Merza József: Gondolatok a könyvtárban
Megfogom a létrát és a polchoz viszem, felmegyek a fokokon és megkezdem a könyvek leemelését. Papírdarabokkal vegyes por és maltertörmelék hull a nyakamba. Prüszkölve fújtatok, majd a törlőronggyal leseprem az egészet. Lemászom a földre és elkezdem a könyvek tisztogatását. Sorra nyitogatom a köteteket, diktálom a leltári számokat, beütöm a dátumbélyegzőt. Folyik a teljes körű leltározás. Az R betű közepén járunk, a Revue Roumaine de Mathématiques kötetei kerülnek sorra. Rutinmunka ez, az ember automatikusan jó helyen nyitja ki a könyvet, ott, ahová bélyegezni kell. Néha megakad a szemem egy érdekes címen, egy rajzon, egy fényképen, amit évfordulóra vagy valaki halála alkalmából tett közzé a szerkesztőség. Itt is sötétlik balról egy oldal, rányitok. A lapról Grigore C. Moisil néz rám. Moisil!
Az országút Predeal után rövid ideig még enyhén emelkedik, majd a jobbkanyar után lejteni kezd, hogy elérje a tömösi szorost, amely Brassó felé vezet. Az előző 60 kilométeren velünk szemben zuhogott, tajtékzott a Prahova és az a csendes patak is, amivé a folyó a hágó felső részén szelídült. Lám, most is itt egy patak az út szélén, de velünk együtt fut lefelé, befelé. Hová? Erdélybe, az egykori Magyarországba. Magyar embernek, bizonyos helyeken, egyféle gondolatok járnak a fejében. Tudja, hogy ha majd leér a völgybe, a regáti bádogtetők helyett piros cserepek fogják fedni a házakat. Ha majd észak felé elhagyja Brassót, a székely falvakban, délben, megkondul a harang. De most még fenn vagyunk az ereszkedőn, az autóbusz fehér kereszteket hagy el. Igen, jobbra a hegyoldalban fehér keresztek mértani alakzata. Katonasírok. „Látja, ez is egy világháborús emlék” – mondom a mellettem ülő toulousei barátomnak. Tudom, hogy további magyarázat nélkül is érti szavaimat. Jól ismeri a történelmet és a földrajzot. Ekkor éreztem magamon Moisil kutató tekintetét a busz elejéről. A sírok román katonasírok voltak, s egy román ember azt fürkészhette, mi tükröződik évtizedek múltán egy magyar arcon. Hiszen más helyen, talán gyomoktól belepve, egészen biztosan magyar katonák sírjai is ott rejtőznek ezeken a tájakon. Moisil jószándékú ember volt. Nemrég mesélte el nekem egy Kolozsvárról eljött egyetemi tanár, hogyan segítette őt, amikor az önkény idején állástalanul élt, ezzel is színesítve a román kolléga arcképét.
Az otthoni szobánkban az asztalon ízléses népművészeti terítő van. Lassan húsz éve lesz, hogy Nicolescu asszony, a román Akadémia akkori elnökének a felesége nekem adta. A házaspár tolmácsa voltam tíz napig. Jó házasságban éltek, szerették egymást idős korban is. Őszintén lehetett velük beszélni szakmai életről, diktatúráról, az élet értelméről. „Olvassa el a Pestist” – mondta az asszony – „meglátja, hatással lesz önre. Nobel-díjas könyv”. „Én nem azért olvasok könyveket, mert Nobel-díjasok” – mondtam félig dühösen. „Jó, jó” – nevetett ő – „felejtse el a Nobel-díjat, de azért olvassa el a könyvet”. Így indultam el a Váci-utcai könyvesboltba, hogy gazdagabb lehessek egy élménnyel. A Nagyvillámon sétáltunk, amikor Costake Teleman után érdeklődtem. Nagyon tehetséges, szép jövő előtt álló szolid fiatalember volt, amikor éppen harminc évvel ezelőtt először találkoztam vele. Később keveset hallottam róla. „Mi van vele?” – kérdeztem. „Kis híján tönkretették” – hangzott a válasz – „mert nem akarta vállalni a rábízott egyetemisták ateista ideológiai nevelését”. „Ő hisz Istenben” – mondta – „nem tudja megtenni”. Hatalmas botrány támadt, egyetemi tanácsülés elé került a dolog. „De hát ez egy nagyon tisztességes ember” – kiáltottam fel. „Persze, de a tanácsülésen egyetlen ember kivételével mindenki ellene szavazott. Tudja, ki volt ez az ember? Ciprian Foias. De ő is szörnyű feszültségben élt utána.” Igen – gondoltam – Foias. Ő is jó matematikus volt, több cikket írt Zoia Ceausescuval együtt, amikben – a közmeggyőződés szerint – főleg az ő munkája volt benne. A kollegiális szolidaritás mellett talán ez adott neki bátorságot, amikor Teleman mellé állt.
Dan Papuc szegény moldvai családból származott, a Kárpátok keleti lejtőjéről. Mint temesvári egyetemi tanár azzal keltette fel az érdeklődésemet, hogy több magyar fiatalembert is segített a tanszékén, ahol jó emberi légkör uralkodott. Együttérzett a szegény emberekkel, saját szavai szerint ezért volt párttag. Szerette szülőföldjét, a házakat, a kerteket, a karámokat. „A moldvaiak általában szelíd emberek” – mondta egy brassói születésű zsidó kolléga. Esetében talán több is volt ennél: tudta értékelni az erőszakról lemondást. Oda tudott figyelni másokra, képes volt tárgyilagos párbeszédet folytatni. Ahogy közös sétáinkra emlékszem, a múltból arcok sereglenek elém: Costinescu, Popa, Luchian, Branzei, Karaman, Stoka, a két Albu, Hamburg, Andreian-Cazacu, Sofonea, Vranceanu, Gheorghiev. Mindegyikükről tudok jót, rokonszenveset mondani, pedig, vagy éppen azért, mert egy más nép férfiai, asszonyai.
Mások.
Szilárd Károly baloldali ember volt, marxista, kommunista és zsidó. Megjárta azt az utat, amit más baloldaliak is megtettek: Budapest, Bécs, Berlin, majd emigráció Hitler elől a harmincas évek végi Moszkvába. És ott – letartóztatás. Szilárd jó matematikus volt, a Szolzsenyicin által első körnek nevezett Gulág-intézményben töltötte napjait 10-15 évig. Differenciálegyenleteket oldott meg és ezek a megoldások hasznosak voltak a szovjet rakétakészítőknek. Szilárd Sztálin-díjat kapott. Hogy mikor, nem tudjuk, Magyarországon nem tudta senki. Pár évvel ezelőtt egy szovjet rakétatechnikai kiállításon, Moszkvában, valamelyik tablón bukkant fel a neve. Ő nem beszélt róla. Mint minden hazatért, egykori Szovjetunióbeli rabnak megmagyarázták, hogy minden szempontból jobb, ha hallgat. Hallgatott. Halála előtt egy vagy két évvel mellette sétáltam a május 1-i felvonuláson, és arról beszélgettünk, vajon Ceausescu mire fogja fordítani a bejelentett katonai költségcsökkentést. Akkor kizökkent szokott stílusából és azt mondta: „Sohase higgy ezeknek az embereknek. Hazudnak, gyilkosok.” Amikor a Szovjetunióról kérdeztem, így szólt: „Az egészen más világ. Mi sohase fogjuk megérteni őket.”
Kollégám rövid szabadságra hazajött Taiwanból. Élményeiről kérdeztem, hiszen a hazai átlagpolgár az olcsó rádiók, tv-k, személyi számítógépek áradatát észlelve el van bűvölve ettől az ázsiai „kis tigristől”. Azt képzeljük, hogy ott olyan társadalmi berendezkedés van, ami nekünk is célunk lehet. Koránt sem így van. „Vedd tudomásul, hogy ott fel kell hagynod európai gondolkodásoddal. Nem beszélnek individuumról, személyiségről, egyéni jogokról. Diktatúra van, kemény rend. Más világ, más gondolkodásmód.” Mintha csak azt mondta volna, amit a közel-keleti válság során hallottunk a fundamentalizmus által irányított tömegekről. „Mert Kelet az Kelet és Nyugat az Nyugat, sohasem fognak találkozni” – írta Kipling.
Az idegen szép – olvasom az újságcímben és eltűnődöm. Azt hiszem, sejtitek, hogy gondolkodásom során a másság fogalmához jutottam el, vagy mint az előző történetekből kiderül, nem is fogalmához, hanem inkább a gyakorlatához. Utamat meghatározta a tény, hogy hitbeli gondjainkon túljutáshoz, a hitben másként gondolkodáshoz – a kevesebbet hívés is másként gondolkodás – szerettem volna eddig bátorítást, egyben segédeszközt nyújtani, amely derűlátóbbá teheti a kritikus embert. Segíthet új nyomra állni, megtalálni az elvi alapot, amely megbízhatónak látszik, amely szilárdan nyúlik le a gondolkodás mélyébe. Amellyel közölni is tudom meggyőződésemet másokkal, hiszen állításaim érthetőek, méltányolhatóak. A törekvés, amellyel lelkiismeretemet követve megalkotom meggyőződésemet, az értelmi munka, amellyel újból és újból felülvizsgálom, módosítom, a szó valódi értelmében vett értelmiségivé tesz, másrészt kialakítja és megerősíti bennem azt a türelmet, figyelmességet vagy figyelmes türelmet, amellyel értően és megértően, ha nem is egyetértően tudok közeledni mások más véleményéhez. Tudom, hogy minél mélyebb, gazdagabb a tartalom, annál többféle megközelítése lehetséges. Ezeket a közelítéseket a tartalmon keresztül lehet összehangolni. Egymás közt szemlélve őket állandóan birkóznunk kell a másság meglétével.
A másságok csak abban a lényegben oldhatók fel és békíthetők össze, amelyre egyaránt irányulnak. Két hitvilág között csak Isten lehet az átjáró híd. Ha nem így van, akkor lényegi különbség keletkezik. Két antropológia, két nemzetismeret, két néprajz csak akkor hozható lényegi és nem felületi harmóniába, ha bennük középpontként ott áll az ember. Ez lehet minden párbeszéd alapja, minden találkozásé, amelyben másságok jelennek meg azért, hogy megismerjék egymást, felfedezzék a lényeg felé mutató jegyeket, elkezdjék érteni egymást. Kurt Waldheim, egykori ENSZ-főtitkár, a könyvében beszámolt arról az élmény- és tapasztalatanyagról, amelyet világutazásai során szerzett. Lenyűgözte őt a nézetek, szokások sokfélesége, amelyek szervesen hozzátartoztak az őket képviselő emberekhez. Lehet, hogy ez elmúlik és egyszer egyforma lesz az egész világ? Mindenki farmernadrágban jár és Colát iszik és egyetlen világvallás szertartását követi majd? Ki tud erre ma választ adni? „Isten a sokféleséget kedveli” – mondja Bulányi, és bár ezen a konzervatív amerikai katolikus felhördül, mégis valószínűnek látszik, a mi életünkben pedig praktikus tény. Ezért a mi dolgunk a tőlünk eltérőben legalább megsejteni a lényeget, hogy szerethessük.
Ez munka kérdése. Újbóli és újbóli felidézés, elemzés, tapasztalati anyagok gyűjtése. Aki a Szent Korona lapjairól akarja megismerni az embereket, tragikus szellemi elferdülésbe fut bele. Lehet a dolgokat és a tízszázalékos igazságokat úgy csűrni-csavarni, hogy egy idő múlva az ilyen táplálékon nevelt ember a magyart tartsa a népek legkiválóbbjának, míg minden környező nép csak rabló és csaló. Az ilyen szellemű nevelés nem a megértésre és Istentől teremtett emberségünk közös nevezőjén találkozásra irányul, hanem felsőbbrendűségre, uralkodásra. Kezdd el felsorolni szlovák, ukrán, román, szerb, horvát, cseh barátaidat, de ne a Szlovákiában, Kárpát-Ukrajnában, Erdélyben, Vajdaságban, Szlavóniában, Csehországban élő magyar ismerőseidet. Kiknek az arca néz rád, ha kiejtik egy másik nép nevét? A Strehaia melletti román bakteré, akinek házába beszorított a zivatar, a Tátra alatti szlovák nénié, aki óvott attól, hogy fertőzött vízben mosd meg a frissen vásárolt gyümölcsödet, vagy a cieszyni motelesé, aki összes összekapart aprópénzedért adott neked elfogadható vacsorát?
Más tájak, más történelem, más öltözet és más ételek, más házak és más növényzet, más dalok és más keresztek, de a romlatlan ember tudja, hogy barátsággal kell fogadnia a messziről jött, fáradt, idegen beszédű embert. Ha arca van egy népnek, nem tudod gyalázni, nem gondolod magad különbnek, kivételezettnek. Nem kívánsz neki rosszat, nem átkozod. Tudod, hogy nem az emberek a gyilkosság kigondolói, hanem azok, akik terepasztalok előtt állnak, akik angyalokat és babérkoszorúkat rajzolnak a térképekre. Akik mítoszokkal töltik meg az emberek fejét, ősi, sosemvolt nemzeti félistenekkel. Akik a különbségek erősítését munkálják és nem a különbségek harmóniáját. Akik hazugsággal szétválasztják az embereket, ahelyett, hogy barátokká tennék őket. Jaj azoknak, akik a néprajzot, történelmet és még a vallást is arra használják fel, hogy megosszák a népeket és a hívő embereket. Ahogyan eszköz a bel- és külpolitikában az eltérő nézetek türelmetlen, adminisztratív, erőszakos támadása, ugyanaz áll az egyházban is az egyház tagjaira vonatkozóan. Nincs különbség politikai és vallási diktátor, egyeduralkodó között. Azért nincs, mert mindkét sík eleme az ember. Formai különbség csupán, hogy milyen síkon tör a Gonosz az ember elnyomására.
Pihenés gyanánt könnyű történetet akartam írni, hogy lássátok: a nemzetek élete felől is megközelíthető idei problémánk: hogyan tükrözhető a lényeg valóságosan, hogyan fejezhető ki a sokféleségben. Ezek a visszaemlékezések azt is mutatják, hogy a sokféleség jól felfogott értelmezésének számos gyakorlati jelentése is van, nem csupán az a biológiai-dogmatikai vonatkozás, amely most foglalkoztat minket. Nem rossz dolog ég és föld között közlekedni. Ha valahol nem sikerülnek az ügyeink, megvilágosítást kaphatunk a másik síkon, és a megoldás visszavetíthető. Felejtsük el, hogy Isten két világot teremtett. Egy az, legfeljebb mi nevezzük másiknak, amit nem látunk.
Az idegen szép, a másságot nemcsak tudomásul venni, hanem szeretni is kell. Mára már mondhatjuk, hogy ez a szabadon gondolkodó ember számára közhely. Lépjünk tehát tovább. Először tegyünk különbséget a másságok között, nehogy tévedés áldozatai legyünk. Az azonosságtól kezdve elég széles skálát futhatunk át, amíg eljutunk addig a másig, amelyik már tényleg, elvileg különbözik a kiindulási létezőtől. Ezen a skálán mozogva az elragadtatottságtól kezdve az elismerésen és tiszteleten át a tudomásul vételig elég hosszú az út addig, amíg azt kell mondanunk: ez a másság tényleg létezik, elfogadni nem tudom, sőt elítélem, küzdök ellene. A gonosz más, mint a jó, nem fogadhatom el. A bűnt nem szabad szeretni. Korunkban, amikor a másság szeretete óránként hangzik el a médiában, ki kell ezt mondani, nehogy üres fecsegés legyen a szavunk. Ha viszont már megállapodtunk ebben, akkor nyilvánvaló, hogy egy másság megítélésében szükség van arra, hogy eldöntsük: ugyanazon lényeg más kifejeződéséről van-e szó, vagy nem arról. Az ünnepi ruházatok mögött az ember örök igénye áll a megszokottból időnkénti kiemelkedésre. A vallási szertartások így az ember és Isten találkozásának különféle formái. Ebben az összefüggésben szépek a különféle ünnepi ruhák és tiszteletre méltóak a vallási szertartások akkor is, ha úgy gondoljuk, hogy valamiben kimerítik a mágia meghatározását. A más megismerése, tisztelete vagy szeretete tehát nem egy korban kitalált jelszó ismételgetése, hanem valóságos szellemi erőfeszítés, értelmiségi tevékenység, munka. Felismerni a másban az ugyanegy lényegre irányuló törekvést, felismerni, hogy a másik miért éppen úgy közelíti meg a tárgyát, ahogyan teszi, milyen körülmények hatására viselkedik úgy, ahogyan viselkedik – nos, ez az a türelmes megértés vagy megértő türelem, amely annyira kell az erőszak nélküli emberi élethez.
A másság elfogadása, tisztelete, szeretete nem asszimilálódás. A másság igazi megismerése hozzásegít önmagam jobb megismeréséhez. Helyzetem, saját körülményeim, saját fejlődéstörténetem jobban tisztázódik a másikhoz fűződő kapcsolatban. Nem kidobott idő tehát a másikkal foglalkozni, mert szélesedő tudásom visszahat arra, hogy hűségesebb lehessek önmagamhoz, jobban éljek, biztosabban cselekedjek, mint korábban. Ebben az egymásra hatásban érik meg bennem az elhatározás, hogy a magam részéről lehetővé tegyem a másik számára a teljes szabadságot, legyen szó akár a megismerés, akár a gondolkodás, akár a cselekvés szabadságáról. Ebben az önmagam számára is biztosított szabadságban nem kényszerülök kevert magatartásra, tisztán megőrizhetem azokat a formáimat és tartalmaimat, amelyek kiállták az összehasonlítás próbáját.
Az egymással egyenértékű másságok elfogadása békét szül. Ha helyes történelemszemlélettel végignézünk népek, nemzetek hosszú során, amelyek a történelem folyamán megszülettek, éltek, összeolvadtak, újrateremtődtek és ismét összeolvadtak, akkor láthatjuk saját népünk helyét is, feladatát is az időben vándorló emberáradatban. Azt adhatjuk az emberiségnek, ami előmozdítja a jót. Be tudunk kapcsolódni új idők új áramlataiba akkor is, ha már csak okai, de nem résztvevői vagyunk az eseményeknek. Béke van bennem, mert értem a másikat és értem a jövőt. Nem élek örökké, de életem következményei megsemmisíthetetlenek. Népem sem él örökké, de léte mindörökre nyomot hagyott a világban. Amíg élünk, tudnunk kell, hogy minden cselekedetünkkel a jót vagy a rosszat szaporíthatjuk a történelemben. A kortársi és a jövőbeli másság tudata, fel- és elismerése nem erkölcsi relativizmus, közömbösség, semmittevés, hanem nagyon céltudatos irányulás a meglátott tennivalók elvégzésére. Teszem ezt a saját eszközeimmel, miközben tudom, hogy mások, a maguk módján, szintén munkálkodnak kötelességük teljesítésén. Együtt, egymást ismerve és értve tenni dolgainkat, ez az igazi!
Ez az értelmiség feladata.
Az értelmiség feladata, illetve, aki meg tudja ezt tenni, az értelmiségi. Azok az úgynevezett értelmiségiek, akik mindenféle elmélet nevében szembeállítják egymással a kertszomszédokat, egymás melletti falvakat vagy országokat, templom egyazon padjában ülőket és falu két különböző templomának híveit, nem értelmiségiek, mert nem értésre és megértésre törekszenek, hanem zavart, megoszlást, háborút, átkot és kiközösítést akarnak. Nem csokorba akarják kötni a sokféle virágot, hanem szálanként szétdobálni őket, nehogy egyek legyenek. Ferge Zsuzsa, talán igazságtalanul, de jó okkal húz éles határvonalat hatalom és tudás, értelmiség és politikacsináló réteg között. Ezzel megtagadja az értelmiségi minősítést a politikai specialistáktól, köztisztviselőktől, a parlamentben ülőktől, a döntéshozóktól. Talán az bujkál szigorú szavaiban, hogy akiben él a Lélektől eredő értelem, az természetszerűen csak egybeszeretni, egyesíteni és megérteni tudja az embereket.
Felhő tornyosul az égen. Hatalmas oszlopként tör a magasba, fehéren szikrázik a kék háttér előtt. Nagy belső energiák tagolják, mintha egy láthatatlan kéz gyúrná, alakítaná. Benne vízmolekulák milliárdjai. Egy óra múlva már nincs ott. A felhők nem állnak meg az égen. Keletkeznek, tündökölnek és elmúlnak. A természet őszinte, igaz és jó. Új felhők jönnek, más felhők és mégis ugyanazok. Egy a lényegük. Meg tudjuk érteni ezt?
(1992)
Illusztráció: Grigore C. Moisil
Ezek is érdekelhetik!
Peter Sloterdijk: Foucault (részlet) →
Merza József: Akiket a történelem szele megcsapott →
Peter Sloterdijk: Jean-Paul Sartre →
