Bozók Ferenc: Kígyók
A kígyó félelmetes, kiszámíthatatlan, titokzatos, életveszélyes. Nem csoda, hogy már ősrégi emberek fantáziáját is izgatta, mítoszokban és igen korai, még ékírásos agyagtáblákon, majd papiruszra rajzolt képírásos irodalmi alkotásokban is megjelent, különféle jelentéstartalmakkal.
Kígyóábrázolások már igen korán feltűnnek, például a Kr. e. 4000 körüli, egyiptomi Nagada-i tányéron. Az ősvizekben tekergő Leviatán a zsidó és föníciai mítoszokban egyaránt az Istenség ellen forduló gonosz megtestesítője. Leviatán fellázadt Isten ellen, de Isten szétzúzta a fejét (Zsolt. 74,14). Mára Leviatán már kevésbé jelenik meg képzőművészeti és irodalmi utalásokban. A 19. századból egy híres alkotás, Gustave Doré Leviatán elpusztítása című metszete, valamint egy költemény, Rimbaudtól A részeg hajó jut eszembe, melyben a „kamasz zseni” a nagytestű, ragadozó halat leviatáninak nevezi. A görögösen Apóphisznak nevezett egyiptomi Apep kígyóként ábrázolt sötétség és őskáosz istenség, mely a Középbirodalom óta volt kultusz tárgya. A kobra a fáraó koronájának dísze. Mérget lövell a fáraó ellenségeire. Uralkodói jelkép, pozitív tartalommal. D. H. Lawrence is királynak, ám sátáni, gonosz, alvilági királynak nevezi, a Kígyó című versében: „királynak láttam, / száműzött királynak az alvilágban, koronázatlannak” (Szabó Lőrinc fordítása). Kínában a kígyó az állatöv ötödik tagja, okos, de életveszélyes. A Gilgames eposz akkád változatában Gilgames örök ifjúságának füvét egy kígyó nyeli le. Az indiai mitológiában a kígyó ellensége, a Garuda madár szent állat, mert csőrével elkapja és megsemmisíti a gonosz, mérges kígyót. Eszünkbe juthat Mexikó címere is. A sas karmaiban kígyó. A bibliai Teremtés könyvében az Ádámot és Évát bűnre csábító kígyó a Föld minden állatánál ravaszabb. Isten azt mondja az őskígyónak, hogy bűnre csábítása miatti büntetésül a föld porát kell ennie és a földön kell csúsznia. A bibliai elbeszélés szerzője szerint tehát a kígyónak eredetileg végtagjai is voltak. Lám, ezen a ponton teljes szinkronban vagyunk az evolucionistákkal, hisz az evolúció hívei szerint is voltak végtagjai eredetileg a kígyóféléknek. „Végtagjaikat az evolúció során teljesen elvesztették, így hason kúszó, esetleg vízi szervezetekké alakultak” – írja a magyar nyelvű Wikipédia lexikon. Azt is írják, hogy eredetileg gyíkfélék voltak. Átmeneti formának tekinti a tudomány a 92 millió évvel ezelőtt élt Eupodophis descouensi nevű lényt, mely már kígyó volt ugyan, de még volt két csökevényes lába.
Nemcsak a gonoszság, álnokság, megtévesztés, megbízhatatlanság, hazugság, rosszra csábítás szimbólumaként rögzültek azonban a kígyók a kultúrtörténetben, hanem olykor a gyógyítás, orvosság szimbólumaiként is megjelennek igen gyakran például gyógyszertárak logójában. A Bibliában Mózes magasra emelt botján a rézkígyó meggyógyította azokat, akik feltekintettek rá. Ez a botra emelt rézkígyó keresztény értelmezésben Jézus keresztre feszítésének előképe. Jézus keresztje gyógyulást és szabadulást hoz a hívőknek. Az ókeresztény Physiologus (Természettudós) mesés állatok és állattörténetek keresztény gyűjteménye, értelmezése, magyarázata. Keletkezése több kronológiai réteget mutat magán. A második, bizánci változatát Szent Epiphaniosz ciprusi püspöknek tulajdonították, az allegorikus magyarázatokat pedig Nagy Szent Vazulnak. Ebben a műben szintén pozitív jelentéstartalmat kap a kígyó, mivel régi bőrét levedli és így válik a megtérés, megújulás, régi ember levetkőzésének szimbólumává. Egy tréfás idézet jut eszembe Nagy Lajos Képtelen természetrajzából: „A kígyó is örül a tavasznak, mégpedig annyira, hogy ilyenkor örömében kibújik a bőréből”. Kálnoky László Kígyóvedlés című verse arról meditál, hogy egész életünk folyamatos anyagváltozás (bőrhám, haj, köröm stb.) születéstől halálig, de küllemünk mellett gyakran jellemet is cserélünk. Jézus az Újszövetségben említi a kígyót pozitív és negatív hasonlatban egyaránt. A tanítványait úgy küldi az emberek közé, hogy szelídek legyenek, mint a galambok, de okosak, mint a kígyók (Mt. 10, 16). Ugyanakkor a képmutató farizeusokat viperák fajzatainak nevezi (Mt.23,3). Gyakori ikonográfiai ábrázolás a Jelenések Könyvében Mária, a napba öltözött asszony, aki a Sátánnak, a kígyónak fejére tapos. Juhász Gyula is felidézi ezt az ábrázolást, a Mári néném című versében: „A legszebb képe ó fametszet, / Melyen a sarlós holdon állott / S az ős kígyó farkát tapodta / Mária, anyja kegyelemnek”. Más ábrázolásokon pedig Szent Mihály, a mennyei seregek vezére tipor rá a sátáni kígyó fejére. Babitsnál olvashatjuk a Bilincs ez a bánat című versben: „Égi király! Öljem meg a kígyót, Szent Mihály!” A saját farkába harapó kígyó (uroboros) az örökkévalóságnak és az idő örök körforgásának is jelképe. A keresztény húsvéti vesperás himnuszában a saját farkába harapó kígyó azt jelenti, hogy a gonosz önmagában hordozza pusztulását, tehát a gonosz cselekedet annak árt leginkább, aki cselekszi a gonoszt és nem a gonoszságot elszenvedő áldozatnak.
Mint említettem tehát, a világirodalomban előbb a mítoszokban, később legkivált a költészetben is igen hamar megjelenik a kígyó és mindvégig újra és újra felbukkan különféle, ám többnyire természetesen az egyetemes kultúrtörténetből már jól ismert, említett szimbolikus jelentéstartalmakkal. Személyes kedvenceim talán Baudelaire A táncos kígyó és Meddő nő című versei, melyek lényegileg ugyanazt tematizálják. A kígyószerűen tekergő női tánc révületbe ejti a férfit, miként a Bibliában Salóme tekergőző tánca a kéjsóvár Heródest. Ugyanez a tematika jelenik meg például Rainer Maria Rilke Spanyol táncosnő, valamint Kígyóbűvölés című verseiben is. A magyar költészetben Bornemisza Péter archaikus, szép verses Énekecske gyermekek rengetésére című költeményében egyértelműsíti, hogy a kígyó által körbetekert Éden fájának átkát Krisztus golgotai keresztfája állítja helyre: „Nagy csudálatosságom vagyon arra, / Hogy a kígyó felmásza almafára, / Az Úr Krisztust feszíték keresztfára, / Ezekképpen Ádám helyére állna”. Tompa Mihály Héber legenda című költeményében így fogalmaz: „Szólj: Mily nemzetségből van adva? / Szűztől lett Ő s Dávidnak magva! / A prófétáktól mondva így volt, / Jött megtörni a régi kígyót!” Madách Imre részben keserű személyes, magánéleti tapasztalatai alapján nevezi Az ember tragédiájában a nőt „mézből és méregből összeszűrt” lénynek. A Leány és nő című versében szintén rátalál a tiltott fa és elveszített Édenkert párhuzamára: „Két fának tilos csak csábító gyümölcse / Egyik átkos fája a mindentudásnak, / Másik büszke fája halhatatlanságnak; / Házasság a kígyó, s e gyümölcsökből hoz, Elborúl az éden”. Csokonai a női csapodársághoz és állhatatlansághoz kapcsolja a kígyó fogalmát A kétszínűség című versében: „Gyakran a mennyei illatú epernek / Apró leveli közt kígyók is hevernek”. Megjegyzendő, hogy német nyelvterületen a kétszínű embert a kígyó kettős nyelvével jelölik: doppelzüngig. Thomas Murner írja Schelmenzunft című művében: „Zwo zungen dragen in eim half”, vagyis „két nyelvet viselnek egy torokban”. Petőfi a talpnyalást, szolgalelkű hízelkedést nevezi kígyónak: „Nyájas szófogadás, kígyó-csúszású hízelgés” (Levél Arany Jánoshoz). A magyar „kígyót – békát kiáltani valakire” igen durva rágalmazást jelent. Gyulai Pál kígyó nyelvnek nevezi a rágalmazást a Falun című versében. Babits Mihály a kígyót az örök sátáni szembenállás, mindent tagadás jelképes állataként idézi meg: „Minden méltó emberkebel / szívtrónusán egy sárga kígyó / ül, ki ha azt mondja: “Így jó! / Így akarom!” – “Nem”-mel felel” (Intőszózat). Tóth Árpád Vilihez című versében az égbe tekergő nyírfák törzseit szintén Istenre, Mennyre tagadólag nyelvet öltő kígyóknak vizionálja. Revizcky Gyulánál, majd később Kosztolányi Dezsőnél a baljóslatot, a megbízhatatlan rosszindulatot jelöli. Reviczky így ír: „Kígyó sziszeg minden bokorba, / Mérget kevernek csókba, borba” (Csak jót ne várj!). Egy közismert német szólás a kígyóval szembeni óvatosságra, rejtett, lappangó veszedelemre figyelmeztet: „es ist eine Schlange unter Blumen” (kígyó van a virágok alatt). Az angolban is él egy ehhez hasonló mondás: Snake in the grass (kígyó van a fűben). Kosztolányi Kígyó című versében óvatosságra int, hisz a kígyó akkor is jelen van, ha nem látjuk. A bármikor támadásba lendülő veszélyt, az ember folytonos szorongását jelzi: „Eltűnt a kígyó, útnak is erednék, / de ott a fűben a szeme / reám mered még”. Közismert magyar mondás a kígyót melenget a keblén, hasonló jelentéstartalommal. Meg kell jegyezni azonban, hogy a közismert magyar szólás eredetét egy korabeli Aesopus mesében kell keresnünk (A földműves és a kígyó), amelyben egy jószívű parasztember az ingébe rejti a hidegben megdermedt kígyót, aki a testmelegtől feléledve halálra marja jótevőjét. Rotterdami Erasmus latin szólásgyűjteményében ugyanezt így találjuk: „colubram vel serpentem in sinu fovere”, vagyis kígyót melenget az ölén. Somlyó Zoltán Csókos redők című versében a bűnök mérges kígyók, melyek a bűnös ember nyakára tekerednek. A magyar irodalomban előfordul a kígyó az elnyomó, zsarnoki hatalom szimbólum-állataként is. Nagy László Játék karácsonykor című versében a betlehemi gyermekgyilkos Heródes király lovának „kígyó a kengyele”. Faludy György ezt írja az Állatkert című versében: „kilencszáznegyvenötben Rákosi Mátyás itt járt, / azért, hogy a rákosi viperát, ezt a drága / dögöt, átkeresztelje homoki viperára”.
Számos példát hozhatnánk még a vallástörténetből, kultúrtörténetből, irodalomtörténetből és szellemi néprajzból. Talán ennyi is elég azonban annak igazolásául, hogy a kígyó jelentős és nem egyértelműen csak negatív szimbólum volt és marad. Irodalmi alkotások címében mindmáig gyakori a kígyó (Edgar Wallace: A sárga kígyó; Francois Mauriac: Viperafészek; Szabó Magda: Kígyómarás; Wass Albert: Rézkígyó; Cs. Szabó László: A kígyó; Ráth-Végh István: A tengeri kígyó; Méhes György: A kígyó színű toll; Müller Péter: Kígyó és kereszt; Rakovszky Zsuzsa: A kígyó árnyéka; Vasadi Péter: A kígyó bőre)…
Illusztráció: Kefalóniai kígyóünnep, Panagia-templom (cdn.pculiar.com)
Ezek is érdekelhetik!
Lukáts János: Tornyok, tetők, tópartok →
Lukáts János: Madárlátta Svájc →
Hegyi Botos Attila: Az okság (a közelgő Karácsony jegyében) →
