Győri László: Három vers
A tengerrel szemközt
Elindul, megindul, inogva botorkál,
mint aki térdében protézist recsegtet,
olyan fájdalmasan éri el a kőszál
legtetejét, de már viszi a tekintet
messzire, messzire. A fényes horizont
nagy szemekkel néz rá, akár a telihold.
– Onnan jöttem, onnan, az óriás bálvány
nyakában, túl, által a világ határán.
Szikla meredélyén pillant a tengerre.
Milyen tömérdek öl! Talán elrengetne!
Végeérhetetlen méri a végtelent,
ahogy nézi, sorsa előtte megjelent.
Az elszéledt juhok elé hömpölyögnek,
a szelíd hullámok taréján ömölnek.
Petrencés rúdját most gazdája elejti,
az az árnyék mintha meg tudná szeretni.
Gazdája árnyéka csobban a tengeren,
megbékélt szívével hosszasan elmereng:
– Mégiscsak fölnevelt… Csakhogy a juhai…!
Szebb gondja volt, így hát joggal esett neki.
A petrencés rúdnak árnyéka sötétlik
távol a tengeren, szinte már az égig.
Sötétlik, felnyúlik, fölmered az égre,
valóságos rúd az, nem képzelődése.
Egy hajó hordozza. Dehogy petrencés rúd,
amely az óceán ködében elé nyúlt!
Kalózlobogó csüng a néma tákolmány
egekbe tülekvő, mogorva árbócán.
Reped az ég alja, hajó repesztgeti,
a fekete bárka már olyan közeli,
hogy ijedtében már-már két szeméhez kapna,
szemének bogarát nehogy kifakassza.
Kiütné a szemét, ha közelebb kelne,
és jön is már, jön is egyre közelebbre.
Úszik, úszik, jön, jön, mintha kapitánya
kedvező kikötő helyére találna.
Némán, megdermedve nézi az idegen
jövevényt, hajó-e csakugyan, amit lát?
Nézi, hosszan nézi, vizslatja, amíg hát
csak hajónak látja igazi tengeren.
A hajót kikötik, de ki köti a parthoz?
Hol van a kapitány, hol van az a matróz?
Ki küldte, mi hordta, miféle utakról
hozta ide kalóz, haramia, rabló?
Szemközt a hajóval a magas kőszálon
nem túl az életen, innen a halálon,
mely nem jön el soha örök életére,
hozzá van kötözve, úgy bele van téve,
hogy ez a hajó se vinné el a hátán,
amint idehozta az óriás bálvány!
Szemközt a hajóval, szemközt a tengerrel
fújja a szél, fújja, veri permetekkel,
sós permetben ázik a tengerrel szemközt
egyedül a szírten, kőtömb a kövek közt.
A ház előtt
Láncra kötve kering
körbe-körbe-körbe,
rétjének széleit
a kéz kijelölte.
Kis rétje már csupasz,
tövig lelegelte,
sehol parányi gaz,
nő a naplemente.
Bolyong a fény után,
egyetlen szál fűért
kering a rab magány,
a rab keserűség.
Sehol egy napsugár,
sehol egy kis fényfolt,
de körbe-körbe jár,
űzi a középpont.
A napok forognak
egyetlen nap körül,
a tegnap, a holnap
eggyé időtlenül.
Arc
Avar nyugalma arcomon.
Fanyar mosoly van arcomon.
Sikálj föl, sárga éjszaka,
hogy zuhog most is éjszaka.
Mézga a tiszta szilvafán.
Mályva, mozduló, ház előtt.
Kutakból zúgó vízesés.
Didergek tőled, hirtelen
ölelj meg, gyorsan, hirtelen.
Tükör, mosoly van arcomon.
Mosoly, hogy habzol arcomon!
Váza, bodzafa habjai.
Orromon vidám, sárga folt.
Hófehér váza, porcelán,
törj össze sárga éjszakán!
Zuhogj, te zúgó vízesés!
Batyuival a kaptatón
megáll a súlyos szívverés.
Illusztráció: Tengerpart (pixabay.com)
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Németh Erzsébet: Eliziádok →
Búzás Huba: Élek még, de félek →
