrzött titkaidat, sebezhetővé válsz. Szerencsére a nekem másolt Abba kazetta végére Annika pár Beatles számot is besűrített. Kiderült, neki is kedvencei, bár ezek nem azok a slágeres gombafejű dalok voltak, amiket ismertem. Indiai szitár, meg valamilyen köcsögdob szólt, mégis hallgattam.
Ha valamiért irigyeltem a barátaimat, Szatyit, Nagy Józsit, Maráczi Lacit, akkor azért, mert nekik megadatott egy lánytestvér. Milyen csodálatos és izgalmas lehet ezeknek a tündéreknek, szép boszorkányoknak testközelből kilesni a titkait.
Nekem is volt nővérem, mégsem találkozhattunk. Tíz napig élt, szívbetegen született. Anya sohasem mesélte, milyen volt kézbe venni, megölelni, úgy, hogy tudja, meg fog halni. Persze mindnyájan halálra vagyunk ítélve, csak a többségünknek van ideje összekaparni némi tudást, emléket, ezt-azt, amit magunkkal viszünk. De mit visz erről a világról az, aki csak tíz napot élt?
Ilyenkor úgy érzem, a családunk meg van verve betegségekkel: gyermekhalál meg szerencsejáték-szenvedély… azt mondják, a kártyázós dédapám még évekkel a válás után is üldözte Amima dédanyát, és később a lányát is. Követte az utcán, pénzt kért tőle, alkoholtól bűzlő lehelettel könyörgött, és amikor a nagyanyám elfutott, Kálmán utána kiáltott: Légy átkozott! Te is, meg az anyád is!
Illusztráció: 2650
Ezek is érdekelhetik!
2650 – Radnai István, Vitéz Ferenc, Zelei Miklós →
2650 – Kovács katáng Ferenc, Mátyus Aliz, Rott József →
2650 – Elmer István, Füleki Gábor, Száraz Miklós György →
