Gulyás Péter Pál: Roberto Ruspanti – A pesti vonat
Kiadó: Magyar Napló, Budapest, 2016. Fordította: Sermann Eszter
E szürkeségében is barátságos karcsú kötet borítóján egy félig-meddig elmosódott fiatal női arc, csaknem sziluett mered a semmibe egy homályos koszos vonatablak mögött. A tekintet haloványsága, a magába hullt testtatás elárulja, hogy ez a szerelvény a boldogtalanságba tart. A könyvborító azért mégsem teljesen szürke, mert a Parlamentet ábrázoló hátsó borítón, katicabogárnyi, vagy inkább vércseppnyi vörös csillag ragyog…
Roberto Ruspanti ezt az 1956-ba torkolló szerelmi történetnek induló drámát oly eleven ecsetvonásokkal tárja elénk, hogy elfoghatja az olvasót egy elfeledett szorongás, azokat legalábbis, akik egykor éltek a korszakban, vagy az utórezgését megtapasztalhatták. A szerző csaknem szociográfus szemmel leltározza a néha tébolyító apróságokat, a hiánytársadalmat, s felidéződik az akkoriban köztünk lebegő félelem — Bacsó Péter filmjével szólva a kommunizmus kísértetétől.
Kettétört, megnyomorított sorsokon át bontakozik ki előttünk, miként szorgoskodik a Rákosi-korszak a nép ellen a nép nevében. Ízelítőt kapunk a szocializmus lázas, esztelen építéséről, látjuk a „totalitárius poklot”, melyet csak frázisok tartanak össze, ahol még a maguk módján a haszonélvezők is reszketnek, hisz lehetett-e valaki ott és akkor biztonságban egyáltalán? Látjuk, amint e nyomasztó politikai képletektől vezérelt vakrepülés miként torkollik az 56-os forradalomba, majd annak elképzelhetetlenül brutális leverésébe. Olasz írói szemmel is követhetjük, hogy a haladó világ, a Nyugat, kikben reménykedtünk, ehhez miként asszisztál… Szoronghatunk hőseink mindennapjait követve, de inkább szorongjunk, mintsem részévé váljunk a kollektív amnéziának.
Fekete Klára, történetünk főszereplője, aki egyszerű földműves család gyermeke — s kinek szülei épp ekkoriban járják a paraszti lét Golgotáját –, látszólag sikeres ember, amennyiben ellenszélben is sikerül felszínre vergődnie, s elvégezheti az ideológiával átitatott egyetem olasz szakát. Szerelme, Nádasdy Péter a társadalom túlfeléről érkezik keserű mesénkbe, történelmi család sarjaként. Ő osztályidegen a javából, s az egyetem filozófia szakát pusztán azért végezheti el, mert kiváló úszó, s az élsport megkülönböztetett figyelmet és támogatást élvez ezekben az időkben…
A szerelem kiszakítja őket az időből: Csopakon, a füredi-tihanyi boldogság-öböl közelségében merítenek örömöt, erőt a tájból, s egymásból, mert mi másból meríthetnének? Nem is sejtik, hogy Pesten felpörögtek az események, kitörőfélben a forradalom. Látjuk, hogy e lavina fősodrába Pestre visszatérve miként keverednek, s válnak nemsokára a szabadság, szerelem eszméjének hétköznapi mártírjaivá.
A kötet első része egy szinte galapagoszi társadalom megidézése Klára és Péter sorsa prizmáján keresztül, ám mindez a könyv második részének az előkészítése csupán. Arra szolgál, hogy megismerjük, átérezzük a közeget, a robbanni készülődő nyomást, amit a rendszer fenntartói képtelenek lesznek féken tartani. A politikából kijózanodott társadalom tagjai nem vállalják a folytatást, akkor sem, ha ez az életükbe kerül. Követik egymást az események, s hőseinket nemsokára a tankok közt találjuk fegyverrel a kézben. Még fel sem eszmélhet Klára, hogy végiggondolja, megértse a történteket, Péter ott fekszik holtan egy Andrássy úti fának támasztva, holtan, megannyi ifjú sorstárssal egyetemben a forradalom mártírjaként. S eztán következik a legizgalmasabb fejezet, mely Roberto Ruspantit A pesti vonat megírására ihlette. Egy olasz újságíró, Sergio Perucchi visszaemlékezése a forradalomra, amit személyesen is alkalma nyílt megismernie. Sergio Perucchi — ki e kötetben Franco Taparelli néven szerepel –, a Vie Nuove olasz képes kommunista hetilap tudósítójaként lényegében azzal lett megbízva, hogy a forradalmat horthysta, reakciós restaurációs kísérletként igyekezzen beállítani, bemutatva a lincselő csőcseléket, a szovjet katonák emberiességét hangsúlyozva, mivelhogy geopolitikai szempontból az olasz kommunisták — sokan mások is, kik biztatták a forradalmárokat — összességében szükségesnek ítélték a szovjet beavatkozást Európa stabilitása szempontjából. A forradalmárok akrobataként ugrottak a semmibe a Nyugat beavatkozása reményében, hogy elkapja őket egy kéz a trapéz túloldalán…
A Pestre érkező Franco Taparelli nem is sejthette, miféle csetepatékba keveredik, de végül a tapasztalat és a lelkiismeret a forradalom oldalára állítja át. Olyannyira, hogy végül megpróbálja Fekete Klárát, akivel e tébolyító utolsó napokat Pesten végigéli, a megtorlás elől diplomáciai segítséggel valahogy kicserkészni az országból. Ám a lányt hosszas önmarcangolást követően nem engedi át a határon a lelkiismerete hazájából, melynek szabadságáért szerelme, Péter, az életét áldozta. És visszafordul a pesti vonatot választva az örök fényben úszó Olaszország helyett, oda indulva vissza, ahol börtön, vagy tán a halál várja.
Kinek ajánlanám ezt a kötetet? Kik könnyen felejtenek. És a fiataloknak, kik még nem éltek ebben a dermesztően szürke „vaskorban”, melyet a csalfa emlékezet hajlamos kiszínesíteni.
A szerző, Roberto Ruspanti az udinei egyetem magyar nyelv és irodalom tanára, a CISUECO igazgatója, aki a magyar irodalom, költészet alighanem legjelentősebb itáliai tolmácsolója, ezt a keserűségében katartikus kötetet olasz szemmel, magyar szívvel írta.
Illusztráció: Roberto Ruspanti (mma.hu)
Ezek is érdekelhetik!
Kovács katáng Ferenc: Padkára hajt, hogy fölriadjunk →
Ádám Tamás: Halott madarak álmai →
Bene Adrián: A rálátás távlata →
