Fecske András: A fellépés
Egymás mellett ültünk Jóskával a kispadon. Mögöttünk két tuja folytatta harcát a gravitációval: izmosak, egészségesek voltak, az sem nagyon zavarta őket hogy egy vadrózsa indája befurakodott közéjük. Fejük fölött a ragyogó májusi ég feszült, minden színével és illatával.
– Az én történetem Ungváron kezdődött, a háború végén – szólalt meg Jóska. – Az oroszok gyorsan nyomultak előre, már a város kapuinál álltak. Valakinek fogadni kellett őket, s mivel az apám a polgármesteri hivatalban dolgozott jegyzőként, rá esett a választás. Csak át kellett volna adnia a város kulcsait, mégis helyben agyon akarták lőni, de a tisztviselői kar ellenkezése miatt a kivégzés elmaradt. Mégsem menekült meg. Valahonnan megtudták, hogy korábban a magyar vezérkarnál dolgozott, egyszer csak megállt egy katonai autó a házunk előtt, és bezsuppolták. Utána akartam rohanni, hogy legalább integethessek neki, de az őrök nem engedtek. Azt hiszem, ekkor bújt ki belőlem először a színészet ördöge:
– De nekem próbára kell mennem a városi énekkarba, holnap előadásunk lesz! – háborogtam, és ennek bizonyságául elkezdtem énekelni a Komszomol indulót. Elengedtek, én meg könnyeimmel küszködve rohantam az autó után, amíg el nem tűnt a szemem elől. Tizenöt év után láthattam viszont csak apámat, egészségileg megrogyva, lelkileg megtörve, öregen. Végtére is így kezdődött nálunk a szovjet korszak.
– Nem sokkal ezután jelentkeztem a lembergi egyetemre. Annak rendje és módja szerint böcsülettel beírtam, hogy apámat Szibériába küldték. Gondolhatod, még be sem adtam a kérvényemet, máris megjött az elutasító válasz. A következő évben már másképp fogalmaztam: „Apámat fizikai munkára vidékre vezényelték”. Mit tesz Isten, behívtak a felvételi vizsgára. Ott azt kérdezték tőlem, milyen társadalmi munkát végzek. Büszkén válaszoltam, hogy tagja vagyok a Komszomol énekkarának. Felvettek. De én már tudtam, hogy nem az elektromérnöki pályán fogom megtalálni a boldogulásomat.
– A diploma után szólóénekes lettem, és nekiláttam, hogy bejárjam a Szovjetuniót. Tudod, mekkora az az ország? – Jóska itt jelentőségteljesen rám nézett, felhúzta szemöldökét, és csettintett a nyelvével.
– Halvány fogalmad sincs, mint ahogyan nekem sem volt. Eleinte csak Moszkva környékét vettem célba. Az egyik fellépés alkalmával megkérdezték tőlem, hogy hol születtem. Mondtam, Uzsgorodon, a valamikori magyar Ungváron. Nem értették, mert olyan tagállam, mint magyar, nem volt a Szovjetunióban. Bizonyságul elővettem a személyi igazolványomat. A konferanszié persze jó érzékkel csapott le a hirtelen jött újdonságra, noszogatott, énekeljek valamit magyarul. „A Csitári-hegyek alatt” jutott eszembe először. Nekifogtam. Éreztem, hogy itt többről van szó, mint egyszerű éneklésről. Szívvel, lélekkel fújtam. Akkora sikerem lett, hogy a következő fellépésre már megkértek, állítsak össze egy csokrot a magyar népdalokból.
Kezdett izgatni a dolog, Jóska kétségtelenül szuggesztív előadó volt, fel tudta csigázni az érdeklődésemet. Nem mutatta ugyan, de ahogy oldalról rám pillantott, tudtam, élvezi a helyzetet. Szinte rájátszott a hatásra, mert, még mielőtt folytatta volna, hirtelen egy hangyakonvojt kezdett el fixírozni, amelyik lábát kerülve folytatta menetelését a vizes tócsa felé. Természetesen meg kellett várni, míg az utolsó hangya is elmegy előtte, csak utána folytatta:
– Nagy gonddal válogattam össze a magyar blokkomat. Szigorúan csak népdalok kerültek bele, meg a Kodály és Bartók-gyűjtéséből egy-kettő. Végül is Gorkijban próbáltam ki az új műsoromat, telt ház előtt. Fergeteges tapsot kaptam. Feltűnt azonban, hogy az első sor közepén egy kis kopasz ember éljenezett a legjobban – magyarul. Rákosi volt. Hirtelen eszembe jutott édesapám, akit Rákosi elvbarátai száműztek Szibériába. Olyan gombócot éreztem a torkomban, hogy alig tudtam tovább énekelni. De a történet itt még korántsem ért véget. Meghívott magához ebédre, így tudtam meg, hogy őt meg Gorkijba száműzték ötvenhat után az oroszok. Töltött káposztával kínált, amit a magyar házvezetőnője készített. Ebéd után besüppedtünk a bőrfotelekbe. Kávézás közben, csak úgy, mellékesen megjegyezte, mennyire szereti az „ő” Magyarországát. Képzelheted, milyen volt a szájából hallani azt a szót hallani, amit én szentként tiszteltem. És szenvedéseimnek még ekkor sem akart vége szakadni, mert egy idő után sokat sejtetően hozzám fordult: „Majd ha hazatérek, jöjjön el hozzám!” Nem tudom, mit árulhatott el az arcom, mert rám nézett, és egy indulatos „ah” szócskával befejezettnek tekintette látogatásomat.
– Ő nem, de te hazalátogattál…
Jóska elmosolyodott. – Így van. Csakhogy a Szovjetunióban nem úgy mentek a dolgok, mint ahogy most elképzeled. Már jócskán középkorú lettem, amikor végre útlevelet adtak, és Magyarországra jöhettem. (Apámnak ez sem sikerült, régi „érdemei” miatt az édes testvérének temetésére sem engedték át.) Itthon felfigyeltek a hangomra. Pesti ismerősöm elvitt az Operába, próbaéneklésre. Gondolhatod, mit éreztem, amikor fölment a függöny, és ott álltam a legnagyobb magyar színház színpadán. Kétszer is el kellett kezdenem az első számot, mert elérzékenyültem. Ferencsik lelkendezve fogadott, pont ilyen baritonra volt szüksége akkoriban a háznak, mint az enyém. Időközben azonban lejárt a vízumom, vissza kellett térnem a Szovjetunióba. Hazafelé menet az járt az eszemben, vajon látom-e még kis Magyarországot? Sejtelmeim beigazolódtak: tizenhárom évig nem kaptam útlevelet. Hogy mi volt a döntés hátterében, nem tudom ma sem.
Jóska rágyújtott, mélyen leszívta tüdejébe a füstöt, majd karikákat formázva fújta kifelé. Látszott rajta, hogy gondolkozik a továbbiakon.
– Nem volt mit tenni, folytattam az éneklést, fellépés jött fellépés után. Nemsokára már a Szovjetunió távol keleti területein jártam. Kamcsatkán úgy konferáltak be, „most pedig következik a magyar kultúra utazó nagykövete a Szovjetunióban.” Dagadt a mellem, hiszen azokhoz is elvihettem a hírünket, akik a világ másik végén gyakran azt sem tudták, hol van Moszkva, nemhogy Budapest.
Figyeltem Jóska arcát, ahogy beszélt. Nem nézett rám, inkább maga elé kémlelt, közömbös akart maradni a cigarettafüst mögött, de szavaiban fojtott tűz parázslott. Érdekes volt, amit mondott, de talán érdekesebb lehetett, amit elhallgatott. Szeméremből, feledékenységből. Hirtelen eszembe jutott, hogy néhány éve egy baráti körben összefutottam valakivel, akinek átengedte moszkvai lakását, amikor az egy tárgyalásra a Szovjetunióba érkezett. Furcsa, de a kiutazók valahogy mindig megtalálták Jóskát, akiről az a hír járta, „ha Moszkvában jársz, keresd a magyar baritont.” És Jóska tényleg segített – zenésznek, gazdasági vezetőnek, sportolónak. Intézte a belépőket, összeköttetéseket szerzett, tolmácsolt. Kézen-közön forgott a telefonszáma. Mindezt ellenszolgáltatás nélkül tette, pusztán csak azért, mert ha egy hazánkfiával találkozott, úgy érezte, hogy ő is „igazi” magyar, nem csak egy idegenbe szakadt magyar nemzetiségű szovjet állampolgár.
– A Szovjetunióban mindent elértem, amit lehetett, a nevemet ismerték Szocsitól az Ohotszki tengerig, Moszkvában a legjobb helyeken vehettem lakást. És mégis, minden áron Magyarországra akartam jönni. Addig nem nyugodtam, amíg ez meg nem történik. – Jóska itt bosszúsan legyintett. – Mire aztán végre áttelepültem, már késő volt.
Csönd ereszkedett a beszélgetésre.
– Megbántad?
– Non, je ne regrette rien – hangzott fel mellettem Edith Piaf sanzonja, – baritonra átírva. Kicsit furcsán szólt ebben a hangfekvésben, de színpadon egészen meggyőző lehetett. – Semmit sem bántam meg. Amikor Záhonynál átléptem a határt, megcsókoltam az anyaföldet. Másnak ez talán patetikusnak tűnhet – de nekem nem volt az. – Biccentett, összeszorította fogait, és nehogy észrevegyem, elérzékenyült, az égre nézett. Ahol már gyűlni kezdtek a felhők.
– Madarat lehetett volna fogatni velem: hatvan éves koromra újra az enyémek között élhettem. Lélekben megfiatalodva hoztam magammal a családomat, és egész Ungvárt – ez volt az én békés visszacsatolásom. Várt egy új élet, Budapest, és az a rengeteg ember, akit Moszkvában ismertem meg. Mindenki örült az új helyzetemnek. Meghívtak magukhoz, lapogatták a vállam. Akit csak telefonon tudtam elérni, az is azt ígérte, segít. – Itt Jóska hatásszünetet tartott mondókájában, ezzel is előrevetítvén a csattanót.
– Az első telefonok után azonban nem történt semmi. „Majd a jövő héten”! „Pillanatnyilag sok a dolgom, de nem felejtettelek el, intézkedem”! – ilyen és ehhez hasonló ígéretekkel altatták el éberségemet. Gondoltam, jól van ez így, nyilván nem én vagyok a legfontosabb nekik, elfoglaltak, majd csak hívnak. Talán még egy kicsit szégyenkeztem is magamban, hogy nem bírom kivárni a soromat. Hosszú, értetlen csend, és némi tapasztalat után döbbentem csak rá: ez a Magyarország nem az a Magyarország, ami az emlékeimben, meg a tudatomban él. Az enyémben mind együtt voltunk, örömben, bánatban, egymástól elszakadva is, testvérként. Itt meg mindenki egymaga van, a másikra már nem is marad ideje. Nyeltem egyet, és mivel valamiből élni kellett, kezdtem intézni a nyugdíjamat. A Szovjetunióban kiemelt ellátásom volt, de amikor választanom kellett, hogy a magyar vagy a szovjet nyugdíjat akarom, szemrebbenés nélkül választottam a magyart. Mint kiderült, rossz döntés volt. Még ez sem vette el a kedvem. Nem voltam nagyigényű: csak egy kis nyugalomra, tisztességes megélhetésre vágytam, amivel hátralévő időmet eltöltöm, mielőtt hazai földbe temetnek. A többit meg összeszedem az itteni fellépéseimből. – Jóska körmére égett a cigaretta. Egyet szívott még belőle, aztán rálépett a csikkre. Furcsa mosoly jelent meg az arcán.
– Végül is ez sem jött össze.
– Senki sem segített?
– Segítségben nem volt hiány. Csakhogy már én nem voltam a régi. A hangom, az igen, de a fizikumom – szomorúan csóválta a fejét. – Már nem voltam színpadképes. Ráadásul megbetegedtem. Tudod, milyen az öregség! Itt-ott még énekeltem a televízióban, rádióban, elhívtak egy-egy előadásra, de az elmúlt években ezek az alkalmak is csak csurrantak-cseppentek. Az idő közben eltelt: szép sorban eladogattam a Moszkvából hozott értékeimet, abból éltünk feleségemmel. A legutolsó téli hónapban már döntenem kellett, vagy eszünk, vagy fűtünk.
Jóska most ránézett az órájára, majd sietve fölállt. – Ne haragudj, mennem kell, fellépésem van. – És már indult is. Félúton még visszaszólt: – Majd találkozunk!
Egyedül maradtam a padon. Az utolsó mondatok metsző hidege átjárt. Egy idő után én is felálltam, és bementem a többiekhez. A ravatalozóban halk zene mellett folyt a diskurzus. Akkor hozták be Jóskát, nyitott koporsóban. Talán egy kicsit sápadtabb a beszélgetésünk óta, gondoltam, de azután mégis megnyugodtam: bizonyára így van rendjén, hiszen pontosan tudta, hogyan kell megjelennie, amikor fellépése van.
Illusztráció: Lélekmadár (pixabay.com)
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Napút-köszöntők (8.) →
Móritz Mátyás: Ismeretlen fogalom →
