2650 – Bánki Éva, Kelecsényi László, Sári László, Toót-Holló Tamás
Második adagját közöljük (november 13. után) a “kétezer-hatszázötveneknek”. Mi fán is terem ez a fura fogalom? A rovatleírás röviden kulcsot ad. A hónapok múlásával szerét ejtjük majd a további szerzések közlésének.
Bánki Éva
NAPÚT
I.
Apák, katonák, figyelmezzetek!
Halhatatlan induló ütemére
felemelt fejjel járőrözik a nap.
Milyen dal az, amit senki sem énekel?
Minden szabályt az ismétlés,
a kaszárnyabuzgalom emel törvényerőre.
De sejti a nap, hogy körpályán jár,
hogy diadalmenete ott végződik,
ahol kezdődik? Hogy nem egyetlen nap alatt születő
tengereket és leomló hegycsúcsokat lát?
Hogy nem nyílegyenesen? Hogy akárhogy is
rohan, nem a saját szívdobogását hallja.
Hogy nem lesz kezdete, sem vége.
Hogy nem szabad megsemmisülnie sem.
II.
De arra kérlek titeket hogy ne hagyjatok vele kettesben
Ne hagyjatok ne engedjétek
Védjetek meg
Csak ne halljam hogy mennyivel jobb nálam
erősebb okosabb ügyesebb.
Hogy ő mennyivel
Hogy ő mennyivel hamarabb
hogy ő mennyivel gyorsabban
mennyivel ügyesebben
Hogy nem érdemlem meg
Hogy életem végéig hálásnak kell lennem
Kell lennem
Kell lennem
Hogy én csak szégyent hozok rá
Hogy ő ezt nem érdemelte
Hogy ő nem ilyen gyereket
Hogy a szíve szakad meg
Hogy én elrontottam összegyűrtem tönkretettem
Hogy hogy hogy hogy
De majd egyszer hálás leszek
Amikor képes leszek belátni
hogy csak jót akart nekem
Hogy hogy hogy
A korbács és kalács
A kalács és korbács
Hiszen mindig jót akar nekem
Nem látom be
de ha nem látom
akkor hiányzik nagyon
Fáj ha nem vagyok vele kettesben
Ha nem szégyenkezhetem
Ha az úton nem aggódhatom érte
miközben elmondja
hogy egyszer majd megértem őt
hogy egyszer majd hálás leszek
Hogy hogy hogy hogy
mindig jót akart nekem
Mikor majd képes leszek belátni
hogy ő a nagyobb
hogy ő az erősebb
hogy ő a tapasztaltabb,
a rátermettebb és az ügyesebb.
Hogy én soha nem érdemlem meg
Hogy sose növök meg
Hogy hálásnak kell lennem
Hogy hogy hogy hogy
Mi lenne nélküle velem
A legálnokabb anyákhoz és apákhoz vagyunk a leghűségesebbek
Keringünk körülöttük szomorúan gyűlölködve
Számon tartjuk a legszörnyűbb bűneiket
Hogy hogy hogy hogy
Hogy soha ne szabaduljunk meg
Hogy hogy hogy
soha ne legyen vége
III.
A Nap, ez a lángoló, az irgalmatlan, hatalmas csillag
ki vagy mi körül kering? Milyen rettenetes bűnt,
nem gyógyuló sebet, milyen szakadást
jár körbe-körbe? Milyen varázslatnak,
törvénynek engedelmeskedik,
mikor engedelmesen, lehajtott fejjel,
bűnbánó, öreg apó módjára,
fiait, unokáit, egész pereputtyát,
holdakat és bolygókat, megszületett,
és még meg nem született lények sokaságát
maga után vonszolva zarándokol
a Tejút középpontja körül?
Egy csillagot ki kényszerít?
A tömegvonzás erősebb az amornál,
amely a száműzött firenzei szerint
örökös mozgásban tartja Isten univerzumát.
Erősebb az éhségnél, erősebb a szomjúságnál.
Erősebb a félelemnél, erősebb a bűntudatnál,
erősebb a szorongásnál, mert az álom sem ad enyhülést rá.
A tömegvonzásnak nincsenek kivételei, rendkívüli pillanatai.
Nincsenek hősei, őrei, képviselői, felforgatói.
Mert minden pillanata egyformán rendkívüli.
A nagyobb vonzza a kisebbet. A kisebb a még kisebbet.
Mindenki szabadulna, de nem mer. A költők harmóniának
hívják ezt az izgő-mozgó, öntudatlan anyaghalmazt,
a rendíthetetlen, szűnni nem akaró engedelmességet.
A menny? Ott majd lesznek szabad- és ünnepnapok.
És akkor lesz gravitáció, ha belegyezel.
Kelecsényi László
NAPONTA
Naponta kétszer teszed meg az utat a bejárattól a raktárig.
Naponta kétszer mész végig a sínek mentén, a szerelőműhelyek tövében. Telente, nagy hóesésben olykor átvágsz a műhelyen, a hatalmas csarnokon, ahol még politikai nagygyűléseket is tartanak néhanapján.
Naponta kétszer mész végig az úton, először reményt vesztve, hogy itt kell töltened értékes órákat, a nappalok legszebb részét, távozóban viszont már örömködve, hogy mégis, tiéd a nap hátralévő része, még csak fél négy múlt pár perccel, s te máris szabadultál ideiglenes börtönödből, ahová másnap, újra visszatérsz, de legalább éjfélig, amíg le nem dönt lábadról az álmosság, magad rendelkezel az időddel.
Naponta kétszer teszed meg az utat, már álmodban is odatalálnál később, amikor nem kell naponta kétszer megtenned az utat. Egyszer sem. Mert kiszabadultál, mert nem kell erre a helyre járnod. De azért naponta nemcsak kétszer teszed meg az utat, mert odaköt valami rejtett, furmányos hívás, naponta kétszer mégis megteszed, amikor egyszercsak, nem tudod miért, arra a helyre gondolsz, mint most is, amikor ezeket a sorokat írod, majd amikor abbahagyod az odagondolást, ami bármikor újra rád törhet, egy mozi sötétjében, egy villamoson a Mester utcában, vagy egy buszon a Böszörményi út felé, netán a Vörösmarty téren, mikor befordulsz a kis Zserbó felé, ami rég nincsen, vagy ha van, már cseppet sem olyan, amilyen volt, nem beszélve a Magdi presszóról a Körösi Csomán, a rég lebontott földszintes ház utcai traktusában.
Ez naponta olykor több is, mint kettő. Nem lehet megszámolni. Azt sem tudod, ha Rákoskeresztúrra villamosozol, az is beleszámít-e naponta kettőnek, merthogy a nyikorgó 28-as kétszer is elmegy arra, amivel te is jártál, mert, hogy spórolj, nem vettél 110 forintért buszbérletet, hanyagoltad az amúgy is ritka és zsúfolt 9-est, helyette 45 pénzért vettél villamosbérletet, amellyel ugyan át kellett szállnod valahol, legtöbbször az Orczy téren, de hatvanöt kemény forint a zsebedben maradt, nagyjából, átlagáron számolva, három új könyv havonta, hat-nyolc mozijegy, vagy két nagyon jó hely az Operában, akár páholyban is, ahol megfoghatod a kedvesed kezét, ahol hátra húzódhatsz, és hagyhatod, hogy a zene tegyen veled, amit akar.
Naponta kétszer teszed meg az utat, amikor kinyitsz egy füzetet, majd később becsukod, mert leírtad, mit éreztél épp aznap, mikor megláttad őt.
Naponta kétszer teszed meg az utat, mikor a moziban rálelsz az addig ismeretlen francia színésznőre, aki kísértetiesen hasonlít rá, avagy éppen fordítva, de ez teljesen mindegy.
Naponta kétszer teszed meg az utat, akkor is, amikor ágyba bújsz este, mert nem tudod, miről s kivel fogsz álmodni, lehet, hogy előjön, lehet, hogy nem, azaz inkább nem, mint igen, de akkor is naponta kétszer teszed meg az utat, mindig, mindvégig, amíg nem jön az, hogy csak egyszer teszed meg, s nem is te, hanem veled teszi meg valaki azt az utat, amiről az a valaki azt gondolja, hogy kész, nincsen több út, de te tudod, hogy azután is naponta kétszer teszed meg az utat…
Sári László
Kié ez a tér?
Egyszer egy tibeti király követet küldött Indiába, hogy hozza el udvarába a legkiválóbb indiai bölcset. A király – Buddha tanításának követője –, eltűnődve az emberi világ tízezer dolgán, maga is ismerte a kérdésekre a válaszokat, mégis minduntalan feltűnt előtte egy talány, mely régóta nyugtalanította. Mindenáron választ akart kapni rá.
– Mondd, Nyugat legkiválóbb bölcse – szólt a király, amikor a bölcs eléje állt –, mondd, miként lehet az, hogy az emberek szívéből az öröm múlik el leghamarább, s a szomorúság él benne legtovább. Öreg vagyok már, s hosszú életem során sohasem tudtam se házam, se országom népét boldoggá tenni. Bármennyire igyekeztem, bármiből s bármennyit adtam nekik, miután szépen megköszönték, komor arccal mentek tovább. Rájuk ült mindig a sötét szomorúság. Áruld el, India bölcse, mit hiányoltak, hol követtem el a hibát?
– Tudnod kell, országod jó ura, hogy nem követtél el semmilyen hibát – kezdte válaszát a lótuszban született bölcs, ő volt akkor India legokosabb embere. – Tudnod kell, hogy az embereknek egyfelől örömből, vagyonból sohasem elég, másfelől a jó mindig csak vendég a házunk táján. Tekintsd akár a völgyek, a kertek virágait, vagy házad, országod legszebb asszonyait, alighogy szirmot bont életük, beléjük költözik a tétovaság, majd ahogy bomlik viráguk, a félelem, a nyugtalanság. Még táncol a szélben, illatozik a napfényben minden szál virág, ragyog minden asszony és leány, de ha megnézed őket éjjel, holdfényben, már rémület ül mindegyik arcán. Tudod-e, miért? – kérdezte Tibetország urát India bölcse, a lótuszban született nagy tanító.
– Nem tudom, folytasd! – felelt rá türelmetlenül a király.
– Azért van ez így az egész földkerekségen, mert minden szépre és jóra az elmúlás veti árnyát. A földi világ minden lénye már keletkezése pillanatában tudja, hogy pusztulás vár rá. De akkor még nem fél. Ám ahogy megszereti létezését, egyre inkább félti az életét. Látjuk a virág hervadó sziromarcát, látjuk örömeink hűtlenségét, s látjuk földi alakunk múlását. És akkor már éjszakánként megterem a lelkünkben a félelem, úrrá lesz rajtunk a jeges dermedés. Bármily nagy király vagy is, Tibetföld ura, ilyenkor te sem tudod megvigasztalni az élőket. Bármilyen erős legyen a szándékod, nagy legyen a jóságod.
De ne bánd, hogy keserves az emberek eszmélése, hogy fájdalmasan válnak el földi alakjuktól – folytatta a bölcs. – Úgy van megalkotva a világ, hogy minden létezőnek legvalódibb természete a változás. A változás pedig a múlás folyamatában mutatja meg magát.
Ezt mondja az indiai tanítás.
Tudasd a tibetiekkel, király, hogy létünk csillagpályája mindig sötétségbe tér. A Nap útja is megszakad az égboltozat közepén. Semmisem végtelen, csupán a nemlét. Aki ezt tudja, nem veszíti el nyugalmát. Még akkor sem, ha létezése legszebb pillanataiban gondol rá. Ha örömei közé vegyül, s legtitkosabb vágyaira vet árnyat.
Kerted és völgyeid virágait, házad és országod népét is így lásd, király, s ne töprengj semmiféle hibán. Olyanok csak a lények, amilyenek lehetnek. Szépek és szomorúak. Egyszerre élik életük színét és visszáját. A ragyogást és az elborulást. Mert nincs más – szólt Tibet urához végül a lótuszban született indiai bölcs, majd meghajolt előtte, és távozott.
Szívében mély együttérzés támadt a király iránt.
Toót-Holló Tamás
Hegyek bölcsőjében a fény
A Csillagösvényt a Fény születésének ünnepén felkeresni annyi, mint folyton-folyvást abban hinni, hogy ha nem is az a Nap van az égen, s nem is az a Hold süt is régen – közöttünk legyen azért csak minden úgy, ahogy az örök fény delejezne szépen.
Ezzel a hittel járom meg a magam napútját minden december 21-én a Kerecsen sólyomszárnyakon suhanó érkezésekor.
Ahogy a te lelkeddel, úgy a Kis-Kevély és a Nagy-Kevély fölött is. Habár ugyan nem a Ziribárról nézve, de egyre csak a Ziribár alkotta bölcsőt figyelve. De a Pilis magasában Boldogasszonnyal együtt a nap útját járván csakis a hajnal hasadását remélve.
Hogy ami előbb csak remény, aztán bizonyosság legyen.
Hiszen amikor meglátod az első ragyogó karéját a fénynek a hegy fölött, még el se mered hinni, hogy ez már maga lenne a fény jelenése. Még azt is hiheted, hogy a látóhatár alól előszüremkedő fénynek ez még csak a visszfénye lenne valahol egy alacsonyan lebegő felhőn. De titkon már tudod. Aztán pár szemvillanás múlva a titok nem titok többé. A karéj teltebbé vastagodik, a fény aranyos csíkja a hegy tetején szépen íves, diadalmas és dallamos lángcsóvát von.
Lejjebb, a kápolnánál állók duda szava röppen fel tisztelegve. Egyet sem szólva, de azt is lassan mondva. Harangnak kondulása felel rá álmélkodva.
Annak a velünk együtt érzett örömével, hogy át lehetett törni a ködök rengetegén, a hajnalnak ködöt szitáló, nyálkás, hűvös, sáros rettenetén, a napkelte előtt órákkal még dermedten borzongó, álmos és kietlen város néptelenségén, s fölé is lehetett érni a ködöknek, hogy a csillagfénnyel megszórt sötétség pirkadati fényei neked akkor már minden jót megígérjenek.
Hogy tudd, hogy igen. Hogy ez a ködös út is csak a tejes út mása lehet. Tejfehér ködökön át vakoskodván fúrva bele magad a vakvilágba. Hogy aztán Látó legyél a ködök fölött megnyíló mind a hét határra.
Volt, hogy ködök fölé magasodtunk. Volt, hogy tejfehér ködben maradtunk, s fény helyett szürke derengéssel vigasztalódtunk. Volt, hogy esőfelhők között találtuk meg azt az égi folyosót a Pilis fölött, ahol a fényre várva szépen meghúzódtunk.
De közben is átváltoznak a dolgok. A halk dudaszavak helyébe most hangszórókról lejátszott hazafias dalok szólamai tódultak. A kápolna alatti téren megjelenő kedves árusok forró teát és forralt bort kínáltak. Mindezért semmi fizetséget el nem fogadtak, s pénz helyett csak a jó szó, csak a meleg ölelés volt, amit szóba hoztak.
Így aztán nem tudni, hogy miért van úgy, hogy szélfútta szavaktól űzve-hajtva olykor elhagyjuk Keletet, de nem hagyjuk el Nyugatot. Aztán olykor elhagyjuk Nyugatot, de nem hagyjuk el Keletet. Aztán olykor elhagyjuk Keletet is, s hozzá még Nyugatot is. Aztán olykor nem hagyjuk el sem Keletet, sem Nyugatot.
El nem dönthetvén, hogy a Fény születésének odaadó figyelmet szentelve mi is lehetne még számunkra az, ami szent és profán. S mi is az, ami keresztény és pogány.
Így aztán bármerre tartunk is a selyemúton oldalazva, s a prémúton kapaszkodva, a sárkánylovam haja vihar, a hasa meg hajnalpirkadás. Köpönyegem rojtja szélroham, a gallérja meg jégzajlás. Szemem villanása rianás, érzékeim felajzása meg olvadás.
Illusztráció: 2650 – akril táblakép-részlet
Ezek is érdekelhetik!
2650 – Radnai István, Vitéz Ferenc, Zelei Miklós →
2650 – Kovács katáng Ferenc, Mátyus Aliz, Rott József →
2650 – Elmer István, Füleki Gábor, Száraz Miklós György →
