Karap Zoltán: Lábjegyzetek Szilénoszhoz
Végh Attila: A görög dráma esszészótára
Ha a filozófia tanszékekből lett szabadbölcsész képző intézmények nem szűnnek meg, hamarosan eljön az idő, amikor Heidegger és Nietzsche magyar recepciójának tárgyalásából nem maradhat majd ki Végh Attila életművének említése sem. De nyugodtan mondhattam volna klasszika-filológia és irodalom tanszékeket is, mivel a szerző 2017-es legutóbbi esszékötetére legalább négy tudomány – a filozófia, a klasszika-filológia, az irodalom-tudomány, valamint a színháztudomány – olvasóközönsége is igényt tarthat, és akkor még nem beszéltünk a színházkedvelő laikusok táboráról. Ennek ellenére mindezidáig egyik területről sem születtek mélyebb elemzések, amelynek lehetséges okai már önmagában is érdemesek a kutatásra. Az interneten böngészve hamar kiderül: a szerző műveinek viszonylag csendes fogadtatása már-már menetrendszerű.[1] Jelen írás célja, hogy ezt a csendet A görög dráma esszészótárának elemzésével egy tanulmány erejéig megtörje, és bár a helyzeten talán csak az életmű monográfia-igényű elemzése tudna érdemben változtatni, amellett próbálok érvelni, hogy A görög dráma esszészótára nem egyszerűen egy irodalomtudományi vagy klasszika-filológiai munka. A szerző 20. kötete szervesen kapcsolódik a korábbi köteteiben vázolt problématörténethez, és ezzel még egy okkal többet szolgáltat arra, hogy kijelentsük: görög tárgyú, metafizikai orientációjú költészetével és esszéivel Nietzsche és Heidegger hatástörténetének egyedülálló[2] folytatója a magyar irodalomban. Ez a tétel lesz elemzésem alapállítása. Azt kísérlem meg bemutatni, hogy Végh Attila írásaihoz nem csupán költői kinyilatkoztatásként, hanem dialógusképes filozófiaként is érdemes viszonyulni, ami szükségképp egyet jelent a konstruktív kritikai olvasattal, hiszen ahogy mondani szokás: „filozófiát vitatva tisztelünk.”
Magándionüsziák
Akárcsak Végh többi esszékötetének, A görög dráma esszészótárának[3] is visszatérő sztárszereplői: Platón, Arisztotelész, Martin Heidegger, Friedrich Hölderlin, Rainer Maria Rilke, Friedrich Nietzsche, valamint a magyar nyelvű bölcselők, Kerényi Károly és Hamvas Béla. Ebben a szellemi társaságban érzi magát leginkább otthon és alkot a fizikai világban egyébként hol újságíró, hol szerkesztő, természetfotós, természetfilmes, regényíró, esszéista és fordító, aki a Bárkának adott interjújában az ideális olvasó mibenlétét firtató kérdésre ezt válaszolja: „Nem képzelem el az olvasót, mert az olvasó én vagyok. Aki írás közben az olvasón képzeleg, és megpróbál olyat írni, ami az elképzelt olvasónak majd tetszik, az nem igazi író. Az olvasó egyáltalán nem érdekel. Persze neki írok, de hogy ő milyen, az jobb, ha homályban marad.”[4] És ez az írói, ha tetszik, megismerői ethosz nem csupán a filozófiai esszékre és a „ködlapátoló” versekre igaz, hanem az újságírói hitvallására is: „A legjelentéktelenebb, napilapnak szánt tárcának is végtelen belső merítéssel ülök neki, és azzal az igénnyel, hogy – miként Nagy Attila Kristóf mondta annak idején – imponáljak saját magamnak. A tengerben és a tócsában ugyanaz az égbolt csillog.”[5]
A szóban forgó kötet írásai kétségkívül ennek az igénynek köszönhetik, hogy kötetbe rendezve is napvilágot láttak, ugyanis a Magyar Nemzeti Színház Szcenárium című lapjának közönsége már találkozhatott a Fogalomtár rovatban megjelent esszékkel. Az egyes szövegek, ha akarom, komplett egészek, filozófiai minipikareszkek (szellemi retúr utazások a görög drámák kora és a jelen között), ha akarom drámaelméleti torzók. Az elemzések gyakran egy-egy az életműben már részletesebben kifejtett, vagy később még részletesebben kifejtendő szövegeinek esszenciái. Ez a helyzet már önmagában is figyelemre méltó (és különösen érdekes a prózai írások tükrében), akárcsak Végh nem mindennapi irodalomszociológiai pozíciója.
A politikai értelemben jobb és bal-oldalra osztódott szekértáborok közül hosszú ideig különféle politikai orgánumok (Demokrata, Népszava, Magyar Hírlap) jelentik számára a megélhetést, írásaival azonban az aktuálpolitikai csatározásoktól független ontológiai és művészetfilozófiai témákról ír. Érdeklődési köre úgyszólván magasabban (vagy mélyebben) helyezkedik el, mint az „urbánus-völkisch”, „kommunista-népnemzeti”, „keresztény-liberális” ellentétek. A szittya érzületűeknek túlságosan arisztokratikus[6], a balosoknak jobbos, filozófusok között inkább költő vagy esszéíró, a költők között sokak számára inkább filozófus. Könyveiben és nyilatkozataiban nem rejti véka alá a pályatársakkal szembeni kritikáját[7], ugyanakkor Vasadi Péterrel közös beszélgetőkönyvet[8] ad ki. Valamennyi írására igaz, ami a görög dráma esszészótárának borítóján áll: „a költői és filológusi beszély határvonalán egyensúlyozó” szövegek, melyek „ráérősebben és alanyibb” módon tárgyalják a vissza-visszatérő kérdéseket, amelyek ennek az attitűdnek köszönhetően nem csupán szakfilozófiai, hanem minden ember számára egzisztenciális problémákként kerülnek bemutatásra. Hétköznapi életünk és művészeti élményeinket egyaránt érintő sorskérdésekként. Ars poeticájának – ha tetszik – alapélménye, hogy a kellőképp felfokozott élet-és halálérzékenységnek köszönhetően a „lét mozivászna átég. Test és lélek összeolvad, kollektív és egyéni egybeömlik, ég és föld eggyé lesz. Ha divatosan akarunk szólni az ügyről (manapság ugyanis divatos magánmitológiáról beszélni – ami egyébként teljesen értelmetlen), akkor mondhatjuk úgy, hogy az életnek ezek az őszinte pillanatai amolyan magándionüsziák.”[9]
Amennyiben a filozófia célja a kommunikáció (Karl Jasper után szabadon), úgy a filozófiai kritika jelen esetben nem lehet más, mint a fent említett torzók rekonstruálása, s mint ilyen a magándionüsziák „apollóni megzabalozása”. Apollóninak nevezhető ez az szándék, amennyiben Végh Attila nietzschei gondolatmenetével egyetértünk: „A tragikus átélés ereje Dionüszoszból táplálkozott, de a mámor, az őrjöngés, az őrület mélységétől Apollón tartotta távol. Ez a védterület azonban nem a bekerített reményrezervátum védő-zónája, mint a keresztények esetében, hanem érző távolság: az erdei isten időnként átüvöltött rajta. Apollón őrző-védő szolgálata féken tartotta az orgiát, megakadályozta, hogy elöntse a színpadot. A szennyezetlen gyilkos, az Olümposz rendőre engedi megmutatkozni Dionüszoszt, de megzabolázza.”[10]
Az esszéprózai beszédmód kritikája
Miként a fenti rövid idézet is bizonyítja, ami egy esszéisztikus értekező nyelv legnagyobb erénye lehet, ugyanaz filozófiai szempontból a legnagyobb hátrányt is jelentheti. Amit állít, nem tudományos zsargonnal kifejtett interpretátum, hanem maga is performansz. A filozófia azon kedvelői, akik inkább a dialogizáló gondolkodást preferálják (mondván, amit el lehet gondolni, azt ki is lehet fejezni világosan), könnyen elfordulhatnak ettől a beszédmódtól, amely látszólag nem új összefüggéseket tár föl, egyszerűen csak új „képeket”, „moziszerű víziókat” alkot az értelmezendő megfejtése helyett. Miként arra Végh egy korábbi esszékötetének (A torzó tekintete) kritikusa, Szántó F. István is írja: „… a szövegnek ez az egzisztenciális-metaforikus karaktere olyannyira meghatározó, hogy szinte alapjaiban lehetetleníti el a könyvről való diszkurzív beszédet.”[11] Bár érteni vélem a recenzens problémáját, úgy gondolom, az esszépróza kritikájának ugyanolyan komolyan kell vennie ezeket a víziókat, mintha egy szigorú terminológiával lenne dolga. A kérdés azonban az, vajon Végh Attila prózájával szemben hermeneutikai szempontból érvényesnek tekinthető-e ez az eljárás. Mármost meggyőződésem, hogy igen, s ebben Végh Attila Hamvas vagy Heidegger?[12] című – Szántó F. szerint kvázi „apagyilkos” – esszéje ad biztatást, sőt: mérleget számunkra.
Amellett, hogy Végh elismeri, közvetetten Hamvas Béla indította el a gondolkodói pályáját – egy rádióinterjúban[13] azt is elárulja, hogy „Béla bácsi” fotója ki van ragasztva a könyvespolcán – , olyan szigorú kritikát fogalmaz meg irányába, amelynek valódi tétje érzésem szerint nem a „tanítómester” utólagos elmarasztalása, sokkal inkább Végh saját gondolkodói pályájának programadó nyilatkozata. A Hamvas elleni támadásban voltaképp saját ars poeticájának adott hangot.
„Engem Hamvas Béla írásai indítottak el a gondolkodás útján. (…) Mégis, ahogy öregszem, egyre inkább untat. Felszínesnek, vázlatosnak, hatásvadásznak érzem. Már nem okoz örömet, hogy azonnal a dolgok közepébe vág. Jobban szeretem már a kerülőutakat. Az apró, pontos megfigyelésekből magát kibontó létkutatást. A szigorú filológiai elemzésekre épülő, költői mondást.”[14]– írja Végh Attila, aki mintha minimum három dolog mellett köteleződne el, melyek mindenképp izgalmasabbá teszik számára saját módszerét a Hamvasénál. Ezek olvasatomban a következők: 1) nem csak a művészet, de a történelem szubjektuma is a dionüszoszi és apollóni erők játéktere – az apollóni-dionüszoszi dualitás voltaképp az emberi megismerés pszichológiai meghatározottsága; 2) az antik görög és a jelenkori ember egzisztenciális struktúrája csak annyiban közelíthető egymáshoz, amennyiben görög, tehát egy kereszténység előtti gondolkodásmóddal közelítünk a kérdésekhez; 3) a görög gondolkodás első kritériuma az, hogy a keresztény értékeket és időfelfogást a görög filozófiai fogalmak, mitologémák és művészeti alkotások (jelen esetben a tragédiák) elemzésével a jelenvalólétre nézve átértékeljük. Mielőtt azonban bárki azt gondolná, hogy a szerző valóban képesnek tartja magát a szellemi időutazásra, ennek cáfolataként álljon itt a görög dráma esszészótárának egyik legőszintébb és legmeggondolkodtatóbb állítása, vagyis a következő Végh-poén: „Persze én sem tudom, mit érezne egy ókori görög egy mai darab láttán, de ahogy tőlem telik, próbálok időnként – ahogy mindannyiunk nagy tanítója, Martin Heidegger javasolta – görög módra gondolkodni. Ez általában nem sikerül.”[15]
Mi a probléma a keresztény időfelfogással? Hamvas Béla tradicionalista történelemképe szerint i.e. 500 körül az Aranykor lezárult. Ami előtte van, a történet előtti kor még a Lét territóriuma, ami ez után következik, az már csak Élet, vagyis apokalipszis. A művész, a gondolkodó feladata az, hogy ezzel az aranykori hagyománnyal a kapcsolatot valamiképpen megteremtse. Hamvas Béla életműve maga is ennek a demonstrációja. Végh Attila szerint azonban ez az aranykor-nosztalgia egyfajta örökös megfelelni akarást előfeltételez a múlt elfeledett, elárult hagyománya felé, ami megfosztja a gondolkodást azoktól a kalandoktól, melyek az ismeretlenbe vezetnek:
„Hamvas az örök életre rendezkedik be, ő tehát nem tudatosíthatja a szorongást. (…) Gondolkodása nem megértés, hanem egy »őstapasztalat« folyamatos önreprezentációja. Hamvas nem igényli a gondolkodás kiélezettségét, nem látja be, hogy megérteni annyi, mint megrendíteni az alapokat, és a megnyíló egzisztenciális szorongástérbe állva a halál felé lenni.”[16]
Végh kritikájából egyértelműen kihallatszódik az egzisztencialista filozófia iráni rokonszenv, ugyanakkor érdemes szem előtt tartani, hogy a filozófiai gondolkodás módszeressége, valamint a költői gondolkodás szabatossága között általában lényegbeli különbséget feltételezünk. A filozófiában alapok nélkül gondolkodni lehetetlen. Még az alapok legsikeresebb megkérdőjelezőinek vállalkozásainak is voltak „alapjai”. Descartes ideiglenes alapokat vezet be ismeretelméleti elmélkedései során; Nietzsche leteszi a voksot Zarathustra, illetve Dionüszosz mellett; Wittgenstein a logika mellett stb.. Az alap, amit Hamvas nem akar megrendíteni – az örök élet eszméje, de ez soha sem kap olyan explicit kifejeződést, mint Danténál vagy épp a Tibeti Halottaskönyvben. A megrendült alap, amit Végh szinte számon kér: a halál felé való élésből származtatható szorongás. Ez a szorongás azonban heideggeriánus szigorral tekintve, nem egy filozófiai döntés, hanem az ember – ha úgy tetszik – alapvető állapota, Heideggerrel szólva: hangoltsága, amelyet az ember nem választ, sokkal inkább az emberre váratlanul mintegy rátör, jóllehet a szorongásból lehet az egyik lehetséges kiút a vallásos fantázia. Másként fogalmazva: Hamvas bölcselete bár gyakran érintkezik különböző lételméleti kérdésekkel és válaszokkal, egyetlen percig sem kísérel meg fundamentálontológia lenni, ellentétben Heideggerrel.[17]
Hamvas számára a Létezés problémája alapvetően nem a nyelv egzisztencialista átvilágításán keresztül értelmeződik, sokkal inkább kulturális jelenségek és különböző művészetek, illetve művészek elemzése során. Ha bele is keveredik az etimológia mágiájába, az csak megerősíti szinkretista látásmódjában, nem pedig elbizonytalanítja. Ezzel szemben, amit Végh keres az etimológiában, az a jelen történelmi korból való katapultálás, vagyis aspektusváltás. Végh nem a jelen és a múlt közötti harmónia lehetőségeit keresi. Ha van valami, ami a jelent a múlttal kompatibilissé teszi, szerinte a szorongás állandója, a lét borzalmainak abszurditása. Talán nem kell pszichonalitikusnak lennünk ahhoz, hogy ebből megállapítsuk: Végh számára az élet felteologizálása a remény intézményesíthetőségéig nem egyéb, mint a szellem kiskorúságának mesterséges tartósítása. Végh filozófiáját és költészetét ebben az értelemben teljes mértékig áthatja a szellem nagykorúságának illúzióvesztettsége, reményvesztettsége. A tradicionalista, a klerikális gondolkodók számára ez a pozíció természetesen nihillista – s mint ilyen „ördögi”; a természettudományok számára értelmezhetetlen, a klasszika-filológusoknak túlságosan emocionális, a pozitivista filozófia tudomány számára pedig nem mérhető és elemezhető tudományos probléma, ergo: magánügy. Ezzel a gondolkodói alapállással tehát már önmagában is sokat tett a szerző azért, hogy a mai kutatási trendeken kívül pozícionálja magát.
Ugyanebből a helyzetből kiindulva gondolom, hogy Végh életművét elsőként a kontinentális filozófiára nyitott tudománynak kell feldolgoznia, miként tette azt Friedrich Nietzsche vagy épp Hamvas Béla esetében, akiknél éppúgy elmosódtak a határok a hagyományos módszerek és az esszéprózai, költői kifejtésmódok között.
A szellemi rokonság ellenére Szántó F. számára is meglepő kritikai megjegyzést találunk Véghnél Hamvas görög-tudását illetően. Nem igazán elegáns ez a kritika Véghtől, elvégre Nietzschét sem azért „átkozta ki” a kor filológus szakmája, mert etimológiai szempontból védhető volt A tragédia születése című könyvének teóriája.
„Ő (ti. Hamvas – megjegyzés tőlem – KZ) a filozófiai és a költői megszólalás közötti határt eleve nemlétezőnek tekinti. Eleve úgy szólal meg, mintha a határtalanban állna. Nincs tehetsége ahhoz, hogy a görög szóösszefüggésekben rejlő filozófiai léttapasztalatot – a görög nyelv mélyére szállva – felszínre hozza. (…) A görög lét súlya az olvasóba Heidegger írásaiból láthatatlan úton folyik át. Hamvas kezében mindig ott a tölcsér. (A másikban pedig a bunkósbot.)”[18]
Ha jól értem, Végh számára a heideggeri módszer az egyetlen hiteles filozófia (ha a görögökről van szó), amelyet követni annyit tesz, mint eldobni a bunkósbotot, és alászállni a görög nyelv mélyére. Ebben az összefüggésben Hamvas előregyártott sablonok alapján puszta fikciókat alkot az orpheusi kalandokra vállalkozó etimológus-költőhöz képest, aki szakértelmének és félelemtelen fantáziájának köszönhetően hitelesebb tudást tud felhozni a napvilágra. Azt gondolom, Véghnek egyszerre igaza van, és még sincs. Nem Hamvas „deszakralizálásának” vádja az, amit itt Végh Attilával kapcsolatban felhozhatunk, sokkal inkább az összemérhetőség-összemérhetetlenség dilemmája. Annál is inkább, mert épp Nietzsche volt az, aki a filozófusokról talán először a filozófia történetében mint önálló bolygókról beszélt. Mármost abban igaza lehet Véghnek, hogy „ha egyáltalán van olyan, hogy szellemi élet, akkor a szellemi áramlatoknak, mozgalmaknak, erőknek összemérhetőknek kell lenniük”, de abban már kevésbé, hogy ez az összemérés a filozófiában kizárólagos módszerek elsőbbségéhez vezethet. A filozófus, aki az „igazi művész”, az „igazi filozófus”, „az igazi módszer” mibenlétéről gondolkodik nem azonos azzal a filozófussal, aki ezek mibenlétéről esszenciális fogalmat alkotva megkérdőjelezi a többi gondolkodó hitelességét. Megkockáztatom, hogy a természettudományok kumulativitásához és a teológiai gondolkodás rendszereihez képest a nyugati filozófiai életben a legnehezebb a filozófiai elméletek szimultaneitásának megértése, vagyis az, hogy a szintézisre való voltaképp hasztalan törekvés ambíciójának engedve nyitottnak maradjunk az egymással összemérhetetlen filozófiák módszereire. Amire azonban hermeneutaként bármely filozófiai iskola berkein belül vállalkozhatunk: egy-egy gondolkodó, vagy épp gondolatrendszer saját keretrendszerein belüli megítélése. – Amikor Végh Attila filozófiáját kritizálom, a magam részéről igyekszem ennek az elvnek eleget tenni.
„Irtózott a »tudományos« nyelvtől. Csakhogy ennek következtében olyan nyelvet alakított ki, amelybe már születésekor bele volt csöppentve a támadhatatlanság génje: ez a nem is irodalmi, de nem is filozófiai nyelv az irodalmiságba bújik, ha a filozófia felől éri kritika, és a filozófiátlansággal vádolja azokat, akik az irodalom felől kritizálják. Szlalom.”[19]
Végh esszéprózája ezt a problémát azzal oldják fel, hogy írásaiban különös hangsúlyt fektet az etimológiai fejtegetésekre, miközben az etimológiai lehetőségeket gyakran rugalmasan kezeli. Példa erre a következő részlet: „A dithürambosz kifejezésben a thriambosz főnév van jelen. Ez egyrészt Bakkhoszt magát jelöli, másrészt az ő ünnepén énekelt himnuszt. A trhiambeuó ige jelentése: diadalmenetet tart, diadalmaskodik. (Ebből ered a latin trumpho.) Mások úgy vélik, hogy a dithürambosz szó Dionüszosz születésének mítoszára utal. Di-thür-ambosz e fejtés szerint annyit tesz: Zeusz ajtaján kilépő.” – És még folytatódnak a lehetséges magyarázatok, miközben a szerző nem teszi világossá, ha thriambiosz főnév az egyik magyarázat szerint Bakkhoszt jelenti, hogyan jelentheti később Zeuszt, amint egy ajtón belép? A görög dráma esszészótárának etimológiai vizsgálódásai bár alapvetően meggyőzőek és alapos munkáról tesznek tanúbizonyságot, összességében az olvasó jóindulatú bizalmára apellálnak, mivel a kötetben egyetlen hivatkozás sem szerepel sem az idézetek forrására, sem az etimológiai, fordítói szakirodalomra. A hivatkozások nélkülözése ugyancsak zavarba ejtővé válik, amikor egy-egy gondolatmenet originalitása a tét. Ilyen pl. a Kantot Sade-dal összevető rész. Itt az elméletek összevethetősége érdekében érdekes lenne legalább megemlíteni Lacan, vagy épp Žižek vonatkozó munkáit, még abban az esetben is, ha a szerzőre ezek a szövegek egyébként nem hatottak. Bár esszé műfajú szövegekről lévén szó nem lehet jogos követelés részemről a hivatkozások hiányolása, meggyőződésem, hogy a kötet esetleges második kiadása esetén a bibliográfiával, illetve név-és tárgymutatóval való kiegészítés nem csak az esszészótár szakkönyvként való használatát segítené, de korrektebben adna tájékoztatást a témáról.
Végül, de nem utolsó sorban a Végh Attila Hamvas-kritikájának egy utolsó fontos elemére szeretném felhívni a figyelmet, ez pedig nem más, mint az ún. elvakulás-teóriára:
„A hamvasi elvakulás-teória, az aranykorból a vaskorba való alászállás tana ilyen előregyártott alapra épül.”[20] (…) Hamvas ilyeneket mond: »A lét elveszett. Ami maradt, csak az élet.« Ez a tétel a gömb magja.[21] (….) A gömb közepe üres.”[22]
A gömb üressége azt gondolom, nem evidencia. Végh filozófiája, amennyiben fundementálontológiai és etimológiai alapokon áll, éppúgy nem tudja cáfolni Hamvas „gömbjének” tartalmát, miként egyetlen filozófia sem képes arra, hogy a hit alapját tudományos vagy filozófiai érvekkel cáfolja. Hamvas szövegei ugyanis – és ezt a problémát jól látja Végh – magukban hordoznak egy hitbéli mozzanatot, amennyiben létjogosultságot adunk a szent szövegek tartalmainak, illetve azok interpretációinak. Ami különösen zavarja Véghet, a már korábban is említett nosztalgia.
„Az ókori szellemi világ megértési kísérlete olykor panaszos hangokat szólít bennünk. Ez természetes, hiszen az ember hajlamos a nosztalgiára. Csakhogy ezek a hangok néha kórussá szerveződnek, a hivatásos aranykor-siratók kórusává. (Szólamvezetőjük Hamvas Béla.)”[23]
De vajon képes-e arra Végh, hogy saját gondolkodói munkásságban ezeket a premodern modelleket ne tüntesse fel előnyösebb színben? A görög dráma esszészótárában a következő sorokat találjuk:
„A hatalom a világ külsődleges birtoklása, de az igazi hatalom uralommal jár együtt. Uralomra pedig csak az képes, aki a valóságot olyan mélyen látja át, ahogy a Múzsák beavatottja, a költő. (Későbbi korokban, amikor a politika világa végérvényesen elszakad a szellemi birodalmától, a görög ókor azért is aranykornak tűnik majd, mert akkor, ott még megvolt ez a kapcsolat.”[24]
Nem világos számomra, hogy pontosan melyik kor politikai világa volna szoros kapcsolatban a politika világával. Az a politikai kor, amelyben a mítoszokon alapuló világképet még nem rendítették meg a görög természetfilozófusok? Vagy az a politikai kor, amely a bürökpohár kiürítésére ítélte Szókratészt? Vagy az a kor, amely kenyeret és cirkuszt, vagy épp inkvizíciót adott a népnek? A kérdéseket hosszan lehetne sorolni.
Hasonlóképp homályos gondolatra bukkanhatunk a pathoszról szóló fejezet végén:
„Aki drámát akar látni, menjen moziba, mondja Lehmann. A dráma – centrumában a tragikus pátosszal – a múlté. A dráma utáni színházat a jövő szenvedései érdeklik. Az önmagukba forduló, magukon túl nem mutató színpadi események szereplői nem élnek meg semmit, sorsuk nem fejez ki semmit. Ülnek a nézőtéren az elbizonytalanított kerti törpék. Várják, hogy történjen velük valami. Didergő pátoszkutatók, akik az emberi csoda folytán mégis a jövő melegét keresik.”[25]
Ha Hamvas Bélánál „elvakulásról” beszél a szerző, akkor saját esetében talán megkockáztathatjuk az „aspektus-vakság” diagnózisát, hiszen Végh sorait is erősen átitatják a modern „hanyatlás” vészhangjai. Ugyanakkor a fenti idézet szövegkörnyezetének alaposabb figyelembevételével adódhat egy másik értelmezés is: Végh a dionüszoszi görög dráma távlatából elveti a posztdramatikus színház eszméjét, mondván, ha az igazság kritériumaival amúgy is bajok vannak, akkor a pátoszt ismeretelméleti megfontolásból tagadni, vagy meghaladottnak vélni: „mindez azt hiszem, nem visz túl messzire”[26]. Hogy mit jelent itt „nem túl messzire jutni” az persze kérdés. Néha az az érzésem, hogy mindaz, ami a XX. század művészetében és filozófiájában Heidegger után történt, Véghet már nem érdekli. Másképp fogalmazok: mindaz, ami ez után következik kerti-törpe-létként viszonyul a titáni költők és filozófusok olümposzi játékaihoz, vagy épp ahhoz a meditatív állapothoz, amelyre a lessátrak költő-filozófusa vadászik a pilisi erdők mélyén. Ugyanakkor épp ez a gondolkodói pozíció, Nietzsche nyelvén szólva, a distancia pátosza adja Végh esszéprózájának, esszéinek és verseinek költői erejét. Tehát reményvesztettség, nihillizmus és egy adag pátosz, melyet a tömegektől, a szellemi kiskorúságtól alkotott distanciából kölcsönöz. Ebbe a hangoltságba érkeznek meg szellemi társnak Szókratész, Platón, Arisztotelész, Nietzsche és Heidegger. Ha Végh Attila mind a huszonegy kötetét végig lapozzuk, megállapíthatjuk, hogy ez a hangoltság jócskán több, mint afféle pesszimista „fellángolás”. Az ontológiai kérdések felé forduló gondolkodó, a dionüszoszi mélységek és apollóni víziók kalandjait kereső filozófus tudatosan rendezkedik a nagy témák, ha teszik, a philosphia perennis horizontjára néző „elefántcsonttornyába”, ahonnan kifelé-és befelé egyaránt tekintve büszkén vállalja magányát: a tragikus költő jelenkori sorsát, aki bár minden erejével küzd az illozórikus bizonyosság-érzet ellen, költeményeiben és prózai írásaiban rendszeresen szerepelteti a görög isteneket. S teszi mindezt olyan magától értetődően, mintha Berzsenyi Dániel 18. századi kortársa volna. A görög dráma esszészótára bizonyos értelemben ennek a preromamantikusnak mondható költői látásmódból születő életműnek a kommentárja. A görög dráma esszészótára Végh versei és korábbi esszéi felől olvasva egyfajta módszeres bevezetés – mondjuk így – a „politeista pszichológiába”. Az antropomorf istenek jelenlétét elemző gondolkodás ugyanis Végh számára nem azonos az istenek materiális megtestesülésével. Apollón és Dionüszosz, a daimónok és a görög nyelv annyiban érdeklik, amennyiben ezzel a fogalmi eszköztárral a szellem alapvető természetét képesek vagyunk leírni. Végh egyik fontos állítsa: „Az emberi érzelmeket és tetteket istenek vezérlik. De ez nem külső vezérlést jelent.”[27] Hogyan működik ez a belső vezérlés?
„Az „átlag-görögnek” egy isten csakis eksztásziszban mutatkozik meg (…). (…) Az istent a megszállott nem valahol kívül az „objektív valóságban” látja meg, hanem sokkal mélyebben: belül, önmagában. (…) Ahol józanság van, ott Athéné van jelen. Akhilleusz, amikor leengedte kardját, fölismerte magában Athéné jelenlétét.”[28] (…) „A görögök érzelmeiben és tetteiben istenek élnek.”[29]
Ebben a politeista szellemiségben magától értetődően szűnik meg az élet morális szemlélete, tehát bizonyos értelemben túlgondolkodjuk magunkat a „jó és gonosz”-dualitás rezervátumán, amely nem csak óvóhely, de egyben – Végh és Nietzsche számára – a szellem börtöne is. Amikor a magyar felvilágosodás korabeli költők átveszik a görög mitológiai motívumokat, Végh szerint, nem görögül próbálnak gondolkodnak, csupán görög istenek neveit szerepeltetik a versekben – de bennük még nincs meg a nietzschei heroizmus. Végh így ír erről:
„Szerb Antal azt mondja, a romantika úgy kezdődik, hogy a költők belefáradnak az alexandrinba. Az egyensúly megbomlik, a világ felbillen, és ezt a világ- és lelkiállapotot már nem lehet a Sándor-vers libikókáján kiegyensúlyozni. Vihar támad. A preromantika által életre keltett antik világ azonban – Nietzschével szólva – nem dionüszoszi leheletközelségben támad föl, hanem hűs, apollóni eltartottságban. »A preromantikusok (…) a bacchikus erdei istentisztelet leírását nem úgy fogták fel, hogy az elragadtatott Horatius testi valóságban részt vesz benne, hanem mint egy víziót, mivel az ihlet fogalmához hozzátartozik, hogy a költőnek látomásai is legyenek. (…) Így alakul át Bacchus, az antik isten Phantasiává, a romantika istennőjévé, kihez annyi költeményt zengett a kor (nálunk Kazinczy, Kölcsey, Kisfaludy Károly), így alakul át a vallási eksztázis költői ihletté.«”[30]
És ezzel elérkeztünk ahhoz a ponthoz, ahol a görög eksztázis, a politeista világkép, a kereszténység előtti erkölcsi érzület és a kortárs költő ihletett állapota összesűrűsödik. Ebben a pillanatban a tragédia költője és a jelenkori tragikus költő közötti geneológiai összefüggések torzója kiegészül. A tragédia költője a Delphoi jósda, a görög álomgyár populáris változataként jelenhet meg előttünk, aki a látomást színpadra állítva a közönség elé tárja a hübriszt és annak következményeit. A kortárs költő ezzel szemben saját maga követi el a hübriszt, s ennek következményeit a palackpostán értesített olvasó belátására bízza. Tragédiája a magány, amelynek hübrisze olvasatomban a „mértéktelen gondolkodás”, a „mértéktelen csodálkozás”, amely a „mértéktelen bölcsesség” paradoxonának irányába mutat. Ez így ebben a formában nem kerül Véghnél kifejtésre, mégis erre utalnak az alábbi sorok:
„…első ránézésre mintha eltérés mutatkozna a tragédia nézőjének lelkében ébredő csodálat (azaz annak magasabb foka: a megrendültség), illetve a filozofáló ember tudásvágyát beindító csodálkozás között. A tragédia eseményeit a költőnek úgy kell megalkotnia, hogy azok váratlanságukban se legyenek a puszta véletlen művei, mondja Arisztotelész. (…) A megdöbbenés lelki megrázkódtatása készíti föl a lelket arra, hogy fogékony legyen a sors megértésére.”[31]
Ennek a „mértéktelen bölcsességnek” a tragikus figurája Oidipusz, parodisztikus ellentétpárja pedig a csillagokat kémlelő, ám eközben egy verembe hulló Thálész alakja Arisztophanésznél. A 238. oldalon Végh Nietzschét idézi: „»A bölcsesség éle a bölcs ellen fordul; a bölcsesség vétség a természet ellen«: ilyen szörnyű tanulságokat vet oda nekünk a mítosz.” Ha mindehhez hozzávesszük még Végh azon megjegyzését, miszerint a „tragédiaköltő megrendülésre ír”[32], akkor ezek alapján joggal kockáztathatjuk meg az analógiát a görög tragédiaköltő és a kortárs költő éthosza között.
A „tragédiaköltő” és az „unatkozó angyal”
A görög dráma esszészótárában az Álom c. fejezet indítja el az abc-sorrendbe tett (Álom; Apollón; Boldogság; Bűn; Csodálatos; Dithürambosz; Drámai versenyek; Erósz; Fenség; Harag; Istenek; Jóslás; Magány; Mánia; Mimészisz; Múzsák; Müthosz; Paródia; Pathosz; Phüszisz; Pszükhé; Sors; Szépség; Tekhné; Tragikus kar) mintegy huszonöt fogalom elemzését, amely kerülőutakon vezeti olvasót a görög dráma rejtelmeibe. Mivel a Nietzsche-hatás szinte valamennyi elemzésben kimutatható, a sorozat végén a filozófus egy önálló esszét is kiérdemel. Indokolt és szép lezárása ez a könyvnek. Talán túlságosan is szép, abban az értelemben, hogy a kötet egyetlen írása sem viszonyul kritikai szempontból Nietzschéhez, sőt, talán az egész életműben hiába keresünk olyan szándékot, amely Nietzsche filozófiájával opponálna. Márpedig, ha a Végh-esszék filozófiai konklúziói sem nem egészítik ki, sem nem vitatkoznak az egyébként korántsem homogén nietzschei filozófiai hagyatékkal, akkor talán jogosan merülhet fel a filozófusi „epigonság” gyanúja, amely önmagában nem értékteleníti el a szerző szövegeit, de a megfelelő háttérismeretek fényében más interpretációs stratégiákat igényelnek. A magyar filozófiai írások epigon-karakterének vizsgálata alighanem minimum önálló tanulmányt érdemelne, a magam részéről mindössze arra kívánok rámutatni, hogy Végh számára vélhetőleg két meghatározó nietzschei alapgondolat az, melyet a szerző csaknem valamennyi kötetében újra és újra körbejár, noha talán egyszer sem idézi őket expressis verbis.
Az első és talán legfontosabb a művészet, a művészi tevékenység metafizikai tétje. A tragédia születésében így fogalmaz Nietzsche: „Hogy élni tudjanak, ezért kellett a görögöknek mélységes kényszerből megteremteniük isteneiket” (…) Ugyanaz az igény, amely a lét kiegészítésére és beteljesítésére, hogy élni és tovább élni csábítson, művészetet teremt: ugyanez hozta létre az olümposzi világot is, amelyben a hellén »akarat« tartotta maga elé felmagasztaló tükrét. Így igazolják az istenek az emberéletet, hogy maguk is azt élik – lám, az egyetlen kielégítő teodicaea!”[33] Nietzsche számára a görög mitológiai gondolkodás ugyanazt a metafizikai vígaszt hordozza magában, mint nagy a tragédiák tanítása. A nagy tragédiák történetei mögött Nietzsche szerint mindig ott bujkál Szilénosz rettenete, amely nem más, mint a lét elviselhetetlen borzalmának tudatosítása. Végh filozófiája ebben az értelemben nem Platónhoz – miként azt általában a filozófia történetéről tartják – sokkal inkább Szilénoszhoz írt lábjegyzet.[34] Ki ez a Szilénosz?
„Midász királyról járja a régi monda, hogy hosszú időn át űzte az erdőn a bölcs Szilénoszt, Dionüszosz kísérőjét anélkül, hogy elfoghatta volna. Mikor végre kézre kerítette, megkérdezi őt a király, mi a legjobb és legelőnyösebb az embernek. (…) »Nyomorúságos egy napig élő (…) [A] legjobbat te el nem érheted: a legjobb neked meg nem születni, nem lenni, semminek lenni. A másodsorban legjobb azonban neked: mielőbb meghalni.«”[35] Amit görög művészet alatt értünk Nietzsche óta az voltaképp az a maxima, amely az emberi létezést nem azáltal teszi vonzóvá, hogy annak kellemes, „habos” oldalát ábrázolja, épp ellenkezőleg. A görög dráma esszészótárának szellemi hátterében a Szilénoszi-rettenetet az antik görögöket megérteni és a keresztény halhatatlanság képzetét leküzdeni akaró unatkozó angyal áll (miként a Berlin felett az ég c. film főhőse, aki az élet múlandóságának egyik csodájáért, a szerelemért mond le a halhatatlanságról). Ha a művészet lényegénél fogva metafizikai vigasz, akkor a művészetnek a tragédiák ideáját követve a reménytelenség formájában kell megtalálniuk a reményt. Hogyan?
Végh ezt írja: „… a korai görög tragédia az istenek közötti konfliktus drámája, a későbbi az emberek és az istenek közötti konfliktusé, míg a kései az emberek között lezajló küzdelmekről ad hírt. A mitológia ködgomolygásából kibontakozó individuum egyre inkább követeli jogait. A görög erkölcsi világrendben megszülető sorsfogalom egyre kevésbé átélhető, az életküzdelem egyre egyénibb szinteken zajlik. Az ókori, az istenek által kimért sors mint drámaszervező erő az újkorban majd átadja a helyét a karakternek, a »miniatűr sorsnak«.”[36]
A miniatűr sors léptékei között Végh gondolkodói éthosza elfordul az istenektől – nietzscheiánusan nyugtázza tagadhatatlan jelenlétüket, de tisztában van vele, hogy az istenek nem a materiális világ lakói; ontológiai érzékenysége miatt az emberek és emberek közötti szociális konfliktusok nem érdeklik – novellái és regényei hősei leggyakrabban az önreflexív magány költői, absztrakt dimenzióiban élnek. Verseinek, esszéinek visszatérő alapmotívuma a magány. Már első esszékötetében is így fogalmaz: „Aki meg akarja érteni az életet, annak meg kell értenie a halált; aki meg akarja érteni a halált, annak meg kell élnie a magányt.”[37] Ugyanez a mondat szó szerint megismétlődik A görög dráma esszészótárának Magány című fejezetében a következő gondolattal kiegészítve: „De vajon a magányos hős színházi megjelenítése mennyiben segítheti ezt a megértést?”[38] A válasz nem sokkal később természetesen az, hogy „az egzisztenciális értelemben szinte a halállal felérő magányt a görög színpad nem volt képes láttatni”[39]. A fejezet utolsó gondolatmenetében a következőket olvashatjuk: „A mély magány metafizikai táj: paradoxonok visznek oda. (…) A magány teljesülése, amikor »ég és föld összevillan«, amikor mindent birtokunk és mindenről lemondunk. Ez ad súlyt rövidke életünknek.”[40] Végh Attila filozófiája ennélfogva bizonyos értelemben a magány filozófiája, a magány lírája, s mint ilyen szükségképp reményvesztett, akárcsak legújabb regényének, a Dunai Lolitának főhőse, aki szerint „a remény csak arra jó, hogy a szomorú valóság hazug képekkel takarózzon, holott az élet minél szomorúbb annál szebb. Ő élete főművét korommal festené az angyalok szívébe. Nem reméli, hogy sikerül”[41]
Végh költői és gondolkodói énje (ami leggyakrabban szinte azonos) erősen kötődik a romantikus zseniesztétika hagyományához. A huszonegyedik század második évtizedében ez a „meg nem értett magányos zseni”-öntudat első olvasásra talán modorosságnak tűnhet, különösen akkor, ha a pesszimizmust és a magányt a mai „pozitív gondolkodás” vulgáris megértése felől, nem pedig a pesszimizmus filozófiai tradíciója felől értelmezzük. Meggyőződésem, hogy mindaz, amit Végh a magányról tud, az nem egy irodalomszociológiai tünet, sokkal inkább az egzisztencialista filozófiának hazánkban igen csak megkésett hatása, és persze Hölderliné és Rilkéé. Ugyanakkor ez a lírai én ettől még nem lesz széles körben szerethető. Aki az erdőbe vadászni vagy fát vágni, vagy épp turistaként indul, egészen más kapcsolatot akar kialakítani a természettel, mint a fotós, aki a lét nagy pillanatait kutatja. Más kérdés, hogy Végh életművéből ugyanebből az érdeklődésből kifolyólag mintha hiányozna a „Másik” megértésének, a „Másik” feldolgozásának története. A lírai én labirintusából csak a természettel és az istenekkel való harmónia segítségével tud kitörni, vagy – ahogyan azt az első regényének, a Hogy szívedet kiürítsd főhőse tette – a gonosszal való sáfárkodás árán. Ezek a karakterek érthető módon nem teszik divatossá Végh költészetét és filozófiáját: ma, amikor a civilizációk összecsapásának, a transzhumanizmus, a gender forradalmak, az eugenika stb. korát éljük talán a legtöbbek számára kissé korszerűtlennek tűnik az az elgondolás, hogy a metafizikai vigasz morzsáit a görög tragédiák, vagy épp a filozófiai magány rejtekutain keressük. Alighanem ennek a tudatosan vállalt és elszenvedett korszerűtlenségnek az ellenpontjaként jelennek meg szinte valamennyi írásában az önirónikus kiszólások, szellemes szójátékok. Ezek valamelyest oldják a lírai én pathosz-át, de összességében sohasem kérdőjelezik meg annak relevanciáját, sőt: abszolút primátusát. Ennek a én-komolyságnak az okait olvasatomban Az unatkozó angyal c. esszéjében fejti ki legplasztikusabban: „Míg az epikus a képekben él, a lírikus képei nem mások, mint ő maga, s énje a világ központja. Csakhogy ez az én nem az empirikus-reális ember énje, hanem az egyetlen létező, az örök, a dolgok lényegi alapjában nyugvó Én, melynek ábrázolásai során a lírai géniusz a dolgokat lényegi alapjukig átlátja. Mi ez a lírai én, amiről Nietzsche ír? Nem más, mint az akaró szubjektummal, az egoista individuummal szemben álló művész, azaz médium. Ő az, aki megváltást nyert individuális akaratáról, és egy olyan lényeg hírhozója, ami például egy bükkerdőben sétálva érezhető meg. A művész, a lírai géniusz úgy őrzi magát a végesben, hogy megnyitja a végtelennek. Ez az oka annak, hogy a zseniális művész úgy szólal meg, mintha létezne Isten, természet, Dionüszosz, Apollón. Olyan görög jós ő, aki múlt-jelen-jövő tudója. Ezt az időkoncentrátumot úgy hívják: mintha. A művész mégsem fantaszta, nem képzelgő bolond. Minthájára a végérvényesen elpusztultat remegésben tartja, a semmi, a tompa volt előtt felfénylik egy út. A reneszánsz-kori művész istenszerű, az emberi lét alapjait szinte a semmiből megteremtő képek (poszt)modern változata: a semmiből az emberi lét értelmének alapját visszahívó, újjáteremtő művész képe. A reménycsalogató.”[42] A metafizikai vígasz ára tehát Végh elgondolása szerint a halandóság lehető legkomolyabb vállalása, sajátos nemcselekvés, kontempláció, szándékolt haszontalanná válás, erdei séta, magándionüszia, vagy épp egy tragédia (s reményeink szerint akár egy-egy kortás színdarab) megtekintése.
Konklúzió
Végh Attila „magándionüsziái” egyszerre szólnak a görög drámákról, ókori filozófiai fogalmakról, és a szerzőről, aki filozófikus-költői esszéiben egyszersmind a mindenkori reményvesztett költő sorsának is emléket állít. A görög dráma esszészótáráról beszélni éppen ezért olyan, mint egy verset más szavakkal elmesélni. Jelen tanulmány ezt a problémát azzal kísérelte meg áthidalni, hogy a szóban forgó kötet néhány gondolatát az életmű kontextusában vizsgálta. Az irodalomtudomány kategóriába sorolt munka egyfelől meghaladja a tudomány hatókörét: „ráérősebben, alanyibb módon” tárgyalja a témát, ugyanakkor az értelmezői hagyományoknak viszonylag szűk keresztmetszetére hivatkozik. A cél az antik görögök élet-, sors-és esztétikai tapasztalatának megismerése a mítosz és a filozófia határvidékén. Ez sajátos beszédmódot és gondolkodói beállítódást igényel, mely Végh számára egyet jelent Nietzsche és Heidegger filozófiájának – legalábbis bizonyos elemeinek – szintézisével. Ebből a gondolkodói pozícióból tekintve a görög dráma elsősorban egy metafizikai konstrukció, amelynek működésmódját megérteni a költő szerint egyet jelent önmagunk legmélyebb, s talán legmagányosabb megértésével: „Emlékezés és felejtés, remény és kiúttalanság, felszínes és elmélyülő jelenlétek köztes tereiben élünk. Elviselhetetlen erők játékterében. Az a dolgunk, hogy az életet mégis, megismerően, átélten elviseljük. Ehhez a mértéket Dionüszosz és Apollón összjátéka adja meg. Ezért járunk színházba.”[43] A görög dráma Végh filozófiai költészete számára a „reménycsalogatás” örök mértéke.
Jegyzetek:
[1] A József Attila-díjat leszámítva nem büszkélkedhet nagyobb elismerésekkel, mégsem volna ildomos felfede-zetlen zseninek titulálni, hiszen az irodalmi szakma elismerése mondhatni egyöntetű. A Mozgó Világban kezdett verseket és esszéket publikálni a nyolcvanas években. Írásait a következő orgánumok közölték (a teljesség igénye nélkül): Élet és Irodalom; Magyar Napló; Demokrata; Kapu; Kortárs; Ökotáj; Cédrus; Napút; Országépítő; Új Holnap; Új Balaton; Szegedi Bölcsészfüzetek; Disputa; Életünk; Irodalmi Jelen; Hitel; Nagyítás; Új Forrás; Helikon; Bárka; és a Szcenárium. Dolgozott a Magyar Hírlap főmunkatársaként, a hétvégi Hullámtér című melléklet vezetőjeként, valamint az Ózon című összművészeti havilap főszerkesztőjeként; a Magyar Írószövetségnek és a Magyar Írók Egyesületének is elnökségi tagja.
[2] „Némiképp társtalan, bár bizonyos elemeiben talán rokonítható Vörös Istvánnal, Kemény Istvánnal vagy az idősebbek közül Vasadi Péterrel és Tornai Józseffel” – írja róla Győrffy Ákos. Forrás: http://ujforras.hu/%E2%80%9Eameddig-a-vegtelen-elfaj/ – Utolsó megtekintés 2018.03.29.
[3] Végh Attila: A görög dráma esszészótára. L’Harmattan – Kossuth klub, Budapest, 2017.
[4] Az idézett gondolatmenet folytatása: „Amikor már megjelent a könyv, akkor odajöhet és mondhat ezt-azt. Persze túlzottan az sem érdekel. Ha valaki elmarasztal, nem vág földhöz, és ha valaki dicsér, nem nőnek szárnyaim. Amikor elkezdtem verset írni, elvittem tíz művemet két neves költőhöz. Az egyik kiválasztott ötöt, mondván, hogy ez az öt elég jó, ilyeneket írjak, a többit égessem el. A másik kiválasztott az elégetendő ötből hármat, hogy azok nagyon jók. Akkor én úgy döntöttem, hogy teszem a dolgom, írom a verseket, és akik olvassák, nyugodtan veszekedjenek rajta, hogy melyik jó, melyik nem. Forrás: http://www.barkaonline.hu/megkerdeztuek/1285-megkerdeztuek-vegh-attilat – Utolsó megtekintés: 2018.03.20.
[5] Uo.
[6] „Szeretek ókori témákat továbbgondolni. Hogy ebben mi arisztokratikus és mi nem, az csak akkor érdekelne, ha az olvasói lehetőségek felől mérném be azt, amit írok. Ha szociológiával mérném a szellemet. Nem magamnak írok, de az olvasottsági adatok nem érdekelnek.” (…) „Ez a felfogás – hogy tehát a magyar költőnek tilos „filozófiailag” gondolkodni – a magyar irodalmi életben teljesen elfogadott. Mi az ösztönköltőket szeretjük, évszázadok óta. Tessék végignézni a magyar irodalomtörténetet! Néhány kivételtől eltekintve nincsenek olyan költőink, akik komolyabban foglalkoztak volna filozófiával. (Falusihoz hasonlóan politizálni én sem szeretnék, de azt megemlítem, hogy a filozófiától való irtózás a betegesen kettéosztott, politikailag prostituált magyar irodalmi életben inkább az úgynevezett jobboldali írókra-költőkre jellemző, és főleg azok idősebb nemzedékeire. Kivételek persze itt is vannak.)”
In.: Végh Attila: Szabad-e filozofálni a Kárpátok alatt? Forrás: http://epa.oszk.hu/00300/00381/00133/vegh.htm – Utolsó megtekintés: 2018.03.20.
[7] „A filozofikus költő, ha van ilyen egyáltalán, versébe nem »beleadagolja« a filozófiát, hanem szemlélete olyan, hogy abban filozófia és költészet, gondolkodás és látás eredendően nem válik szét. Az persze nyilvánvaló, hogy vannak, akik azt hiszik, verset írnak, miközben csak filozófiai tantételeket tördelnek versformába. Ezért rosszak Nietzsche vagy Heidegger versei (bár utóbbi mindig hangoztatta, hogy tisztában van vele: ezek nem versek).” In: Végh Attila: Szabad-e…?
[8] Végh Attila -Vasadi Péter: A kígyó bőre. Kortárs kiadó. 2005.
[9] A görög dráma… 18-19.
[10] i.m. 19.
[11] Szántó F. István: Módszer és igazság. Végh Attila: A torzó tekintete. Forrás: http://epa.oszk.hu/00300/00381/00164/EPA00381_kortars_2011_11_1952.htm – Utolsó megtekintés 2018.03.20.
[12] In: Végh Attila: A torzó tekintete. Filozófia, művészet, ontológia. Éghajlat Könyvkiadó, 2010. 96-113. (A továbbiakban: ATT)
[13] Vö. http://kolozsvariradio.ro/2017/03/02/veghattila/ – Utolsó megtekintés 2018.03.24.
[14] ATT, 98.
[15] A görög dráma… 217.
[16] ATT, 113.
[17] Hasonló kritikát fogalmaz meg Szántó F. István is A torzó tekintete c. kötet szóban forgó írásáról: „Az, amit a többi fejezetben oly sikeresnek tartottunk, vajon itt nem fordult-e váratlanul át dogmatizmusba, a kérdezés állításba, sőt, időnként ex cathedra jellegű kijelentésekbe is, miközben természetesen nem vonható kétségbe, hogy e dolgozat számos újszerű szempontot, érvényes megfigyelést, sőt jogos kritikát is tartalmaz? De vajon nem azon az áron-e, hogy tudósi-filológusi énje javára egyszersmind írói-filozófusi énjéről mondott le a szerző, az egészről a rész kedvéért?” In: Szántó F. István: Módszer és igazság. Végh Attila: A torzó tekintete. Forrás: http://epa.oszk.hu/00300/00381/00164/EPA00381_kortars_2011_11_1952.htm – Utolsó megtekintés 2018.03.20.
[18] ATT, 110.
[19] ATT, 97.
[20] ATT, 111.
[21] ATT, 106.
[22] ATT, 112.
[23] ATT, 109.
[24] A görög dráma… 172.
[25] A görög dráma… 203-204.
[26] A görög dráma… 203.
[27] A görög dráma…114.
[28] i.m. 113-114.
[29] i.m. 115.
[30] Végh Attila: Hattyúdalok. Apollón madara, a lélekvezető. In: http://epa.oszk.hu/00300/00381/00102/vegh.htm – Utolsó megtekintés 2018.03.20.
[31] A görög dráma… 53.
[32] A görög dráma… 52.
[33] Friedrich Nietzsche: A tragédia születése. Európa Könyvkiadó. Bp. 1986., 37-39.
[34] Vö. A görög dráma… 280.
[35] I.m. 37-38.
[36] A görög dráma… 138.
[37] A süllyedés, 25.
[38] A görög dráma… 136.
[39] Uo.
[40] A görög dráma… 143.
[41] Végh Attila: Dunai Lolita. Orpheusz Kiadó, Bp. 2018. 7.
[42] Végh Attila: Az unatkozó angyal. Ráció Kiadó, Bp. 2006. 54.
[43] A görög dráma… 21.
Illusztráció: Végh Attila (2017)
Ezek is érdekelhetik!
Kovács katáng Ferenc: Padkára hajt, hogy fölriadjunk →
Ádám Tamás: Halott madarak álmai →
Bene Adrián: A rálátás távlata →
