Merza József: Ezredvégi vallomás
Berhida — Budapest
Egy híján 30 éve, két évvel a 68-as májusi események után, 1970 júliusában Vitányi Iván tizennyolc oldalas cikket írt a Valóságba “Ideológiai vallomások” címmel. A tanulmány áttekintette azokat a területeket, amelyek a második világháború után új világot teremteni akaró nemzedék törekvéseinek megítéléséhez alapot adhattak. A fényes szelek nemzedéke ez, népi kollégisták, baloldali érzelmű fiatalok csapata. Indultak a demokrácia zászlaja alatt, belefutottak a diktatúra korába, felbátorodtak 53 és 56 között, s megpróbáltak élni a 60-as évek alkukat kötő szellemében. Tíz témáról beszél a szerző: Istenről, nemzetről, pénzről, hatalomról, szabadságról, forradalomról, magatartás-eszményről, halálról, közösségről, jövőről.
Abban az időben a hatalomról, forradalomról írt sorai érdekeltek. Ma már, idő múlásával én is úgy érzem, hogy át kell gondolnom egy korszakot, pontosabban: beszámolót kell írnom azokról az eseményekről, amelyeket átéltem, illetve azokról a nézetekről, amelyeket megismertem, s amelyeket elfogadtam vagy elutasítottam.
Oly bátor nem vagyok, hogy többes számban beszéljek, és nem is hiszem, hogy állításaim általában érvényesek lennének. Maradok hát főleg az egyes számnál, ami nem jelenti azt, mintha önmagamba szándékoznám csavarodni. Hiszen éltem, emberek között vitt utam, kapcsolatokba kerültem, tehát nem kitalálás az, amiről írok, legfeljebb az olvasó megteszi majd kritikai észrevételeit. Igyekszem tárgyilagosan, mégis némi elfogultsággal szemlélni annak a kisgyereknek a történetét, aki elindult “sous le soleil du Dieu” és most már őszülő fejjel reflektál útjára. Szükség van tárgyilagosságra, hiszen a nem őszinte önéletrajzok azonnal leleplezik írójukat, de szükség van a rokonszenvre is, hiszen önmagamról lesz szó.
Isten ege alatt indultam, s ez mindenképpen letagadhatatlan. Bármi legyen is mai ismeretem vagy vélekedésem Istenről, tény, hogy az első elemista kisfiú elsírta magát az osztály harsány nevetése miatt, amely a tanító néni kérdésére adott válaszára tört ki: Ha nem takarítjuk ki a lakást Karácsony előtt, nem hoz az angyal karácsonyfát. Nem tudom, mire jutottam a nevetés után, de szorgalmasan tanultam a katekizmust, elhittem a bibliai történeteket. Énekeltem templomi kórusokban, jártam legális, majd illegális hittanórákra. Küszködtem a bűneimmel, voltak jó és nehéz korszakaim, de Isten léte, annak minden következményével együtt, megingathatatlan volt számomra. Nem láttam okot kételkedésre azok szavában, akiket tiszteltem, tekintélyeknek tartottam, sőt: szerettem. A tudomány, persze, alakítja a hitet. Megtudtam, hogyan kell értelmezni a Teremtés könyveit, természetessé lett az evolúció ténye, eljutottam az áteredő bűn megalapozatlanságának felismeréséig, s ráébredtem arra, hogy Isten világa, ha létezik, egyenértékűen közölhetetlen a három geometriai és egy időbeli dimenzióba ágyazott emberrel.
Ez az agnoszticizmusnak nevezhető szemlélet, amely életem első feléből ered, egyáltalán nem akadályozott meg abban, hogy érzelmi, értelmi kapcsolatban álljak azzal a létezővel, akinek bizonyítására nem tartottam alkalmasnak a filozófia addig kidolgozott gondolatmeneteit, s ma sem ismerek megdönthetetlen, pontosabban: kétségbe nem vonható érvet az igazolására. Le coeur a ses raisons, mondta egy több évszázaddal ezelőtt élt matematikus, ami módszertanilag nem illik egy tudós gondolati rendszerébe, de nagyon jól ott élhet a szakember szívében, érzelemvilágában, viselkedésében, cselekvésében. Beszélhet Valakihez, válaszokat kaphat tőle, s e kommunikáció erejében igazodhat hozzá, élheti a neki tetszőnek gondolt életét.
Az értelminek és érzelminek ez a kettőssége nem tudathasadás, hanem az ember két arca. Az, hogy egy embernek több, nem titkolt arca van, nem bűn, nem is színészkedés. A komplementaritás törvénye élettelen dolgok többrétűségét is állítja, s ez éppen nem válik hátrányára a több tulajdonságot hordozó létezőnek. Az istenhit nem ellentétes a tapasztalati megalapozottsággal, hanem annak megengedhető folytatása az ellenőrizhetetlenbe. Más folytatások, kiterjesztések is vannak, hiszen körülvesz minket a vallások sokasága. Ez egy idő után elbátortalaníthat, arra ösztönözhet, hogy ne építsek ki, vagy ne tételezzek fel transzcendens világot, hiszen arra kell törekednem, hogy a mindennapi életben ne határoljanak el a többi embertől saját hitem különleges elemei. Ezért fontos, hogy a transzcendenciába tett kilépésem ne legyen túl terjengős, ne tartalmazzon bizarr, mitikus elemeket, amelyek inkább alkalmasak az emberek elválasztására, mint közel hozására.
Életem folyamát nézve nem tudom megmondani, hol volt a pont, amitől kezdve nem elhittem egy mások által tanított, s mintegy kötelességgé tett vallást, hanem a rendelkezésemre álló anyagból építeni kezdtem saját hitvilágomat. Lehet, hogy nincs is, csak a folyamat, amelynek során újból és újból kézbe vesszük az építőkockáinkat s eldöntjük: megtartjuk-e őket vagy kicseréljük. Vitányinak egyszerű dolga volt: ő 16 éves korára lemondott a vallási építőelemekről s kiegyensúlyozottan élte tovább az élet egyik lehetséges formáját. Én kétszer is meggondolom, milyen alapon, mitől válok meg. Nagyon erős a gyermekkori-fiatalkori bevésés, s időnként azt gondolom, hogy eltörölhetetlen. Valószínűleg így is van, hiszen a gyermeklélektan beszél pótolhatatlan, később már soha meg nem szerezhető személyiségjegyekről, miért ne történhetne meg ennek az ellenkezője is, a kitörölhetetlen lelki jegyek ténye? Beláthatom, hogy a vallás csak a szellem erőfeszítése arra, hogy tudja azt, amit nem tudhat, mivel az ember szeretné az “egészet” látni, s mégis, azon veszem észre magam, hogy beszélek Valakihez, viszonyítom a dolgokat Valakihez. Lehet ez kiirthatatlan reflex, megpróbálhatom magyarázni, mégsem boldogulok vele. Úgy látom, hogy ez az, ami megkülönbözteti korosztályomat a fiatalabbaktól: valami begyökerezett, kitéphetetlen kapcsolat azzal, akinek létét igazolni nem tudom, de akivel a nap minden szakában kapcsolatba kerülök.
Abban sem vagyok teljesen biztos, hogy korosztályi kérdésről van szó, hiszen ma is, holnap is születhetnek és felnőhetnek emberek, akik lélekben úgy érzik, hogy nincsenek egyedül. Ugyanakkor látom, hogy mások gyorsan, szinte könnyedén, sajnálkozás nélkül megszabadulnak vallási terheiktől. Nekem ez nem megy. Lehet, hogy egyszer eljutok oda, hogy leírok mindent, ami misztikum, de miután kiüresítettem házamat a szükségtelennek látszó dolgoktól, felsóhajtok és így szólok: “Ó, Istenem, de nehéz az ember élete!” Nehéz bizony, mert ha kiáll a csillagos ég alá, és elgondolkodik arról, mekkora keze lehet annak a teremtőnek, amely ekkora teret és ennyi energiát tudott létrehozni, megtévesztő antropomorfizmusnak érez minden elmélkedést, amellyel az ember igyekezett képére és hasonlatosságára formálni istenét. Ha van ennek az óriási valaminek létrehozója, akkor az egészen más, mint a zsidó pásztoréletből absztrahált személyiség. S ezzel megállt a tudomány, mármint a vallási tudomány, s kezdődik ismét a sóhajtozás, aminek, persze, csak akkora jelentőséget szabad tulajdonítani, amennyit ér egy ember lelke. Meneküljek tehát a világűr magányából a vallási közösségbe, hogy megnyugtassam zaklatott bensőmet?
A gyermekkor békés, nyugodt világa már nincs többé. Megtudhattam: a hermeneutika biztos út a hitetlenség felé. Nincsenek egyértelmű válaszok a dogmatikai kérdésekre. Pap barátom írásban közli, hogy majdnem elment arról a lelkigyakorlatról, ahol erőteljesen képviseltem Jézus istenségét. Ez több mint húsz éve történt. Egy fontos szerzetesrend tagja bevallja, hogy nem hisz a feltámadásban. Mások ismét más nézetekről számolnak be. Ekkor a valamikor agnosztikusnak címzett ember előtt hirtelen feltűnik első elemista önmaga, az egykori osztályterem, a harsány nevetés, amely azt jelenti, hogy kis naiv módjára csak ő hisz egy kedves karácsonyi mesében. Észre sem vette, hogy mások már kinőttek belőle. Hol van a tanító néni, aki jóságos mosollyal megsimogatja a fejét? Élete őszén senki sem számíthat erre. Megszólal a rejtőző Isten? Jól gondolja meg, aki válaszolni akar erre. A kis agnosztikus nem szégyelli bizonytalanságát, s azt, hogy az utóbbi három évtizedben nem lehetett jobb belátásra bírni teodíceai kérdésekben. Ennek ellenére maradt kétarcú, felismerhetően kétarcú, leplezetlenül kétarcú. Nem tartja Istent félelmetes úrnak, akit szolgálni kell, aki előtt folyton verni kell a mellét, akit alázatosan kérni kell, hogy kegyeskedjék irgalmazni teremtményének, akit ő maga gondolt el.
A tudomány, a száraz racionalista tudomány is elegánsabb kommunikációra ösztönöz, mint amit a rabszolgatartó majd feudális társadalmi formák protokollja ragasztott rá a minden társadalmi rendszer felett álló Alkotóra. Nem félek, mert tudom, hogy a fájdalom és szenvedés nem büntetés, hanem törvények velejárója. Van születés, van elmúlás, és ennek megvan a maga folyamata. Persze, félek, de nem Istentől, hanem a fájdalomtól, és ez mégis más. Nem akarom vallási mágiával befolyásolni Istent, hogy burkoltan tegyem őt emberi céljaim kivitelezőjévé. Valamikor kértem tőle ezt is, azt is, s úgy gondoltam, hogy a történtek igazolták őt. Ha nem jött be az eredmény, Isten mélyebb szándékára gyanakodtam. Hát ki lát bele Isten gondolataiba?, hirdeti a vallásosságnak álcázott bizonytalanság. Ma már itt is csak a sóhaj marad, nem hiszek a diszkriminatív kegyelemben. Megvannak az előfeltételek, s azokból következik az esemény. Ha a séma véletleneket tartalmaz, akkor bizonyos valószínűséggel. Istenre ekkor sem kell haragudni.
Nagyon jól meg megcsinált ez a világ. A tudományok minden nap ezt igazolják. A tudományok abban is segítenek, hogy el tudjuk viselni nehéz helyzetünket. A Hold túlsó oldalára került űrhajóval megszakad a rádió-összeköttetés, de ugyanez a helyzet a Földre visszatérés bizonyos szakaszában is. A “blackout” idején nincs kommunikáció. Az utazónak tűrnie kell, hogy teljes közlési magányra ítéltetett. Nem hiszem, hogy bármely szakember le akarná tagadni ezt a tényt. Az előzmények alapján joggal reménykedhetünk abban, hogy egyszer majd vége lesz az elszigeteltségnek és megszólalnak a néma rádiók, hiszen egyszerű ballisztikus pályáról van szó. Valahonnan elindultunk és valahova megérkezünk, nagyjából tudjuk is, hová, s közben adódik egy kis magány. Egyszóval: kiszámítható a folyamat. A lélek útja azonban más. A kezdeti feltételeket még jól ismerjük, de minden más hit és remény kérdése. A boldog órákon át tartó repülés adhat biztonságot, lelkesen beszélhetünk is utunk nagyszerűségéről, de egyszer belefutunk a ködbe és nem tudjuk, csak reméljük, hogy kijutunk belőle. Valakik kijutottak, valakik nem. Azokkal nem foglalkozom, akik hivatalból állítják, hogy kijutottak. Ez az amatőr állapot előnye. A magány nagyon rossz. Lehet hangosan ismételni az utazás előző részén hallottakat, konokul vagy elhalóan. Lehet hallucinálni, s lehet azt állítani, hogy hallunk valamit, amikor nem hallunk semmit. S be lehet vallani, hogy elvesztettünk minden kapcsolatot, de jobb híján tesszük dolgainkat, a legszükségesebbekre, a véleményünk szerint elhagyhatatlanokra szorítkozva. Beosztjuk az élelmiszert, tartjuk az addigi irányt és nem lázadunk egymás ellen. Nem rajtunk fog múlni, hogy feltűnik-e egyszer a Föld vagy az Ég. A lényeg az őszinteségen, az együtt haladók becsületességében, s abban rejlik, hogy nem kiabálunk egymásra. Nem szabad.
Az első keresztények még rövid időről beszéltek, nekünk két évezred sem hozott véglegességet, annak ellenére, hogy az emberi szellem könyvtárakat töltött tele elmélkedéseivel és élettörténeteivel. Vallási, közösségi divat a kételkedés? Ha divat, meglehetősen ódivat, Tamás és az emmausziak nyomán. Ha nem, hanem az ember gondolati útjainak megismétlődő bejárása, mint az őrszem fáradhatatlan ellenőrző körútja, akkor nincs ok a szégyenkezésre. Ez a sorsunk. Minden időben becsületesen járni az utunkat, vizsgálni élőt és élettelent, ellenőrizni eredményeinket. Valamivel mindig előbbre. Nem lehetne szerényen megnyugodni abban a meggyőződésben, hogy bizonyosságra sohasem jutunk? Nem érhetnénk be azzal az egyszerű megállapítással, hogy jónak kell lennünk a mellettünk igyekvő másik bizonytalanhoz?
De hát Isten, az általunk ismert Isten, a nekünk bemutatott Isten nem éri be azzal, hogy merengünk a véges és végtelen viszonylatán és visszafogottan nyilatkozunk az alapkérdésekről. Tettekre és sugárzó magatartásra, nyilvános hirdetésre, apostolságra szólít fel. Az istenhit következménye a Küldetés.
Tizenhét éves korom óta beszélek tudatosan Istenről. Abban az időben megszűnt az iskolai hitoktatás, s mi, nagyobbak, megpróbáltuk átadni ismereteinket az alacsonyabb osztályba járóknak. Nem készítettem soha felmérést, nem tudom, mi volt igyekezetem eredménye. Egy akkori barátom, házassága 25-ik évfordulóján azt mondta, hogy “nélküled nem lennék itt”. Többen beszéltek még elismerőleg a munkámról, ugyanakkor mások elég ingerülten utasították el öntudatos hangvételemet. Miért tettem azt, amit tettem? Mai fülnek talán furcsán hangzik a válaszom: becsületből, kötelességből, az egyház iránti szeretetből. Látszólag formális indokolás, de hát várhatunk-e többet egy kamaszkorát élő középiskolástól? Első kisközösségi próbálkozásainknak persze volt emberi arca, hiszen iskolatársaimról, kórustagokról, lányismerősökről, napi templombajárókról volt szó. Hol voltak még az első igazi félelmek, csalódások, sikertelenségek, elválások, meg nem értések, kiüresedések, elfáradások, leállások? Nem kell sokat várnunk egy kezdőtől, csupán a hűséget, a többit úgyis meghozza az idő.
A beszélő legyen mindig hűséges a benne élő Istenhez. Arról beszéljen, amit magáénak érez, ami a legjobb tudása. Ekkor hiteles, megbízható a maga helyén akkor is, ha közlésével szemben fenntartások emelhetők. Istenről beszélni másoknak nagyon felelősségteljes dolog, mivel tapasztaláson túli világról közlünk információkat, amikre vagy rezonál a másik, vagy nem. Ha elfogadja, akkor következmények hárulnak életére s a következményekért az informátor is felelős. Lelkiismeretünk csak akkor lehet nyugodt, ha párbeszédünk független, szabad emberek párbeszéde volt, mi egyenértékűen tükröztük meggyőződésünket, nem ravaszkodtunk, nem hallgattunk el bizonytalan dolgokat, nem akartuk lehengerelni a másikat. Álságos sikerek nem lehetnek értékesek, s az utólagos kár jóval nagyobb. Az igazság, a szellemi becsületesség előbbre való, mint a tömegtoborzás.
Az utóbbi két évtized kettős törekvés jegyében telt el. Egyrészt nagy fává akartuk növelni a mustármagot, másrészt fokozatosan haladtunk előre a lelkiismereten alapuló szellemi szabadság útján. Az első törekvés sok új embert vonzott közénk, olyanokat is, akik bár szépnek találták gondolatainkat, a gyakorlatban itt vagy ott nem azonosultak vele. Nem is vártuk el tőlük, hiszen inkább akartunk egyházat építeni, mint szerzetesrendet. Sok színből álló palettát emlegettünk, nem egyszínű képet. Ugyanakkor magunk is igyekeztünk megszabadulni indokolatlan, bizonyíthatatlan vagy egyenesen észszerűtlen, ellentmondásos nézeteinktől. A folyamat egyszerre hasznos és elbátortalanító. Szigorúan mondva: nagyon veszedelmes. Itt állunk egy alaposan lebontott ház előtt sok új érdeklődővel, akik buzgón adnak jó tanácsokat az építkezéshez a vallási rajongás állítólagos “megtapasztalásaitól” kezdve a tekintélyi alapon álló, jó katolikus hiten át a természetgyógyászat vagy ökológia határáig. Miután az ember összeadja mindazt a hitetlenséget, amit az egyházak hivatásos alkalmazottaitól hall, szép csendesen leül és elhallgat. Kicsit szomorú, mert elvesztette élete sok, biztosnak látszó és megtartó elemét, s még nem tudja, hogy megtartja-e a megmaradt állványzat. Örül, mert nem kell színházat játszania. Nem kell holnap a szószékre lépni, s kerülgetni az igazában megkerülhetetlent. Esetleg másról beszélni, s nyugtatni vagy nem bolygatni a lelkiismeretet. “A protestáns lelkészek nem Jézusról beszélnek”, írja Günther Grass, “hanem Jézus értelmezéséről vagy olyan fogalmak izgatják őket mint a boldogság, vagy a tegezés és magázás problémája. A katolikus papok azt kérdezgetik egymástól, hogy hány hívő látogatta vasárnap a templomot, s hogyan aránylik ez az elmúlt évi statisztikákhoz”. Mivel a mi országunkban és ezen belül a mi tekintélyelvű egyházunkban minden hatás csak évtizedek múlva érvényesül, azért ott állunk a századeleji protestáns nézetek közepében — függetlenül attól, hogy esetleg éppen katolikus papok vallják őket, s nincs egyelőre vagy véglegesen ellenérv egy új szintézis megteremtésére. “Volt ki úgy vélte harang szól, másik tudta: ily bolondtól pénzt eztán sem lát a család”, csendül meg bennem József Attila sora. Ami azt illeti, jól összehúzva magamat, kibírom ezt a földindulást. Igénytelenül próbáltam élni, barátságban próbáltam élni, igyekeztem megbirkózni önzésemmel vagy agresszivitásommal. Ha nem sikerült, szégyelltem magam. Ez is valami. Valamit azonban félek, véglegesen elvesztettem. Nem tudok többé teljes önbizalommal, szenvedélyesen, harcosan, ellenvéleményeket döntögetve érvelni bizonyos tételek vagy magatartásformák mellett. Elvesztettem azt az apostoli lendületemet, amelyet éreztem életem első kétharmadában. Ma, ha másként vélekedővel beszélek, nem tudom “helyretenni”, valamire kötelezni őt. Ma már nem tudok keményen bevasalni, ha kell, fájdalom és könnyek árán sok mindent, sem magamon, sem családomon, sem barátaimon azon az alapon, hogy Isten valóságos Fia leszállott a mennyből, megtestesült egy szeplőtelen szűztől, s tanítását ránk hagyva visszament Atyja mellé az égbe, hogy nemsokára eljöjjön ítélni, s örökké tartó büntetéssel sújtsa azokat, akik nem hittek egyháza tanításában. Vége az öntudatos korszakomnak. Beszélgetőtársnak jó vagyok, tanítónak már nem. Pokoli fájdalom ambiciózus ember számára, de mondom, ki kell bírni. Talán túl egyszerűen értelmeztem a küldetést. Azt gondoltam, hogy a küldetés vezető szerepet, jól látható és tényleges formákban megjelenő állandó vezető szerepet juttat azoknak, akik vállalják a beszédet Isten dolgairól. Biztos megállást, “rendíthetetlen” meggyőződést, amint az illik egy eszme élharcosához. A hagiográfia hamis eszményteremtése aggasztóan elfedi a küldetéses ember valódi arculatát. Az ügyek a valóságban soha nem egyértelműek. A Keresztelő elvtársi hite meginog küldetése hiábavalósága láttán. Ma, közösségünk küldetéshite rendülhet meg céltalannak látszó erőfeszítéseink miatt. Talán üzennünk kellene valakivel: Te vagy az igazi, vagy mást várjunk? Tényleg így jön el Isten Országa, tényleg így kell közösséget csinálni, tényleg a szelídeké lesz a Föld, tényleg?
A véges emberi tudatban a küldetés összefügg azzal, hogy valahová küldenek, valahová eljutok, valamivé válok, megvalósulok. Ha jól látom, minden tudomány és minden társadalom csupán ment valamerre, lépéseket tett, eredményekre jutott, amelyek újabb kapukat nyitottak fel. Ez a jó eset, mert az nagy szerencsétlenség, ha a küldetés délben hoz árnyékot életünkre, s valakinek azt kell kiáltania: “elvtársak, ne lőjetek!” Az elvi újrakezdések gördülő hullámait, e hullámok elsimulását vagy porzó szétomlását figyelve arra kell gondolnom, hogy csak a hullámzás örök, a mögötte levő erő örök, mely újabb és újabb indulásra serkenti a habokat. Senki sem első és senki sem utolsó, de egy pillanatban ő az, aki engedelmeskedik a rejtett erőknek. Önfeláldozóan, nem ragaszkodva görcsösen saját küldetési kiváltságához. Élni és elmúlni kaptunk hivatást, s amíg élünk, elmondani, hogy mi éltet minket. Az, hogy e mondástól megújul életünk, ismét megelevenedünk: lehet jóhír tárgya. Ami emberien biztos, csupán annyi: tépelődésre, gondolkodásra, kritikus vizsgálódásra küldettünk. Beszámolóink erről az állapotról szólhatnak, akár nyilvánosan, akár párbeszédben. Be kell illesztenünk a katolikus gondolkodás történetébe is a fájdalom és a magány zsoltárait: Istenem, miért hagytál el engem. Le kell írni lázadó panaszunkat, miként megszületett Jób története, s szent műfajnak kell tekinteni ezt a perlekedést. Nem kell nagyon gyorsan a gyóntatószék felé sietnünk, mintha Jézus után nem lenne többé ok a kétségbeesett keresésre és dörömbölésre. Azért, mert van egyház, pápa és lila színű stóla, még nem bűn, hanem tanulságokkal teli vallási történet egy lélek élete. Megszületett Jézus, de nem vette el a világ bűneit, legalábbis nem úgy. A gonoszság él és virul a világban, minden nap újraszületik. Eljött Jézus, de nem törölte el a kételkedés és elhagyatottság gyökereit. Ezek ugyanúgy hatnak az emberre, mint azelőtt. Erről beszélni ugyanúgy vallási tapasztalás, mint az örömöt kifejezni, amit a boldogság állapotában érez az ember. A küldetés egyaránt vonatkozhat a fény vagy az árnyék bemutatására.
A jó irodalmi alkotások a keserű szerelemből születtek. A bordeauxi vidék vallásos parasztjainak vallástalanságáról szóló elbeszélés többet tár fel emberről, erkölcsről, kegyelemről, mint pozitív szövegek tucatjai. Bár nagyon becsülöm a derék Paneloux atyát, a végén mégis csak Rieux doktorba karolnék bele, hogy igyunk egy pohár vörösbort az embert megpróbáló események után. Valami módon a vallási képzetek is felelősek azért, hogy számon kell kérni Istenen a bűntelen kisgyermekek halálát. Miért veri belénk a vallás az állandó bűntudatot, hogy aztán végül Isten becsületéért kelljen harcolni? Rászorul erre?
Egyszóval kiállok a lélek magányából eredő beszámolók mellett, és küldetésem részének tekintem az effajta beszédet. Mert ha nincs Isten, akkor igen helyesen írom le azokat a lelki gyötrelmeket, amiket ki kell állni egy emberi torzképzet intézményes ránkerőszakolása miatt. Pontos diagnózis készítője lehetek, hogy miként nyomorodik meg az ember önmaga fantasztikus álmai miatt, s arra ösztönzök, hogy beszéljük meg életünk egymással szolidáris alakítását néhány, közmeggyőződéssel elfogadható elv mentén. Ha viszont van Isten, akkor minden fájdalom és magány leírása tanulságos és egyben érdemszerző. Tanulságos, mert megerősítheti sorstársaimat, vagy leendő sorstársaimat, akiknek egyelőre gőzük sincs arról, hogy ide juthatnak, abban, hogy lehet, s miként lehet tisztességesen megállni egy olyan partiban, amely látszólag vesztésre áll. Érdemszerző, mert igen dicséretes dolog elviselni a viszontagságot, küzdeni a remény utolsó morzsájáig. Az aktivista nem szereti a problémázó embereket. Én sem szerettem. Ma kényszerítve vagyok a töprengésre. Söpörjem le a könyvespolcról a világirodalom halhatatlan alkotásait, amelyek az emberi elhagyatottságról szólnak? A nem pozitív történeteket? Félő, hogy nagyon keveset, vagy egyenesen semmit sem fogok tudni az emberről, s félő, hogy segíteni sem tudok másoknak. Nem seprek le semmit, küldetésem, emberi, s ha van, akkor isteni küldetésem elhagyhatatlan részének, ugyanolyan értékű részének tekintem, hogy beszámoljak a sötét évekről is. Ez a teljes vallási irodalom, ez az ember teljes arca, ez a mai küldetésem.
(1999. június – 2001. augusztus)
Illusztráció: A Valóság folyóirat 1970-es évekbeli példányai (antikvarium.hu)
Ezek is érdekelhetik!
Peter Sloterdijk: Foucault (részlet) →
Merza József: Akiket a történelem szele megcsapott →
Peter Sloterdijk: Jean-Paul Sartre →
