Jakab István: A szófogadatlan
Elsőkönyves szerzőként ma kapja meg a 2019. évi Prágai Tamás-díjat Jakab István.
Gratulálunk!
A szerkesztőség
(A kötet az Ünnepi Könyvhétre jelenik meg.)
Első füttyre?
Már az elsőre? Mi még nem is halljuk. Kutyasíppal füttyögnek neki?
Nekünk ennyi se jár, ha mint egy istenhez, könyörgünk hozzá, sündörgünk körülötte, leborulunk eléje?
Fütyülhettünk, sündöröghettünk, leborulhattunk, nyalogathattuk, dörgölőzhettünk, amennyit akartuk, semmi.
Na mármost, hogy is sípoltak neki?
Csörög a telefon a folyosón. Kivágódik egy ajtó, neki a falélnek, mit törődnek vele, egy épület is csak fogyóeszköz, hadd hulljék a vakolata, csattognak a papucsos léptek, egy kiáltás, egy név, az ő szent neve, Blanka, telefon. Ő a szobában ül, mondjuk, olvas. De az is lehet, hogy kinéz az ablakon. A nők és az ablak, külön sok kötetes nagyregény, Háború és béke. Valószínűleg a kedvükért találták föl, hogy eléje állhassanak vagy üljenek. Hogy fölinduljanak, vagy éppen lecsillapodjanak, elrévedjenek, elsuhanhassanak a végtelenbe vagy a következő házig, ami lezárja horizontjukat, vagy a koszos felületig, amit le kéne mosni. Mondjuk, most mégis olvas, órára készül vagy vizsgára, mindegy: leteszi hát a könyvet, föláll, kimegy, beleszól, aztán némán végighallgatja, bólogat, ümget. Egy perc se telik el, visszajön. Mi addig ott ültünk az ágyán, vagy szórakozottan belelapoztunk a könyvébe. Olvastuk már, érdektelen, tompa iskolás feladat. Hadd veszkődjön vele. Zavartan lép be, pislog, oda se néz üres helyünkre. Mi meg úgy teszünk, mintha ott se volnánk. Törölközőt ragad, tusfürdőt, megy zuhanyozni. Úgy tudtuk, reggel már lecsutakolta magát, annyira azért nem izzadhatott bele az olvasásba, akármily nehezen ment. Hagyja, hogy ide is kövessük, sőt ide csak igazán, víz és szappan siklik apró mellén, csípejének széles lapályán, grüberlis derekán, tomporának vakító halmain, amibe betüremkedett már egy-két narancsredő. Hagyja beszappanozni a hátát. Pedig lassan siklik az a kéz, el-elidőz derekán, lapockáin, még a sótartóba is belenyúl, simogatja. Összeszorított lábbal áll, mellét paskolja a vízsugár, sóhajt, hátra-hátrahajtja a nyakát, fölkínálja a harapásnak. Nyakra harapni, kéjek kéje, vagy kiszívni a bőrön át utolsó cseppig a vérét. A tarkóját is birtokba vesszük, összehabozni a pihéket. Búcsúzóul csókocskát lehelünk rá, ráharapunk a vállára, körmünkkel belemarunk, mintha egy gerezdet le akarnánk héjazni, a tomporába. Talán így, ha jó napja van. De ha nem. Be se mehetünk vele. Hagy elheverni az ágyon, magunkra hagy mocskos illetve nagyon is tiszta fantáziánkkal kavarogni. Szappanbuborékként pattanunk szét a bőrén, vízként átcsorgunk minden hajlaton, résen. Törölközőként körbeburkoljuk, melegítjük. Piszok jeges a huszonöt fok egy forró zuhany után. Elsimítjuk pörsenéseit. Mire kijön cipóként illatos, elénk áll, szemünkbe mered, somolyog, odadörgöli az orrát a miénkhez. Na jól van, mondja, most már elmehetünk. Dolga van.
Mi dolga?
Vagy így, Vörösmartyval: Mi dolgunk a világon? Elmosolyodja magát, vette a poént. Ha azt tudnánk. Jobb, ha nem, az ő dolgát. Alig féllépésnyire áll előttünk, érezni pasztinákos izzadtságillatát, ölének tejsavait. Vagy már a törölközője szaglik, amit páncélként szorít magára, bevetés előtt, mint valami zsandark?
Hányszor álltunk előtte bő arasznyira a folyosón órák között. Igaz, állig fölöltözve, nem egyszer garbóban, ki tudja, mit csináltak a nyakával. Kék-e? Az arcán, a haján időzött tekintetünk. Barna szemhez szőke haj, ezt elemezgettük. Festi, mondta, mielőtt magunk is erre a megállapításra jutottunk volna. Az ajkát néztük, az ajkunkat nézte. Egymásra mosolyogtak a szemek. Ha csak egy kicsit megingott volna valamelyikünk, á, hagyjuk. A legkisebb földrengés, soha nem inog meg alattunk kellően a föld. Szilárd beékelődés e medence Európa hegy-völgytől érzékeny, képlékeny, ingó-bingó mélytalajába.
Megengedte, hogy nadrágja zsebébe dugjuk kezünket, egy darabig hagyta, mindenki előtt, hogy simogassuk a selyemszerű szöveten át a domború combtövet, lágyékot. Valamit sportolt volna? Mondjuk: tornázott? Igen, mondta, tornázott egy pár évig gyerekkorában. Így: gyerekkorában. Mintha réges-rég elmúlt volna. Vastag rögökkel elhantolták, és kész. Bár nem vették föl elsőre, vagy nem találta ki, hogy hova, az is öregít az emberen, mi csak tudtuk, kik sok-sok év múlva, egy izgató, regényes élettel a hátunk mögött. Bátyjai lehettünk volna. Urai. Akkor biztosan nem füttyenthettek volna büntetlenül neki. Nem mintha nagyon harciasak lettünk volna. De azért egy húg, akit meg kelletik védeni – három pontozzuk, így ni…
Ő is tapogatott bennünket, szakállunk tövét, alányúlt, észrevette, hogy hiányzik egy kis területen a szőr. Mondtuk neki, hogy születési baleset: a fogó helye. Nem akartunk előjönni anyánk hasából. Mintha csak tudtuk volna, mire.
Erre a kínlódásra?
Kínlódás, hátrahajtotta a fejét, és hangosan felkacagott. Mit tudtok ti arról.
Tényleg: semmit. Vagy keveset. Iciri-picirit.
Ezt.
Hogy elénk áll, szemez velünk, belénk fúrja a tekintetét, veséz, kizsigerel, vagy csak átfut rajtunk, mint egy frissítő nyáresti fuvallat.
Már az első óra óta, első pillantásra.
Valami nyelvészeti óra alatt végestelen-végig szemeztünk. Szeminárium lehetett, mert alig néhányan untuk magunkat halálra, az előadó, mintha gombóc lett volna a szájában, vagy nyálból lenyelhetetlen mennyiség, mondta a hülyeségeit, amit tudománynak gondolt, pedig színtiszta zagyvaság, amit öt perc múlva lesöpörnek a tudás vagy inkább jól informáltság ragacsos asztaláról. Nyelvtörténet, Jézusom, ködvár, amint szétfoszlik, elillanó delíriumos látomás. Mi, józanok, unottan firkáltunk egy jegyzetlapra. Azt figyelte mosolyogva, hogy szorgalmasan jegyzeteltünk, pedig oda se bagóztunk. Látnia kellett, hogy egyhelyben mozgott az ujjunk, mégis azt hitte.
Az óra után, amikor bemutatkoztunk, egyeztettük is. Megmutattuk, ez lesz a portréja. Ez a satírozás? Még csak a szeme sarkánál tartunk, ránevetett. Egész falat borít majd? Egész falat? Dehogy. Kiakasztjuk a Gellért-hegyre, vagy berolnizzuk vele a fél Dunántúlt. A világűrből is látni lehet majd, kémholdak fényképezhetik. Hangosan gurgulázott a folyosón, csak úgy visszhangzott. Akkor szerettünk bele mély hangú, göcögő nevetésébe. Többek közt. Még mondtuk is, az lesz csak az igazi személyi kultusz. A cseh lány is nevetett vele, Szvetlána, akivel éppúgy átszemeztük az órát, akinél még az ősz hajú huszákok, nem úgy, mint nálunk a szerényember.
Mondtuk is a barátnőnknek, aki úgy füstölgött az elfuserált óra miatt, mint egy vulkán, a Szent Helén, hogy ez a két lány egyből megvolna.
Még nem tudtunk róluk semmit. Megvártuk őket, hogy bemutatkozzunk. Utána mondtam Szilvánának, nyomozzon egy kicsit.
Volt valami fiúja amannak, szólt a nyomozás vég- vagy részeredménye, Ladislav, otthon vagy hol. Lehet, hogy itt Pesten. De akkor miért nem élt vele? Miért a kollégium?
Miért a telefon, miért a zuhanyozás?
Miért a vastag smink, amelynek néha másnap reggelre, ha kopottan is, de nyoma maradt, amikor egyből órára jött?
Kivel töltötte az éjszakát?
Tudtuk, barátnőnk elmondta már, tudtuk.
Tudtuk, hogy minek csörög a telefon, hogy minek megy vissza a szobájába, lehajtott fejjel, hogy minek készül neki. Apróra minden mozzanatot. Tudtuk. A festéket a szeme sarkán. A rúzs maradványait az ajak ráncocskáiban. Keresztben át meg átjárják, ha sokáig szívja a büdös bagóját, megvénül az ajka. De mindegy is nekünk, abszolúte mindegy. Mindegy, hogy ellapul hátul a haja, hiába tupírozza ujjacskáinak göcsörtös fésűjével, hiába vakarja, igazgatja. Mindegy a lekopott festék, hiába keni újra, hiába ragyog. A szeme fáradt, mély kút, amibe kétségbeesésből beleugrottak. Vagy a vödör szalad láncszemről szemre? Egy tétova gondolat fölötte? Kinek a víz? Minek a vályúba? Mit etetni?
Mondtuk is, vagy csupán megjegyeztük: nem lesz ennek jó vége.
Minek? Kérdése éles, mint egy bozótvágó, na itt most kiirtjuk a dzsungelt. De mi szeretünk meglapulni a malátosban, susnyásban. Jobb a nem-tudás fülledt párája. Tisztás, na, nem. Kimondani? Inkább belehaltunk volna.
Hát ennek, egy alig látható biccentéssel átszaladt szemünk, arcunk az arcán. Hosszan a szemünkbe meredt. Minek? Mondd ki, minek?
Nem mertük kimondani. Nem akartuk. Jobb volt elbújni a ki nem mondás dzsungel-takarásában. Mehettünk szabadon utána, boldogan. Leskelődhettünk kedvünkre. Talán még magunkhoz is nyúlhattunk volna a kulcslyuk előtt. Nem mondtunk ki semmit, nem követtük sehova. Nem leskelődtünk, nem nyúltunk magunkhoz sehol. Majd megőrültünk a féltékenységtől, mégse.
Belenyúltunk a nadrágja zsebébe, hagyta. Belepiszkált a szakállunkba, hagytuk. Egy fillérnyi szőrtelenség az állunk alatt. Simogatta, tisztára úgy, mintha magát. De ezt sem mondtuk ki. Néztük fájdalommal, érzékien, csábítóan, letörve, hogy azonnal kiugrunk az ötödikről, hagyta. Semmit nem adott oda magából, soha semmit. Mindent hagyott, mások előtt a folyosón, de soha semmit. Ujjaink közé csíphettük az állát, na, ne durvuljunk, mondta, vagy szisszent, ez fáj. Hát csak fájjon, néztünk rá, fájjon csak a rohadt istenit neki. A mocskának. Félrefordította a fejét. Nem bírta, ha így metéltük tekintetünkkel, nem a miszlikbe szabdalást.
Mindent csinálhattak vele a kulcslyuk másik oldalán, pengével is akár, ahol nem látszik, papírvágó késsel, bilinccsel, puha selyemkendővel. Font ostorral. Bármivel, ami kézügybe kerül, meg amit előre beterveznek, segédeszközöket. Arcot, arcát visszakézből. Tenyérrel megnyíló altestét. Éles foggal a bimbaját.
Ő ment az elsőre, az első füttyre, első telefonhívásra. Soha nem tiltakozott egy pillanatig se.
Szilvána megkérdezte, tulajdonképpen miért nem szedjük föl Szvetlána-Szvetit. Nem látnánk, hogy fülig belénk? De, mondtuk, látjuk. Csak mi ő belé, a mocskába, Blankába, hiába megy el minden este. Hiába a fáradt reggelek, amikor majd lezuhan szemhéjának rolója. Hiába a hova tűnt a szádról a festék. Szveti szép, jól rázza fokhagymányi farát tánc közben, mintha nem is lenne benne csont. Hiába néz úgy, mint eb, akinek egy falatot nem ad a gazdája. Hiába olyan puha gyolcs a hangja, mint az a törlőkendő, amivel végigsimítják az örökkévalóság ezerlépésnyi kőtömbjét. Hiába jött föl, hogy tanuljunk vele. Az ágyunkra ült, bevágódott a nadrágja. Kérdezte, levetheti-e. Majd megőrült értünk, majd meg, hogy megmutathassa csipkés bugyiját, meg ahova bevágott a nadrágja. Meg se állt volna a keze, oldott és tolt volna. De mi azt mondtuk, mert Blankát vártuk, felkészíteni a vizsgára, ne. Vagy, módosítottunk, ha akarja. De ezt olyan közönnyel, mindent egyből megértett. Aztán mégis mást gondolt, forró a nyár, meztelen huzattal flangált át a szobán. Szveti patentot gombolt, egy picit lejjebb húzta a cipzárt, s közben figyelte, hogy eléggé nyomon követjük-e minden apró mozdulatát. Láthatta, igen, elégedetten bazsalygott halvány bajuszkája alatt. Kicsikét valami rágcsálóra emlékeztetett az arca. Érzéki ajkát ezernyi ránc szabdalta, rászokott a dohányzásra ő is.
Úristen, csak nem, csak nem telefonálnak neki is?
Csak nem vágódik ki az ajtó?
Csak nem tusol napjában kétszer?
Csak nem szervezte be őt is sintérekhez a rohadék?
De bizony, szólt a kanabokai hírmondó, Szilvána, őt is. Ezentúl majd Szvetit is nyúzzák, bőrének selymét, hátának szőrtelen gereznáját, pihés máljait. Szemünk, ahol szétválik a cipzár, és ha összeszedünk tőle valamit? Szveti majd megőrült a vágytól, akkorát sóhajtott, becsapódott az ajtó. Kinyújtotta a lábacskáját, csaknem elérte a miénket. Csak így nem tudott jól jegyzetelni, fölhúzta a térdét, rátámasztotta a füzetet, a tollát ujjai közé szorította, mint Szilvána, akinek összevissza nyaklottak az ujjpercei. Őt is sokszor fölhívtuk, órákig beszélgettünk semmiségekről vagy nagyon is életbevágó dolgokról, becézgetvén egymást, mint összeszokott szerelmesek. Mondta is, hogy jó helyen ülünk a kispadon, csak hát. A lassú beszédű szépfiú, akibe. Aki, ha átmegy a biokémia szigorlaton, meg az anatómián, máris orvosnak tekintheti magát. Szveti tehát fölhúzta a lábát, később megrúzsozta az ajkát, mondván, gyorsan kiszárad, aztán megjött végre Blanka, ebédet főztünk, fölkészítettük őket a verstan vizsgára, amire aztán jól nem mentünk el, mert Szvetit kivágták. Jó ürügynek látszott, hogy újra eljöjjön. De addigra már pótszerül egy mákos hajú jogászgyerek a cívis városból. Szép öregnek nézett ki, inkább erős harmincasnak, mint egy húszas évei közepén járó ifjoncnak. Szveti apahiányát kiválóan ki tudta elégíteni. Aki ez idős ifjú oldaláról még nyíltabb, kihívóbb pillantásokat lövellt ránk, hogy ne csupán lépjünk, ugorjunk már, tépjük le róla, ököllel, késsel essünk egymásnak. Aztán majd, aki győz, na, azzal. Annak még füttyentenie sem kell, a kisujját se mozdítania. Már-már meghatódtunk az igyekezetén. Már-már célhoz is ért, már-már.
Csak hát hullt bele a nyár vákuumába.
Levelek Szilvána lendületes gyöngybetűivel, azok is bele a vákuumba.
Ősszel nem változott semmi.
A telefonok, a táskás szemalj, Szveti kihívása. Kezdett ellaposodni. Ki kellett találni valamit, amivel elő lehet ugratni a nyulat a bokorból, azaz az ebet a sintérek karmaiból. Hadd poshadjon meg a taxis a várakozásban, hadd ne higgyék a recepciós egyetlen szavát se többé a tuti kuncsaftok. Amaz meg hadd feküdjön selyem köntösben a szobában az ágyon. A rohadék burzsuja, hadd egye a kefét.
Egy buli jó lenne rá. Vagy féléve terveztük, hogy megtanítanak egy igazi cseh és szlovák specialitásra, a bryndzové haluskira, amire jól csúszik a ser. Odáztuk, de most már nem lehetett többé. Beszerveztünk vagy tucat embert. Megvettük az alapanyagokat, meg egy láda minőségi sört. Előkészítettük a konyhát, a megfelelő edényeket. Lassan beesteledett, nem jött senki. Csak ők ketten, Blanka és Szveti, csinosan kiöltözve. A szívünk, mint akivel elakadt lift, és veri a falát. Blanka olvatag végigmért, így vártuk, mackóban? Főzünk, nem? Az is igaz, mondta, lekabátoltak, fölgyűrték a blúzuk ujját. Krumplit pucoltak, reszeltek, összeállították a tésztát. Addigra már forrt a víz a tűzhelyen, négyünkkel bemelegítette a csőkonyhát. Folyton a hátuk mögött sertepertéltünk, beleszagoltunk a nyakába. Végre megálltak a kezek, kipattintottunk egy-egy sört. A többiek? Majd jönnek, mondtuk. Nem maradtak le semmiről. Azazhogy igen, nem fogják tudni, hogy készült, szagoltunk bele a levegőbe, ez az isteni eledel. És mintegy csak véletlenül, magunkhoz húztuk a derekát. Meleg van, mondta, és elvörösödött. Tényleg elviselhetetlenül kavargott a gőz, a pára lecsapódott az ablakra, megfolyt, mintha örömében vagy bánatában sírna a felület. Mi már rövid ujjúban ténykedtünk, ők is levetették a pulóverüket. Nyeltük a sört. Átölelve tartottuk a derekát, de így nem tudott ténykedni, kitekeredett a kezünkből, ráhajolt a zubogó vízre. Közben Szveti nézte, hogy mit teszünk vele. Azt tettük, hogy hátulról átöleltük, hozzá szorítottuk az ágyékunkat. Egyszerre lágyult és keményedett a has. Tiltakozott, ficánkolt, de erővel tartottuk, ha már egyszer végre a karmunk közé kaparintottuk. Érezze csak a hatást. Most itt nem kell rajta tekergetnie a kezét. Nem kell hatásvadász módon pattintania, sikíttatni a cipzárt. Így viszont nem tudtunk inni, pedig kiszáradt a szánk, rácsókoltunk a pihéire. Talán ezzel léptünk át egy bizonyos határt, amit magától tán rég föladott volna. A parfüm alatt finoman izzadt, legszívesebben belenyaltunk volna a hónaljába. Megérezte a vad vágyat, hogy képesek lennénk, mindenki előtt magunkévá tenni, kifordult az ölelésből, vadul nézett ránk, azt hittük, menten pofon vág. Akár még ezt a megaláztatást is eltűrtük volna, egyáltalán bármifélét. Taknyunkon csúsztunk volna utána. Térdig elkoptattuk volna a lábunkat. Most egyhelyben álltunk, azaz álltuk a pillantását, sőt, olyan szerelemmel mázaztuk arcát, termetét, amitől összeomlik a legkeményebb amazon is, ki generációk óta elszokott a kanszagtól, férfierőtől. Csak ő már elég sokat tapasztalt az életben. Szállodák forró kemencéjében égett át, gusztustalan sintérek agyonápolt körmei közt. Mindenféle extra kérést tolerált, persze megfelelő ellenszolgáltatás fejében. Ebből gyarapodott. Bár Szilvána szerint minden mozzanat csak vitte a pénzt, a rohadék taxisoktól a recepciósokig, a sminkig, az állandó fodrászhoz járásig, a tip-top ruhákig. Talán már megelégelte. Talán már rájött, hogy akármennyit ad is magából, soha nem nő vagyonná, a könnyű élet csak a pillanatnak szól és nem a jövőnek. Megpróbáltuk elmondani szemmel az alternatívánkat. Csak ezen is már túlesett. Ladislav, a szegény fiú. Hiába nézett fel ránk, okosságunkért, hiába minden szeretet. Patthelyzet. Toppantott egyet a lábával. Mintha el akarná rúgni magától a világot, vagy éppen fordítva, magát a világtól. Vagy egyszerűen csak azt jelezte, essünk túl rajta? De azért mi mégse kuncsaftok, sintérek hadával a hátunk megett. Nem urak szolgákkal. Egész életre szóló gyengédséget kértünk, nem kevesebbet. Nyilván ennek is kikalkulálható a tarifája, jóllehet, mérhetetlenül több, mint amannak. De hogy lehet kiszámolni, amire nincs konvenció? Annyi félrecsúszott kapcsolatot látott. És ha egyszer ez is befuccsol? Szegény Ladislav. Igazán rendes gyerek. Nem érdemelte, amit kapott. Úgy vesztek össze, hogy soha többé ne lássák egymást, üvöltöztek. Leribancozta, ő meg élhetetlen mulyának nevezte, aki nem érti, merrefelé fejlődik az élet. Már rég idegen országok titkos számláin gyűlik a mag. Vége az egyenlősdinek. A tésztavíz vastag habot engedve kifutott a gázra. Ez a mozzanat visszatérítette a jelenhez. Noha éppen a jelen térítette vissza a múltba. Be volt fonva minden oldalon, csapdába került. Megértettük, hogy esélyünk sincs. Nem, nem értettük meg, makacskodtunk, cirógattuk, ahol csak értük, míg tett-vett, rámorzsolta a juhtúrót a galuskára. Aztán elfogyott még egy-két sör. Aztán ott állt a kész tál gyönyörű galuska az asztalon, okádta a sütőben magába szedett meleget. Ott ültünk körben négyen, mert senki sem jött. Szemeztünk egymással. Szveti egyre melegebb sugárral. De tudtuk, hogy az se hozna semmilyen eredményt, ha féltékennyé tennénk Blankát, bár azért megpróbálhattuk volna. Csak hát sose kellett másik, mint akibe éppen. És ez ő, Blanka. Ettünk, nevetgéltünk, kortyolgattuk a sört. De már csúszott ki a kezünkből. Átellenben ült, ha kinyújtottuk volna, összeérhettek volna a lábaink. Csak ő már maga alá húzta, türelmetlenkedett, menni készült. Talán fölrémlett benne, hogy jól elcseszte az estét, egy fillért sem keresett. Mi meg úgy bezabáltunk, beittunk, hogy egy darabig jól meg sem tudtuk volna. Fölálltak, elbúcsúztak, ironikusan megköszönve a jól sikerült bulit. Talán még az is megfordult a fejükben, hogy még aznap szolgálatra jelentkeznek.
Illusztráció: Meztelen lány (pixabay.com)
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Napút-köszöntők (8.) →
Móritz Mátyás: Ismeretlen fogalom →
