2650 – Hajós Eszter, Ircsik Vilmos, Jámborné Balog Tünde
Harmadik adagját közöljük (november 13. után) a “kétezer-hatszázötveneknek”. Mi fán is terem ez a fura fogalom? A rovatleírás röviden kulcsot ad. A hónapok múlásával szerét ejtjük majd a további szerzések közlésének.
Hajós Eszter
hazajön a Nap
Lilith Guégamian: Sari Aghjik (Music of Armenia, 2014)
azt mondják, havonta egyszer süt a Nap. én még nem láttam, két hónapja vagyok itt. lehet, pont olyankor sütött, amikor pislogtam. vagy aludtam. nincs sötét, a Hold egész nap fenn van. a hó fölött botorkál, öreg. apónak hívják, mint a medvéket és az apókat.
mezítláb járnak a havon, azt mondják, nem hideg. levettem a cipőm és ugyancsak megégette a hó a talpam. de ők nem állnak, amikor mennek. elindultam. a Hold is mezítlábasan jár-kel mindennap.
azt mondják, a Nap egy házban van, aminek nincs ablaka. ott üldögél, fűti a házat. meleg ház az, zöld fedelű, csupa színes fából, zöld fából, kék fából, lilából. és a fáknak a kérgein a rajzok. ahol a fa lakott, azt rajzolja a kéreg.
és az évgyűrűkben a rajzok. az utat rajzolják, amin jött. a lila fának kék a rajza, a kék fának zöld, a zöldnek sárga. sárgát máshol nem látni. senki sem látta ezt a házat, a Hold se, pedig a Hold mindennap kint kullog.
letettem a szemüvegem, nem találom. itt senki se lát élesen. nincsenek élek. cikázások a szemem előtt, azt mondják, ők nem látnak ilyet. de ők sohasem láttak másmilyet, mint amilyet látnak. nem ismerik a színeket, fehér az ég is.
éjszaka is fehér az ég, csak hidegebb van. azt mondják, öreg van, amikor este van. apónak neveztem az éjszakát, de azt mondták, nem ugyanaz. soha sincs sötét, soha sincs világos. a Hold is házban lakik, az ég a háza.
mint a hónak a föld. sohasem mennek el hazulról. akkor is van Hold, amikor Nap van, egymást nézik. egyszer találkozott a Hold a Nappal, útja közben. nézték egymást, ahogy egymást nézi a hó és az ég. de itt nem nőnek fák, hallgatott a Nap.
állatnak csak hangja van itt, növénynek levegője. nem esznek. az első két hónapban nehéz csak. nincs felhő. az ég és a hó a messzeségben egy, helyet is cserélnek, mint régen, a Nap előtt. néha az égen van a házunk.
néha kevesebb a hó, néha több. olyankor az ég kevesebb. a hó az ég és a hó közt kecmereg. valahol az égben is van háza a hónak, onnan esik ki, és mindig a hó felé esik, rá. kevesebb az ég, mint a hó, pedig a hó is öreg.
azt mondják, vizek jártak valamikor. akkor még ittak, és voltak madarak, akik isznak. egy fa lakott itt akkor, azoknak a madaraknak a háza. a fának a gyökerénél van a Napnak a háza, de nem abból a fából.
a Nap egyedül építette a házát, akkor egyszer, amikor a Hold aludt. a Nap még sohasem aludt. azt mondják, havonta egyszer elalszik a Hold, de nem akkor, amikor a Nap süt. énekelnek olyankor, altatódaluk van erre.
az még a régi nyelven van, senki sem érti. a madarak nyelvén énekelték, amikor még jártak a madarak, és értették egymást. egymást tanítják arra, amit tudnak, és arra, amit nem.
van egy énekük erre. a fia apja nincs otthon, hazajön a Nap. a Nap a Napban van, a Nap Napja hazaér, hazajön a Nap. a Nap Napja a Napban van, van egy fiam, jöttünk a Napba, hazajön a Nap.
a Nap ég, a Hold pedig Nap, a Nap a házban van, van egy fiam, hazajön a Nap. a Nap és a Hold kívül, kimegy a Nap, bejön a Hold, van egy fiam, a Nap, hazajön a Nap. a földön fekszik az éjszaka, az éjszaka közepén hazajön a Nap, van egy fiam, és mi vagyunk a Nap.
ezt a Hold énekelte, amikor kicsi volt.
egyik nap jó holdat kívántam valamelyiküknek. nem zavarta. nem értem a nyelvét. nem beszélnek, de nem zavarja őket, ha beszédet hallanak.
2019. 01. 28. 8: 11: 38
Ircsik Vilmos
Mese a napról és az útról
Egyszer egy kisfiú gyöngyvirágozni indult az erdőbe. Egyedül vágott az útnak és szólni sem szólt előtte senkinek. Meg akarta lepni az anyját, aki nagyon szerette a gyöngyvirágot, és mindig boldogan mosolygott, ha apja azzal kedveskedett neki. De amióta egyedül maradtak, eltűnt arcáról a mosoly, folyton csak szomorkodott, és a kisfiú úgy gondolta, hogy a gyöngyvirággal majd megint fel tudja vidítani A nagyobb gyerekektől hallotta, hogy gyöngyvirág csak májusban és csak az Üveghegyen, ott is a nagy bükkfák alatt nő. Ezért indult hát oda egy szép májusi délelőtt, miután előzőleg kitudakolta tőlük az utat. Hátára vetett kispuskájával sokáig ment-mendegélt a ragyogóan szikrázó nap sugaraival szemben, míg végül ki is talált az Üveghegyre. De hiába keresett-kutatott hosszú ideig, a nagy tölgyfák alatt sehol sem találta a zöld levelek közül kikandikáló csipkés szélű kis fehér harangokat, Ezért letért az útról és most már bizonytalanul bolyongott, ide-oda járatva a szemét. A nap közben a másik oldalára fordult, az ég beborult, és hirtelen langyos májusi zápor kerekedett, ami elől egy fa sűrű lombja alatt húzta meg magát. Amikor elállt a zápor, tovább indult, de most már nemcsak a gyöngyvirágot, hanem az utat sem találta. Közben lassanként besötétedett, és a kisfiú a fáradtságtól elcsigázva ismét letelepedett egy bükkfa alá. Kispuskáját a kezébe vette, egy ideig még csendesen szipogott, majd a halkan susogó zöld levelek hangjára elaludt. Amikor reggel mély álmából felébredt, hét ágra sütött a nap, és az út simára taposott szalagja nem messze tőle ott barnállott a fehér fatörzsek között. Kidörzsölte szeméből az álmot, felbátorodva felállt, hátára vetette kispuskáját és odament. Eszébe jutott a gyöngyvirág, amiért idejött, de most már nem törődött vele. Az úthoz érve először nem tudta eldönteni, hogy jobbra induljon-e, vagy balra. Hirtelen eszébe jutott, hogy tegnap kifelé jövet végig a szemébe sütött a nap. Így most hátat fordított neki és tétován arra vette az irányt. Közben még oda-oda sandított a fák közé, de gyöngyvirágot most sem látott sehol. A virágoktól tarkálló tisztásra és a tisztáson átfolyó forráshoz érve megkönnyebbülten megszaporította lépteit. Tegnap pontosan erre jött. Aztán a meredek hegyoldalon kellett leereszkednie, amire tegnap olyan nehezen jutott fel, és egy mély szurdokon átkelnie, aminek magas partjáról most is többször visszacsúszott. Majd a nagy rét következett a pásztor nélküli tehéncsordával. A békésen legelésző tehenekre csak drótkerítés vigyázott, amiben áram van, legalább is ezt hallotta egyszer a nagyoktól. Hamarosan meghallotta a rét fölött a távolból tovaterjedő déli harangszó zúgását, utána a vasút felől a vonatkerekek zakatolását. Futásnak eredt. A házakból emberek jöttek ki, és adták tovább egymásnak a hírt, amely így hamarabb ért haza, mint ő maga. A kapujukban az anyja szaladt eléje. Először sírva magához ölelte, majd a könnyein keresztül boldogan elmosolyodott. Gyöngyvirágot akartam szedni neked, mondta a kisfiú, mire az anyja már nemcsak elmosolyodott, hanem hosszú-hosszú idő után hangosan fel is nevetett.
Jámborné Balog Tünde
A festő, aki fénnyé változott
Megdöbbentő volt, hogy hajszálra úgy nézett ki, mint az öcsém.
Arccsontján megfeszült a bőr, és szemöldöke meredeken szaladt föl a homlokára, csak dús bajusza volt idegen az ismerős vonások között, és az útkeresés történetét orcájára író barázdák mutatták halott testvéremnél öregebbnek; ezért hittem velem egykorúnak, pedig jóval innen volt még az ötvenen, amikor először kopogott be a délalföldi kisváros nyári művésztelepére, ahová csak határon túli festőket hívtunk többek közt Munkácsról, Korondról, Szabadkáról, mint őt is a távoli Gyimesből, és azóta is kísért a gondolat, hogy rokonok vagyunk: tizenöt emberöltővel ezelőtti ősei Csíkországból jutottak el a Tatros völgyéig, s ugyanazt a vezetéknevet viselték mindannyian, mint madéfalvi dédanyám, bár ez az égvilágon semmit sem jelent, arrafelé gyakrabban hívnak valakit Tankónak, Antalnak, Szőcsnek, mint nálunk Vargának vagy Balognak, de az biztos, hogy olvasni tudtam a gondolataiban, és tatárosan húzott szemének hunyorításából is értettem, mit mondana, ha megszólalna, amikor kopott farmerében egy üveg gyöngyöző ásványvíz mellett hallgatta végig az éjszakába nyúló, borozgatással oldott súlyos beszélgetéseket sorstársai között létről és művészetről – a kettő ugyanaz, gondoltuk mind a ketten – a lepusztult kollégium (egykor elegáns banképület) ebédlőjében, ahol tizenöt nyáron át tanyáztunk, de ő csupán cigarettafüsttel kábította agyát, mert nem engedhette meg magának a részegség luxusát; az esti darvadozások után szobájában, a rozsdás emeletes ágyak között reggelig szokott festeni, s félt, hogy belefut a modern festészet csalárd útvesztőjébe, miközben épp a zsákutcából kivezető utat keresi, a vastag zöld és okker festékrétegek kontúrokkal határolt falanxából kitörve, a szédítő magasságokba tekergőző ösvényt, ahonnan nézve elmosódnak a formák, a színek kiszabadulnak az anyag csapdájából, és szabadon szállva ostromolják az eget.
De sokszor le kellett jönnie a havas csúcsok közül a kicsire zsugorított ország legmélyebb lapályára, hogy rátaláljon!
Az éles hegyi levegő után meg kellett mártóznia a Délalföld forró katlanában, haragoszöld fenyvesek után meghemperedni búzaföldek tengerében, didergető gyimesi nappalok után elmerülni fülledt augusztusi éjszakákba – amelyek sóvár szeretőként ölelték magukba –, hogy szülőföldjétől távol fedezze föl az utat, amely a zeniten összeér a pirkadó éggel, és odafesse saját, kaszájára támaszkodó szikár sziluettjét a sötét földgolyó arktiszára, háta mögött a lazúros égen áttetsző, vakító fehér alapozással, a pasztellrudak hol puha, hol szálkás szivárványszíneivel, amelyek úgy izzanak a kékesfekete vonalbozont szálai között, mint parázs a szenes fadarabok alatt a századokat görgető Maros partján, s hogy megfesthesse végre a nyomában tolongó, Naputat járó csángó testvéreit, a hétköznapi gyimesi szenteket: a szárnyaló Kiválasztottat, a Búcsúsokat, a repdeső Pásztorfiúkat és a Napbanézőket Pünkösd rőt hajnalán.
Antal Anna dédanyám kacag a mennyben, és a Festő, aki hasonlított öcsémre, fénnyé lobbanva száll föl a Napba.
.
Antal Imre (1944-2017): Hajnal
Illusztráció: 2650 – akril táblakép-részlet
Ezek is érdekelhetik!
2650 – Radnai István, Vitéz Ferenc, Zelei Miklós →
2650 – Kovács katáng Ferenc, Mátyus Aliz, Rott József →
2650 – Elmer István, Füleki Gábor, Száraz Miklós György →
