Vidéki Bianka: Zöld szem
Láncon tartom. Röviden, hegyes szögekkel kiverten. A kalotaszegi mintás katonaládában.
Nem beszélek róla senkinek. Én sem foglalkozom vele. Néha hetekig eszembe sem jut. Ha nagyritkán mégis, azt kívánom, bárcsak ne lenne. Aztán a végén mindig megsajnálom, hogy senkinek sem kell.
Amikor először jön föl hozzám, Juditnak is megmondom: ne nyúljon a ládához. Bármihez, csak a ládához ne.
És az első néhány alkalommal szót is fogad. Judit klassz lány. Mindig pontos. Nevet a vicceimen. Nem akarja beosztani az életem. Kis keze van és vaníliás cukor illata. Azt hiszem, szeretem.
Péntek este, koncert után, borospoharat keresek a konyhában. Tisztát. Mire visszaérek a hálószobába, Judit ott térdel a sarokban. A virágos fedél a falnak döntve. Mintha kútba nézne, úgy hajol a láda fölé. A hangja is olyan, mint aki üregbe kiabál. Kongó. És fátyolos: – Honnan van?
Nem emlegetem fel az egyetlen szabályt. A ládát én vettem, az Ecserin.
– Ja, az? Az apámé volt. Előtte meg az ő apjáé.
– Milyen kicsike! Nem harap?
Figyelmeztetem, hogy mindenre képes.
Kérdések sorára válaszolok. Nem, nincs neve. Fogalmam sincs, fiú-e vagy lány. Mit tudom én, hány éves.
Mutatóujjával érinti. Nem harap.
Másnap első útja a ládához vezet: – Hát hogy aludt az én gyönyörűm?
Gyönyörű. Az eszem megáll. Ez a rondaság.
A szőrébe túr. Nem harap.
– Itassuk meg!
Próbálom magyarázni, miért szükségtelen. Ügyet sem vet rám.
Ínyencségeket hoz neki. Kísérletezik. A mazsolát és a szardíniát szereti. Az avokádót nem.
Zöld szemét dicséri.
Levágja a körmét. Nem harap.
Minden nap találkozni akar vele.
Becézi. Mesét olvas fel. Horpaszát cirógatja.
– Hány lánynak mutattad előttem?
Megfürdeti. Nem harap.
Tüskés gerince mentén ujjbeggyel masszírozza. A láda mélyéről vinnyogó szuszogás: – Hallod? Énekel!
Sétálni vinné. Fotózásra. Állatkozmetikushoz.
Miért vele foglalkozik, miért nem velem?
Vaddisznósörte hajkefével fésüli. Nem harap.
Nincs kedve többé moziba jönni. Se színházba. Étterembe. Nem akarja egyedül hagyni: – Másolj nekem kulcsot, és akkor, ha nem vagy itthon, akkor is meglátogathatom!
Míg zuhanyozok, láncáról eloldja. Órákig kergetem, mire vissza tudom zárni a ládába. Judit közben a falhoz simulva zokog: – Te nem is törődsz vele! Még nevet sem adtál neki! Nem is érdemled meg, hogy a tied legyen! – Észre sem veszem, mikor megy el.
Két napra rá, a téren mondom meg neki. Az óra alatt, ahol először találkoztunk. Késik. Sokat. Alig ér oda, rögtön belekezdek:
Gondolkodtam azon, amit mondott. Igaza van, nem érdemlek meg egy ilyen rendkívüli lényt. Csak szenved nálam, úgyhogy eladtam. Külföldre. Egy amerikai gyűjtőnek. Nem, nem tud elbúcsúzni tőle. Még az éjjel elvitték. Az Atlanti-óceán partvidékére vagy hova. Higgye el, jobb így mindkettejüknek. Kevésbé fáj.
Ezüstszínű könnycseppek gurulnak végig az arcán. Most nincs vaníliás cukor illata. És soha többé nem akar látni.
Kerülőúton megyek haza. Sokára, amikor már muszáj. Nem kapcsolok lámpát. Cipőstül fekszem az ágyra. A fal mellett a katonaláda homályos massza. Semmi fény, csak a láda oldalán, a repedésben, a zöld villanások.
Engem figyel.
Vidéki Bianka 2018-as Cédrus-pályázat közlésre kiválasztott szerzője.
Illusztráció: Gyík (pixabay.com)
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Napút-köszöntők (8.) →
Móritz Mátyás: Ismeretlen fogalom →
