2650 – Bogdán László, Falcsik Mari, Szénási Ferenc, Zalán Tibor
Negyedik adagját közöljük (november 13. után) a “kétezer-hatszázötveneknek”. Mi fán is terem ez a fura fogalom? A rovatleírás röviden kulcsot ad. A hónapok múlásával szerét ejtjük majd a további szerzések közlésének.
Bogdán László
Séták a napúton
álmomban, mostanában a napúton sétálok, se eleje se vége. Tombol a nap, az út jézusfehér, de érdekes ez most nem zavarja beteg, fényre, fehérségre egyre érzékeny szemem, álmomban nem öregember vagyok, hanem fiatal.
merre megyek a napúton?
van amikor „a föld e páratlan helye” (Hamvas), Korinthosz felé! Hanyatt fekszem egy babérligetben, feltámad a szél, a babérlevelek énekelnek, zizegésük elragad egy másik világba, ahová hamarosan végleg megérkezem.
van amikor a szuzdáli völgyben feltűnő kolostorok felé sétálok. Számtalan kolostorban, a sztálini időszakban börtön volt, ma is olvashatók a cellák falába bekarcolt üzenetek, nem volt tenger, palackban nem tudtak üzenni! Reménykedtek még a rabok, hitték valamiképpen jelet kell hagyni, hát a falakra karcolták üzeneteiket. Hitték egyszer csak kikerülnek innen, semmi nem tart örökké, elmúlik a terror, ahogyan elmúltak a mamutok is, s valaki majd csak elolvassa, hogy kik is voltak ők, akik itt várták a megjósolhatatlan jövőt. Égő szemem előtt villódznak a szenvedés hieroglifái. Megjelenik egy öreg, torzonborz szerzetes, ki tudja, hogyan élte túl? Hosszú fehér szakálla libeg a huzatban, valami olyasmit magyaráz, hogy reménykedtek, igen, hitték, hogy velük van az Isten. De velük volt-e valóban, vagy őket is sodorta a vakhitű kétely? Kinézek a kis ablakon, odakünn megbízhatón susognak az orosz erdő behavazott fái és hullni kezd a hó, eltakar mindent.
van amikor Jószon, a szegények szigetén megyek fölfelé, jön a két falu, az egymásba áttűnő üzletek, kocsmák, az árusok, a turisták, a szamarak és az öszvérek között botladozva elérem a fehér márványlépcsőket, csak képzelet mi, majd jön a velencei várrom és a szélmalmok. Vakít a jószi öböl bejáratánál a kis fehér templom.
legtöbbször mégis a Szent Anna tó felé megyek a napsütésben vibráló fehér úton
változik a kép.
újra a Szent Anna tó közepén ringatózom, a hátamon és nézem a szinte szabályosan ovális alakú krátert. Fölöttem lerövidülnek a távolságok, arcomba lógnak az erdők. Hirtelen egy kéz jelenik meg a kráter felett és lefedi, aztán egy ujj, mintha keresne valamit, fákat és embereket nyom össze. Megbabonázva nézem, amint a kéz újra visszahúzódik és az óriási száj szopni kezdi az ujjat. Szálka mehetett bele, egy fenyő?
álmomban is tudom, hogy ez csak álom lehet, hiszen ma már nem úszhatom át ezt a páratlan tavat. 13 éves koromtól 69 éves koromig számtalanszor úszhattam át, széltében, hosszában. Hátamon fekve lebegtem a vízben, számomra évtizedekig ez volt a szabadság. A tavaly már nem úszhattam át. Tilos fürödni a tóban. Változnak az idők.
újra a napúton, fölfelé.
hova föl?
hát nem mindegy?
váratlanul tűnik fel a napúton, a naxoszi szirten világító Fehér Kapu. Morajlik a tenger, ellepi a szigetet a szirttől elválasztó ösvényt, de önfeledten megyek tovább, a napút átvezet a fodrozódó hullámokon, a vízen járok, de hát ez álom, ne keressetek benne logikát.
már a vakítón fehér márványlapok között állok. A babonás görögök szerint láthatnám is jövőmet, de most nem akarom látni!
Falcsik Mari
amikor víz voltam
nem tudom mi történt zöld szememmel:
több zöldet láttam azon a napon
mint egy tavaszon bár november volt
párnás puha mohát friss fűből serkenő
halványzöld levet útfélre hányt kiszáradt
gazcsomót tüskés fenyveshátú magas
hegyeket felhőbe szúró sötétzöld nyilakkal
s enyhe lejtőn tömörlő lombok óceánját
egymásba érő világítózöld lombgömböket
és a vízhez húzó nedves csilló gyepszegélyt
áramlásba lógó csipkés gyomfoszlányokat
puffadt vízihulla-törzsek ágacska-karmait
és láttam zölden ömleni magát az ős utat:
a fényes hullámait kiterítő áradó folyót
s a fürge dallamát csapkodó szeles patakot
feldomborodó síkos bálnahátuk
visszamosolygott a késő-szép időre
mikor mi régi barátok a gyerekekkel
együtt partjaikat jártuk és a kis zuglók
mint a kígyók lecsúszó régi bőre
zölden csillogtak a visszaéledt napban
a kicsik zsibongtak ugráltak a fény és
víz felé de mi hárman kipróbált módjainkon
szenvedő felnőttek magunkba fordulón
bóklásztunk a parton gyerekcsivittől nyájas
napsütésben hallgatag ballagva lestünk
magunk elé: egyikünk kedélye árnyékát
figyelte a másik apró gondokkal matatott
míg én a harmadik már nem voltam ott
mert a zöld sugárzás az apadásra ítélt klorofill
tobzódása a smaragdos izzás az utolsó
zöld tánc az őszi danse macabre előtt egészen
magába szippantotta gyanakvó figyelmem
s a vízcsepp burája magába fogadott:
csúsztunk lefelé meghajló fűszálpályán
és oválissá nyúlva együtt hulltunk alá
eltűntem az érdes napsugár hevében akivel
levelek bőréhez dörgölődztünk száraz-
melegen – aztán egy tyúkhúr cérnácska
gyökerét markoltam a laza vizenyős talajban
amit még nem hálózott be üveggyapottal
az első fagyos hajnal ami mindjárt itt lesz
és egyszerre ott voltam magában a vízben
egy domború nagy kőnek vetve hátam víz-
fátylat hányó moszat lepte kőnek: ott ott az
átlátszó testetlenség alatt ahol a gépről épp
leomló most szövött selyemként zuhog
alá a surranó víz fölfoghatatlan anyaga
arcomba hullott porló permete
s a legapróbb sejtemig zsigerből –
ahogy csak ritkán – átéltem hogy élek
talán az utolsó sétára hívó hirtelen-
meleg őszi nap: ajándék volt ez a
gyönyörű ez a soha nem felejthető –
úsztam pörögtem röpködtem a vízben
de úgy mint aki tudja hogy a tél jelez
már ezzel a szertelenséggel is – csak
azt nem tudja mi a tél neki: a tiszavirág
örök tele vagy bebábozódó hernyóé
hogy megsemmisül-e vagy hibernálódik
vagy elhal egész anyaga hogy belőle már
nem ő de a salakját fölhasználó új lét
merül föl valami transzcendens tavasszal
mert mintha úgy hordaná új életek csíráit
lelkünk halálra szántan mint petéit a rovar-
anya teste amiből ha elhalt jóllaknak és elő-
másznak friss fényre az újak – és már ez is
milyen szép lehet: talajává tokjává lenni
az új sarjadásnak ami belőlünk nyer anyagot!
és szétterült előttem a fröcskölő víz hétszín
legyezője: szikláról felpattanó szilánkja felém
röpülve egyszerre óriás buborékká hízott
mindent eltakart előlem aztán fölrobbant
s én a hajamra hullt vízcseppet lerázva
ismét szembenézhettem a drága nappal
és pislogtam csak a sugaras fénybe míg föl-
zsongott körém léte kételymentes gyönyörébe
veszve kusza dallamával a gyerekzsivaj
Szénási Ferenc
2650
Nem kétlem, hogy számmágiánk – 2650 leütésben megidézni a Napút 20 évfolyamának 26500 oldalát – kivételes bűverővel bír. Akár a komoly, tudós lexikonok egy-egy fantáziacikke, melyet a szerzők játékos hittel ötlenek ki, hogy képlékeny belső tere magába vonzzon minden esetleges hiányt. Vagy a múlt század nagy regényépítményei – Joyce, Calvino, Butor művei –, melyek számrendszerekkel keresik a teljességet a szilánkokra tört valóságban, s metaforaként használják a matematikát.
Alábbi versjátékommal én a számok teljesség-mágiája mellé most egy másik jelképes összességet is ajánlok. A Napút 20 évfolyamának puzzle-ként használt verssoraiból egybefüggő lírai szöveget állítok össze, hogy tréfás mágiával idézzem meg a lap versrovatát.
Zalán Tibor
A Napról és az Útról
Egy napon eltévedtem az úton. Ez is lehet nyitómondata egy felkérésre írott szövegnek, melynek tartalmaznia kell a Nap és az Út szavakat. Így, rögtön az írás elején kielégítve a szerkesztői elvárást, már jöhet akármi is. Jöhetnek a tűnődések a Napról és az Útról. Hogy pontosan melyik is volt eltévelyedésem Napja, mert az első mondat nem csak a megrendelésnek felel meg, de igaznak is az életemre vonatkoztatva, azt innen, az eltévedettség tartományából, az elveszettség állapotából, aligha lehet pontosan meglátni. Talán a születésem Napja lehetett az a kitüntetett pont az életemben, pontosabban, a még nem életem és a már életem találkozási pontjában, amikor eltévedtem. Nem is pontos a megfogalmazás, hiszen fogamzásom pillanatától élek, de a világra hozatalommal a vegetatív létezésből a tudatos létezésbe billentem át, ami másfajta létforma elérésének pillanatát feltételezi. Jó azoknak, akik, mint a derék olasz, az emberélet Útjának felén tévednek el. Attól tartok, én már emberéletem Útjának legeslegelején eltévedtem, és azóta sem lelem az igaz Utat. Lehet-e így, ilyen formán véletlennek tekinteni, hogy ezt az első pillanatot nem akartam meglépni? Egészen pontosan, halva születésemmel jeleztem, hogy az én Utam nem az az Út, amit az embereknek járniuk kell. Hogy mi másik, miféle lehetséges, arról persze azóta sincs fogalmam. Halva születésemről már unalomig sokat írtam, misztifikáltam és legendásítottam az eseményt, teljesen úgy viselkedve, mint aki akaratlagosan tette meg ezt a semmiképpen sem elhanyagolható súlyú lépést, bár járni még aligha tudtam újszülöttként, pontosabban, újnemszületettként. Az Út pedig a járás tartalma, amennyiben a járást formának tekintjük. S mert az Utaknak, az élők Útjainak, a boldogság felé kell vezetniük, különben mi más célból vagyunk ezen a világon, hatvan egynehány évesen elmondhatom, hogy sohasem találtam az Utamat, igaz, nem is nagyon kerestem, s noha sokszor éreztem magamat boldognak, és érezem is még mind a mai napig, a boldogsághoz, mint az emberi lét értelméhez, a ponthoz, ahonnan az emberi lét értelmezhető, soha nem jutottam el.
A Napot meg nem szeretem, amikor így, nagybetűvel, mert akkor égitest, amely élet, és én, mint említettem volt föntebb, nem feltétlenül állok két lábbal ebben a trutyiban. Nem bírom a Napot, semmilyen formájában. Nem bírja a szemem, nem bírja a bőröm, nem bírja a komfortérzetem – mert utóbbi legalább, mint életigény, még megmaradt bennem. Ezzel szemben szeretem a sötétet, az éjszakai teraszt, amikor parázsló magányos cigarettáim fényénél a halottaimmal beszélgetek, akik letértek az Útról, és elhagyták örökre a Napot. Akik feltehetően szerették az Utat, ha az élet metaforájának tekinthetjük, és a Napot, ha az Élet metaforájának tekintjük. Éjszaka minden megnő. A sötétben utak és ösvények vezetnek valami üreges semmi felé. Ahol azonban bizonyosság van. A naptalanság és az úttalanság bizonyossága. Ahol nincs eltévedés, mert nincs hová. És nincs eltévedés, mert az eltévedés sem látható fény nélkül. Ilyenkor hazaérkezem. Oda, ahonnan elindultam. Oda, ahonnan nem indultam el. Ott van…
Illusztráció: 2650 – akril táblakép
Ezek is érdekelhetik!
2650 – Radnai István, Vitéz Ferenc, Zelei Miklós →
2650 – Kovács katáng Ferenc, Mátyus Aliz, Rott József →
2650 – Elmer István, Füleki Gábor, Száraz Miklós György →
