Lászlóffy Aladár: Onnan nézek szerteszét (4-5.)
Tehát nincs kiút? Ennyire egyedi esetre redukálódik mindig a nemzet, s az ország, s az emberiség mega-sorsa is? A nagy, a fontos döntések, ítéletek átgondolásának, meghozatalának háttere csupán az lehet: nem is foglalkozhatunk mással, mint önmagunk pillanatnyi (lelki)állapotával, ha személyes létünk szüntelenül dübörög, mint valami agydaganat, sistereg, mint a tengerhang a kiszáradt kagyló fülében; azzal, ami lelkileg nonstop gyötrelem és fizikailag alig szűnően fáj. Rossz, alkalmatlan hordozói vagyunk valaminek, ami alkalmatlan, rossz, gyarló létünk nélkül soha nem lett volna, össze nem gyúl és fel nem türemlik. Mi és az id: kicsiben egy-egy életnyi – egészében ez a behemót, hormonzavaros, Alice-lelkű Pandora egy kozmikus Gulliver-meséből, ez a befejezhetetlen Óz-beli utazás a történelem. Isten bábszínháza. „Gloria in excelsis…!”
Ennek a matinéscenáriumnak már legfennebb része lehet az a másik. Ezen a szinten „a világ csodás, mert jól vagyok; a kozmosz is kevés, mert meghalok.”
Felhúzódom a kakasülőmre Petőfi mellé, Arany helyére, Adyval bosszankodni, és figyelem a Nap útját: a Nap járását. A Nap mindig a kecskeméti öreg templom nagyharangja után ballag a történetek, anekdoták, magvas megjegyeznivalók irányán abban a bizonyos virtuális könyvtárban, mely Korvina előtti, Korvina utáni és Korvina helyetti. Ahogy Kós Károly mondta volt: sok bolondságot elkövettek őseink, az ilyen-olyan nemzetségek, ezért a köves, a krumpliköves, epeköves, faragott köves földért. Főleg mindig egymással volt bajuk Krisztus előtt és Mohács után. Mással inkább megfértek. Megosztoztak. Mint Toldi a hazai cipóba sütött célirányos aranyküldeményen.
Szemlélet, vagyis „célracionalitás” kérdése, hogy Heródes darabontjai feldarabolták az aprószenteket, s még ők mondják el, hogy történelmi szükségszerűség vala: ők mint jók megakadályozták, hogy ha netán csecsemők közé keveredett volna egyetlen Heródesnek-rossz „bad-boy”, azt kiszűrték, alkalmatlanná tették? Nem, a dolgok sosem voltak és sosem lesznek ennyire dialektikusan elrelativizálhatók, agyonrelativizálhatók. Ha ebből világtörténelemre vetíthet, alkalmazható szentenciát szeretnénk fejleszteni – nos, akkor még egy működő elmegyógyintézetben is több mint rendszere van a kitörésnek s a nyugalomnak ehhez képest! Akkor azt kell inkább tisztázni, hogy a jó sziget, buborék, esetleges, izolált, ideiglenes, múló állapot egy nagy és folyamatosan tartás rosszban, vagy fordítva? – Addig is gyakorlatilag működik a dolog. „Eljön a mi időnk” – véli reménykedve vagy fenyegetően a mindenkori eleven erőporszem, erőatom és egyik vagy másik mögé tömörülve, felsorakozva, alkotja azt a gyönyörű rajzát az üveglapon a vasreszeléknek, mely a mágnes plusz és mínusz sarka között azonnal felveszi a maga tornaalakzatait. És valóban eljön. Mert az emberi dolgoktól nem idegen egy ilyen lüktetés. Hol a babiloniak vonulnak be, hol a niniveiek vonulnak ki. Az egyiptomiak, görögök, parthuszok, rómaiak, guelfek, ghibellinek, spanyol és foltozott irhájú német zsoldosok, gurkák, szenegálok, a kuomintang, a bitang, a vörösek, a valamivel fehérebbek, vörös és fehér, vörös és fekete lovon, felvirágozva, dzsipen, téharmincnégyesen, shermanon, tigrisen és Eufráteszen, vas- és rongyosgárdáskodva, rongyos malaszttá ázva, vietnámi dzsungelnövényzet-töviskoszorúval a vaskalapjukon, burnuszra tekert gyújtózsinórral… Ez maga a hétvégeken belépti díjért nemzetközi Feszty-körképeket látogató történelem, valódi veszélyességi pótlékkal. Néha magukról a hatáskörüket icipicit túllépő rendészekről az derül ki, hogy maguk is potenciális, virtuális túsz-szedő terroristák. Néhány visítás, a tömeg hátrahőköl, hirtelen lángba borul a Pearl Harbour-maketten a mini- és papírmasé cirkálók nádfedele: Nix embertani kiállítás! Két kosár vajas kenyeret követelünk és a fogva tartott túszok azonnali szabadon bocsátását!…
*
Nagyjából minden, amit Isten a felszabadult emberi szellemnek ígért, be is következett a legfelszabadultabb szellemek révén, és be is piszkolódott a XIX. századra. Még az utórezgések, mint Óz, a csodák csodája is olyan elképesztő hűséggel követték a szantorini, herculaneumi lobbanásokat, hogy azok is beleférnek az összefüggő, a mesebeli lázadásokba. Talán a vízözönnel kezdődően. Hatalmas vihar tombolt tehát közben, amilyent csak valami híres költő tudna leírni. De mindez semmi volt ahhoz képest, ami jött… Vagy mégsem? Igen, a száguldó zavarodottság nem tudott csillapulni, miközben keletkeztek a művek, a motívumok, a címek, a diszciplínák, a műfajok és műformák. Minden: ami lett, ami kifacsarodott, mint a fanyüvők keze nyomán az őserdők, és minden, ami elvált egymástól, mint egy szimpla hasonlatban, a János vitézben (mint ágtól a levél) – egyszerre történt. Szimultán történt a Kínai Nagy Fal kikanyarodása kígyóvá a hegyormokon, és vele együtt a nyelvek kifacsarodása egymás fonadékából. Mindezeknek hol egyik mintája hasadt az egekből, mint a Bábel tornya féle felbomló eredeti egység, hol az eredeti egység ellen tör differenciálódás. És mind a kettő jól volt, ahogy látta az Úr: nagyonis beleillett a terveibe. De mi történik, amióta már az Úr neve sem világos? Annyi a jeles és annyi a széltoló itt körül. Klapka, de nem a 48-49-es szabadsághős! Maszarik, Benes és Mások! Egy Georges Hemmingway nevű ,,alapítványtevő” (Sic!) is felbukkan. Ez több, mint hogy valaki Habsburg vagy Árpádházy? És honnan ezen elágazások? Talán Karinthytól származnak. Cukros bácsit még egy parlamentbe is be lehet protezsálni. Kolumbusz mára már legfennebb hadnagy, de vág az esze legalább. Mára már a jó római katona is csak attól híres, hogy leszúrta Archimedész bácsit. Igen, savas esők viharai meghagyták a maguk nyomát. Hol is? Hát a falainkon és a lapjainkon. Aranyló oldalainkon és kiolvashatatlan korai templomainkon. Erről is, arról is csak leolvas valaki valamit és hozzáolvassa (vagy levonja, leválasztja) arról, ami végleges. Végleges: ott lenni egy-egy pillanatra, ahol minden megmarad. Onnan nézni szerte szét. Nyári vihar jön, örülhetnek a Benjamin bácsik, a Franklinok, meg a Négy évszak is engedelmeskedik, a Vivaldi e dallamosan leömlő időkkel. Valamennyi érzékszervem vidám csatorna. Ők nevelték azzá.
(Fenti írások megjelentek a Napút 2007-es számaiban.)
Illusztráció: Varga Győző grafikája a 70 éves Lászlóffy Aladárról
Ezek is érdekelhetik!
A műfordításról (1.) →
Budapesti szegletek (10.) →
Budapesti szegletek (9.) →
