Stanczik-Starecz Ervin: Makramé mindenről, ami gyakran eltűnik
Nat Roidnak, a szárnyas felügyelőnek, ki bárhová elszállhatott…
(…) A mackó mind kíváncsi,
Ki tudja épp, mit néznek;
De mert örökké nézhetik,
Becsukják néha a fél szemük,
S csak képzelik
EZT AZ EGÉSZET!
– t. d. –
– 1 –
Élt az erdő mélyén 12 barna mackó, mint orgonasípok, de se anyjuk, se apjuk – nem is tudták, hogy a mackóknak anyjuk és apjuk is lehet. Sőt, van! De, hogy miért nem jelent meg egyik sem?
Ily kérdés nem borongott elméjükben. Fára másztak és leestek, mindenhová be is lestek. Somot ettek, medvehagymát, mézbe mártott jó vargányát. A patakon átlábaltak, tüskés bokron átgázoltak, de a fiatal medvebunda meg se nyekkent, legfeljebb, ha bozontos lett. „Így is volt, így is lesz ezután is, fafejek” – mondta a barlangban a legöregebb, mikor kérdőn körbeülték, vacsorát már rég megették, s kíváncsian néztek bölcs Bacóra, ki trónolt a kör közepén.
Másnap hajnalodván a Nap benézett a barlanglyukba, de nem ott, hol naponta szokott.
A vén odú sziklaköve a mennyezetről lehullott, de a bundások aludtak tovább, mert a barlang fala mentén szoktak a medvék hortyogni. Nat Roid arra röppent, s élesen csivitelt: „Föl, föl, lusta banda! Kifelé, mert folyni fog a medvevér!” Erre mindegyik kint termett. Nézték, nézték a romos otthont szörnyülködve. A legapróbb medve halkan morrantott: „Persze! Így is volt, így is lesz.” S eloldalgott a sűrűbe. Bánatos lett, prüszkölt, sírt is, de ballagott a vakvilágnak. Ért a málna, nyílt a virág, de a kismaci csak lógatta orrát. „Ha beszakadt a barlang, akkor más is beszakadhat, s ha nő a Kikerics, más is nőhet ki a földből. Ha beérik a málna, édes lesz. És a medve miféle, ha éretlen? S milyen az érett medve? Jön valaki, s megeszi?” – morfondírozott egész addig, míg egy magas, sima falba ütközött. / A fal szót, persze nem mondta ki, mert ez bonyolult, mint a morfondírozott szó, amit az író talált ki. /
A fal. Eltakarta a napot, ezért a kismackó hátra húzódott, olyat érzett, mint mikor a méh az orrába csípett, de most a szívébe. Hideg volt, és nem beszélt, a fák magasságába ért a szürke, végtelenbe kanyarodó. Nagy fehér tábla lógott rajta egy fekete medvével, ami pirossal át volt húzva. – „Én barna vagyok és meleg. Te szürke és hideg! Kik vannak odaát?!” – sírta el magát, s iszkolt vissza a többiekhez, kiknek meleg a bundájuk, beszélnek és esznek. De oly messze jött, ösvényt nem talált.
Leült egy tisztáson, nézte a messze úszó fehér felhőket, gondolta: „Az egyik hazavihetne, haza ám!
Enni kéne, s játszani tizeneggyel, s hallgatni bölcs Bacót. „Csivit! Csivit!” – hallotta messziről, s föltűnt Nat Roid. „A nagy gesztenyefánál balra forduljál, s aztán csak egyenest” – csicseregte.
Azon törte buksiját, loholva, meg nem állva, mit is mondjon a családnak. Mi is ez, és mit csinál az erdő legmélyén? Csak áll? De miért? Kivel játszik? Kit húzott át piros vonallal? Éhes? Fázik?
Míg e temérdek dolgot átgondolta, szíve már kalimpált a futástól. De észrevette végre, hogy a mackók már nem oly messze, a bokrokat hajtogatják szerte, legkisebb társukat keresve kiáltoznak: „Kismacó, hol vagy, jöjj elő! Minden gyümölcsből ehetsz, s bármit megtehetsz, csak mutasd magad!”
– 2 –
„Itt vagyok, mackók, bejártam a fél világot. De jó, hogy megvagytok. Éhes vagyok, szomjas és fáradt” – roskadt le a csellengő.
„De hol jártál, kicsi?” – nézett rá furcsán bölcs Bacó. „Megvagyunk mind, el sem moccantunk a barlangtól, amit fenyőkéreggel be is takartunk, hogy el ne ázzunk. Közben kutattunk utánad. Te mentél el. Hát nem emlékszel?”
„Én elmentem, ti maradtatok, de jött valaki az erdőnkbe.”
„Madár, őz vagy süncsalád?” „Nem, bölcs Bacó. Nagyon hosszú, magas, hideg, és nem tesz semmit. Van. Lóg rajta egy tábla, amin egy fekete mackó pirossal át van húzva…”
„Miket beszélsz? Tán erjedt vadmeggyet ettél? Milyen hosszú? S hol a szája? Lába sincs, te botor Kismacó?!” „Nincs se keze, se lába, se szája, mégis üvölt, vagyis… bölcs Bacó, BE VAGYUNK ZÁRVA! NEM ENGED MAGÁN TÚL!” „Egyél, igyál kicsi…” – mondta a legnagyobb medve, s komoran a leguruló napkorongot leste, de aznap este nem mesélt a boldogan hancúrozó testvéreinek, mert szomorú lett, pedig Nat Roid a vállán pihent meg, s kérdezte a szomorú bölcset: „Énekeljek neked? A falnál megáll a medve, a sün, az őz, de a madár átsuhan felette, mintha ott se lenne. Minden lénynek van madara. Érted, bölcs Bacó? Huss, mondja Valaki, s még az erdőt is általrepüli.”
„Szép dal, olyan, mint a Hal. Csillog a víz alatt s kézzel foghatatlan”- mondta Bacó, a bölcs, s várta a Holdat, mikor jön föl.
Illusztráció: firstpeople.us
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Napút-köszöntők (8.) →
Móritz Mátyás: Ismeretlen fogalom →
