Yekta Kopan: Szülési fájdalmak
Minden a levelekkel kezdődött.
Néhai édesapám mindig azt mondta: „Miközben jársz, óvatosabbnak kell lenned mindenkinél. Figyelmesnek kell lenned fiam, hogy az élet rögös útjain ne fröccsenjen sár a nadrágszáradra, azért, hogy ne kelljen lehajolnod egy aprócska sárfolt letisztításához sem.” Amikor csak nehéz időket élek, vagy úgy érzem, mintha bivalyok ülnének a szívemen, rögtön eszembe jutnak apám szavai. Higgye el, igyekeztem mindent úgy tenni, ahogy ő mondta. Folyton ügyeltem arra, hogy mások ne fröcsköljenek rám sarat, és nem hajoltam le. A szóban forgó levelekig meglehetősen nyugodt életem volt. Jól van, az utóbbi időben a munkámat egy kicsit untam, de úgy gondoltam, majd csak túl leszek rajta. Hiszen ön is tudja, hogy eltompítja az embert, amikor éveken át ugyanazt a dolgot csinálja. Úgy ébredni, hogy aznap sem lesz semmi változás, azt érezni, hogy egy olyan gép alkatrésze vagyok, amelynek be- és kikapcsoló gombját másvalaki nyomogatja. Amikor erre rájövünk, akkor elkezdjük gyűlölni a gép többi alkatrészét, mert ők nincsenek ennek tudatában. Életükben az a legnagyobb történés, hogy vesznek egy új szőnyeget vagy egy új autót, vagy teszem azt, hétvégén felfedeznek egy új teázót. Hogyne utálnánk… Neeem, ne higgye, hogy ez agresszivitás. Tulajdonképpen nem is őket, hanem a saját életemet utálom, ami olyan, mint az övék. De ahogy említettem, azt gondoltam, hogy ezt az unalmat túlélem, és majd összeszedem magam, egészen addig, amíg a levelek elűzték az álmomat, és rémálommá változtatták az életemet. Nem sikerült.
Akkor is ugyanezt éreztem, amikor váltam. A válás az én hibámból történt, ezt jól tudom. Ezért is utálom magam. Nem, a különválás oka nem alkohol, szerencsejáték vagy egy másik nő volt. Bárcsak az lett volna. Az kézzelfogható indok lett volna, sőt talán közösen meg is birkóztunk volna a problémával. Sikerülhetett volna. Szerettem a feleségemet, még most is szeretem. De nem tehettem mást, unatkoztam. A házasságban is ugyanaz történik: egy idő után úgy érzed magad, mint egy gép alkatrésze. Minden reggel csak bizonyos ideig tartózkodhatsz a vécén, mert az ajtóban várja valaki, hogy kimenj. Vagy egyik éjszaka, hiszen előfordulhat, egy korábbi szerelmeddel álmodsz, éjfélkor felkelsz, az ablaknál rágyújtasz egy cigarettára, és rá gondolsz, ekkor odajön valaki melléd, megkérdezi, mi a baj, és ezzel bűntudatot ébreszt benned. Hagyjuk, erről nem akarok beszélni. Egyszerűen untam, és nem bírtam folytatni.
Szóval azokon a napokon is ez az unalom telepedett rám. Egyszer csak érkezni kezdtek azok a levelek.
Amikor a munkából hazaérve megláttam a borítékot a postaládámban, nagyon meglepődtem. Mivel a postaláda már semmi másra nem jó, csak hogy teletömjék számlákkal. Azonban mégis valamiért boldoggá tett, hogy ismeretlen kézírással olvashattam a nevemet és a címemet. „Végre valami újdonság!” – gondoltam. Talán azért is nem nyitottam ki a borítékot, ahogy a lakásba léptem, hogy így tovább tartson az örömöm. Készítettem magamnak egy finom vacsorát, gondosan megterítettem az asztalt, sőt még egy üveg bort is kinyitottam. Az újdonság megérte az ünneplést. Azután óvatosan kinyitottam a borítékot, és kivettem a tartalmát.
Két darab fekete-fehér fénykép volt benne. Az első néhány másodpercben fel sem fogtam, mit látok. Majd ahogy a meglepetés elmúlt, a gyomrom összerándult, és kétrét görnyedtem. Mindkét képen autóval elgázolt, felismerhetetlenségig roncsolódott, döglött macska volt, az útra folyt belsőségekkel. Az egyiken koromfekete vértócsa közepén egy cirmos macska feküdt, a másikon pedig egy teljesen szétzúzódott állat teteme látszódott, csak az apró füleiből lehetett gondolni, hogy macska volt. Emlékszem, hogy a képeket eldobtam, és nem törődve a gyomorgörccsel, gyorsan felálltam az asztaltól, majd járkálni kezdtem fel-alá a szobában. Még ha akaratgyengének tűnök is, abban a pillanatban igencsak rágyújtottam volna egy cigire. A válás napján megfogadtam magamnak, hogy abbahagyom a dohányzást… Ez biztosan egy rossz tréfa. Megvizsgáltam a boríték elejét, hátulját. A városban dobták fel, egy távoli kerületben. A borítékban nem volt semmi szöveg. Hosszasan vizsgáltam, hátha felismerem a kézírást, de hiába. Azon nyomban összetéptem a képeket. Azután az ágyamban kerestem menedéket. Nem jött álom a szememre, nem tudtam elhessegetni a vértócsában heverő macskák látványát. Felkeltem, és megittam a maradék bort. Elbóbiskoltam.
Emlékszem, hogy másnap gyanakodva néztem minden munkatársamat. Talán egyikük csinálta, mert azt gondolta, hogy ez vicces. De ugye nem kérdezhettem meg, hogy: „Melyikőtök küldte nekem a szétroncsolódott macskák képét?” Belevetettem magam a munkába, és próbáltam elfelejteni az előző este történteket. Biztos voltam benne, hogy ez nem fog megismétlődni. Az életben semmiben sem lehetsz biztos.
Apám gyerekkorunkban hétvégenként engem és a bátyámat vadászni vitt. Táborhelyünkre már éjjel megérkeztünk, és sátrat vertünk. Elalvás előtt elképzeltem, hogy kora reggel indulunk vadászni. Apám, a barátai, a bátyám és én óvatosan haladunk előre az erdőben. Rajtam kívül mindenkinek fegyver van a kezében, a felnőttekében puska, a bátyáméban egy hatalmas vadászkés. Mögöttük haladok. Gyorsan mennek, nem tudom tartani a lépést. Egyszer csak annyira lemaradok, hogy már nem látok senkit. Épp, mikor a nyomukat követem, hogy rájuk találjak, egy óriási medve bukkan fel előttem. Fegyvertelen vagyok és gyerek. A medve támad. Én előbb a földről felkapott bottal, majd puszta kézzel hárítom a szilaj támadást. (A képzelődésnek ezt a részét gyorsan továbbpörgetve folytattam.) Amikor kétségbeesetten megérkezik apám, a barátai és bátyám a vadászkésével, akkor engem már az alélt (vagy azt hittem, hogy megöltem?) medve testén ücsörögve találnak. Kikiáltanak a hajtás hősének. Hőőőős! Azután reggel lett, és megkezdődött az igazi vadászat. Nagyon féltem. Attól hogy lemaradok, hogy elesem, hogy elejtenek, hogy meglátom egy elejtett állat halálát. Én rettegek a haláltól. És ön?
Az első levél után két hétig nem történt semmi. Az igazat megvallva, meg is feledkeztem arról a rossz viccről. Ha néha eszembe jutott, ezt mondtam magamban: „bizonyára valamelyik régi barátom ostoba tréfája volt”. Mi más is lehetne?
Azonban az eset előtt éppen húsz nappal megérkezett a második levél. Ezután pedig minden nap érkezett egy levél. Minden borítékban két kép volt: két állattetem képe, az egyik fekete-fehér, a másik pedig színes. Általában macskák és kutyák. Egy alkalommal egy teljesen szétroncsolódott egér képe, egy másik alkalommal pedig egy fotó egy sünről, darabokban. Felismerhetetlenségig roncsolt állatok tetemei, amelyeket autók gázoltak el, sőt talán még a haláluk után is számtalanszor áthajtottak rajtuk. Minden nap két fotó: az egyik fekete-fehér, a másik színes. Egy homokszínű macska, amelynek a belei szanaszét hevertek az úton, egy kutya, amelynek a feje a testétől elvált, egy szőrcsomó, amelynek a nyelve kilógott, és nyitott szemmel bámult…
Megállás nélkül ittam, de így sem tudtam aludni. A munkatársaimat különböző ürügyekkel rávettem, hogy írjanak pár sort, majd otthon összevetettem az írásukat a borítékon lévővel. Csináltam egy címlistát azokról a személyekről, akikről úgy gondoltam, hogy utálnak, és megjelöltem rajta azokat, akik közel laknak a kerülethez, ahol a leveleket feladják. Azonban a levelek minden nap más-más kerületből érkeztek. Aztán az jutott eszembe, hogy ezeket a fotókat nem lehet fényképésznél előhívatni, ezt maga kell, hogy intézze, az a bizonyos személy. Készítettem egy másik listát a környezetemben azokról, akik érdeklődnek a fotózás iránt. De ez sem vezetett eredményre. Igen, volt idő, amikor arra gondoltam, hogy elmegyek a rendőrségre, de mit mondtam volna? Valami perverz a lakásomra állattetemek képeit küldözgeti, kérem, kapják el! Úgy gondolja, foglalkoztak volna vele? Nem, az eszembe sem jutott, hogy ebben a dologban a volt feleségem benne lehet. Még mindig szeretem. Azt hiszem, ő is szeret engem. Hiszen mondtam, ha én nem hibáztam volna, a házasságunk nem ért volna véget. Hagyjuk, erről nem akarok beszélni.
Végül nem bírtam tovább, kértem tíz nap szabadságot. Úgy terveztem, hogy előbb összeszedem magam, aztán elmegyek pihenni a másik városban élő bátyámhoz. És mi van, ha a bátyám csinálja vagy csináltatja ezt? Nem mondhatnám, hogy kedvel engem. Ha beszélt vele, akkor tudja, hogyan vélekedik rólam. Mindig ő nyert, mindig igyekezett. Én meg mindig léhűtőként éltem. Hogy is hívják azokat az élőlényeket ott a bálnák légzőnyílásai körül? Mindegy… A bátyám nem szeret. Hozzá nem mehetek. Úgy gondoltam, akkor legalább a szabadság alatt fordíthatok magamra egy kis időt. Sőt, az első néhány napban érkező borítékokat felbontás nélkül széttéptem, menekülni kezdtem a félelmem elől. De ez sem szabadított meg az álmatlan éjszakáktól vagy a rémálmoktól.
Egy nyitott tetejű kocsival száguldok egy teljesen kihalt autópályán, olyan sebességgel, hogy a környezetemben lévő tárgyakat nem is érzékelem. Észreveszem, hogy előttem az út közepén egy kutya áll. Tudom, hogy a fékre kellene taposnom, ám nem teszem. A kutya engem néz, nem fut el. Azután csontropogás, arcomba fröccsenő vér, motorháztetőre tapadó belső szervek és egy vonyítás, ami összekeveredik sikoltásom hangjával, amire csuromvizesen felriadok…
Holott a kimúlt kutyák nem vonyítanak.
Minden reggel úgy akartam ébredni, hogy tudom, ez egy napok óta tartó, valósnak tűnő rémálom. Tudja, hogy tulajdonképpen mindnyájan egy rémálom küszöbén állunk? Csak egy átlátszó fal választ el bennünket a rémálomtól. És nem akarunk a fal mögé nézni. Mert megvan rá a képességünk, hogy ne tegyük meg, amit nem akarunk. Szükség esetén beszélgetve, szükség esetén beszéd nélkül, szükség esetén az érzelmek erejéhez menekülve, szóval tudatosan megszökhetünk az elől az átlátszó fal elől. Még akkor is menekülünk, amikor érezzük, hogy a mögötte lévő rémálom a valós életünk. Az állatok kiváltsága érezni, mi gondolkodunk. De én már nem tudtam gondolkodni. Nem tudtam menekülni. Csak éreztem, hogy az a rémálom már az én valóságommá vált.
Az eset előtt egy héttel már teljesen bezárkóztam a lakásba. Egyre csak töprengtem. Azt próbáltam kitalálni, milyen ember lehet, aki hosszú ideje küldözgeti nekem a leveleket. Nem azt, hogy kicsoda, hanem hogy milyen ember. Miért csinál ilyet valaki? Például, ha ön szeretne egy ellenségén bosszút állni, akkor így csinálná? Választaná a bosszúnak azt a módját, amiről tudja, hogy önre is hatással van? Tudtam, hogy a megtapasztalt rémálmaim során nem vagyok egyedül, ott van velem ő is, aki a leveleket küldte. Tudtam, hogy az állattetemek fotói őt is ugyanúgy megőrjítik, mint engem. Amelyikünk idegei erősebbek, az marad talpon. Mondtam már, hogy örök vesztes vagyok?
Igen, tudom, hogy már arról a napról kellene mesélnem, amikor az eset történt, de hogy megérthesse, kénytelen vagyok mindent – még ha unalmas is – elmesélni. Nem érti, hogy miért okoz ez nekem ekkora megrázkódtatást? Rendben, és ha a fotók halott emberek fotói lennének, akkor már igazat adna nekem?
Az eset előtt három nappal elhatároztam, hogy teljesen elfelejtem a leveleket. A postaládámba bele sem akartam nézni. A leveleket már azért sem vettem volna a kezembe, hogy széttépjem. Össze kell szednem magam. Ideje munkába állnom, vége a szabadságnak. Fegyelmeznem kell magam. Nem mondhatnám, hogy ezeket az elhatározásokat a gyakorlatban sikeresen megvalósítottam, mégis jobban éreztem magam, mint az előző napokon. Kora reggel felkeltem, finom reggeli, tusolás, borotválkozás, reggeli újságok. Gyalog mentem a munkahelyemre, óriási lelkesedéssel dolgoztam. Ez a változás a munkatársaim figyelmét is felkeltette. Esténként a munkából kijövet felvetett ajánlatokat, hogy igyunk egyet, vagy menjünk el valahova, ellenkezés nélkül elfogadtam. Éjjelente kerültem haza, amikor a házba értem, gyorsan elhaladtam a postaláda előtt. Jól éreztem magam.
Csak áltattam magam. Tudnom kellett volna, hogy nem menekülhetek a belső hangoktól. A rám vonatkozó valóság valahol rajtam kívül volt. Kívülről tudtam magam szemlélni. Valaki más irányított engem. Attól a mástól csak úgy szabadulhattam, ha „megszülöm magam”. Na és, az összes fájdalom eredményeként mi jön a világra? Egy ember vagy egy élettelen állat?
Azon az éjjelen hazafelé épp ezen töprengtem. Bizonyára rájött már, hogy azért sétálgattam tovább, mert ha egy kicsit később érek haza, akkor egy kicsit hosszabb ideig megmenekülhetek a postaláda látványától, ami úgy várakozik, mint egy kitátott szájú vad oroszlán (vagy talán halott oroszlánt kellene mondanom?), vagy talán egy kicsit tovább gondolkodhatom. Őket is ott láttam meg, azon az úton, ahol semmi keresnivalóm sem volt. Veszekedtek. A fiú minősíthetetlen káromkodásokkal illette a lányt. A lány sírt. Irányt változtattam, és távolodni akartam, amikor megláttam, hogy a fiú az éjszaka sötétjét felhasítva felemeli a kezét, és pofon üti a lányt. Szeretné, hogy elmondjam mi történt azután?
Látott valaha döglött macskakölyköt? Nem, nem arról a látványról beszélek, ami mellett kocsival csak úgy elhalad. A kezébe kell vennie a képét, és hosszasan megvizsgálni. Látnia kell az összetapadt, fakó szőrszálait, ahogy a feje és az élettelen teste természetellenes szögben elnyúlik az úton, ahogy sajgó szájából előugrik a nyelve, amit törött fogai szétmarcangoltak. Na és a szemeit, vagyis immár az üres szemgödreit… Elnézést kérek, talán felfordult a gyomra? Akkor ne kérje, hogy elmeséljem, mi történt azon az éjjelen. Ne kérje, hogy elmeséljem, mit éreztem akkor, amikor a pofontól tántorgó lány sikolyai közepette magamhoz tértem, ne kérje, hogy elmeséljem a vér szagát; a fiú járdaszegélybe vert, szétroncsolódott agyából szivárgó nedv látványát; a halál suttogását, amibe belekapott a szél. Nem is tudnám elmesélni…
Hogy miért tettem? Már az elején ezt kérdezte, ugye? Nem elég, amit elmondtam, ugye? Azt gondolja, hogy a döglött állatok fotói mind csak hazugság volt, ugye? Ki tudja, talán önnek van igaza. Talán minden a bennem lévő állat kitalációja. Talán csak a bennem lévő vadász csapdájába estem. Elejtettek. De már megnyugodtam. Lehet, hogy önnek brutálisnak tűnik, de én azt tettem, amit kellett, és megnyugodtam. Meg kellett szülnöm, és megszültem. Legalább mindnyájan megláthattuk, mi rejtőzött bennem. Legalább egyikünknek elég bátornak kellett lennie, hogy megszülje.
Most már rágyújthatok?
Fordította: Biacsi Mónika
Biacsi Mónika a 2018-as Cédrus-pályázat közlésre kiválasztott fordítója.
Illusztráció: A gyilkos (pixabay.com)
Cimkék: cédrus, műfordítás, próza
