Füleki Gábor: Téli álmodozás
Csajkovszkij emlékének,
halálának 125. évfordulóján, I. szimfóniáját hallgatva
Sorsod kivirágzik.
Éjjel, néma tér mered,
fehérlő jégborosta,
virító kontúrkeret
alakod éjbe mosta.
Szikrázva málló archidegség,
lángzó, dérsűrű rosta,
űrben fortyogó kenőcs,
lázas fém-buborék
hűs, zománctarka tokja.
Lila kápolna eszméleted,
rádolvadt huzalok bogja,
húskristály, immár ez életed
örökbe dermedt szobra.
Megállt a lét itt, jégtükör,
nem görbül sírás mosolyba,
lábad, ím, fagynémán üvölt,
kezed a semmit fogja.
Kisírlak magamból, Istenem!
Kaviccsá mosnak könnyeid,
pityeregsz mélyen, csöndesen,
zuhanva álom-ölbe itt.
Be nem teljesült igények
varazódnak a falon,
el-sose-jött igézet,
vöröslő nem-vagy-fájdalom.
Vízcseppként fénylesz álmaim
hegyekké torladt hajlatán,
csúszós csúcs-talány tájain,
érces, ritka lég, jég reped.
Szélmarta, csupasz, céltalan
kárfülke bennem életed,
szirtfalon mászol, jégarany,
— megcsúszva zuhansz a hócsapáson,
lepereg tudatod titka,
holton-túl izzó látomáson:
szemközt csapódó szikla.
Égőfekete, éjbe mart
vak nyílás vándorol,
inog, reng vibráló
szűrt árny szövetében,
tátongó hiány, perzselő átjáró
seholból sehová mérten.
Ábrándod a tény eltapossa,
s ítéleted érintéssé szűkül:
egy formáció csúszik-mászik:
elkensz, ecetes lében fetrengő
rovartetemmé szürkülsz,
lábad még utat tapogat,
nyálkás, hűlt sejtek halmaza,
űrcsupasz gondolat-fonat.
Éj vagy,
behorpadt, néma hódolat,
örvénylő nyugalom, rezgő
jégtűrost-avar, fenyőtűk,
halcsontváz, fa-fraktál, rostizom;
csonthideg, borzongó kéreg,
velőtlen, föld-bomló iszony,
gallyakból, húsból féreg.
Emlékezz! Akkor este
esdeklés végső árnya,
éles jég, keresve
hullott kezedre –, találva
vak, izzó hiányra.
Egymásba feszült pillanat,
ívfény, bámulva körbe,
keserű, forró ős-panasz,
törve a tiltott többre.
Háttal a szobába lökve,
remegve dőlök a székbe,
fojtott gyötrelmem felfakad,
izzón tárul az égre.
Kimart arcra vágsz, tiszta hó,
éles, jeges fagy éje,
a térben állsz, némán porladó,
fehér lepelben égve.
Rémálom-ocsúdás, itt vagyok,
erőtlen, fagyott haj tapad,
sötét van.
Foszló pernyehad
borzongva hulló táncát lejti;
szomorún lemond, bezárul,
jégszikra-csillagot néz merőn
szívlüktető látómezőm,
s már nem kíván, álmát elejti,
termeted, arcod elfelejti.
Csörgőpálca, kókad a fejed,
látod – bevégeztetett.
Mi mindent örökre
rejt e ,,soha-veled”,
zárt időméh-bögre,
száz elvetélt ,,lehet”.
Beroskad a parázs,
üres gödör-veled,
apadt várakozás
őrző hamva remeg.
Várok – lassan bedugul az év,
alszom – lehajtom álmod én,
benne, általam minden él,
égő föld ölel, tiszta ég.
Hűvös hegyekké, emeletekké
felnövő erdő, tornyosulsz,
tág ámulat torkon szorít:
avar-levél erezetekké
fölém bomolva szertehullsz,
s bár sötét, övezve, elborít,
szememben nap mint nap kigyúlsz.
Nem lehet közünk egymáshoz,
kétoldalú az érem,
jármodba-zuhantam átkoz,
s örökre áld a lényem.
Léttelen létrejött csoda,
most már szívem is érti,
de a legbelső mag soha:
holtomig holtod vérzi.
S kisimulsz bennem, érdes múlt,
sápadt fénycsík szemcsés falon,
olvadt esőn, szürke habon,
s gyenge, lágy hóként visszahull.
Eltakarodsz agyamról
fájó lepedék, halott;
sugározva szökkenek fel ébren,
csápom a messzeségbe ágazik –,
szabad vagyok.
De benn, örökre, örökre,
mélyebben mindennél,
belémégve ott vagy,
mint soha senkiben,
siratva se más:
időtlen, felmagzó, pőre gyász.
De benn, örökre, örökre,
mélyebben mindennél,
belémégve ott vagy,
mint soha senkiben,
siratva se más:
időtlen, felmagzó, pőre gyász.
Illusztráció: Pjotr Iljics Csajkovszkij
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Németh Erzsébet: Eliziádok →
Búzás Huba: Élek még, de félek →
